Amikor a Nagy Háború előtti fényképeket nézegetjük, feltűnik a béke jelenléte a lefényképezettek arcán. A polgári modellállásban vagy ülésben tetten érhető valami hamvas természetesség. Még ha megcsípte is a dér az asszonyok szép haját, még ha barázdát húzott is az idő a tapasztalt öreg férfiak homlokára, még ha mezítlábas gyermekek majszolják is a kis cipót a poros utcán, valami áldott kiegyensúlyozottság sugárzik az emberi alakok, a léckerítések, a gondozott épületek, a rózsafaágyások, a kerti padok és a nagy diófák között. A természeti és erkölcsi törvény harmóniába szétágazó szerkezetének egyensúlya biztosítja ezt, amelyet a teremtő és gondviselő Isten áldó simogatásával von be: „Jól van, jól, csak legyen tisztelet, méltóság és béke!” Az Osztrák-Magyar Monarchia területén ezek a „napfény ízével” készült fényképek a később oly sokszor gúnyolt „boldog békeidők” tanúi. Még semmit sem repesztett szét a gránát, még semmit sem pusztított el a bomba, még senkit sem égetett hamuvá a tömeggyilkosság lángja, még senkit sem perzselt meg a szégyen.

Pedig ami ezután jött a történelemben, az a pokolnak száz éves – remélhetőleg nem ezer éves – birodalma lett a földön. Két világháború, anarchista lázongások, totalitárius rendszerek Keleten és Nyugaton, tömeges emberirtás származás és osztályhelyzet és bármi alapján, országvesztés és megszállás, lakosságcsere és kitelepítések, atombomba és Csernobil, és több mint százmillió megkínzott ártatlan ember halála. Nézzük csak meg! Már közvetlenül a Nagy Háború utáni fényképeken nyúzott arcokat, rémült tekinteteket, ideges mosolyokat láthatunk a süllyedő világhajón utolsó perceiket élők körében. Több lett a fényképezőgép, több az exponálás lehetősége és a zárszerkezet gyorsasága, és ezzel együtt több lett az amatőr fényképész is. Következésképpen több lett a selejt kompozícióban, környezetben, emberben és erkölcsben. Nyoma sincs már az emulziós rétegen a tiszteletnek, a méltóságnak és a békének.

     

^{Roskovics Ignác: Bácskai szerb menyecske 1890             Háry Gyula: Kassa, a dóm a Forgách utca felől, 1890}

[[paginate]]

Rudolf trónörökös még innen, a XIX. századvégen belül valami mást képzelt el a következő századra. Felmérve képességeit és lehetőségeit, természeti, valamint földrajzi érdeklődése nyomán át kívánta karolni, egy szív alá akarta ölelni a Monarchia tájait, népeit és kultúráit. Ennek a vállalkozásnak eszköze volt az általa elindított Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben címet viselő 21 kötetes könyvsorozat (Magyar Királyi Államnyomda, 1886-1901). A korabeli feszültséget keltő politika alattomos küzdelmei és gyűlölködő indulatai helyett a szellem, a természet és a kultúra hétköznapjainak diadalát szerette volna elérni népei körében abban a jövendő államban, amelynek vezetésére volt hivatva. Borzadva látott át korának sanda politikáján éppúgy, mint a XX. század sejtelmein, s politikailag az egyetlen megoldásban hitt: a Monarchia népeinek meg kell ismerniük egymást, hogy az egymásra utaltság jelentőségét felfedezve, az összetartozás érzése erősödjön közöttük. Mindez persze annak érdekében, hogy – a főherceg szavaival – „szellemi súlypontjukat az Osztrák-Magyar Monarchiában keressék.”

Az eredeti koncepció lényege tehát az összetartozás gondolata, így hát nem véletlenül ezt kapta címéül a Nemzeti Galéria Grafikai kabinetében az idén megrendezett kiállítás. Ugyan az összetartozás immár százhúsz éves távlatból más hangsúllyal cseng, Trianon után más megvilágításba kerül. A kiállított anyag elrendezése az öt részre szétszabdalt Magyarország magyarjainak és más népeinek a Kárpátok hegyvonulatának természetes határain belüli összetartozására fókuszál. Mégsem vonatkoztathatunk el ma sem attól a nagyszabású tervtől, amelyért Rudolf trónörökös – közkedvelt nevén Rezső királyfi – hajdan olyannyira lelkesült. A kiállítás ebből a szempontból sokkal többet sugall a bemutatott anyag szerénységénél.

