Jézus tanítványainak életéről, s különösen János és testvére, Jakab szolgálatáról gondolkodva ritkán jut eszünkbe, hogy olyan lelkület lakozott bennük, mint amilyenről e történetben olvasunk. Ítélkezők, haragvók és bosszúállók voltak. Pusztító tüzet akartak kérni egy samáriai falura, mert ott nem fogadták be őket, a követeket, illetve Mesterüket, akinek Jeruzsálembe menet szállást akartak készíteni. Vannak bibliamagyarázók, akik szerint heves vérmérsékletük miatt nevezte el őket Jézus az elhívásuk alkalmával boanergésznek, „mennydörgés fiainak” (Mk 3,17).

Pedig János és Jakab jót akartak, hiszen szerettek volna Mesterükkel megpihenni Jeruzsálembe menet, ráadásul abban a Samária tartományban, amelynek lakói és a júdeai zsidók kölcsönösen gyűlölték egymást. Az utóbbiak több ok miatt eretnekeknek tartották a samaritánusokat, ezért lenézték, s még a vidéküket is elkerülték. Noha részben ők is zsidók voltak, csak összekeveredtek az asszírok leszármazottjaival és más környékbeli népek idetelepedett csoportjaival. Jézus azonban nem kerülte el őket, sem ekkor, a keresztútra készülve, sem korábban. A fenti történeten kívül is több helyen olvashatunk az evangéliumokban arról, hogy Jézus szóba állt a samáriaiakkal, jóindulattal közelített hozzájuk és becsülte őket.

Mondhatnánk, hogy János és Jakab még nem született bele a keresztyénségbe, s hogy túlbuzgó neofiták voltak, azért akarták elpusztíttatni a befogadásukat elutasító falu népét. De tudjuk, hogy számtalan hasonlóan ítélkező, saját hitbéli meggyőződése miatt pusztulást is kívánó tanítványa volt keresztyénségünk kétezer éves történetének. Nemcsak a középkorban, hanem hitünk egyik csúcskorszakában, a reformáció idején is. És mi, Jézus mai tanítványai, régóta hívő reformátusok nem vagyunk sokszor szintén a mennydörgés fiai? Nem ítélkezünk gyakran? Nem kérünk pusztító tüzet másokra? Nem szítjuk a harag lángját? Azokkal szemben, akik esetleg más népcsoporthoz tartoznak, s talán éppen azért nyílnak meg nehezen az evangéliumnak, mert korábban megaláztuk őket eltérő bőrszínük, szocializációjuk, nyelvhasználatuk miatt.

[[paginate]]

Vagy nem nézzük le akár azokat a hívőket is, akiknek más kegyességi szokásaik vannak, mint nekünk? Akik szerintünk túl konzervatívan állnak a világhoz, és nem osztják a mi felvilágosultabbnak, modernebbnek, fiatalosabbnak vélt nézeteinket. De fordítva is: nem ítéljük el éppen azokat, akiknek a miénkhez képest szabadelvűbb politikai meggyőződésük, világlátásuk van? Noha ugyanabba a gyülekezetbe járnak, mint mi.

Nem nézzük le azokat, akik komolyan veszik a teremtésvédelmet? Akik nálunk sokkal tudatosabban figyelnek arra, hogy mit őrzünk meg Isten teremtett világából, s többet is tesznek mindezért. Vagy éppen fordítva: nem képviseljük kissé agresszíven a saját, zöld szemléletünket, tüzet kívánva arra a falura, amely nem gyűjti szelektíven a szemetet? Nem nézzük le a nyugati országok keresztyénségét? Pökhendien állítva – a külföld mélyebb ismerete, sőt önismeret hiányában –, hogy nálunk van az igazi keresztyénség, s a Nyugat úgyis hanyatlik.

Milyen lelkület lakozik bennünk? Sokszor mi is a mennydörgés fiai vagyunk, ahogy Jánosról és Jakabról mondja Jézus. Gyakran, hozzájuk hasonlóan, mi is át akarjuk venni Krisztustól az ítélő szerepét, és a hozzánk képest eltérően gondolkodókra, hívőkre vagy – szerintünk – nem hívőkre tüzet kérünk. Mert nemcsak a valóságos lángok, hanem a közöttünk fellobbanó tűz is veszélyes. Téves és álszent ítélkezéseinkre gondolhatunk: a családi békét, a közösségeken belüli békét, a barátok közötti, a generációk közötti, a nemzetek és civilizációk közötti békét felégető tűzre. A természetet tönkre tévő szemléletünkre, amely a társadalmi feszültségeken túl valóságos tűzvészeket is okoz.

Hála Istennek, ott, a samáriai falu mellett nem a magukat kegyesnek tartó tanítványok programja valósult meg. Nem János és Jakab ítélkezésének lett következménye, hanem Krisztus békessége érvényesült. Ugyanis a történet úgy végződik, hogy egyszerűen „elmentek egy másik faluba”. Volt ugyanis számos más falu is Samáriában, s az ott élők talán beengedték a tanítványokat, mert esetleg már volt rájuk hatása Jézusnak egy korábbi találkozáskor.

