Jó termést hozó, dióérlelő ősz volt 1957-ben a Rétközben. A dombrádi gazdák a nyár végén alig győzték hazahordani a hagymát, tarkapaszulyt, aztán ősszel a kibugázott napraforgót, letört kukoricát a Darócról, Barackosról, Kerekgyékből, Szállásról, a Páskomról, Szerelmesről, a Lucernásból, a Falu földjéről. Volt olyan kukoricaszár, amelyiken 3 cső is termett. Az időjárás is kedvezett a termés beéréséhez. Hosszú vénasszonyok nyara volt, nem húzta le a sár az ember csizmáját, mint más években. Szükség is volt a jó időre, mert a cukorrépa és a marharépa nagy része még ott zöldellt a földben. Nekünk is volt még egy darab marharépánk Darócon, kedden akartuk ásni, de Édesapám rendezni akarta előbb az adósságát. Két éve használtuk már Kozma Balázs földjét, előbb harmadába, majd a forradalom után megvették a szüleim. Volt még 800 forint adósság rajta, ezt szerette volna rendezni Édesapám, miután sikerült a paszulyt meg a tavalyi napraforgót eladni.

Nem volt más eladó föld a dombrádi határban, csak az amerikás[1] földek meg a Falu.[2] A háború után államosított Falu földjét a szegény, sokgyerekes családoknak osztották ki. Kozma Balázsnak hat gyermeke volt. A második háború idején azért fontoskodott egy ideig a nyilasoknál, mert tőlük remélte a család megélhetését biztosító földet, de ebből nem lett semmi, sőt szegényebbek lettek. Aztán alig vonult át a front a falun, máris felhívták a hivatalba, sőt meg is fenyegették, ha nem lép be a kommunistákhoz, megnézheti magát. Hamar el is döntötte a dolgot és átváltott a kommunistákhoz, hogy jusson és maradjon valami az ő pulyájának is az új érában. Tény, hogy a földosztásnál az elsők között kapott egy jó darabot a Falu földjéből. Ő azonban nem igen szerette a földmunkát, inkább a párt körül fontoskodott. A családjának kiosztott értékes földet évekig csak részben művelték. Mivel nem volt fogata, másoknak kellett a szántásért, a fuvarokért fizetni, így nem sok maradt a terményből a pulyának. Aztán a föld egyik felét eladta. Bosszankodott is Édesapám, mert később tudta meg, hogy eladó. Mire ő érdeklődött utána, már át is írták a földhivatalnál Szántó Menyus nevére. Pedig milyen szép lett volna az övével egy táblában!

A dombrádi határban azért volt kevés eladó föld, mert mindenki élni, dolgozni, s megmaradni akart. A Rétköz[3] egyik legnagyobb falujában, Dombrádon a családok megélhetésében mindig meghatározó szerepe volt a földnek. Ha akadt is olyan újgazda, aki túladott volna a földjén, a nagygazdák a II. világháború utáni kommunista diktatúra hatalomra jutása előtt annyit ígértek érte, hogy azzal az árral a mi családunk nem tudott versenyezni. Így is megalázó volt a ruházkodásunk, mert minden termény árát a földre gyűjtötte Édesapám. Nem tudott belenyugodni, hogy a nagyapja a lovakra könnyelműen elverte, s aztán elitta a maradék birtok árát. Így neki teljesen a nulláról kellett indulnia. Az amerikás földek megszerzése pedig sok utánajárással és vesződséggel járt, így nehezen vágtak bele, hogy megvegyék. Sokszor a járási közjegyzőnek, meg az ügyvédnek még egyszer ki kellett fizetni a föld árát, hogy végre a vevő nevére átírják. Talán az Amerikába kivándorolt[4] dombrádi rokonok vagy az itthoni ügyvédeik is huncutok voltak, mert nem ismerték az itthoni nehézségeket és elérhetetlen árat kértek a rokonokon keresztül a földekért. Aztán Édesapám mégis belevágott, s megvett két hold amerikás örökséget. Erősnek érezte magát és a családját, a négy gyermek egyre jobban felnőtt a mezei munkához. Érezte, hogy most van esélye a családunknak arra, hogy visszakerüljünk a falu megbecsült gazdái közé. A ’56-os forradalom után enyhítettek a parasztság terhein, a beszolgáltatás is megszűnt. A határban azonban már arról terjedtek a hírek, hogy a tszcs  szervezését mégis csak be akarja fejezni az új kormány a megfélemlített országban. Újságot nem járatott akkor a mi családunk, de még egy telepes rádióra sem jutott, mert gyűjteni kellett a földre. Négy és fél katasztrális saját földünk volt csak, amelynek nagy részét Édesanyám hozta jussként a családba. Aztán Kozma Balázstól megvettük hozzá a Falu földjének a másik felét, amely után most kellett az adóságot törleszteni.

[[paginate]]

Édesapám minden reggel korán kelt. Hajnalban megetette a jószágot, s mire pirkadni kezdett, már másodszor adott paszulyszalmát a tehén elé a jászolba, a lovaknak meg egy kis lóherét a rácsba. Aztán éppen megitatta őket, mikor Édesanyám fejni jött a tehenet.

- Hallod-e hékám[5], elvinném a paszuly meg a tavalyi napraforgó árát Balázsnak, hadd legyen rendbe már végre a Falu földje is! Így is restellem, hogy ilyen sokáig tartoztam vele. Majd hazaviszem neki a kukoricáját a határból, ha kéri, és nem kérek tőle fuvardíjat. Hála Istennek szépek lettek ezek a lovak, nem lesz megterhelés nekik a többletfuvar.

- Akkor megint nem tudunk a pulyának ruhát venni az ünnepekre? A lányunk nagyocska már, azt mondta, ha nem veszünk neki olyan ruhát, mint a barátnőinek van, akkor ő elmegy az állami gazdaságba dolgozni, hogy vehessen magának – mondta ércesen Édesanyám.

- Majd veszünk akkor, ha eladom ezeket a lovakat – hangzott a rövid válasz Édesapámtól, és kilépett az istállóból.

Nézte még egy ideig a szemközti szőlődombon a karóra telepedett fekete sereget, amelynek tagjai erős károgással és szárnycsapásokkal viaskodtak egy-egy törzshelyért. A fekete sereg egy része a kapunk sarkában álló nagy tölgyfán húzódott meg. Erről néhány károgó mégis jobbnak látta, ha ők is átváltanak a szőlőkarókra, s a jókora tölgy ágai közül valóságos siklórepülésben célozták meg az új helyet.  Aztán egy kis idő múlva a szőlősorok között nagy csörömpöléssel feltűnt egy kutya, amely egy fiatal macskát üldözött. A varjúcsapat a váratlan zajra felriadt és fekete seregük valósággal besötétítette házunk felett az eget. Édesapám is meglepődött a felhőként felröppenő fekete seregen, aztán megigazította a fején a sapkát és bejött a pitvarba. Evett néhány falatot, s mire Édesanyám a megtelt rocskával[6] behozta a tejet, csak arra várt, hogy Édesanyám odaadja neki a pénzt és elindult Kozmáékhoz Öntelekre[7]. A nyáron vettünk egy használt biciklit, amit a hátsó szomszéd, Tóth Jóska bácsi néhány liter borért helyreállított. Csak a küllőket, meg a húzófejet kellett kicserélni és működőképes lett a kétkerekű. Erre ült fel Édesapám és elindult. A varjak fekete tollbundájukban akkor már ismét a szőlőkarók tetején gubbasztottak, s tollukat felborzolta a Bibó-homoka szőlőhegyére zúduló tiszai szél. Egyikük vészjóslóan károgni kezdett, mintha a lábát valaki a karóhoz kötötte volna.

Több férfi beszélgetett a Róka-kovács mellett a sarkon. Egyikük távoli, balatoni[8] rokon, Csáki Anti bácsi volt, aki megállította Édesapámat. Beszélgettek egy kicsit, s hátuk mellett az idős kovácsmester a fiával egy gazda lovainak patkójában az őszön elkopott sarkokat téli éles patkósarkokra cserélte. Három gyerek is odaszaladt, hogy a kopott sarkokat a földről felkapkodja, mert azzal az iskolai szünetekben jókat lehetett kockázni. Anti bátyám kisvártatva azt mondta Édesapámnak, hogy most jött a Kishangya[9] kocsmából, ahol azt beszélték, hogy Séra Ferit, meg Nagy Lajost nagyon megverték a rendőrök a forradalomban[10] vállalt szerepük miatt és egyiküket le is csukták. Az öreg Szerdit is nagyon összetörték, már ki tudja hányadszor, s végül bevallotta, hogy szidta a kommunistákat a forradalom idején. Aztán Édesapám elköszönt, mert Balázs bácsit még otthon akarta érni. Anti bátyám még utána is szólt, hogy a Kishangyában volt Kozma Balázs is, jobban jársz, ha ott keresed.

Aztán ismét felült Édesapám a biciklire, s miközben a Nagyutcára ért, eszébe jutott, milyen jó, hogy Édesanyám nem engedte ki a házból, mikor a múlt októberben a Poca sarkon a Szendrei kovács előtt a gépkocsiról azt kiabálták a forradalmárok: Mars ki ruszki!  Aki magyar velünk tart! Vacsora közben a pitvarban[11] hallottuk meg a kiabálást, mert a Bibó sorra[12], a mi faluszéli utcánkba még a hírek is nehezen jutottak el. Az emberek hangja azonban 1956 októberében csábítón és bíztatón terjedt az esti nedves levegőben. Akkor Édesapám is felállt és elindult, hogy felvegye a sapkáját meg a nagyujjasát, Édesanyám azonban felugrott az ülő alkalmatosságként használt egykori II. világháborús kuferról[13], s odaállt az ajtóhoz, mint a csirkéit védő kotlós és hangosan kiabálta Édesapámnak:

- Nem elég, hogy a háború Don-kanyari[14] poklából az Isten fagyott lábakkal segített haza? Akkor mentél te parancsra, mert a hiábavaló, idegen célokért elhajtottak, más életerős fiatal meg itthon vészelte át a háborút. Menjenek és harcoljanak most ők! Itt van a négy pulya, felelős vagy értük, nem mész sehova és hogy nyomatékot is adjon a szavainak, be is riglizte a pitvarajtót.

