Szeptemberrel ránk köszöntött az új munkaév… Ezekben a napokban naponként találkoztam Nagy Barnával. Szokatlanul jól érezte magát, s munkájával szinte versenyt futott az idővel. Egy nagyobb német publikáción dolgozott, a magyarországi lelkészképzés történetéről, s a fordítás munkájában mindig szívesen elfogadta segítségemet. Tulajdonképpen nem is nagyon szorult rá, hiszen ritka nyelvtehetség volt s gyönyörűen beszélt németül. Talán ő is azért forszírozta, mert mindkettőnknek jólesett együtt lenni, olyan jól megértettük egymást. A közös munkában is az volt a legszebb, hogy mindig belemelegedett a témába s tudott még valami érdekeset mondani, aminek a szövegben már nem jutott hely. Ilyenkor beszélt a terveiről. S eközben gyakran láttam lelkiszemeimmel, mint valami ködbe vesző távoli hegyvonulatot kibontakozni az általa már összegyűjtött „százhúsz évre való anyag” feldolgozásának gyönyörű kontúrjait.

Szeptember 17-én reggel, amint ez már lenni szokott, az utolsó pillanatban árasztottak el a Siófokon még aznap este kezdődő nemzetközi konferenciára készült anyag lefordításával. Így is elég reménytelennek látszott a feladat. De alighogy hozzákezdtem, megjelent Barna. Szelíd s kissé bocsánatkérő mosollyal az ajkán megállt az ajtóban s elmondta, hogy tanulmányát még okvetlenül ma szeretné elküldeni. Volt ebben egy Méliusz[1]-idézet, amelynek német fordítását nem éreztem eléggé erőteljesnek, s ezért már korábban azt javasoltam neki, hogy próbáljuk meg kizárólag olyan kifejezésekkel lefordítani, amelyeket a Luther Biblia szövegéből veszünk. Akkor meg fogja kapni eredeti izzását, ízét. Ezt a dolgozatot egy cambridge-i kongresszus részére készítette, amelyen természetesen nem engedték részt venni. De írásban megküldött előadásának olyan nagy sikere volt, hogy a referátumokat tartalmazó gyűjteményes kötetbe felvették. Az csak természetes, hogy Barna az eredeti kézirattal most már nem volt megelégedve s az átdolgozás egy remek ötvenoldalas tanulmánnyá duzzadt. Ez még engem is magával ragadott, mert a már ismert, valamint az általa felkutatott történelmi adatok felsorolása közben Barna olyan lelkes hevülettel s a szeretet belső azonosulásával szólt benne a mohácsi vész utáni időket élő magyar nép szenvedéseiről és lelki erőforrásairól, hogy ez a tanulmány ezáltal tudományos értékén felül személyes bizonyságtétellé és magas színvonalú irodalmi alkotássá is vált.

[[paginate]]

Asztalomon ott hevert a sürgősen lefordítandó anyag. Tildy Jolánka[2] néni várakozóan pillantott rám az írógép mellől. Én ránéztem Barnára és a tekintetében olyan kedves kérés tükröződött, hogy félretettem a munkát s boldogan és vidáman hozzáláttunk a Méliusz-szöveg szívet melegítő tüzének a német nyelv szavaiba való átplántálásának.  Úgy éreztük, sikerül. Barna észrevette, hogy erősen meg vagyok hűlve, tudta, hogy sürgős munka vár rám, s szokott kedvességével azt mondta: - Ne búsulj, készen leszel vele. Hozok hozzá gint!- Csak nemrég ajándékozott meg ugyanis a születésnapomra az amsterdami[3] „Genever”-ek emlékezetére egy üveg ginnel.

Bámulatosan jókedvű és friss volt, pedig éjjel félkettőig dolgozott ezen a munkán. Öt órára a Magyar Irodalomtörténeti Társaság „renaissance és barokk” kutató csoportjának vita ülésére volt hivatalos.

Este félnyolc tájban öcsém[4] csöngetett be a lakásomon. Már az arcán láttam, hogy valami rossz hírt hoz. Megállt az ajtóban majd a pillanatnyi szünet után egészen idegen hangon azt mondta: − Barna meghalt!

