„A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy kölcsönös egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját. Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére.”

(Róm 15,5–7)

Ünneplő Gyülekezet! Kedves Testvérek!

Püspökszentelő igehirdetés. Elgondolkodtam, hogy milyen műfaj is ez. Kinek szól ez az igehirdetés? Persze, tudom, mind tudjuk a választ, az igehirdetés mindig az egész gyülekezetnek szól. De hát akkor mi a különlegessége? Szóljon most az igehirdetés személyesen a megválasztott, beiktatott, megerősített Fekete Károly testvérünknek? Vagy netalán szóljon arról, hogy a leköszönő püspök még egyszer összefoglalja azt, hogy mit is gondol arról, hogy mit jelent a püspöki tisztség? Ezt az igét azok közül választottam, amelyeket erre a napra, az ökumenikus imahét erre a mai napjára a füzet összeállítói javasolnak. Mert valóban azt gondolom, hogy persze személyes, speciális, egyedi lehet egy ilyen alkalom, de nekünk, akik Isten igéjére figyelünk, az ő anyaszentegyházának a szolgálatában állunk, mindig abból kell kiindulni, ami az egész. Az egész. És csak hogyha az egészre figyelünk, akkor tudjuk felismerni azt, hogy mi is benne a sajátos részünknek a feladata, a lehetősége és a küldetése.

Az apostol a római gyülekezethez fordul, és ezt kívánja nekik: a türelem és a vigasztalás Istene adja meg nektek, hogy egyetértésre jussatok, hogy egy szájjal, egy szívvel dicsőítsétek a mi Urunk, Jézus Krisztus Istenét és Atyját, és ezért fogadjátok be egymást. Nos, hadd szóljon most az ige a türelem és a vigasztalás Istenéről, aki mindenekfölött és mindenek mögött ott van, és aki lejuttathat bennünket egyházkerületi közösségben, a Magyarországi Református Egyház, a Generális Konvent, az ökumené közösségében arra, hogy egy szívvel és egy szájjal valljuk a mi Urunkat, Jézus Krisztust, és ezért jussunk el oda, hogy befogadjuk egymást, ahogyan Krisztus befogadott minket.

[[ paginate ]]

Az apostol a türelem Istene nevében szól és kér. A türelem Istene. Az egész Szentíráson végighúzódik az a gyönyörű és rettenetes kapcsolatrendszer, amely a türelem Istene és a türelmetlen ember között ott feszül. Hiszen az első ember első indítéka, amivel szembeszegül Isten akaratával, az a türelmetlenségből fakad. Nem tudja kivárni, hogy vajon a következő nap, meg az azt követő nap: akkor is olyan jó lesz az Isten, mint ma volt? És ez a türelmetlenség oda vezet, hogy be akarja biztosítani magát mindennel és mindenkivel szemben, az Istennel szemben is, hogy ha meggondolná magát, akkor legyen valami a kezemben, amivel tudom kényszeríteni. És ez a türelmetlenségből fakadó métely ott van Júdás Iskáriótesben is, aki azt mondja: én már nem bírom nézni azt, hogy ez a Názáreti Jézus, akinek láttuk a hatalmát, csodáltuk, mégsem akarja az egész világnak megmutatni a dicsőségét. Hát én majd olyan helyzetbe hozom, hogy kénytelen legyen használni az erejét és megmutatni. A türelmes Isten és a türelmetlen ember. A mi Urunk, Jézus a türelmességről is meg a türelmesség határáról is tanít: Meddig tűrjelek még benneteket, ti hitetlen nemzedék? Akik nem akarjátok megérteni a lényeget. S aztán, amikor megint csak ott vannak a türelmetlen, zélótalelkű tanítványok, akik amikor megtagadják mesterüktől és persze tőlük is az éjszakai szállást ott Samáriában, azt mondják: akarod-e, hogy azt kérjük, szálljon alá tűz az égből? Magyarul: az Isten nyila csapjon bele ezekbe az aljas gazemberekbe. Azt mondja Jézus: Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek, gyertek, megyünk tovább.