Milyen jó, hogy akkor hallgattam az asszonyra, mert lehet, hogy most engem is agyba-főbe vernének a forradalom miatt – futott át Édesapám agyán, amikor a Kishangyához ért. Kozma Balázs bácsi néhány ivócimborájával a Kishangya kocsma ajtajában beszélgetett. Édesapám félrehívta és kérte, hogy menjen vele haza, mert a felesége jelenlétében szeretné az adóságot átadni. Balázs bácsi váltott még néhány szót a cimborákkal és elindultak az Öntelek végébe, ahol a Kozma család lakott. Elhaladtak Édesapám és mindnyájunk Esze Tamás utcai szülőháza előtt, hiszen ő is önteleki fiú volt, csak 1949-ben vették meg az Ószőlő utcában a Daku-féle házat. Az utcát még akkor is Bibó utcának emlegették a Zsigmond-kori jobbágy-birtok tulajdonosa után.

[[paginate]]

Kozmáné, Mari néni törékeny, jólelkű asszony volt, aki éppen az aprócska, fehérre meszelt ház előtt a fateknőben mosta a gyerekek holmiját, amikor Édesapámék megérkeztek. Bementek a szobányi házba, s Édesapám átadta a 800 forint tartozást. Nagy pénz volt az akkor faluhelyen, hiszen egy hivatali ember jó, ha 400-450 forintot keresett havonta. Balázs bácsi megszámolta, majd Édesapám az átvételi elismervényt is elébe tette.

- No, várjál csak, Guszti! – Ez már májusban esedékes volt, ha kamatot nem is fizetsz érte, de legalább a tengerimet hozd haza. Ott van letörve, három csomóban letakarva a Mogyoróson, két fuvarral elhozhatod.

Édesapám felállt, s bár nem számított rá, hogy még két fuvar is lesz, de a megállapodás jeleként egymás kezébe csaptak és Balázs bácsi aláírta az elismervényt. Édesapám elmondta neki, hogy egy amerikás föld ügyét is szeretné a napokban rendezni. Úgy tűnik, megfizethető áron meg lehet vásárolni. Volt már jelentkező Nyírbogdányból a két lóra. Azok árából, meg a jó hagymatermés bevételéből talán ki is telik. Balázs bácsi azonban feljebb tolta a kalapját, megvakarta a fejét és rátette a kezét Édesapám vállára.

- Na, idefigyelj Guszti! Én tudom, hogy szereted a földet és tudsz is dolgozni, de nem kéne már annyira a földön törni a fejedet, mert még azt is elveszik tőled, ami jelenleg megvan! Költsd azt a pénzt inkább a családodra vagy a házadra! Te is önteleki, szegény ember gyermeke vagy, biztos nem értek rá rádiót hallgatni, így hát elmondom neked, amit a pártban hallottam. Az egész országban megszervezik a termelőszövetkezeteket, mint a Szovjetunióban a kolhozokat. Gábor Jenőt is azért küldte ki a párt a faluba, hogy ezt készítse elő. Az ország nyugati felében jövőre már el is kezdik ezt a folyamatot, ne gondold, hogy ebből Dombrád is kimaradhat! Még egyszer mondom, ne vegyél már több földet, inkább éljetek!

Aztán még beszélgettek egy kicsit, s Édesapám megígérte, hogy még aznap hazaviszi a tengerit, mert már így is elmúlt 10 óra, fél napért pedig nem érdemes kimenni a répába. Ahogy hajtotta a biciklit, sok minden megfordult a fejében.

- Igaza lehet ennek a Balázsnak, de azért én mégis csak megveszem azt az amerikás földet, ha elmegy a két ló. Ezzel már kilenc holdunk lesz, és a szegényparasztok közül ismét a megbecsült gazdák közé kerülhet a családom. Jeremiás próféta is Isten iránti bizalommal akkor vett földet, amikor Babilónia királyának a  serege már körülzárta Jeruzsálemet (Jer 32) és ő maga Juda királyának a börtönében volt. Jeremiás tudta, hogy 70 évig nagy romlás, pusztulás és babiloni fogság következik, és ő már az életkora miatt aligha művelheti azt a földet, de megvette, mert hitte, hogy az elkövetkező büntetés és pusztulás után Isten kegyelméből utódai visszatérhetnek majd Jeruzsálembe és lesz megújulás. Hátha itt is megkegyelmez rajtunk az Isten? – szőtte a gondolatokat Édesapám.

Otthon leakasztotta az istállóban a lovak hámját a szegről és befogta a Bandit meg a Lenkét a szekérbe. Édesanyámnak beszólt a pitvarba, hogy mosson ki, meg süssön kenyeret, majd csak holnap mennek marharépát ásni, mert elmegy és hazaviszi Kozma Balázsnak a tengerijét. Útközben gyönyörködött a két lovában, mert valóban szépen megerősödtek, s mint mindig, most is büszke volt a szép lovaira. A háború után egy kicsit helyre jött a nedvszívó papundeklis bakancsok miatt a fronton lefagyott lába, de örökre bütykös maradt. Akkor döntötte el, hogy éppen csak igába fogható csikókat fog vásárolni és felerősíti, majd jobb pénzért továbbadja őket, amelyből megpróbál földet venni. A mostani lova a harmadik pár volt. Még csikó korukban vette őket a dombrádi nagyvásáron. Az ő keze alatt aztán a Bandiból erős mén, a Lenkéből megbízható igás állat lett. A legtöbb gazda megcsodálja, mikor szépen megtakarítva, felkötött farokkal végighajtja őket a falun. Mint most is, ahogy elhaladt a Kis utcán[15], majd a Sétakertnél, ahol a kisvonat gőzmozdonya éppen akkor tolta a szenes vagonokat a kirakodó helyre. A fuvarosok onnan hordták be a téli tüzelőt a Petőfi utcai Goldmann[16]-tüzépre. A Lenke az aprócska gőzmozdonytól megrettenve két lábára ágaskodva fejezte ki nemtetszését. Édesapámnak le is kellett szállnia a szekérről és megnyugtatni a lovat. Aztán a Petőfi utcában folytatta az útját, ahol Ruszki[17] Sanyi bácsi éppen a körmös-traktorral jött ki az egyik udvarról, de attól már meg se rettentek a lovak.

Mire kiért a Mogyorósba, Kozma Balázs már ott várta a fiaival és hamar megrakták a szekeret. Délután három órára már mindkét fuvarral végzett. Balázs bácsi felajánlotta neki, hogy a csöves tengeri takarására használt csutkát Édesapám a jószágnak hazaviheti, ezért egy trappba ismét kihajtott a Mogyorósba, s mielőtt még teljesen besötétedett volna, már az Ószőlő utcai portán le is rakta velünk a csutkát a szekérről.

Nagy hasznát vettük a kukoricaszárnak, a csutkának, mert a tehénnek már csak paszulyszalmát tudtunk adni. Apánk a szénacsomót nem akarta a tél előtt megkezdeni, a sok csutkát, kukoricaszárat pedig a saját földünkön még ezután kellett levágni, majd hazahordani. Előbb azonban a termést kellett betakarítani, biztonságba helyezni, mert a paraszt ember csak ezután érezte biztonságban magát. Édesapámnak eszébe jutott, milyen jó, hogy vasárnap, mikor hazajött a délutáni istentiszteletről a templomból, még volt annyi ideje, hogy kiásta a marharépának a gödröt a kertben, bár a hetedik napon nem szívesen dolgozott, csak akkor, ha muszáj volt. Ősi hagyomány volt ez a református családokban, s mindenki tisztában volt vele, hogy a hetedik nap az Istené, meg aztán az embernek, jószágnak is szüksége volt egy nap pihenőre a heti hajtás után. A legtöbb családnál a pitvarban is ott függött a hímzett falvédő, s rajta a bibliai idézet: „Megáldá Isten a hetedik napot és megszentelé azt.”[18] Okos dolog, szép hagyomány volt ez, hogy még a falvédő is emlékeztesse az embert Istennek tett ígéretére, még ha azt nem is tudták mindig a családok betartani.

[[paginate]]

Este nem sokáig akartunk fennmaradni, de a szomszédból Dankóék és Csákiék is átjöttek vacsora után beszélgetni.  Édesapám hozott egy butella bort a szekérbeálló eresz sarkába állított hordóból, s megkínálta a szomszéd férfiakat. A bor még nem tisztult le teljesen, de az Ezerjót megfestő Otelló szép vörös színén már szépen átszűrődött a petróleumlámpa fénye. Aztán Édesanyám leszedte a kredenc[19] atuzsérokról, polcokról a decis borospoharakat és az asztalra rakta őket. Édesapám éppen teleöntötte, amikor a szomszéd római katolikus Dankó Pista bácsi beszélni kezdett.

- Ma Váradi Bélánál dolgoztunk, tengerit törtünk neki a Kisszegben. Ott beszélték, hogy a rádió azt mondta, a tszcs-k alakítását folytatni akarják. Nem értem én ezt, minek kell ezt a kolhozrendszert erőltetni, ha már a forradalom előtt se volt sikeres. Az erőszakkal bezavart sok szegény ember nem tudott bánni a földdel, a vezetőik sem értettek a gazdálkodáshoz. A Bárányház tanyánál és a Darna-dűlőben fél méter mélyen szántották fel a körmös-traktorral a Vörös Csillag Tszcs földjét, aztán csodálkoztak, hogy nem termett semmit. A forradalom idején minden magára valamit adó téeszgazda ezért menekült és kilépett a tszcs-ből. 1957 tavaszán a sok erőltetés ellenére sem léptek vissza, inkább elmentek városra dolgozni. Nem tudom, de azt látom, a kommunisták most is készülnek valamire.

- Rózsa Berencsi Miskával, az új elnökkel se fognak sokra menni, mert az se ért a földhöz. Első kitűntetett levente volt ugyan a faluban, most meg csak a kommunistákhoz dörgölőzéssel és helyezkedéssel foglakozik a munka helyett. Aztán tudjuk róla, hogy inkább az asszonyok szoknyája érdekli, mint a földdel való gazdálkodás. Milyen tsz elnök lesz az ilyenből? - szólt közbe Csáki Guszti bátyám.