Czeglédi Kari[5] telefonált neki, a hajdani Eötvös Kollégium épületéből, ahol az ülést tartották. Barna, mint mindig, most is megkésve érkezett. Valószínűleg felfutott a Verpeléti úttól a Ménesi útra vezető hosszú lépcsősoron. Meghallgatta az előadást s utána hozzászólt. Hallatlan tárgyi tudásával, szellemességével, s nem utolsó sorban kedves és derűs előadásmódjával valósággal lenyűgözte a jelenlevőket. Fejtegetéseinek kellős közepén egy pillanatnyi szünetet tartott, s aztán még ugyanolyan belső dinamizmustól fűtötten folytatta: − Még nagyon sok mondanivalóm lenne, de egészségi állapotom ezt nem engedi elmondani…

Ezzel leült. A következő pillanatban oldalra csuklott a feje és megállt a szíve. Sólyom Jenő[6] kedves barátunk, az ugyancsak kegyvesztetté vált derék lutheránus történész ölelte a karjaiba. Klaniczay Tibor[7] elnökölt. Esze Tamás[8] ült mellette, sok ismerős történész, köztük több úgynevezett jóbarát, tartózkodott a teremben. Kari telefonált a mentőknek, s ahogy később egy kérdésre Sólyom Jenő szerényen és szinte szégyenkezve elmondta, a többiek hirtelen mind elszaladtak, csak ketten maradtunk vele, Czeglédy Kari meg én.

Nehéz feladat várt ránk is. Dödivel [Dr. Bodoky Györggyel, ld. 3. jegyzet] nekem kellett lemennem a családhoz a hírrel. Úgy ahogy ő tette volna, Bibliát olvastam velük és imádkoztam. Elmondtam azt, amit éreztem, hogy megadatott neki a legszebb, amit kaphatunk, s ami mégis olyan nehéz nekünk, akik itt maradtunk, hogy szinte egy pillanat alatt ragadtatott el, s bármilyen nagy legyen is veszteségünk, el lehet mondani róla, hogy mint Mózes a Nébóról,[9] betekinthetett az áldás és ígéret földjére. Akkor ment el, amikor gyermekeinek sorsa elrendeződött, egyenesbe jutott, s még megláthatta, hogy mindnyájan az ő eszményeinek szolgálatában haladnak tovább. Első s közelesen érkező unokájának már csak az ígéretét kaphatta meg. Andris menyasszonyát is megismerte még, s Jutka, ez a törékeny, csendes kislány még az ő diákkori barátságai révén ismerte meg bonni vőlegényét. Milyen kedvesen számolt be kicsit meglepetten arról, hogy az ő lánya német ember felesége lesz. El-eltűnődött rajta: hát németek lesznek az unokáim. De aztán kivágta magát: −Azért a nímet[10] is csak ember.

Ha most láthatta volna Juditot és gyermekeit a gyászban, bizonyára megint csak megköszönte volna nekik a helytállást. Felemelő volt látni őket, amint mélyen megrendülve, mégis bátrak és erősek, s ahogy ez Barna családjához illett, fájdalmukban is derültek maradtak. Szinte csodálatos volt, hogy hitének, kedvességének és kedélyének emlékei mennyi vigasztalást tudtak nyújtani. Emlékeimből előlépnek s a gyászban is mosolyt fakasztva, egymás után csendültek fel remek mondásai. Most is ő vigasztalt bennünket. Példája világított a gyász sötétjében. Nem ásta el a reá bízott tálentumokat és sohasem feledkezett el egyik kedves maximájáról: az ember együtt alszik a lelkiismeretével és én szeretek jól aludni. Két nappal a halála előtt írt egy közös barátunknak egy levelet, amelyben unokája közeles érkezéséről számol be neki, s ebben többek között ezt írta: „Így folytatódik az életünk, míg csak el nem kopunk, vidáman”. Az erőshitű emberek vidámsága szinte egy percre sem hagyta el. Pedig tudta, hogy bármikor elkövetkezhetik számára a búcsúzás pillanata. Judit mondta néhány órával a halála után, hogy Barna odaát is biztosan vidáman jelentkezett az Úr színe előtt, hogyne lett volna így, mikor ő, aki élete legtermékenyebb időszakában a múlt visszanéző kutatójává lett, mégis mindig előre, s felfele nézett és ezért messzire látott. Egy kicsit talán önmagát is jellemezte, amikor negyvennyolcban Rákosi Mátyás meglátogatta az akkor még Barna közigazgatósága alatt működő pataki iskolát s vésztjóslóan megszólalt: − Nem szeretem ezeket a vastag falakat. Mire ő ezt válaszolta: − Miniszterelnök Úr, nem látja, hogy az ablakaink mindenfelé nyitva vannak?