Úgy vélem, időnként el kell gondolkodnunk, hogy tud-e érvényesülni a mi ítélkezésünk helyett, a mi hívőnek vélt – református vagy bármilyen keresztyén felekezetű – radikális programunk helyett Krisztus lelkülete. Ugyanis sokszor a küldetésben való túlzott meggyőződésünk, önhittségünk, fensőbbrendűségünk okozhat sebeket. De nem olyan fájdalmakat, amelyek esetleg valóban szükségesek a megtéréshez, amelyek nélkül időnként nincs gyógyulás: nehéz bűnbánatok, gyötrelmes lemondások, szívszaggató vallomások. Hanem olyan alig gyógyuló, a mi bántó szándékainkból származó sebeket, amelyeket viszont sohasem okozott az a Valaki, aki egyes-egyedül ténylegesen meg lehetett győződve saját missziói gyakorlata helyességéről.

[[paginate]]

Érdemes megfontolni Umberto Eco regényhősének, A rózsa neve XIV. század eleji bölcs ferences szerzetesének visszafogott és önkritikus, a másik felet is figyelembe vevő gondolkodását – még akkor is, amikor az evangélium helyreállításáról van szó. Ugyanis Baskerville-i Vilmos elmeséli, hogy már akkoriban is, amikor évtizedekkel korábban, fiatalon inkvizítor volt, igyekezett a társaihoz képest megfontoltabban viszonyulni a vallatására bízott boszorkányokhoz, és kikérdezésük során még a saját álláspontjával szemben is fenntartással viseltetett. Az ő hatására látja be novíciusa, melki Adso, hogy „sokan az inkvizítorok miatt lesznek eretnekké. És nem csupán úgy, hogy az inkvizítor ott is eretnekséget lát, ahol annak nyoma sincs, hanem úgy is, hogy akkora hévvel irtja az eretnek kórságot, hogy megutáltatja magát, s így sarkall sokakat az eretnekséghez való csatlakozásra”. És Vilmos mester megvallja, hogy éppen ezért hagyott fel az inkvizítorsággal. Meg azért is, mert megijedt: „nem mertem tovább kutatni a gonoszok gyengéit, mert észrevettem, hogy a szenteknek is ugyanezek a gyengéi”.

Vilmos annak ellenére volt képes ellenállni az inkvizítori kísértésnek, hogy tudta: a vallatók, a hittérítők jó része lelkiismeretesen cselekedett. Meg voltak győződve saját igazukról, s ezt a vélt vagy valós igazságot igazolni is tudták saját koruk számos meghatározó teológiai és társadalmi kontextusában. Nincs ez így kicsiben velünk is? Nem gondoljuk azt, hogy mivel megadatott számunkra az abszolút igazság kijelentésével találkozni, ezért a mi kis részigazságaink is abszolútok? Nem véljük úgy, hogy kizárólag a mi hitünkből levezethetőnek gondolt írásértelmezési praxis, gyülekezet- és egyházkormányzati gyakorlat, megtérési mód, bioetikai álláspont vagy politikai meggyőződés a megfelelő? Hogy elsősorban az vezet üdvösségre, s minden más eltörlendő, de legalábbis háttérbe szorítandó?

Ezért törekszem arra, hogy amikor nagyon elkapna az önhitt érvelés hevülete, az ítélkező kegyesség és a haragos térítés lelkülete, akkor előbb megállok, s elgondolkodom, jobb esetben imádkozom, hogy megtudjam, miféle kísértés ez. Igen, úgy vélem, hogy a szelídség és alázat, a szeretet, a kedvesség és a nagyvonalúság nélküli küldetésvállalás sokszor inkább a kísértés jele, mintsem a krisztusi úton járásé.

Sokszor azzal mentegetjük magunkat hívőként, hogy bizonyos helyzetekben Jézus is haragvó és radikális volt. De ki vagyok én, hogy elsősorban abban akarjam követni őt? Inkább a szelídségében, vigasztaló erejében próbálnék a nyomában járni. Az sem nagyon megy. Hogy tudnám tehát helyes módon átvenni épp a krisztusi radikalitást?

A missziói tűz képe helyett azért szeretem a mécses evangéliumi metaforáját, mert bár a sötétben sok akadályba botolhatunk, az apró mécses meg tudja mutatni számunkra a Krisztusban nyert reménységet. Mi magunk is, református hívőként, igyekezzünk inkább ahhoz hozzájárulni, hogy a keresztyénség szelíd reményt tudjon mutatni. Hiszem, hogy a nehézségek és csalódások, bizonytalanságok és aggodalmak idején egyre többen válhatunk élő építőköveivé a reménység egyházának. Ámen.

Fazakas Gergely Tamás