- Maguk nem voltak a fronton - vette át a szót Édesapám. – Én 1942-1943 telén a nagy orosz tél fehér pusztaságában láttam, hogy ott se sokra mentek a kolhozukkal, mert olyan szörnyű  szegénységet, amit katonaként ott tapasztaltam, sehol sem láttam még. Isten mentse a magyar népet, hogy itt is olyan kolhozokban dolgoztassanak bennünket. Vagy talán az is lehet, hogy a forradalom utáni megtorlás által gerjesztett félelmet akarják felhasználni arra, hogy a parasztságot megfosszák mindenétől? Nem tudom, de azt látom, érzik a kommunisták, hogy ezt a félelmet kell most gyorsan megnyergelni a kolhozosításhoz, mert még egyszer ilyen lehetőségük nem adódik. Így sem hiszem azonban, hogy sikerül nekik ezt az ördögi tervet megvalósítani. Az Úr eddig is velünk volt, reménység szerint ezután sem hagy el bennünket.

Aztán másra terelődött a szó. Előkerült a kártya, és az ötleadás meg a zsírozás közben inkább a szép termésről, meg a jó időről beszélgettek a szüleink és mi is velük játszottunk. Az asszonyok és a lányok közben hímeztek. Időnként Édesanyánk rakott a tűzre egy kis kukoricaszárat meg egy kis fát. Nemsokára kiürült az asztalon a butélia, s a következő kártyaparti után a szomszédok hazaindultak.

[[paginate]]

Másnap kiástuk a maradék marharépát, s még arra is volt délután idő, hogy édesapám a hazahordott répát a kertben vékonyan szalmával leterítse és elföldelje. A földelés közben jött át Piroska néném és mondta meg a szüleimnek, hogy dél tájban valaki Nyírbogdányból keresett bennünket. Piroska néném árva gyerek volt, s mikor az anyja is elhagyta az első háború előtt és kivándorolt Amerikába, nagyapámék vették magukhoz és nevelték fel a saját gyerekeikkel  együtt, és ők adták férjhez is. Egy igazi testvérnél is nagyobb volt az összetartás Édesanyám és Piroska néném között, aki a családjával néhány házzal odébb az utcánkban lakott. A Piroska néném által hozott hírre Édesapám feljebb tolta fején a sapkáját.

- No, egyéb se hiányzott! El akarom ugyan adni a lovakat, de a csutkám még haza kell velük hordanom. Guszti nem megy holnap az iskolába, jön Gizivel együtt csutkát vágni – adta ki a rövid parancsot, aztán így folytatta. - Szólok Dankóéknak is, jöjjenek segíteni. Amíg a család Dankóékkal vágja a csutkát, ő hordja hazafelé, és a két kisebb pulyával elboldogul majd valahogy otthon a lerakodásnál, mert a bogdányiak képesek a hét végén eljönni a lóért – foglalta össze Édesapám a tennivalókat.

- Valóban így is történt, Bár az eső csendesen és szakaszosan esni kezdett, a csutka mind hazakerült a határból, a széna és a lóhere pedig az udvar végi csomóban már biztonságban volt. Szombat délután aztán valóban megjelentek a nyírbogdányiak. Csak mi voltunk otthon, kisebb gyermekek Édesanyámmal, s mondtuk nekik, nemsokára itthon lesznek a többiek is, mert a legutóbbi fuvarnál azt mondta Édesapám, hogy a következővel már hazahozza a testvéreinket és a segítőket is. Édesanyám is azért jött haza az előző fuvarral, hogy főtt étellel várhassa a segítő Dankóékat és a testvéreimet. Amíg Édesapámék hazakerültek, a bogdányiak meglátogatták az ismerősüket a faluban, s éppen lerakodtuk a kertben a répacsomó mellé a kukoricaszár kévéket, amikor visszajöttek.

Alaposan szemügyre vették a két lovat. Látszott, hogy tetszik nekik, de sokallották a nyolcezer forintot, amit Édesapám kért értük. Aztán váratlanul ötöt ígértek a Bandiért, a pej ménért, de Édesapám úgy vélekedett, vagy együtt, vagy sehogy. A lovak azonban erről semmit sem tudtak, csendesen szálaztak a rácsból és ropogtatták a finom lóherét. Úgy tűnt nem tudnak megegyezni, aztán váratlanul mégis visszajöttek a kapuból, 7500 forintban megegyeztek, s előleget is adtak. Azt ígérték, hétfőn elviszik a lovakat. Így is történt. Édesapám még a kalapját is levette, és imádkozott, amikor kihajtották a lovakat az udvarunkból. Nagyon szerette és tisztelte a lovait, mert három éve vette őket alig fogatolható csikóként, s nagy türelemmel és szigorúsággal nevelte, formálta őket. Nem is hagyták cserben sohasem, pedig a dombrádi agyagos sár, meg a rossz utak miatt gyakran kellett nehéz fuvart bonyolítani velük. Sokszor inkább Édesapám maga evett később, hogy a lovait előbb elláthassa, biztonságba tudhassa. A Lenkének egyszer mégis valami baj adódott a lábával, mert az utcán szögbe lépett, de Róka kovács segítségével sikerült időben helyrehozni. Nekünk, gyermekeknek a pej Bandi volt a kedvesebb és szebb ló, a deres Lenkére egyébként is jobban kellett vigyázni, mert egyszer a bátyám arcához kapott és meg is sértette a bőrét a fogával.

Nem sokáig maradtunk lovak nélkül, mert 1957-ben az Erzsébet-napi nagyvásárkor kedvező áron, négyezer forintért vett helyettük Édesapám egy fiatal csikópárt. A hókás pejt a régi ló iránti hűségből Lenkére keresztelte, a derest pedig Babának szólítottuk. Szekérbe fogva keveset szolgáltak még, és mi is megtapasztaltuk, hogy lányosan hisztiztek, ha megérezték, hogy nem Édesapám hajtja őket. Ez a két ló is szép jószággá fejlődött 1960 őszére, amikor már az őszi szántást, vetést is velük végezte el édesapám. A két pár ló ára közötti különbözetből sem lett azonban új ruha, mert azt is elvitte az amerikás föld. Pedig már nyíltan beszéltek róla, hogy mindenütt folyik az agitáció a tsz szervezés érdekében. Azt beszélték, hogy Dombrád is sorra kerül még az év végéig. Édesapám azonban nem zavartatta magát, ősi paraszt ösztöneivel nem bírta elképzelni, hogy bezavarják a tszcs-be.

- Csak hadd beszéljenek az emberek, úgysem lehet egyik napról a másikra a parasztságtól mindent elvenni, földönfutóvá tenni! Továbbra is úgy vélekedett, kilenc hold földből már megélhet a család, s az sem érdekelte, hogy a nővérem a nyáron elszegődött az állami gazdaság növénytermesztő brigádjába, s naponként biciklivel járt ki a Kacsavárhoz[20] dolgozni. A szép pár lovat, a hókás Lenkét meg a deres Babát azonban egyre gyakrabban a testvérünk, Guszti bátyánk hajtotta, s Édesapám nagyon büszke volt a bakon ülő fiára, meg a lovaira is.

[[paginate]]

1960 novemberében már befejeződött a betakarítás, a fonásnak is csaknem a végéhez értek az asszonyok. Édesapánk beszélt Nagy Imre bácsival, aki kerülő volt a Tisza melletti állami erdőkben, hogy az akácost megint rendbe tenné a disznólegelőnél. Nekünk nem volt erdőnk, de a mai Tisza-parti fürdő és campingtábor közelében az államosított erdőből az akácost és a fűzest minden évben mi irtottuk fel, vagyis az ágait megnyestük. Édesapám olyan gondosan bánt ezzel az erdővel, mintha a sajátja lett volna, mert minden évben onnan került ki a téli tüzelőnk nagy része. Úgy gondolta Édesapám, hogy bár nagyon erős lett a hideg, a Tiszán is csaknem összefüggő volt már a vékony jégréteg, de a féllábszárig érő novemberi hóban a ritkítás és irtás elvégezhető. Három napig nem mehettünk iskolába és segítenünk kellett a gallyat szedni. Nagyon fázott az ujjunk, ahogy a hóból kesztyű nélkül csipegettük a tüskés akácfa gallyakat. Édesapám is látta, hogy fázunk, s néhányszor a szájával az ujjainkra lehelt, aztán megdörzsölte a kezével a miénket, s elszaladt velünk a Tisza felé, hogy felengedjen egy kicsit az átázott bőrcsizmában a lábunk. Nem is nyafogtunk, mert a munkát be kellett fejezni, nem lehetett tovább hagyni. A bátyám, ahogy elszaladtunk a Tiszáig, meglátta a túloldalon fát vágó és azt kévébe szedegető cigándiakat és átkiáltott nekik: Csak a patkót add vissza! A hagyomány szerint valamikor az erdőben dolgozgató dombrádi paraszt ember lovát a cigándi cigányok elkötötték és a Tisza jegén átvitték a túloldali Bodrogközbe. Állítólag a parasztember egyéb dologban már nem reménykedve csak a lovak patkóját követelte volna vissza a cigándiaktól, de az ottani cigányok csak hangosan nevettek a dombrádi gazdára. Hogy volt-e ennek a mende-mondának valós alapja, ma már nehezen kideríthető. Ahogy a bátyám példája is mutatja, még mindig a patkóval csúfolták a cigándi cigányokat, akik a kisbaltájukkal felénk mutogatva és fenyegetőzve futkosni kezdtek a Tisza-parton, majd a jégre is ráléptek. Csak a vékony jégnek és annak köszönhettük, hogy nem lett velük összetűzés, mert az egyikük alatt beszakadt a jég és úgy húzták ki a társaik egy hosszabb rúd segítségével. Édesapám adott is két fülest emiatt a bátyámnak, aztán folytatódott tovább a munka.

Édesapánk előrelátóan nyesegette az ágakat. Megfontolta, hogy mit kell most kivágni, vagy a fáról levágni, hogy ne csak a mostani télen, hanem jövőre is legyen miből meleget varázsolni a pitvarunkba, meg a szobába. A vastagabb ágakat, hajtásokat, karónak való ritkításokat külön szedtük. A másik csomóba kerültek a vékonyabbak, s megint egy másikba a legvékonyabb gallyak. A vékony gallyakból aztán otthon az udvaron kévét készítettünk, s azelőtt azzal fűtötte Édesanyánk a pitvarból a kemencét, a vastagabb ágakkal, meg a jószág által lerágott kukoricaszárral, vagyis az ízikkel pedig a csikósspórban fűtöttünk. Az előző évben bontották el a szüleink a szobából a kemencét és a helyére a csikós-sparherd került. Abban tüzeltünk az erdőből hozott fával, gallyal. A csikóspór mellett állt a sarokban az apánk által készített és hencserként szolgáló dikó. Négyen voltunk testvérek és a dikón mindnyájan elfértünk, ha összébb húztuk magunkat. A közeli csikós-spór melegétől hamar el is álmosodtunk a sok friss levegőn tartózkodás és munka után.