Az ő szíve is minden felé nyitva volt. Előre és felfele nézett, a nagy imádkozók közé tartozott. Gyermeki bizalommal társalgott az Istennel, s a hangja mindig átforrósodott, ha „az Úr Jézusról” szólhatott.

[[paginate]]

Barátsága életem legnehezebb éveiben felbecsülhetetlen ajándékot jelentett a számomra. A legnagyobb csalódások sötét háttere előtt annál fényesebben rajzolódott ki néha a monumentalitásig növő tiszta alakja. Milyen boldoggá tett, hogy – ahogy Judit mondta – utolsó találkozásunk után azzal köszöntött be a lakásába: − Richárd azt mondta, hogy ragyogó ez az írás! Tehát még az én elismerésemnek is nagyon tudott örülni. Olyan időben kaptuk a barátság ajándékát, amelyben körülöttünk régi barátaink közül szinte mindenki elmagányosodott. Az igazi baráti levelezések rég megszakadtak, hiszen hogy is lehetett volna írásban beszélgetni olyan dolgokról, amik a legmélyebben foglalkoztattak, amikor levelezéseinkről gyűltek a fotókópiák. Hogyan lehetett barátkozni, amikor besúgók lesték, hogy ki kivel beszél, s éppen ezekben a napokban panaszolta el P. Tóth Lajos,[11] hogy a Budapesten lakó kollégák közül jóformán senki sem mer már a másikkal beszélni. Mégpedig azért, mert még a legközelebbi állókról sem tudhatja, hogy talán éppen örömében nem említi-e egy olyan kolléga előtt a találkozást, aki ebből a tudomásából illetékes helyen azonnal politikai tőkét kovácsol magának. Ha egy üzemi mérnököt vagy egy miniszteriális tisztviselőt, vagy akárkit feljelentenek, annak jogában áll megismerni a vádat, s megtudni, hogy ki volt a feljelentő. Csak a papokkal nem közlik soha egyiket sem, csak az ítéletet. Milyen jó volt, hogy mi most egy telken, szomszédos épületekben laktunk, s mivel különben is azonos kategóriába estünk, senkisem törődött azzal, hogy érintkezünk egymással. Pedig Barna német nyelven megjelent kiadványaiban nyomtatásban sem mulasztotta el megemlíteni segítségemet.

