Egy féltő szeretettel, a tanítás és segítségnyújtás szándékával megírt pásztori levél utolsó szavai ezek. Pál apostol az Efézusban maradt fiatalabb szolgatársának, Timóteusnak írja tanácsait: hogyan kell vezetni a gyülekezetet, hogyan kell védeni a keresztyén közösséget a tévtanítások és a belső meghasonlás ellen.

A levél zárásánál még egyszer visszatér ahhoz a kérdéshez, ami talán a legégetőbb, amit mindenképpen a fiatal munkatárs lelkére akar kötni. Itt elhangzik az annyira fontos kérés és parancs: „Őrizd meg!” A ránk bízott kincs, a nálunk elhelyezett letét őrzése keresztyéni szolgálatunk legfontosabb alapfeladata.

Ebben az évben nagyobb odafigyeléssel keressük azokat a kapcsolópontokat, amelyek szolgálatunkat a reformációhoz kötik. Vajon a megőrzés is ilyen-e? Felületes gondolkodással azt mondhatnánk, hogy a reformáció inkább valaminek az elvetése. Inkább nemet mondás a megörökölt elvekre és gyakorlatra.

Tudnunk kell, hogy a reformáció nem ennyi. A reformáció nem új tanítás, hanem sokkal inkább visszaformálás, visszatérés a Forráshoz. Ha beleolvasunk nagy reformátoraink prédikációiba, igemagyarázataiba, vagy ha megnézzük a liturgiatörténetnek a reformációról és a magyar hitújításról szóló oldalait, azt látjuk, hogy a reformáció a lényeget tekintve sokkal inkább megőrzés, mint elvetés!

Persze, Timóteus szolgálatában is fontos volt az elfordulás, az elvetés, amikor ismeretnek hazudott szentségtelen üres beszédekről és hiábavaló vitatkozásokról volt szó, de szolgálatának lényegét sokkal inkább visszaadja az „őrizd meg” parancs.

S mire vonatkozik a megőrzés parancsa? Nagyon egyszerűen és egyértelműen az igére, a Krisztustól kapott evangéliumra! Kálvin több igemagyarázatában is beszél arról, hogy Krisztus uralkodásának eszköze, „királyságának vesszeje” az ő evangéliuma (ld.: a Hós 1,11-hez fűzött magyarázatot). Ilyet is ír: „Krisztust nem arra jelölte ki az Atya, hogy fejedelmek módjára fegyverek erejével uralkodjék…, hanem egész tekintélye az Ige tanításában áll. Ennek hirdetésével azt kívánja, hogy keressék és megismerjék Őt az emberek” (ld.: az Ézs 49,2-höz fűzött magyarázatot).

[[paginate]]

Isten igéje, az evangélium tanítása tehát az a kincs, amit ránk bízott az Úr. S ha az igéről, az evangéliumról beszélünk, akkor a Nagyhét és Húsvét felé haladva elkerülhetetlenül rá kell mutatnunk arra, hogy ez nem más, mint az Úr Jézus Krisztus keresztjéről és feltámadásáról szóló híradás. Ezért nem lesz az Ige üres beszéddé, emberi vélekedéssé vagy vitatkozássá, mert ez a megváltásunk története! Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámadott a mi üdvösségünkért. Ezt hirdeti az Ige, és ezt kell hirdetnie a keresztyén prédikációnak, hogy ne váljon hiábavaló beszéddé, hanem legyen hitre vezető eszköz.

A megváltás eseménye, s különös hangsúllyal a Húsvét ténye a fordulópont, ahol eldőlt a harc. Krisztus feltámadásának bizonyossága az az alap, amelyre minden élet épül. Kálvin emlékeztet a Húsvét mindenek felett való fontosságára az evangéliumi feltámadási történetek magyarázatában: „méltán mondja Pál (1Kor 15,14), hogy hiábavaló az evangélium, s hiábavaló az üdvösségben való reménykedés, ha nem tudjuk azt, hogy Krisztus feltámadt a halottak közül. Mert így szereztetett meg végül nekünk az igazság, s nyílt meg előttünk az égbe vezető út, és szentesíttetett végül a mi örökbefogadtatásunk, amikor Krisztus feltámadásával megmutatván Lelkének hatalmát, beigazolta, hogy ő Isten Fia.”

„Timóteus, őrizd meg a rád bízott kincset…” – szól Pál szava fiatalabb munkatársához, a tanítóé a tanítványhoz, az idősebb nemzedéké a fiatalabb nemzedékhez. Jó arról megemlékezni, hogy reformátor eleink mennyire fontosnak tartották ezt a fajta örökség átadást. A kincs vagy letét megőrzése egyenlő annak továbbadásával. Nem magunknak őrizgetjük az igét, a húsvéti örömhírt, hanem – ahogy az asszonyok, az első tanúk is tették – át kell adnunk azt másoknak. Talán éppen a következő nemzedéknek.

Ezért volt fontos a reformátoroknak az iskola, az oktatás – ahogy erről híres és nagymúltú kollégiumaink is tanúskodnak. Ezért volt fontos a Biblia lefordítása és közreadása, az énekeskönyvek és katekizmusok összeállítása és hagyományozása.

Ezek a munkák ma is megvannak, és ránk várnak. Fontos, hogy ne pusztán pedagógiai feladatot, vagy kulturális missziót lássunk ezekben – bár kétségtelenül ilyen kötelezettségekkel is járnak –, hanem értsük meg és értsük jól: e munkákban a ránk bízott kincs megőrzésének szent feladatát kell teljesítenünk.

Pál tehát féltő szeretettel, a tanítás és segítségnyújtás szándékával írja pásztori levelét, s a végén ezt a fontos parancsot. De most már elköszön: „A kegyelem veletek!” Milyen jó, hogy ez a köszönési forma még egy utolsó, lényeges szempontra mutat: a kincs megőrzése, az Ige továbbadása a mi feladatunk, de nem saját erőből kell és lehet végeznünk, hanem Isten kegyelméből. Ezért az Övé legyen a dicsőség! Soli Deo Gloria!

Kádár Ferenc