A trónörökös szándéka szerint az Osztrák-Magyar Monarchia enciklopédikus, tehát természeti, földrajzi, néprajzi, történeti leírásának publikálásához reprezentatív kiadványt tervezett, amelyben minden ország és tartomány saját szerzőivel és művészeivel képviseltette magát. Kimondottan a főszerkesztő, Jókai Mór javaslatára – a dualizmus státuszát figyelembe véve – a kiadványok két nyelven, németül és magyarul jelentek meg sorban, először külön füzetekben, majd díszkiadású könyv alakjában. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ez a kulturális vállalkozás nemcsak megelőzte Borovszky Samu Magyarország vármegyéi és városai című könyvsorozatát, hanem más is volt: a lenyűgözően részletes adatolás helyett inkább a tájak és népek sajátságos kuriózuma és szépsége bemutatásával az emberekben közös hazájuk szeretetét és egymás csodálatát, elismerését kívánta szolgálni. Részben és egészben együttláttatni azt, ami összetartozik, hogy ezt az egységet az optikai csalódások ellenére azok is belássák, akik benne élnek.

^{Mednyánszky László: Félegyházi szélmalmok, 1890 körül (fotő: MNG)}

[[paginate]]

A kiadvány nagyszámú grafikus által alkotott illusztrációi a kor legigényesebb, ugyanakkor legdrágább sokszorosítási eljárásával, a xylográfia magas nyomású technikájával készültek. Miután a grafikus tollal megrajzolta, esetleg lavírozta papírra vetett vonalait, azt lefotózták, majd ennek a fényképnek negatívját puszpángfából tükörsimára csiszolt fadúcra felvitt fényérzékeny pigment felületen a könyvoldalhoz igazított méretben rögzítették. Ennek alapján pedig a metsző művészi színvonalon kivéste a fadúcot, amellyel immár sokszorosítani lehetett az eredeti grafikákat a könyv példányai számára. A XIX. század végén igen elterjedt volt ez az igényes eljárás, gondoljunk csak Gustave Doré illusztrációira.

A kiállítás egyik különlegessége, hogy megismerkedhetünk a kiadványnak ezzel a nyomdai eljárásával a bejárat előtti kis tárlóban elhelyezett három tárgy segítségével. Balra Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben egyik kötetének szép kivitelű, domborított nyomású, piros kötéstáblájú, aranyozott metszésű csukott példányát csodálhatjuk, középen egy másik kötet található, kinyitott állapotban épp annál az oldalnál, ahol a kolozsvári főtemplom fametszetes ábrázolása látható, mellette jobbra pedig ugyanannak a nyomatnak fadúca is megtekinthető. Ez a technikai bevezető annál is inkább fontos, mert a kiállított képek anyaga a kötetekben kinyomtatott illusztrációknak eredeti grafikái, köztük a kolozsvári főtemplomról Cserna Károly által tussal rajzolt, de kétszerte nagyobb alkotása. A kiállítás így jól érzékelteti az utat az eredeti rajztól a metszeten át a kinyomtatott könyvig.

A grafikák mennyisége nem kápráztat el bennünket, csak annyit láthatunk, amennyi egyetlen terem négy falán elfér. Valójában nem egy teljes képzőművészeti seregszemle volt az elsődleges célja a rendezőknek, hanem sokkal inkább az összetartozás gondolatának felébresztése. Ebből a szempontból annál izgalmasabb az időben és térben elveszített Magyarország valóságával szembesülni a falanként négy országrész: Erdély, Alföld és Dél-Magyarország, Budapest, valamint a Felvidék nevezetességeit ábrázoló művészi grafikákban. Az akkor már híressé vált festők és grafikusművészek ezen ország különböző területeiről származtak. A sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő a rá jellemző elbeszélő részletességgel festett színes képei a székely aratómunkásokat mutatja be. A nemespécselyi Dörre Tivadar ropogós tusrajzai a Lánchíddal és az Akadémia épületével a pesti rakpartot elevenítik meg, utánozhatatlan mélységet érzékeltetve. A pesti Deák-Ébner Lajos tiszai halászokat, a szolnoki piac kávémérését vagy éppen kukoricafosztását ábrázolja sajátos festői modorában. A jászapáti Vágó Pál, a beckói Mednyánszky László, a zalaegerszegi Háry Gyula, a budai Kimnach László, a békési Jantyik Mátyás vagy a szintén pesti Spányi Béla az akkori Magyarországnak nemcsak gyermekei, hanem a legszínvonalasabb megörökítői is.