1956 után neki is egészen új vágányokra kellett áttérnie. Ő a Magyarországi Református Egyház theologiai akadémiáinak ebben az időben Török István[12] mellett nemzetközi vonatkozásban is kétségtelenül legismertebb és legkiválóbb tudósa és professzora írásban kapta, hogy „alkalmatlan az ifjúság nevelésére”. Annyival volt kedvezőbb helyzete az enyémnél, hogy a fizetését meghagyták, sőt írásban adták, hogy az esetleges emelések idején is a mindenkori theologiai tanári fizetéssel azonos lesz. Akkor még nem tudtuk, hogy ez az ígéret csak arra volt jó, hogy megszegjék, s bizony, Judit jóval magasabb nyugdíjat kaphatott volna, ha Barna ismételt kérései és felszólalásai nem maradtak volna teljesen eredménytelenek. Élete új vágányra terelődése mégis páratlan a maga nemében. Később nem győzött hálát adni azért, hogy így alakult az élete. Kiderült, hogy mindaz, amit eddig elsajátított, összegyűjtött, remek és sokoldalú nyelvtudása, széleskörű általános műveltsége, szisztematikai és dogmatörténeti ismereteinek gazdag tárháza, előfeltételévé lett annak, hogy egészen rövid idő alatt a XVI. század magyar, sőt európai irodalomtörténetének legkiválóbb szakértői közé kerüljön. Ez alatt az idő alatt akkora teljesítményt mutatott fel, hogy azok is megirigyelhették volna érte, akik kora ifjúságuktól késő öregségükig ezen a területen dolgoztak. Meg is irigyelték. Megdöbbentő szorgalommal, éjt-napot eggyé téve és mégis teljesen szabad emberként dolgozott, aki egy kis baráti beszélgetésért, egy dunai csónakkirándulásért, vagy egy jó horgászás kedvéért bármikor abba tudta hagyni a munkát, hogy aztán a legváratlanabb pillanatokban, akár a sátor alatt, ha netán egy kirándulás közben éppen megeredt az eső, a legnagyobb koncentrációval tovább folytassa. Igaz, sok tudós akadt már, aki tiszteletreméltó szorgalma ellenére sem alkotott semmi maradandót. Barna viszont úgy tört be a XVI. század magyar irodalomtörténetének kissé dohosan muzeális, katholikus vagy marxista előítéletekkel telezsúfolt kazamatáiba, hogy szinte elsodorta az örökre megrögzöttnek látszó, elavult és poros ítéleteket. Kétfelé is hadakozott. Egyrészt a reformáció századának nálunk még mindig nagyon erős ellenreformációs színezetű megítélése, másrészt a XVI. századot, az ezt a kort mozgató nagy vallásos gondolatrendszerek és életet formáló lelki áramlatok megértése, sőt ismerete nélkül marxista szemmel elbíráló állásfoglalásai ellen. Nem véletlen, hogy egyik legutolsó, önként felajánlott és teljesen ingyenes munkája egy 260 oldalas kritikai hozzászólás volt, az RMK (Szabó Károly: A régi magyar irodalom bibliográfiája) XVI. századbeli anyagának revíziójához, amelyen világosan látszik ez a kétfrontos harc, s amelynek súlyát és eredményességét mi sem bizonyítja jobban annál, hogy csaknem valamennyi megállapítását elfogadták. El kellett fogadniok, mert nemcsak szorgalmas, de rendkívüli memóriájával a végtelenségig alapos és precíz, s amellett szenvedélyes, ihletett és szinte mulatságosan szerencsés kezű kutató volt. Az új felfedezések nála – ahogy kedves szerénységgel szokta volt mondani – csak úgy bejöttek az ablakon. Megérezte, hogy mit, hol kell keresni, s ahol módjában volt kutatni – Istenem, milyen élvezettel gátolták egyházunk nagyjai ebben is! –, ott valósággal a markába szaladtak az ismeretlen anyagok. Genfben, Baselben, Zürichben és Varsóban nem is sejtett magyar irodalomtörténeti kincseket talált a levéltárak és könyvtárak még fel nem dolgozott s addig ismeretlen anyagában. Mennyire örült ilyenkor! Szinte legendába illő, s mégis annyira jellemző rá Bocatius kutatásának története. A lausitzi származású s eredetileg a Bock nevet viselő Bocation János[13] Kassa város „Rector utriusque Rei publicae”-je s később Bethlen Gábor követe, kitűnő pedagógus és diplomata volt. Barna egy alkalommal a genfi levéltában böngészve, sok más eddig ismeretlen magyar anyag mellett megtalálta Bocatius önéletrajzának eredeti kéziratát. Már az is bámulatraméltó volt, hogy milyen könnyedséggel olvasta a XVI. században rég porladó kezek által hevenyészetten odavetett latin s más nyelvű írásokat. Ez a Barna által felfedezett önéletrajz a kor diplomáciai és politikai történetét helyenként egészen új megvilágításba helyezte. Az köztudott volt, hogy ötéves prágai fogságából úgy szabadult, hogy felesége cselédnek öltözve végtelen türelemmel kivárt eredménytelen próbálkozások után egy kenyérbe sütve kötélhágcsót juttatott be hozzá, amelynek segítségével leereszkedett a várfalon és kiszabadult. A felfedezett önéletrajzból az is kiderült, hogy prágai raboskodása idején a celláján átvezető latrinanyíláson át hozzákerült papírosokra is írt egy munkát, amelyet azonban a pöriratokhoz csatoltak. Barna hazajövet a Bécsi Titkos Levéltár anyagában ezeket a feljegyzéseket is megtalálta a pöriratok mellett, latrinai használtuk még ma is felismerhető nyomaival. Természetes, hogy ezt a nagyszerű forrásanyagot publikálásra készítette elő.