Már a harmadik napja szedtük a szúrós-tüskés akácfa gallyakat a Tisza közelében, s szerencsére a munkát befejezve haza is hordtuk a fát és a gallycsomókat a lovas szánnal, amikor november végére rendkívüli tanácsülést hirdettek a faluban. Édesapánk, mivel szorgalma és ’dógos’ előneve miatt presbiternek és tanácstagnak is megválasztotta a nép, meghívót kapott erre az ülésre. Feltűnt neki a meghívón a felirat, hogy a megjelenés kötelező. Vasárnap az istentisztelet előtt a templomnál a többi presbiterrel is szóba került a tanácsülés. Sokan csóválták a fejüket, s nemtetszésüket fejezték ki arról, hogy még a közelgő Advent idején sem hagyják békességben az embert, mert amit a mezőgazdaságról és a termelőszövetkezetek szervezéséről a rádióból hallottak, meg az újságban is olvasható, az nem éppen biztató dolog. Eddig is mindig a parasztság húzta ki az országot a nehéz helyzetéből, most talán az oroszok nyomására a sok padlásseprés, paraszt és kuláküldözés, meg a levert forradalom után Kádárék is a parasztságot vették célba, s ugyanott folytatják, ahol Rákosiék abbahagyták. A tanácsülésen megjelent a járástól egy kiküldött pártember, aki öntudatosan a szocialista mezőgazdaságról és a téeszek előnyeiről beszélt. A beszédje végén a termelőszövetkezetesítésben a tanácstagok példamutatásának fontosságát hangsúlyozta. Az emberek a fejüket csóválva összenéztek, s volt több olyan tanácstag, akik a nemtetszésüket szavakban is kifejezték. Édesapánk, amikor hazajött, be sem jött a pitvarba, előbb megnézte a lovakat, majd csak utána ült asztalhoz. Édesanyánk elébe tette a vacsorát, és érdeklődött a történtekről, de apánk nem sokat mondott. Látszott rajta, hogy teljesen felkavarták a tanácsülésen hallottak és nagyon kedvetlen volt. Többé nem is ment a tanácsülésekre, hiába hívták. Aztán Édesanyám is elmondta, ő is hallotta a Regina boltjában, hogy az asszonyok már három tsz nevét emlegették: a Vörös Csillagét, ami továbbra is megmarad, aztán a Tiszavirág és a Kossuth nevét viselő új tsz-ek is szóba kerültek. Választhat a nép, hogy melyikbe akar lépni.

Édesapám nem válaszolt, csak felvette a bundasapkáját és kiment az istállóba.  Közben átvillant az agyán, hogy mégis jobban járt volna, ha Pálúr Bandi bácsinál marad asztalos inas, de mikor a Horthy-érában 20 pengőfillért fizettek egy sámliért és 40 pengőfillért egy hokedliért, s az inas minden háztartási munkában köteles volt segíteni a mester családjának, egy év után otthagyta a satupadot és inkább a földet túrta - a mások birtokán. Aztán eszébe jutott, hogy az iparosok se jártak sokkal jobban, mint a parasztok. Sőt, azoktól is elvette a Rákosi rendszer a műhelyüket és minden gépet, szerszámot, s azon alakították meg a ktsz-t, a kisipari termelő szövetkezetet, amit az 1956-os forradalom után sem kaptak vissza. A mesterek meg örülhettek, ha a saját műhelyükben még munkát is kaphattak.  A saját bátyjától is elvették az összes cipész felszerelést és a régi izraelita rituális fürdő épületében kialakított cipész ktsz-be vonták össze a falu minden suszterét.

Aztán nem látta értelmét ezeknek a gondolatoknak, s inkább vágott répát a tehénnek, meg a lovaknak, és megszórta korpásdarával is. Mindig nagyon szerette a jószágot. Azok meghálálták a velük töltött időt és munkát, ha valami nagy baj nem történt velük, a sok apró forintot megsokszorozhatták. Amikor a lovak elé tette az abrakos fatálat, olyat tett, amit azelőtt soha. Ököllel orrba vágta a Babát, mert türelmetlenül félrelökte az orrával a kezében tartott faedényt, amiben a darás répa volt. Édesanyánk közben elkészítette a tejet a csarnokba, hogy a bátyám vigye el, de Édesapám vette el az asztalról a tejes kupát és maga indult el vele, gyalog a tejcsarnokba. A tejcsarnok előtt kevesen voltak. Féltek az emberek az utcán beszélni, mert friss volt még az 1956-os forradalom emléke, az azt megelőző és követő durva bánásmód, az utcákat, kocsmákat, egyházi gyülekezeteket, iskolát és szinte mindent átszövő besúgó hálózat emléke. Éppen ezért már egyik ember sem bízott a másikban. A diktatúra esztendeiben, a rettenetes dologi és lelki kifosztásban megszokta minden ember, hogy igaz szót senki emberfia előtt, még saját maga előtt se nagyon merjen kimondani, mert nem lehet tudni, hogy mire virrad aztán[21]. Ezt a félelmet a forradalmat követő megtorlás csak tovább erősítette. Egy gyerekkori barátja mégis megkérdezte Édesapámat a csarnoknál, hallotta-e a hírt, hogy Nyírbátor környékéről agitátorok érkeztek Dombrádra? A polgári iskolából kialakított alkalmi szálláshelyre vitték őket. Ő a fejét csóválva jelezte, hogy nem hallott róla. Aztán elindult hazafelé a sötét utcákon. Eszébe jutott Kozma Balázs figyelmeztetése, hogy ne vegyél már új földet, mert azt is elveszik tőled, ami van.

[[paginate]]

Másnap szokatlan módon a tanácsháza tetején felállított hangszóró vidám talp alá való zenével és magyar nótákkal kiabálta tele a falut. Aztán valami híreket is mondtak benne, de a hirdetés szövegét elnyomta a szőlődomb és a Morotva[22] felől a Bibó-sorra zúduló szél.

Édesanyám ki akarta zökkenteni Édesapámat a gondolataiból, s kérte, hogy hozzon már egy kis bort, mert fel akarjuk köszönteni. Valóban hozott is egy butellában egy kis bort, s vacsora után azzal koccintottak és köszöntötték Édesapámat a 46. születésnapján. Neki azonban nem lehetett a kedvét visszaadni. Másnap meg is jelent egy csoport agitátor minden utcában, köztük a Bibósoron, a mi Ószőlő utcánkban is. Mindig volt velük egy helyismerettel rendelkező falubeli, nem sokra becsült kommunista is, aki kísérte őket. Ő is igyekezett az embereket a szocialista mezőgazdaság új útjának vélt igazáról meggyőzni. Általában a vasutasok, hídászok, tanácsi, óvodai és földműves-szövetkezeti dolgozók, pedagógus párttagok közül kerültek ki ezek a helyi kísérők. A mi utcánkba egy nyírcsászári iskolaigazgató vezetésével pedagógusok, nyírségi földműves-szövetkezeti párttagok jöttek. A helyi kommunista kísérőjük a Galambosban lakó vasutas, Horváth János volt, aki mindig pufajkában jött. Az igazság az, hogy Horváth nem szerette a parasztmunkát, annál inkább a kocsmapultot támasztani. A kisvasúton is fegyelmit kapott az italozásért. Hozzánk is mindig úgy érkezett a csoport, hogy valahol már előtte bort, vagy pálinkát ihattak, mert nagyon érződött rajtuk. A presbitereket igyekeztek először letámadni, hogy velük példálózhassanak a hangszórón keresztül. Édesapám azonban megmakacsolta magát, ő nem azért dolgozott egész életében, hogy elvegyék tőle azt a kevés földet, amit az egész család a háború óta tíz körömmel, sok-sok lemondással, hihetetlen megterheléssel kapart össze. Ezt a véleményét több szomszéd füle hallatára mondta el az agitátoroknak, ami elég volt ahhoz, hogy az utcában minden gazda arra hivatkozva védekezzen az agitálóknál, hogy majd csak akkor lépnek be valamelyik tsz-be, ha az utca tanácstagja és presbitere is aláírja a belépési nyilatkozatot.

Mikor este elmentek az agitálók, Édesapám megbeszélte Édesanyámmal, hogy kimegy a Kerekgyék düllőbe, és elbújik az ottani csutkacsomókba. Visz magával meleg takarót, Gizi néném pedig hajnalban, amikor megy az állami gazdaságba dolgozni, vigyen neki enni-innivalót. Csak tegye le a földünk végébe, s menjen tovább, majd ő kimegy érte, hogy senki ne lássa. Aztán mégis meggondolta magát, mégsem kellene a nővéremnek ezzel gondot okozni, majd inkább ő hazajön az élelemért éjszaka, ha elfogy a készlete. Reggel valóban elment. Mi gyerekek nem is tudtunk semmiről, hiába is kérdezte volna bárki tőlünk. Az agitálók azonban lerázhatatlanul megjelentek minden reggel, még a villát meg a rocskát is kicsavarták Édesanyám kezéből, hogy előbb alá kell írnia a belépési nyilatkozatot, s csak aztán mehet a jószágot fejni, etetni, itatni. Ő azonban arra hivatkozott, hogy Édesapám nélkül nem ír alá, mert nem az ő nevén van a föld többsége. Édesapámat pedig egy másik agitáló csoport elvitte magával. Mi tudtuk, hogy ez nem igaz, de nem szóltunk volna, még ha erre vesszővel kényszerítettek volna sem.