      

^{Gyárfás Jenő: Székely aratómunkások hazatérése, 1900           Deák-Ébner Lajos: Piaci kávémérés Szolnokon, 1880}

[[paginate]]

És ha azt mondjuk, hogy „akkori Magyarország”, akkor fontos a megörökítésre Cserna Károlytól a bánsági német parasztasszony és férjének portréja, vagy Mannheimer Gusztáv zsánerképei a gyermekekről, a kuglizó svábokról és a pitvarban üldögélő német házaspárról.   Ugyanígy nélkülözhetetlen Roskovics Ignáctól a sokác nő, vagy a szépséges bácskai szerb menyecske nemzeti viseletébe burkolt portréja, mint Paur Gézától a napfényes hangulatba varázsolt szerb kóló, vagy a lavírozott szépia barnás foltjaival bemutatott Dodola, illetve a szabadkai Szirmai Antaltól a szerb leánykák királynői járása. Mert mindezek a nemzetiségi sajátosságok szervesen illeszkednek a nagy egészhez, a mezőkövesdi népviselethez, Nyíregyháza főteréhez, a tokaji szürethez, a szövőszékénél ülő busóci lánykához, a trencséni üveges tóthoz, a kassai dómhoz és Rozsnyó várához éppúgy, mint a budai Duna-sorhoz, az Andrássy úthoz és a pesti Operához, a városligeti tóhoz és a forgalmas Stefániához. A nemzetiségekben gazdag sokszínű együttes nem csupán egy koronás országnak, hanem Szent István Intelmeinek is tanúja: „nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak”.

^{Vágó Pál: A Stefánia út a Városligetben, 1890 (fotó: MNG)}

[[paginate]]

És ennél a pontnál érkezünk el Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című kiadványsorozat kultúrpolitikai jelentőségéhez. Mindenekelőtt a vállalkozás integráló képességét kell kiemelnünk. Tiroltól Székelyföldig, Galíciától Horvátországig különböző nemzetiségű és irányultságú művészeket, írókat, tudósokat volt képes megnyerni egy közös hazának. Másrészt az az emelkedett látásmód nyűgöz le bennünket, amely nem ragad le részigazságokban, nem burkolózik vélt vagy valós sérelmekbe, nem zárkózik be pártpolitikai szekértáborokba, hanem felülemelkedik az általános emberi méltóság szintjére, méghozzá úgy, hogy a legapróbb részleteket sem hagyja figyelmen kívül. Harmadrészt pedig az Osztrák-Magyar Monarchia eszméje a trónörökös elképzelése szerint egy közép-európai unió megvalósításának javaslata, amely a korabeli Európa egyedülálló és legmodernebb államszövetségének hagyományokra és nemzeti karakterekre épülő kezdeményezése. Rudolf bizalmas barátja, Moriz Szeps a Neues Wiener Tagblatt vezércikkében már 1884-ben így üdvözli az enciklopédia alapötletét: „A mű legnagyobb értéke azonban politikai jellegében, politikai rendeltetésében rejlik, így emlékművet állít a szolidaritásnak, amely a Monarchia népeit egymáshoz fűzi, az egység érzésének, amely minden zűrzavar és akadály ellenére győzedelmeskedik.” Hogy ez az elképzelés ideál- vagy reálpolitika volt-e, arról vitatkozzanak a történészek. Mindenesetre Rudolf trónörökös ezt a közép-európai uniót nemcsak kulturálisan, de gazdaságilag és geopolitikailag is a térség erős, soknemzetiségű államszövetségének képzelte el Nyugat és Kelet, konkrétabban a német és az orosz birodalmi törekvések szorításában. Nem véletlenül lett célpontja a nemzetközi erőknek, hogy ezt az uniót saját érdekeik mentén már csírájában darabjaira szaggassák.

A könyvsorozat elindítása után két évre, 1889 januárjában Rudolf trónörökös tragikus körülmények között meghal Mayerlingben. Halála a könyv szerkesztőit és munkatársait, valamint az egész nemzetet megrendítette, maga a nemes elképzelés azonban olyan erősnek bizonyult, hogy az alapító nélkül is folytatták és befejezték a nagyszerű művet. De nem így a közép-európai unió művét, amelyet már senki nem tudott megmenteni. 1898 őszén Genfben Rudolf édesanyját, Erzsébet osztrák császárnét és magyar királynét megöli egy anarchista, majd másfél évtized múlva Szarajevóban merénylet áldozata lesz Ferenc Ferdinand trónörökös is. A kikényszerített háborúban száz évre elfújta a szél az összetartozás gondolatát.

Azonban ez a nagyszerű vállalkozás korunk számára nemcsak a kultúrpolitika, hanem a térség reálpolitikája számára is tanulságos és inspiráló hatással bírhat. Ahogy Rezső királyfi prófétai módon utalt rá az első kötet bevezetőjében: „…évek múlva, mint egy szép korszak emléke a múltból, s mint momentum a jövendő számára…”

Békési Sándor