[[paginate[[

– Dolgoznom kell, mert már belésül a markomba az anyag – szokta volt mondani, s dolgozott is, főleg éjszaka, jókedvvel, s szinte élvezettel. De sokszor hallottam tőle: − Százhúsz esztendőre való anyagom van, de csak tíz évet kérnék az Úr Istentől, hogy legalább a legfontosabbat feldolgozhassam. – Mennyi minden volt még a tarsolyában! Különösen szerette a XVI. század fordulójának s Bocskai korának egyik kimagasló alakját, Ecsedi Báthori Istvánt.[14] Az ő imádságok formájában megírt naplója talán a legszebb XVI. századbeli nyelvemlék, hosszú ideig egy félreeső kis erdélyi falu templomában hevert el végrendeletével együtt. 1784-85-ben a Horea-Kloska-féle mozgalmak idején ezt a templomot felgyújtották. Vagy háromszáz oldalnyi, nagyrészt összeragadt, megpörkölődött kéziratos anyag valahogy a Tudományos Akadémia levéltárába került. Barna gondozásba vette, restauráltatta, betűről betűre kibogozta, saját kezűleg lemásolta, s ezzel a magyar irodalom egyik legékesebb gyöngyszemét, egy megragadóan ízes stílussal megírt, történelmi szempontból is nagyon figyelemreméltó, megrendítően nagyszerű alkotását keltette új életre. Nagy szeretettel dolgozott kritikai kiadásán. Nem érte meg.

De minek is soroljam tovább? Nagy Barna bibliográfusának nem lesz könnyű dolga, pedig de sok mindent nem publikálhatott. De tizenkét év alatt ennek ellenére is nemzetközi szaktekintéllyé nőtte ki magát a XVI. századbeli irodalomtörténet feldolgozásában, magyar vonatkozásban pedig egyik legelismertebb irodalmárunk megállapítása szerint: „abszolút döntő tekintéllyel rendelkezett a felmerülő viták során”. Bullinger[15]-kutatásának eredményei a szenzáció erejével hatottak, még a sok pénzzel és szinte korlátlan lehetőségekkel kutató svájciak körében is, s zürichi díszdoktorátusa e téren a hatvanas évek legszebb magyar sikerei közé tartozik. Hogy tudott örülni neki! „Életem egyik legboldogabb napján – írta alig több mint egy esztendővel halála előtt, 1968 májusában, avatása után Zürichből családjának – Isten után először nektek szeretném megköszönni, hogy olyan szép és nyugodalmas otthont teremtettetek a számomra, amelyben elérhettem ezt az eredményt.

Velem együtt hányszor emlegette Isten iránti hálával azt a tényt, hogy Isten jóra fordította, amit ellenségeink gonoszt gondoltak felőlünk, amikor eltiltottak hivatásunk gyakorlásától s kikapcsoltak az egyházi életből, hiszen nagyon jól tudta, hogy azok között az izgalmak között, beteg szívével aligha dolgozhatott volna, sőt talán már el is pusztult volna.

1970 őszén lett volna esedékes genfi díszdoktorátusa. Ezért is megdolgozott. Az ötvenes években határozták el, hogy a genfi levéltárban újra megtalált és a Corpus Reformatorumban meg nem jelent, még kiadatlan Kálvin-prédikációkat egy Supplementa Calviniana című hatalmas kötetsorozatban közrebocsátják. A kiadásnak azonban nagy nehézségei mutatkoztak. Nem utolsó sorban az, hogy a levéltárban elfekvő anyag nem szépen tisztázott kéziratokból állt, hanem több, rövidítésekkel dolgozó s a gyorsírást akkor még a leírás sebességével pótló scriba, vagy másképpen „kéz” feljegyzéseit tartalmazza. Egy nagysebesen odavetett mai írást sem könnyű megfejteni. Hát még ha azok a kézvonások már megfakultak, s régmúlt századok ortográfiájával, akkor divatozó betűkkel, annak a kornak a nyelvén készültek. Olyan embereket kerestek tehát, akik egyrészt jól ismerik Kálvin életművét, s ugyanakkor kiváló theológusok, másrészt viszont az ófrancia nyelvben is járatosak. Nagy nehezen találtak egy amerikait, egy svájcit, egy németet és Nagy Barna személyében egy magyart. Ő is megkapta a fotókópiákat. De eleinte még azok is rossz minőségűek voltak. Hihetetlen kitartással s önfegyelemmel beledolgozta magát a négy különböző „kéz” írásmódjába s rövidítéseibe. Nem sokkal halála előtt fejezte be, 1800 nagy ívoldalon, sűrűn, aprólékos gonddal teljesen olvashatóan átírt formában a rá kiosztott anyag teljes tisztázatát. Ceruzával írta, legnagyobbrészt ágyban fekve, egy példányban. Milyen boldog volt, amikor Niesel[16] professzor, aki egész életében Kálvin-kutatással foglalkozott, őszinte ámulattal átlapozva a vastag kötetet, megvallotta, hogy ennek a feladatnak az elvégzésére ő bizony képtelen lett volna. Még a lábjegyzetek formájában kiadásra kerülő linguistikai magyarázatokat akarta elkészíteni. Erre azonban már nem maradt ideje.