A türelem Istene és a türelmetlenség lelkülete – mindig ott van, ott kísért bennünket az anyaszentegyházban is, egy tisztújítás során is, az egyház egészére tekintve, az életünkre, a sorsunkra, a gyermekeinkre, az unokáinkra tekintve. Eszembe jut egy egyházkerületi püspökszentelő beiktató közgyűlés, ahol a sokunk által ismert és szeretett Zergi Gábor nagytiszteletű úr hirdette az igét. Döbbenetes erejű volt. Felolvasta az Ószövetségből azt a történetet, amikor Jákób érzi, hogy hamarosan el kell mennie a minden élők útján, odahívja a fiait, végignéz rajtuk, és azt mondta Zergi Gábor: Jákób felemeli a tekintetét és végignéz sorban a fiain. S azt mondja: Uram, ezekkel? Az egyik erőszakos, a másik nem törődik a te ügyeddel. Ezekkel hogy megy tovább? Mindig ott van ez a kísértés generációkban. És akkor felemeli a tekintetét: Szabadításodra várok, Uram. És jön a türelem Istene, aki az ő áldásával továbbvisz. A türelem Istene adja meg nektek, hogy egyetértésre jussatok. És a türelem Istene egyben a vigasztalás Istene. A vigasztalásé, amely nekünk, reformátusoknak olyan otthonosan cseng, hiszen ezzel kezdődik reformátori hitvallásunk, az a hitvallás, a Heidelbergi Káté, amelynek megválasztott és megerősített püspökünk, Fekete Károly szerelmese, terjesztője, magyarázója: Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod? A vigasztalás Istene. A türelemnek az Istene a vigasztalás Istene. Mert nem a mi türelmetlenségünktől teszi függővé azt, hogy mit mond, mit szól, mit tesz, hogy hogyan lesz tovább. Mert ő a türelem Istene, a patientia Istene, aki még azt is eltűri, hogy néha mi őt olyan páciensnek nézzük, aki bizony miattunk szenved. Ő vigasztal. Ő odafordul, azzal a lélekkel és azzal a tekintettel, amellyel Jézus fordul oda azokhoz, akiket lát, és könyörületre indul, mert olyanok, mint a pásztor nélkül való juhok. Ő a vigasztalás Istene. A consolatio Istene. Ami azt hirdeti nekünk, hogy soha sem kell magunkra maradnunk, nem kell szólóznunk, mert van valaki, aki kölcsönadja nekünk a hangját, a szívét, a szemét, a tekintetét, minden dolgát, és összekapcsol magával. Az egyedüllét, a magunkra maradás különleges kísértése lehet az egyházkormányzatban állóknak. Hivatali elődöm, Kocsis Elemér püspök fogalmazta ezt meg így: a református püspök olyan, mint a mélytengeri búvár – rettenetes nyomás nehezedik rá, és nagyon egyedül tud lenni. Utólag bevallom, ezt hittem is akkor, meg nem is. Most azt mondom, minden nyomás és minden egyedüllét egyedüli vigasztalása, és felemelője és megtartója a vigasztalás Istene. De ez elég. Mert ő felemel, megvigasztal, és ha hisszük, hogy a türelem és vigasztalás Istene bennünket eltűr, bennünket megvigasztal, akkor miről akarunk még vitatkozni, mi keresztyének? Minek akarunk még egymásnak feszülni, különböző részekben élő egyházak, reformátusok, nem reformátusok? Mert akkor megtörténhet ez a csoda, hogy eljutunk a Krisztusban való egyetértésre. És ha ezt hisszük, ha ezt hiszitek, Tiszántúli Református Egyházkerület Közgyűlésének alkotótagjai, vezetői, gyülekezetek, lelkipásztorok, presbiterek, intézmények, egyetlenegy dogotok van és marad: fogadjátok be egymást. Fogadjátok be egymást és éljétek meg, hogy egymás nélkül nem kicsik és nagyok vagytok, hanem csonkák. Mert együtt tudjátok megélni, betölteni a Krisztus törvényét, és imádni és tisztelni a mi Urunk Jézus Krisztus Atyját és Istenét. A türelem és a vigasztalás Istene adja meg nektek, hogy jussatok el erre, ezért fogadjátok be egymást.

[[ paginate ]]

A befogadás csodálatos, nagy kulcsszava a Szentírásnak. János evangéliuma azt mondja: a világ tragédiája, hogy a világosság eljött és a sötétség nem fogadta be. De akik befogadták… Életmentő műtétek nagyon gyakran azon múlnak, nem az orvosi technikán, hanem egyedül azon, hogy vajon befogadja-e a szervezet, ami számára életmentő, de mégiscsak idegen. Ha befogadja, élni fog, ha kilöki magából, belepusztul.

Ünneplő Gyülekezet, Szeretett Testvérek! Kérjük hát, együtt és egyenként, mindenki számára és különösképpen azok számára és annak számára, akit Isten elrendelő akarata és a Tiszántúl gyülekezeteinek szeretete és döntése elkötelez erre a szolgálatra, hogy a türelem és a vigasztalás Istene tegye őt, tegyen titeket befogadásra kész, és Krisztusban egyetérteni tudó emberekké, gyülekezetekké, egyházkerületté, anyaszentegyházzá, hogy tudjátok mindig az egész felől nézni a részt, még itt, a rész szerint való ismeret világában is.

Végül: valaki egyszer azt mondta nekem, hogy bennem van valamiféle ázsiai nyugalom. Meg is kérdeztem tőle, hogy ezt dicséretnek vagy inkább lesajnálásnak tekintsem. Ha volt és van valami bennem, ami ehhez hasonlít, az ez a hit és ez a meggyőződés, hogy a türelem és a vigasztalás Istene el tud bennünket juttatni a Krisztusban való egyetértésre. És ezért tudjuk egymást befogadni, és együtt magasztalni Őt, akinek legyen dicsőség az anyaszentegyházban, örökkön örökké! Ámen.