Az egész utca megbénult, mert mindenki a presbiter Édesapámra várt, hogy belépjen. Ő azonban eltűnt. Az agitálók egyre keményebbek lettek, és szorosabbra fogták körülöttünk a hurkot. Nem volt se vasárnap, se hétköznap, egybefolyt minden. Aztán később sem engedték ki Édesanyámat vagy a bátyámat a jószágot megfejni, megitatni, nemhogy az adventi felkészítő istentiszteletekre mehettünk volna. A Juci tehén a fejés elmaradása miatt keservesen bőgött és ezzel is hívta kifelé Édesanyámat, de elállták az ajtót az agitátorok. Előbb írja alá a belépési nyilatkozatot! – mondták az agitálók. Úgy tűnt, rettenetesen lassan telik az idő. Az iskolából minden nap igyekeztünk haza, hátha segíthetünk valamit otthon. Mielőtt bementünk volna, mindig dobtunk egy kéve csutkát a jószág jászlába, hadd rágódjanak, meg titokban adtunk a kedvenc Juci tehénnek egy jókora darab napraforgó pogácsát is, mert utána minket sem engedtek ki. Ettől aztán még szomjasabb lett. Akkor már a hideg miatt behúzódtunk a pitvarból az egyetlen, utcai szobába. Az esti órákban tíz óráig kártyáztunk, meg malmoztunk az agitálókkal, és felolvastunk nekik a tankönyveinkből. Aztán elnyúltunk álmosan az Édesapánk által ácsolt dikón, a közös heverőn a sarokban, mígnem az agitálók is bóbiskolva megunták és éjjel 11 óra felé elmentek. Édesapám ezután jött fel óvatosan a kert felől, s kocogtatta meg az aprócska ablakot, s Édesanyánk azonnal ment ajtót nyitni. Édesanyánk mielőtt ruhástól ledőlt volna a dikóra, összekészítette a csomagot, amit Édesapánk hajnalban ismét magával vitt.

[[paginate]]

A baj azzal kezdődött, hogy december elején nagyon lehűlt a levegő és Édesapánk egyre nehezebben viselte a hideget a határban. Egyelőre azonban mégsem adta fel. Egyszer a vereshegyi legelőn a gulyások akolbeli[23] szállásán, másszor a Hágó hegyen[24] a szőlőpásztor által használt présházban keresett menedéket, de észrevétlenül ott sem maradhatott sokáig. A hóban a jól látható nyomok egyébként is minden mozgást elárultak.

Közben a tanácsháza tetejéről a hangszóró világgá kürtölte, és Édesapám is hallhatta, melyik gazda „értette meg az agitálók érveit és lépett a szocialista közös gazdálkodás útjára”. Ezeknek az embereknek a kívánságára afféle mai „Önök kérték” rádióműsor mintájára szív-küldi szerűen nótát küldtek, ami többnyire a belépési nyilatkozatot aláíró gazda nótája volt. Egyik vasárnap a délutáni mozielőadásra elengedett minket is Édesanyánk, hogy a bezártságunkat enyhítse. Még az agitálók is bíztattak bennünket, hogy menjünk csak, legalább frissülünk. Előtte szombaton a nehéz, makacs parasztemberként ismert Pál Bandi bácsi a sok erőszakoskodás, meghurcoltatás és verés után aláírta a belépési nyilatkozatot. Az agitálók nagy unszolására a Zúg a vihar, jajgat a szél, kergeti a felleget kezdetű nótát kérte, amit a vasárnap délutáni mozielőadás előtt szólaltattak meg a hangszórón keresztül. Mikor a lemezről a nóta Seperje el ez a vihar, seperje el e-világot örökre sora is felhangzott, valaki felismerni vélte a sor „üzenetét”, s rácsapott a lemezjátszóra. Nekünk, a tanácsház Rákóczi utca felőli falánál a lócán üldögélő gyerekeknek ez a mikrofonon át úgy hallatszott, mintha a tanácsház tetejéről a cserepek nagy robajjal megindultak volna lefelé, egyenesen a nyakunkba. A barátainkkal, osztálytársainkkal fel is ugrottunk és átszaladtunk az út másik oldalára, a Sétakert[25] sarkában álló millenniumi tölgyfa alá. Onnan néztük csodálkozva, hogy a tetőn semmi sem mozdult, csak a hanglemez törhetett el és a hangszóró erősítette fel a torz hangokat. Megtréfáltak az érzékszerveink.

Akkor már szóbeszédként, megannyi túlzással és valós tartalommal terjedt a falu boltjaiban a hír, hogy több gazdát, Bacskai Sándor Pázsit utcai, Vincze Menyhért pocai, Pál András Pátrohai úti, Kecsmár Sándor Nétóla-tanyai, Nemes József balatoni és más gazdálkodókat agyba-főbe vertek, olyannyira, hogy soha nem lesznek munkaképes emberek. Aztán azt is hallottuk, hogy idős gazdák inkább felkötötték, vagy a csordakútba ölték magukat, de mégsem írták alá a tsz belépési nyilatkozatot. Később kiderült, hogy volt valóságalapja a híreszteléseknek, de nem minden úgy történt, ahogy a hírek sugallták. Édesanyámat mégis foglalkoztatták ezek a hírek, hiszen jól ismerte édesapám földéhségét és féltette, nehogy valami rosszat tegyen magával.

A hidegre fordult időjárás mellett ezek is szerepet játszhattak abban, hogy Édesapánk december tizenkilencedike körül, mikor éjszaka elmentek az agitálók, bejött a házba. Mindnyájan felkeltünk, s együtt örültünk neki, mert valóban régen láttuk már. Azt mondta, nem teszi magát tönkre, mert a fronton is átfázott minden csontja, nem hiányzik neki, hogy még az agitálók énekeljék felette a Te benned bíztunk eleitől fogva kezdetű zsoltárt[26]. Miután levette magáról a meleg ruhákat és a bőrcsizmát, megvakarta a fejét és lemondóan mormolta, hogy mi is halljuk. Szépen sorolta, hogy mennyi veszélyen, bajon át jutott el odáig, hogy a sok lemondás után a saját földjén dolgozhatna a családdal, de úgy látszik, a kommunisták összeesküdtek a parasztok ellen. Mégsem adja meg az agitálóknak azt az örömet, hogy neki is szívküldit küldhessenek.

Másnap reggel Édesanyánk a csikós sparherd forró platniján kenyeret pirított az egész családnak. Aztán komótosan lekaparta a kenyér héjáról a pirításkor keletkezett sötétebb égéseket és addig mi megpucoltuk hozzá a fokhagyma cikkeket. Ahogy Édesanyánk a még meleg pirított kenyeret megfokhagymázta, a szobát kellemes illat járta át. Még a gőzölgő menta tea illata sem tudta teljesen elnyomni a fokhagymás kenyér illatát. Megkente kacsazsírral a kenyeret és a forró teát findzsákba öntötte mind az négyünk előtt. Csak Gizi nénénk hiányzott az asztal mellől, mert ő korán elment a biciklivel a Kacsavárhoz az állami gazdaságba dolgozni. Laci öcsénk, a legkisebb gyerek azonban makacskodni kezdett, hogy neki nem pirítós kenyér kell, hanem kacsatepertő, de anyánk szigorúan és megfellebbezhetetlenül azt mondta, hogy az jó lesz estére a vacsorához. Különben is, ha nem eszik az öcsém pirítós kenyeret, ő bizony odaadja a testvéremet az agitálóknak. Mivel ezt még viccből sem akarta egyikünk sem, szorgalmasan haraptuk a fokhagymás pirítóst és ittuk rá a menta teát.

Alig haraptunk azonban néhány falatot és ittunk rá egy-egy korty teát, máris megleptek bennünket újra az agitálók. Az utcában ugyanis még mindig voltak, akik Édesapámtól tették függővé a belépésüket. Horváth Jani ismét elég kapatos volt már, mire hozzánk értek. Most is rajta volt a piszkos, zsírfoltos, a cigarettával kiégetett pufajkája, s azt hitte, hogy káprázik a szeme, amikor Édesapámat látta kijönni az istállóból. Cinkosan hátranézett és nagyot kacsintott a négyes csoport többi tagjára és ellentmondást nem tűrően betessékelték Édesapámat a házba. Magával hozott egy kéve íziket, a jószág által lerágott kukoricaszárat, hogy azzal tüzeljünk tovább. Mi bent a csikósspór előtt késsel összevágtuk a szárat, és Édesapánk lemondóan rakosgatta a tűzre.

A szobában azt mondta Édesapám az agitátoroknak, hogy erre a találkozásra szeretne koccintani velük és hozna be egy kis bort. Az agitálók érezték Édesapám szavaiban az iróniát, mégis megengedték neki, hogy kimenjen a borért, de egyikük kikísérte. Nem bíztak már benne. Kezében egy butella Otello borral és egy másik kéve ízikkel hamar be is jöttek. Öntött minden „vendégnek” a decis poharakba, s húzta az időt. Közben a csikós-sparheltba szaporán rakta az általunk összevagdalt íziket. Kint már szépen besötétedett, mire a bor és az íziktűz hatására mindenki felmelegedett. Sürgették volna az agitálók a belépési nyilatkozat aláírását, de Édesapám inkább nyugtatta őket, hogy hoz még egy butella bort, mert józanul ő nem tud aláírni, és újból ki is ment egy másik kísérővel. A koccintás előtt azonban a családunk megvacsorázott. Az agitálók irigykedve és nagyokat nyelve bámulták, hogyan kanalazzuk a paszulylevest, meg a tört krumplit, kacsatepertővel, kacsamájjal. Aztán Édesanyám egy tepsiben napraforgómagot tett a spór sütőjébe pirulni, de hamar ki kellett a lerből venni, nehogy megégjen. A pirított napraforgó mag kellemes illata megtöltötte a szobát, s az agitálókkal együtt mi is szaporán bontogattuk, s fogyasztottuk a pirított magokat.