Tudta azt, hogy minden nap, amelyen még dolgozhat, ajándék. Hogy ’56 óta két vagy három infarktus érte-e, ezt az orvosok sem tudták tisztázni, csak azt, hogy a következő, amelynek pedig törvényszerűen el kell jönnie, az utolsó lesz. Még 1964-ben egy kis cédulán ceruzával megszövegezte a saját gyászjelentését, már csak a dátumokat kellett beírni. A lap alján rendelkezett még arra nézve is, hogy szülei mellé temessék a sárospataki temetőben − mit jelentett neki Sárospatak, az ő Bethesdája! −, Czegle Imre[17] végezze a szolgálatot, mégpedig úgy, hogy olvassa fel a 90. zsoltárt és a Római levél 14. fejezetének 7-9. verseit, s imádkozzék felette. Prédikáció s búcsúbeszédek ne legyenek! A feljegyzés végre még odaírta: „Köszönöm a szolgálatát!”

*

[[paginate]]

Ez a gyászjelentés adott aztán alapot a hivatalosoknak a további haragra. Táviratoztam Ujszászy Kálmánnak[18] Sárospatakra, vele elmentünk Dusicza Ferencért, aki akkor fejezte be a költözködést szép zuglói házába. Ő kétségtelenül szerette Barnát, hiszen Barna nemegyszer keményen odamondogatott neki, s úgy kifakadt előtte, hogy ha azt besúgta volna, feltétlenül újabb kellemetlenségeket okozhatott volna ezzel Barnának. Magam is olyan beszélgetéseknek voltam nemegyszer tanúja, amik alaposan megizzasztották a zsinati tanácsos urat. Emlékszem, hogy amikor Kenéz Ferencet[19] s ahogy Barna nevezte, Mezey „Gyatra” Lórándot,[20] az eddig számunkra fenntartott tudományos munkatársi kategóriába kinevezték, Barna rettenetesen felháborodott. – Gyere csak be, elvtársam – hívott magával −, most megmondom nekik.

Dusicza ott terpeszkedett fényes üveglappal letakart, mindig üres íróasztala előtt, amikor reátörtünk. S szokása szerint szépen manikűrözött körmeit tanulmányozta elmerülten.

– Minek köszönhetem a szerencsét? – kérdezte joviálisan, de Barna nem is fékezte dühét.

– Ide hallgass, te, Feri! Azért jöttünk, hogy azonnal adjatok nekünk valami más címet. Ezt mi nem érdemeljük. Nem vagyunk méltók a tudományos munkatársi címre.

– Hát ezt hogy érted? – kérdezte, szemöldökét felvonva a tanácsos.

– Pedig ez világos – vágta oda neki Barna. – Mi sem nem öltünk, se nem sikkasztottunk. Márpedig úgy látszik újabban, ez a két dolog kvalifikál a Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodájának tudományos munkatársi címére. Adjatok nekünk valami más címet.