[[paginate]]

Jó öreg este volt, mire Édesapám is megvacsorázott és ismét a tüzeléssel foglalta el magát. Ment volna ki az istállóba a jószágot megetetni, megitatni, de az agitátorok nem engedték. Sőt határozottan mondta a vezetőjük, majd ha aláírja a belépési nyilatkozatot. Édesapám azonban nem akarta ezeket a szavakat meghallani és nyúlt volna az ajtókilincs felé, de visszahúzták a kabátjánál fogva és így visszaült a sparherd elé. Kisvártatva mégis felállt és az agitálók nem kis meglepetésére kihúzta a nadrágszíjat a cájgnadrágja korcából, a csatját az ajtó kilincsére akasztotta, levette a borotvakését a sifony tetejéről és komótosan fenni kezdte. A két nyírcsászári agitáló még furcsálkodva fel is állt és úgy bámulták Édesapám finom mozgását, ahogy a borotvakést ügyesen forgatva a Don kanyart is megjárt nadrágszíjon milyen türelmesen fente meg a borotválkozás előtt.  Majd levette a rúdszappant és a lófarokból készített pamacsot és bekente habbal az arca szakállas részét és megborotválkozott. Közben mi gyerekek az agitálókkal az asztalnál kártyázni, malmozni kezdtünk most is, mint más estéken. Látszott, hogy Horváth Jani arcán folyik az izzadtság, de le nem vette volna a pufajka kabátot végig magáról. Az egyik kezét többnyire mindig a pufajka zsebében tartotta, a másikkal meg a füstölgő Munkás cigarettát emelgette a szájához, és a büdös bagó szaga elnyomta a kellemes vacsoraillatot.  Édesanyánk ezért nagyon haragudott és megvetően nézett rá, mert senki nem dohányzott a családunkból. Aztán megint Horváth Jani kezdett beszélni, de a szavai a bor hatására eléggé összefolytak. Arról kezdte Édesapánkat ő is győzködni, hogy milyen hatalmas előnyei lesznek a szocialista mezőgazdaságnak, és mennyivel eredményesebb lesz, mint a kilátástalan nadrágszíj parcellás termelés. Az ideológiai vakság és a hozzá nem értés zavaros egyvelege keveredett a szavaiban.

- Értesz is te a földhöz valamit Jani, hiszen azért menekültél el a vasútra, hogy a paraszt munkától megszabadulj! Tudod te, hogy Ausztriában és más nyugati országokban is vannak nadrágszíj parcellák és megélnek belőle az ottani parasztok. Sőt, jut a városnak meg a katonaságnak is a termésből? Jobban járnál tehát, ha inkább hallgatnál! – mondta neki kioktató hangnemben és megvetően Édesapám.

Aztán hosszas vita következett a szüleink és az agitálók között. Ekkor már későre járt az idő, tíz óra is elmúlt. Mi akkor már elálmosodtunk és elheveredtünk a közös fekvőalkalmatosságként használt dikón, csak a szüleink vívták a csatájukat a hívatlan vendégekkel. Alig szenderedtünk el, amikor félálmunkból váratlan visításra ugrottunk le a dikóról, s láttuk, hogy Horváth Jani pisztolya ott fekszik az asztalon, ahol pár perccel korábban még kártyáztunk a többi „vendéggel”. Ezért tartotta hát a kezét mindig a zsebében. Édesanyám felugrott a spór elől, Édesapám és Horváth Jani közé állt, aki egyre csak azt ismételgette borgőzösen Édesapámnak, hogy Guszti bácsi, volt már maga megverve? Édesanyám is sírt, mi is sírtunk, miközben kint a jószág bőgve követelte a fejést, meg az innivalót. Azt hittem, hogy Édesapám, aki nagy derék, inas paraszt ember volt, hogy a szemével mindjárt felnyársalja és a nagy kezeivel felmázolja a pufajkás Horváth Janit a szoba fehérre meszelt falára. A csoport pedagógus vezetője is felismerte a veszélyt és leültette, megnyugtatta Horváth Janit, akinek a pisztolyát gyorsan elkapta az asztalról és vissza sem adta neki. Mielőtt elmentek volna, a vezető még elmondta Édesapámnak, nehogy azt gondolja, hogy egy ember feltartóztathatja a mezőgazdaság szocialista átalakítását.

- Higgye el, Guszti bácsi – mondta az igazgató tanító –, annak sem lesz könnyebb, aki kimarad a tsz-ből, mert a határ legtávolabbi részében mérik ki a tagosítás után a földjét, amivel a kimaradók családját is tönkreteszik. Jelezte, hogy ők holnap már nem jönnek, mert mindenki hazamegy az ünnepekre, de jönnek majd mások, akik lehet, hogy nem lesznek majd ilyen türelmesek. Kérte Édesapámat, hogy ne tegye tönkre magát és a saját családját, mert az átalakításnak úgyis meg kell történnie. Szavaiban az ideológiai elszántság, a kiadott pártparancsok végrehajtásához való merev ragaszkodás látszott keveredni az emberséggel és az együttérzéssel.

Aztán szinte már szokatlan volt, hogy Karácsony másnapján délig magunkban lehettünk a családdal, s átmenetileg szünetelt az erőszakos agitáció. Az utcában három gazda tartott még ki Édesapám mellett, de ők is nagyon elbizonytalanodtak. A két legjobb szomszédunk, Csáki Guszti bátyámék és Dankóék a Vörös Csillag Tsz belépési nyilatkozatát írták alá, ami miatt édesapám egyébként is neheztelt rájuk, mert azt a termelőszövetkezetet a műveletlen és szinte derékig érő dudvás földjei, meg a tagok tunyasága miatt nem tartotta sokra. Ő eltökélte Édesanyámmal, hogy ha másképpen nem lehet, legfeljebb csak a Tiszavirágnak írnak alá, mert a tiszavirág név egyébként is rövid, kérészéletet feltételez. A Tiszavirág Tsz-be lépett már be a legtöbb, jó termelőnek számító, becsületes gazda, köztük több presbiter, mi is legfeljebb őket követhetjük - mondta határozottan egyik este Édesapám. Ebben benne volt az a feltételezett reménység is, hátha nem fognak ezek sem boldogulni a földdel és a rövid, kérész élet után visszaadják majd a földet, jószágot, szekeret a gazdáknak. Aztán azt is mondta Édesapám, hogy az új, nem régen csináltatott szekeret semmiképpen sem adja a lovakkal a közösbe, inkább fuvaros munkát vállal majd velük. Az öreg Juci tehénnel pedig úgysem megy sokra majd a tsz, mert bár jó tejelő, de a nagy tarka bika óta nem fogott borjút.

Az erőszakos tsz szervezés az átmeneti ideig szünetelő agitáció ellenére elrontotta a magyar falu karácsonyát is. A gyermek Jézusra, a világ Megváltójának karácsonyi érkezésére ugyanis az egész Adventben békés szívvel, engedelmes lélekkel kellett volna készülni, de még az istállóba is nagyon nehezen engedték ki az agitátorok az embereket, nemhogy a templomba. Nem tudták az asszonyok az ünnep előtti a frissítő meszeléseket sem elvégezni. Nálunk is csak a deszkás-gerendás mennyezetet mosta le hamulúgos vízzel Édesanyám, és a döngölt földpadlót kente fel lóganajos sárral. A szoba és pitvar földjét a második szőlődombról a hátunkon hazacipelt szép sárga homokkal hintettük le, s nekünk már ez is a Krisztus várás ünnepi hangulatát jelentette. Emlékeim szerint ez volt az egyetlen olyan Karácsony a gyermekkorunkban, amikor csak a legszűkebb szomszédokhoz mehettünk ünnepestén kántálni.[27] Édesanyám ugyanis szigorúan ránk parancsolt, nehogy máshoz is merjünk menni. Csendesebb lett a falu, hiába álltunk meg este az udvaron, lukréciás[28] kiscsizmánkban a szűz hóban, a duplán is ránk telepedő zúzmarás tél csillogó fehér ragyogásában és a szép, zavartalan, csillagos ünnepi estében nem hallatszott a máskor oly hangos betlehemesek és kántálók Istent dicsőítő, a Megváltó Krisztus születését hirdető éneke. A lelkekben is tél honolt, s az emberek hite, még az egyház választott őrállóinak a hite is megingott, megtört a kommunista ideológia magángazdaságokra telepedő erőszakos nyomása alatt. S ezt a láthatatlan, de jól kitapintható lelki feszültséget még a mindig találékony, székely származású Porzsolt Ferenc nagytiszteletű úr karácsonyi prédikációja sem tudta oldani. Pedig ezt várták tőle az emberek, de ő sokak meglepetésére és nem tudni milyen fenyegetés vagy kényszer hatására, a szószékről a közös gazdálkodás előnyeiről is beszélt.

- Megkeményedtek a szívek a szörnyű megaláztatás és az erőszak miatt, amit csak az idő tudhat majd Isten határtalan kegyelme által begyógyítani – mondta presbiter Édesapánk, amikor hazaértünk a templomból.

[[paginate]]

Aztán ünnep másnapján, ahogy az előző agitátorok ígérték, valóban újabb tsz szervezők érkeztek a Balkányi Állami Gazdaságból. Ők valóban nem voltak olyan türelmesek, sőt sokkal nyersebbek, erőszakosabbak voltak, mint az elődeik. Már az elején megfenyegették Édesapámat, hogy velük ne próbáljon úgy packázni, mint az előző csoporttal, mert nem lesz jó vége. Újabb verésekről érkeztek a faluból hírek, meg arról is, hogy az eddig magukat szilárdan tartó gazdák is különféle ígérgetések hatására beadták a derekukat, s aláírtak a Kossuthba vagy a Tiszavirágba. Már-már azt hittük, hogy ezeket a híreket maguk az agitálók terjesztik a faluban, hogy még jobban megtévesszék a gazdákat. Édesapám azonban nem hátrált. Néhány éjszakát még a törekes padlásán a száraz lucerna és a zsupszalma-tető között készített alkalmi kuckóban töltött. A katonai lószőrpokróccal tekerte körül magát, s mi vittük neki rendszeresen a reggelit, ebédet, vacsorát. Csakhogy ez is feltűnt az utca másik oldalán a szőlődombra állított agitátor-megfigyelőknek. Mikor harmadszor vittük neki az ennivalót, intettek az utcán várakozó társaiknak, akik bejöttek az udvarra, megfogták a kezünket, átvették a kis ételhordót és velünk együtt jöttek a törekeshez. Azt mondták Édesapámnak, hogy jobban jár, ha lejön onnan és aláírja a belépési nyilatkozatot. 1960. december 30-a volt akkor.

Édesapám utolsó lehetőségként mégis megtréfálta a barátságtalan balkányi agitátorokat. Azt mondta nekik, csak annak a korábbi iskolaigazgatónak hajlandó aláírni, azt hozzák neki vissza. Nosza, lett is nagy kapkodás, de Újév napján délre mégis előkerítették a nyírcsászári tanítót, amikor anyai nagyapám is eljött hozzánk, hogy Édesapámmal együtt 1961. január első napján délben aláírják a belépési nyilatkozatot a Tiszavirág Tsz-be. Édesapámat soha sem láttuk addig sírni, pedig jaj de sok csapást, megpróbáltatást és megaláztatást el kellett viselnie! Ahogy az Amerikát is megjárt nagyapám kezében remegni kezdett a penna és elsírta magát, Édesapánk sem tudott magán uralkodni. Talán ez is megkeményítette a lelkét, s erősen tartotta magát ahhoz, hogy a lovait, meg a szekerét nem adja be. Az igazgató-tanító minden ügyességére és rafinériájára szükség volt, hogy ha nehezen is, de a lovainkat a közösbe adja Édesapám. Az új szekerét, lovas-szánját azonban még a fenyegetések ellenére sem vitte be. Azt mondta, inkább eltüzeli és megmelegszik mellettük a család, ha már kifizette az árát a mesternek.

Édesapám a belépési nyilatkozat aláírásakor kikötötte, hogy a lovait csak akkor adja a közösbe, ha a bátyám lesz a kocsisuk. Az agitátorok természetesen mindent megígértek, mintha valami szerepük is lehetett volna ebben. Nem volt. Tény, hogy a közös gazdálkodás beindulásakor a bátyám hajtotta a Babát meg a Lenkét, Édesapám pedig az ősöktől örökölt jószágszeretetének élve tehenésznek állt. Erős ember volt, bízott Istenben és a saját erejében. Előbb azonban még vita támadt a Tiszavirág Tsz neve körül. Az alakuló közgyűlésen Pellei Sándor frissen választott elnök a faluban terjedő mendemonda hatására és a párt nyomására, hogy tudniillik a kérészéletűséget megelőzzék, a Tiszavirág helyett a Szőke Tisza nevet javasolta. No, lett is nagy hangzavar a kultúrház nagytermében, mert mindenki szólni, fontoskodni akart. Édesapám még a közgyűlés előtt beszélt Pellei Sándorral és ígéretet kapott, hogy tehenész lehet. Őt nem érdekelte a közös gazdaság neve, mert jól tudta, nem a tsz neve, hanem a benne dolgozók szorgalma lesz a meghatározó.

Az új tsz-ek saját kezelésükbe vették a néhány éve még üldözött nagygazdák, vagy ahogy a szovjet gyakorlatból átvett szóval mondták, a kulákok istállóit, magtárait. Édesapám is a kisutcai Balla Menyhért udvarán álló istállóban gondozta a Szőke Tisza Tsz teheneit. Elnézést kért Menyus bácsitól, hogy az ő udvarán kell elvégeznie ezt a feladatot, ha már a történelem ilyen kegyetlenséget szabadított ránk. Aztán, hogy kerek legyen a világ, Édesanyám ugyanott hivatalos fejőnővé „lépett elő”. Mi gyerekek, fiatalok is sokat segítettünk nekik, de nagyon restelltük, hogy a közös gazdaság vezetőségének utasítása alapján a falun keresztül, mint a csordások, Édesapám a Fickó kutyával a Páskomra hajtja a teheneket.  Mikor ezt elmondtuk neki, ő azt válaszolta, hogy a munkát soha se restelljétek! Restelljék magukat azok, akik a földet és a jószágot erőszakkal elvették tőlünk, így kisemmizték a családunkat, ellehetetlenítették az egyházakat és földönfutóvá tették a magyar népet. Ez a helyzet aztán másfél év múlva mégis megváltozott, miután a Szőke Tisza Tsz megkapta az állami gazdaság tanyai[29] istállóit és oda költöztette át a tehenészetet. Oda azonban a lejárást már csak édesapám vállalta, édesanyám velünk együtt a tsz kertészetében gyűjtögette a fabatkát sem érő munkaegységeket.

Az őszinte szóhoz az is hozzátartozik, hogy azok se vitték sokkal többre, akik nem írták alá a belépési nyilatkozatot. Valóban „Isten háta mögötti” határrészben mértek nekik alacsony aranykoronás, silány, belvizes, aljaföldet. Csak átmenetileg volt jobb nekik. Sok vergődés után, amikor stabilizálódott, és gyarló eredményeket már hozott a közös gazdálkodás, sokan fellélegeztek és nagyobb reménységgel voltak. Az ilyen emberek egyformán becsülettel dolgoztak otthon és a közösben, s csak lassan jutottak el odáig, hogy a termelőszövetkezet földjein, istállóiban ledolgozott munkaegységek után fizetség is jár. Mert hosszú éveken át bizony csak, mint a kenetlen kerék, nyikorogva haladt a téesz szekere. A határban egyre több értékes, olykor egész dűlőalja földön eluralkodott a gaz és a gazdátlanság. Olykor a közös gazdaság ekéi, vetőgépei és más eszközei is a nagy gazban ottfelejtve rozsdásodtak. Igazolódott, hogy a közösnek nincs igazán gazdája.

Kezdetben a tsz-elnökök a Kossuth és a Szőke Tisza Tsz-ben is az egykori uradalmi gazdatiszti parádés kocsikon járták a határt. Sőt, átmenetileg – micsoda kitüntetésnek vették a bakon ülők! – még kocsisuk is volt. Olykor erről a kocsiról maguk az elnökök mérték nekünk a kisüstit, az Egresmocsár, Pepőcse, Tyúkház dűlő közös földjein aratóknak – afféle természetbeni „juttatásként”. A feudális kiszolgáltatottság fokozatosan ismét teret nyert, aztán az új dzsentrik elvtársként mulatták a közös vagyont, s az összefonódás és a harácsolás egyre felismerhetőbbé vált. A tagság azonban örült annak is, hogy egykori földjein negyedes művelésre mértek nekik krumplit, kukoricát, cukorrépát, aratni meg annyit arathatott, amennyit felvállalt a családdal. Édesapám is – a tehenészet mellett – élt ezzel a lehetőséggel. Az aratásért katasztrális holdanként a 12-14 munkaegység mellé másfél mázsa szemes terményt is adtak. Ennek eredményeként a búzás zsákok éppen úgy sorakoztak a pitvarunkban, mint a magángazdálkodás idején, vagy talán még több is volt belőlük. A baj mégis az volt, hogy a pénztelenség a közös gazdaságokat is ugyanúgy sújtotta, mint egykor a parasztgazdaságokat. Nehéz volt a termények értékesítése, ráadásul továbbra is megalázó árat fizettek érte. Ezt a keveset is hamar elnyelte a tsz bürokrácia, a különböző fizetési kötelezettségek. Volt olyan év, hogy Édesapám és a család hiába keresett több mint ezer munkaegységet, készpénzben egy fillér munkabért sem kapott, sőt neki kellett visszafizetni a TB járulékot. Ez a pénztelenség minden fizikai dolgozót sújtott, ami sokakat el is gondolkoztatott.

[[paginate]]

A közös gazdálkodás kezdetén éppen a nagy bizonytalanság és az ipari munkahelyek hiánya miatt rengeteg ember – főként a fiatalok, az erejükben bízó férfiak – előbb csak a fekete vonattal utazva, ingázóként, majd végleg elhagyták a rétközi, bodrogközi, nyírségi falvakat. Hívták Édesapámat is a barátai, ismerősei a fővárosi vonzáskörzeti településekre: Érdre, Vecsésre, Dunakeszire, hogy egy brigádba szegődjenek el az építőiparba vagy a konzerviparba, de ő már sajnálta otthagyni az általa gondozott tejelő és hízó marhákat, s inkább Dombrádon maradt. Egyébként a falutól történő elszakadás sem ment olyan könnyen, mert amíg a mezőgazdaságból a pénztelenség – és a megalázó bánásmód – miatt ezrek menekültek az iparba, építőiparba, bányákba, a közlekedési vállalatokhoz, a bürokrácia poklát meg kellett az elvándorlóknak járniuk, hogy a helyi tanácstól munkakönyvet kapjanak. Sőt, kezdetben nagyon sok kérelmet különféle okokra hivatkozva nem, vagy csak hosszas huzavona után elégítettek ki. A földtől tehát nem volt olyan könnyű „megszabadulni” még akkor sem, ha a kényszerek hatására a közösbe adták.

A bátyám szorgalmasan hajtotta a Lenkét meg a Babát, a barátai is hasonlóképpen a saját lovaikat, de egyre gyakrabban más fogatokra is vezényelték őket. A pénztelenséget aztán a bátyám megunta, és a Lenkét meg a Babát másra bízva elszegődött Fényeslitkébe a vasúthoz kocsi-rendezőnek. Kerékpárral, majd motorkerékpárral tette meg naponta a munkahelyéig az utat, télen és nyáron, jeges úton, hófúvásban, meg szakadó esőben is. Még sem bánta meg, hogy odahagyta a tsz-t.

A szüleink arra biztattak bennünket, kisebb gyermekeket is, hogy biztosabb megélhetés után nézzünk. Nekem azt mondta Édesapám, hogy bár Isten rendeli ki az ember útját, de te jó tanuló vagy fiam, nem maradhatsz a kolhozban, s beírattak a kisvárdai Bessenyei György Gimnáziumba. Az egész országban sem ment akkor jobban a gyenge földön való közös gazdálkodás. Ennek tudható be az a második népvándorlásnak is beillő munkaerőmozgás, amely az 1960-as években  – ma már urbanizációs törekvésnek, meg belső migrációnak elnevezve – a főváros környéki, vonzáskörzeti települések munkáskerületeinek lélekszámát megtöbbszörözte, és egymás mellé sodorta a Szabolcs-Szatmárból, Zalából, Hajdú-Bihar, Békés, Nógrád megyékből és máshonnan érkezett, minden rangú és foglalkozású elvándorlót, új honfoglalót.