Adtak is. Dusicza a maga részéről most azonnal felajánlotta, hogy mivel Barna a Zsinati Iroda aktív munkatársaként halt meg, természetesen az Egyház viseli a temetési költségeket. Ujszászy Kálmán viszont, amint ezt tőle, mint Barna hajdani sárospataki kollégájától és állítólagos barátjától, most már el lehetett várni, rögtön óvatosan hozzátette: − Persze, ha Bartha püspök úr is hozzájárul. Ott álltunk, körülbelül azon a helyen, ahol nem is olyan sokkal ezelőtt a talán rossz lelkiismeretéről hajtott Ujszászy Kálmán egy öt percig tartó villámvizit után búcsúzkodott, s Barna azt mondta neki: − Mondd, Kálmán, mi a fenének látogatsz meg, ha csak azért jössz, hogy elmenj? Vagy csak azt akarod tőlem hallani, hogy bizony elég aljas ember lett belőled, de én még így is szeretlek?

Ujszászy belesápadt, amikor elolvasta Barna sajátkezűleg írt gyászjelentéstervezetét. Nem csoda. Még hogy Czegle Imre temesse? Az a Czegle Imre, aki a sárospataki könyvtárban legközvetlenebb munkatársa, lelkésztársa, s akivel az egyházkerület világi elnökévé vedlett, hajdani teológiai professzor, Ujszászy Kálmán máig is főgodnokuraztatja magát, s hűvös magázó viszonyt ápol?

Most elkomorult az arca, tágra nyíltak a szemei, s szürke bajuszkája megfeszült keskeny ajkán.

– Ez sértő a püspök urakra. Barnát bizonyára Ráski püspök úr akarta volna eltemetni.

Ebben kétségtelenül igaza volt. Barna végakaratával azt akarta megakadályozni, hogy egyrészt azok, akik eddig üldözték, most krokodilkönnyeket hullassanak a koporsója felett, s ország-világnak elhirdessék, hogy mennyire szerették és milyen jó barátai voltak, másrészt azt, hogy prédikáció vagy búcsúztató címén bármilyen szempontból az igazságnak nem megfelelő módon értékeljék vagy bírálják az életét.

Bartha püspök úr a siófoki konferencián időzött, s Almássy Márton,[21] akit elküldött a közben elkészült fordításokért, vállalta, hogy személyesen értesíti a történtekről a főnökét. Ujszászynak igaza lett. Bartha annyira feldühödött Barna kívánságának hallatán, hogy alig tudták rábeszélni arra, hogy az Egyház vállalja a költségeket, és amikor az öcsém azt kérte tőle telefonon, hogy a Zsinati Iroda bocsássa a temetés napján Nagy Barna családjának rendelkezésére valamelyik, a nyugati egyházaktól vagy az Egyházak Világtanácsától kapott autóját vagy kisautóbuszát, hogy azon mehessenek el Sárospatakra a temetésre, ezt is kereken megtagadta. Káldy Zoltán aztán annál készségesebben adta oda a Lutheránus Egyház egyik kisautóbuszát.

Szombaton délre tűzték ki a temetést. Kora reggel öcsém, Dödi értünk jött autójával, s vele indultunk feleségemmel, Ágnessel és Tamás fiammal. Még ragyogott a búcsúzó nyár, s csodálatosan szépek voltak a halvány ködökkel borított, őszbeforduló magyar tájak. Úgy tíz óra körül hajtottunk be a régi Kollégium boltíves bejáratán, amelynek minden köve ma is egy nagy és áldozatos múltról beszél. Velünk egyszerre érkezett meg a svájci nagykövet is, de nem ez hatott meg, hanem az, hogy akkor már mindenünnen özönlöttek többé-kevésbé megkopott fekete ruháikban a Tiszáninneni Egyházkerület lelkészei, Barna hajdani tanítványai. Sok, évek sora óta nem látott kedves arc köszöntött, s azokban az órákban szinte megint régi önmagamnak érezhettem magamat.

[[paginate]]

Judit és a gyerekek az Ókollégium egy kis szobájában vártak ránk, aztán felmentünk a Nagykönyvtárba, ahol a nagykövetet s néhány nevesebb világi embert feketekávéval kínált Ujszászy Kálmánné. A férje a legkisebb formahibáért keményen megpirongatta az egész társaság előtt, s aztán odafordult az államosított gimnázium igazgatójához: − Tudod, ez roppant kellemetlen. Kicsikarták, hogy a templomban ravatalozzák fel. Ez azt jelenti, hogy a gyászmenet végig fog menni a templomtól a temetőig. Most meg még azt akarják, hogy a Kollégiumra tegyük ki a fekete lobogót. Hát milyen alapon? − Idegesen toporgott, s közben mint a kiskakas a szemétdombon, oda-odavágott egy-egy bántó szót a feleségének.