Közben megbomlott a magyar falu korábbi zárt egysége, oldódott a paraszti egymásrautaltság, nagyon megfakult az emberek Teremtőbe vetett hite, amire a felturbózott és rideg pártagitáció, az „elbeszélgetések”, és a sok megfélemlítés is erőteljesen rásegített. Lassan mégis átalakult Dombrád és a Rétköz, de a régi, már-már sértően sötétnek nevezett Szabolcs-Szatmár is! S ezt nemcsak arra vonatkoztatom, hogy szemre is tetszetős házak épültek a vályogviskók helyén, vagy kalákában átalakították, kényelmesebbé tették a családok a házaikat. Életmódban, étkezési, higiéniás kultúrában, társadalmi összetételben, művelődésben egyaránt, ami azonban nem mindig jelentett előnyös változást. A régi körmös traktorok, sztalinecek[30], U-28-asok, Szuper Zetorok, majd rendre vágók helyett Rába-Steigerek, John Deerek, korszerű, több művelet egyidejű elvégzésére alkalmas adapteres kombájnok jelentek meg a határban. Megszokottá vált az is, hogy a mezőgazdaságban a háti permetezőt olykor helikopterek helyettesítették. Óriásinak tűnt a fejlődés, még akkor is, ha ennek a nem lebecsülhető hátrányait is érzékeltük. Hol volt már az a régi, kézi kaszás, rudas-hordós, petrencés, bugázó-fás, lópatkoló, esztavátás[31], vászonszapuló, árpakávés, kantáros szilkés, minden munkában összefogó, egymást kalákában segítő parasztvilág, amelybe gyerekfejjel még sokan belekóstoltunk? Végleg eltűnt, s csak az emlékekben élt már. S lassan a fiatalok is újra kötődni kezdtek a faluhoz. A megye egyre gyarapodó ipara, a kisvárdai üzemek, a tuzséri fafeldolgozó[32] vállalat, és a záhonyi vasúti átrakó körzet, a nyíregyházi és demecseri üzemek is elérhető közelben kínáltak megélhetést. S ez alapjában véve még akkor is biztató volt, ha a kiszolgáltatottság példátlan méreteket öltött, és a térségi munkahelyek többségében a szociális körülmények és a keresetek messze elmaradtak, s ma is elmaradnak az ország régebbi ipari hagyományokkal rendelkező megyéinek átlagaitól.  Bal oldala, mostohán kezelt része volt ez mindig a hazának – jutottak eszembe sokszor Váci Mihály költő, megyénk nagy szülöttjének sorai.

[[paginate]]

A tsz második évében a nővérem férjhez ment. Édesapámat nagyon bántotta, hogy nem tudott neki se jószágot, se földet, se pénzt, csak bútort adni az induláshoz. Mert semmink nem volt, nem fizetett a tsz. Enni mindig volt bőséggel, soha sem éheztünk, de olykor még a havi volánbusz diákbérletére szükséges 65 forint előteremtése is gondot jelentett a piacról-piacra járogató Édesanyámnak. Új ruháról, nyári táborozásról, osztály-kirándulásokról pedig szó sem lehetett. Nem is hoztuk szóba, ha ilyen dologról üzentek velünk az iskolából.

Édesanyánk azelőtt Édesapámmal a környék minden településének elárusító helyeit végigpiacozta, végigvásározta. Cigándtól Sátoraljaújhelyig, Patakig, Kisvárdáig, Vásárosnaményig eljutottak, hogy pénzzé tegyék a megtermelt vöröshagymát, koszorúba kötött fokhagymát, sárgarépát, petrezselyem gyökeret. A mi padlásunkon, és másokén is, csaknem térdig érő vastag rétegben száradt a jól fizető vöröshagyma egészen fagyásig, miközben a piacozás által lassan fogyatkozott. Aztán volt, akinek a fagyásig ez nem sikerült és a fagyott, büdös hagymát kivitte a kisvasút melletti mély árokba, a Bárányház mellé. Ezért csúfolták a szomszédos falvakban a hagymás dombrádiakat azzal, hogy még a kisvonat is farral jár be a faluba, mert csípi a szemét a hagymaszag.  A tsz megerősödése után azonban a piacozásnak is vége lett. Nem volt hozzá föld, ahol megtermeljük, csak a kertünk és a házhely. A házhely valójában egy dupla teleknyi termőföld volt Önteleken, a Székelyhadosztály utcában[33]. Az egyik telket a szüleink kapták az államtól 1947-ben, mert a háború utáni földosztáskor egy kapavágásnyi föld sem jutott nekik. Aztán később eladó lett a szomszéd telek, és Édesapám nyomására megvettük Nagy Istvántól azt is.

Mivel Édesapám önteleki születésű volt, mindig arról szövögette az álmokat, hogy egyszer majd a két házhelyből kialakított tágasabb portára költözünk, és onnan gazdálkodunk a gyarapodó földbirtokon. No, ez valóban csak álom maradt, mert a kisbirtokot végleg elvitte a tsz, s csak néhány forint megalázó földjáradékot fizetett érte a közös gazdaság. Az egyik telken azonban agyagos sárból szobányi kis istállót építettünk, de oda sohasem költözhetett már el Édesapám. A tsz hatodik évében, 1966 februárjában ugyanis gyógyíthatatlan betegség döntötte le a lábáról. Egy ideig még felváltva tartottuk neki a Bodor-tanyára került tehenészeti munkahelyet, de be kellett látnunk, hogy a nagy derék, erős ember nem fog többé helyre jönni. A bátyám első esküvőjét is azért hozták előbbre, hogy még Édesapám éltében megtörténhessen a házasság. A szóbeli érettségim napján, a műtőasztalon halt meg, de vérátömlesztéssel és egy speciális berendezéssel néhány hónapra még visszaadták az életét, aztán hazahívta őt a Teremtő közülünk. Itt be is fejezhetném az 50 évvel ezelőtti erőszakos téeszesítésről és az úgymond „szocialista mezőgazdaság útjára lépés” következményeiről a teljesség igénye nélkül készített visszaemlékezést. Az élet azonban olykor furcsa dolgokat hoz akár egy ember életében is. Mivel több későbbi találkozásom is a tsz- agitációban gyökerezett, ki kell térnem rájuk.

[[paginate]]

Az érettségi után, az 1960-as évek közepén nagyon nehéz volt elhelyezkedni a mi megyénkben, sőt messzebb is. Édesapám halála miatt nem tanulhattam tovább nappali tagozaton, hanem munka, kereseti lehetőség után kellett néznem. Unokatestvérem a MÁV Dunakeszi Járműjavító Üzem tanműhelyében volt szakoktató. Az ő közbenjárására a tanműhely vezetője segített segédmunkásként elhelyezkednem a járműjavító üzemben. Szerencsére a középiskolában a politechnikai gyakorlatot fémipari területen, a Kisvárdai Öntödei Vállalatnál töltöttem és betanított lakatos oklevelet kaptunk az érettségi oklevél mellé. Ezt figyelembe véve a próbaidő után 5 forint 60 filléres órabérrel kezdhettem az ipari munkát az új vasúti személykocsik ablakait szerelő brigádban. Felkészült Duna-kanyari sváb szakemberekkel dolgoztam, akiktől sok-sok gyakorlati ismeretet szereztem és német szókincsemet is gyarapították.

1973-ban diszpécser voltam már és megkezdtem a főiskolai tanulmányaimat, amikor a nagyobb kereset reményében a nyírvidéki-rétközi kisvasút dombrádi állomásáról a járműjavítóba helyeztette át magát a falubelim, Csáki Gyuri bácsi. Egyszerű, szorgalmas és vicces ember volt, akinek földiként sokat segítettem eligazodni az új környezetben. Egyik nap a gyár udvarán a fényező műhely előtt találkoztunk, s váltottunk néhány szót. Mikor el akartam köszönni tőle, azt mondta, várjak már egy percet, mert ott jön a sógora, s be szeretne mutatni neki. Dolgozott több dombrádi a járműjavítóban, mindenkit ismertem és segítettük egymást, ha csak információval és kalákában történő lakásépítkezéssel is. Gyuri bácsi sógorát azonban addig még nem láttam az üzemben, mert mint kiderült, ő a gyár távoli, kerítéssel elkülönített sarkában a hőközpont kazánházában dolgozott. Arra pedig nem volt dolgom, ezért nem találkozhattunk.

Ahogy közeledett, felismertem. Bemutatkozott, hogy Horváth Jánosnak hívják. Én azt találtam neki mondani, hogy nem kell bemutatkoznia, mert jól ismerjük egymást, hiszen földiek vagyunk. Ő azonban csak makacskodott, hogy az nem lehet, mert ők már régen elköltöztek, és én fiatal generáció vagyok őhozzá viszonyítva. Gyuri bácsi is ezt erősítette. Aztán megelégeltem a magyarázkodást, s azt mondtam az alkohol jellegzetes illatát most is árasztó Jani bácsinak, hogy a Galambosban laktak, a kisvasúton szolgált, nagyon részeges ember volt. Erre felkapta a fejét.

- Valakivel biztos összetéveszt - védekezett erőteljesen.

Nem húztam tovább az időt, s megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e még a tsz agitációra, amikor a balkányi agitálókat kísérgette az Ószőlő utcában? Az én Édesapámnak is maga mondta, hogy Guszti bácsi, volt már maga megverve? Megkérdeztem tőle: tudja-e Jani, bácsi mire int a Mózes 5. könyve: „ne feledkezz azokról, amiket a saját szemeddel láttál: ne vesszenek el emlékezetedből egész életedben!” (Mózes 5. könyve 4,9). No, erre az egykori dombrádi vasutas sietősre fogta a dolgot és elköszönt mindkettőnktől.

Gyuri bácsi jót nevetett, s azt mondta, hogy jól odamondogattam a sógorának. Pedig én csak a valóban megtörtént eseményekre emlékeztettem Horváth Jani bácsit, aki nagyon mellre szívhatta a dolgot, mert három nap múlva kilépett a munkahelyéről, és nem jött többet a gyárba. Évek múlva találkoztam vele a dombrádi új temetőben a Hágóhegyen, már műgégével. Akkor már csak suttogva válaszolt röviden. Aztán egy újabb év után a kisvárdai buszmegállóban egy ismerős asszonyt véltem felismerni. Nem voltam biztos a dolgomban, ezért megkérdeztem tőle, nem dunakeszi lakos-e? Hamar kiderült, hogy Horváth Jani bácsi özvegy felsége, aki nagyon dicsérte elhunyt férjét, mert senkinek sem ártott. Halottról jót, vagy semmit, tartja a régi mondás. Én is elmondtam neki a mi keserves kálváriánkat a férjével, amire ő csak ennyit mondott:

- Sajnos az ivócimborái, meg a kommunista párt sokszor félrevitték. Hiába mondtam neki, ne menjen közéjük, az ital miatt mindig befolyásolható volt.

Hát igen, az a fránya ital valóban befolyásolja az ember életét, de kell ahhoz a gyarló és bűnös ember közbenjárása is.

Orosz Károly

*

Névtelen levél

a Népszabadság szerkesztőségének a jászárokszállási lakosok tömeges bántalmazásáról, 1959. március 22.

^{(MNL JNSZML XXXV. MSZMP Megyei Biz. ir. 1. f.; 2. fcs. 1959. 41. ö. e.)}