– Az én felelősségemre – mondta a gimnázium igazgatója – kitesszük a lobogót arra az időre, amíg elmegy a menet. Lehet, hogy csak ezt akarta Ujszászy, mert ettől kezdve megenyhült.

Pontosan 11 órakor megkondultak a sárospataki harangok. Bementünk a templomba, zsúfolásig megtelt. Talán a Kollégium államosítása óta se voltak soha ennyien ebben a szép, öreg templomban. Különös gyülekezet állta körül Barna koporsóját, mely ott volt felravatalozva az úrasztala előtt. Az egész Tiszáninneni Egyházkerület tisztelgett annak a ravatalánál, aki szellemi vezére volt, s ha nem ilyen idők járnak, nagy püspöke lehetett volna. A karzaton csupa lelkészből álló férfikar ajkán felzendült Bach „Komm süsser Tod” kezdetű éneke s azután minden úgy játszódott le, ahogyan Barna meghagyta. Czegle Imre felolvasta a 90. zsoltárt és a Római levél 14. fejezetének 7-9. verseit, majd mélyen megrendülten, de mégis tiszta és csendes hangon magasztalta az Istent imádságban mindazért, amit abban adott, aki most hazament. A Mi Atyánk és az áldás után még egyszer felcsendült az énekkar éneke, s aztán az egész gyülekezet ajkán olyan erővel, mint régen, amikor még egy nagy és igére szomjas gyülekezet töltötte be ezt a templomot, felzúgott a 89. zsoltár: „Az Úrnak irgalmát örökké éneklem”.

[[paginate]]

Ezután csendes méltósággal, sárguló lombon ragyogó napsütésben, bárányfelhős kék ég alatt elindult a menet a templomból végig a Fő utcán a temető felé. Legelöl az énekkar tagjai mentek palástban, aztán következett az ütött-kopott kis vidéki gyászkocsi, amelynek bakján egyszerű parasztember, viharvert ócska kalapban igazgatta a lovakat. S utána a család és hosszú-hosszú sorokban a gyászoló gyülekezet. Az egyházi vezetőség tagjai közül a helyben lakó Ujszászyn és a hajdani tanítvány és talán ellenőrként megjelent Dusiczán kívül senki sem jött el. De még csak részvétlevelet sem küldtek. Rég eltemették Barnát, mire egyenként megérkezett az egyház nagyjainak s köztük Esze Tamásnak néhány formális együttérzést kifejező sora.

Ekkora menetet régen láthatott Sárospatak. A palástos énekkar a Kollégium kapujában egy éneknyi időre megállott. A fekete lobogó ott lengett az egykori oratórium felett. Aztán mentünk tovább. S már csak egyszer álltunk meg, a nyáron eladott ház előtt, amelyben Barna született s egész pataki működése idején élt. Aztán befordultunk az öregtemetőbe, amelynek már rozsdásan vöröslő lombjai alatt az ősi iskola annyi neves professzora s hajdani diákja pihen. Szelíd kék ég borult fölénk, szívet-lelket melegítő őszi napfényben. A feltámadás igéi után, mikor a rögök hullani kezdtek a koporsóra, ismét felhangzott a tanítványok énekkarának éneke: „Nem halok meg, élni fogok, s örökké dicsőítem az Istent…” Nemcsak szépen énekelték, hanem szeretettel is. S mire a koszorúk virágerdeje elborította a friss sírt, egyszerre felzengett a dallam, amellyel hajdan a végzős pataki diákok évről évre elbúcsúztak az Alma Matertől:

Válásra int immár az óra,
Isten veletek búcsúzóra.
Fiúk, azért szeressetek.
Szeressétek a vén diákot.
Fiúk, fiúk, Isten megáldjon.
Isten megáldjon, elmegyek.
Diáktanyámat itt hagyom már,
Nem lesz hazám Patak többé már,
Fiúk, azért szeressetek,
Elválásom néktek ne fájjon.
Fiúk, fiúk, ha messze jártok,
Üzenjetek – üzenjetek.

Így búcsúztatta a szeretet az utolsó pataki közigazgatót.

Bodoky Richárd