Régi kép: Bálintnak nagyobbacska korában egy soha többé meg nem ismétlődő különös élménye, látomása volt: a rét, aminek a szélén állt, a méregzöld kukoricatábla és a közeli folyócska partján húzódó bokrok egyszer csak elvesztették valóságos körvonalukat, és – súlytalanná válva – minden, ami körülötte volt, emelkedni kezdett. Velük együtt lebegett maga is.

Azt nem tudta, meddig tartott ez a csoda, de amikor véget ért, és mélyet lélegezve felnézett a magosba, a levegőég mélykék búráján egy gólyát látott vitorlázni nesztelen. Tágas köröket húzott a határtalan térségben, majd néhány könnyed lebbentéssel irányt váltott, és lassan-halkan eltűnt a végtelenben.

Milyen szabad! – gondolta vágyakozva Bálint. Azt tesz, amit akar.

Valamivel később arra figyelt fel, hogy a folyó túlsó partján húzódó lomberdő szélén, szárnycsapásaiban a megérkezés nyugtató érzésével, fészkére szállt egy madár.

A vörösbe hajló alkonyi ég és a végtelenbe fúródó jegenyesor gótikus orgonája fenséges látványt nyújtott. Ha emberkéz alkotja, nem a természet maga lett volna, akár giccsesnek is tűnhetett volna szemében a ritka-szép tünemény.

Amott az a tenyérnyi berek – álmélkodott – valóságos madárparadicsom. Fészek-fészek mellett, a fákon fenn és lenn a rekettyésben. Tekintettel is nehéz átfogni, hát még megszámolni. És micsoda változatosság! Az egyik alig öklömnyi, a másikban tán még egy csecsemő is elférne. Emez bársonyosan puha, amaz durva szövésű, némelyik igazi mestermű, olyik meg egyszerű tákolmány. Mégis mindegyiknek ugyanaz a rendeltetése: otthon, ahova a levegőég urai hazatérnek.

A fészek: otthon, ismételgette magában Bálint.

Olyan egyszerűen hangzik, mégis milyen mélységeket sejtet! Nagy írónk szerint az ember élete egzisztenciálisan összefügg az otthonnal. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Illetve, ha már a világon vagyunk, otthon is kell(ene) lennünk benne. Az otthon az emberélet méltóságának a feltétele. Csak az a világ igazán emberi, amelyik lakóinak otthona is. Az otthonhoz való jog egyetemleges és elidegeníthetetlen, már csak ezért sem változtatható senki előjogává. Mégis hányszor volt úgy a történelemben, hogy az erőszakká durvult túlerő nemcsak egyéneket, hanem egész népeket, nemzeteket, etnikai kisebbségeket, vallási és egyéb közösségeket lökött odább vagy űzött el végérvényesen otthonukból. Volt úgy is persze, hogy a bumeráng visszaütött, és az űzőből űzött lett, de az ilyesmi csak nagyritkán esett meg.

Bálintban nagy űrt hagyott a tovatűnt gyermekkori látvány fináléja, az a pillanat, amikor a gólya hangtalan, észrevétlen eltűnt a nagy „semmiben”.

[[paginate]]

Akkor még persze nem tudhatta, amivel felnőttként nagyon is tisztában lett. Azt tudniillik, hogy a madár nem, csakis az ember képes felfogni és a maga mélységében átélni a szabadság misztériumát.  Csak mi éljük át és vágyjuk olthatatlan szomjjal a teljesség csodáját. Örök vágyódók, javíthatatlan várakozók vagyunk.

„Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet!”

Igen, a szabadság. Mert a szabadság a legfőbb öncél. Minden pozitív emberi cselekvés, megnyilvánulás körötte gravitál, közvetlenül vagy közvetve őrá irányul. Nándorfehérvár, Mohács, Egervár dicsősége, Rákóczi (Cum Deo pro Patria et Libertate), Ezernyolcszáznegyvennyolc, Ezerkilencszázötvenhat… A história a szabadságért vívott küzdelmek történeteként is felfogható.

A szabadságért folytatott küzdelem azért is örök idejű, mert nem elég kitűzni a zászlót, az óhajtott emberibb világot létre is kell hozni.

Demokrácia! – harsogják vég nélkül az ilyen-olyan politikacsinálók. A demokrácia a szabad élet ígérete, a társadalmi jólét elő- vagy első szobája, zúgja szünet nélkül a megvezetett kásahegy.

Igen, a demokrácia valóban a szabadság birodalma lenne. Ha a jobbra irányuló igyekezet tisztán testesül(het)ne meg benne. Csakhogy ez merő óhaj, már-már utópia. Mert más az idea a maga makulátlanságában, és megint más a valóság óhatatlan ellentmondásaival.

Manapság a világ jókora hányada demokráciának titulált manipulált világban él.

A múlt idők tanúsága szerint, de tapasztalatból is tudjuk, hogy a hataloméhes manipulátorok hamarabb vagy később – ez itt lényegtelen – mindig kisiklatták a reménykedők jóra irányuló igyekezetét. Ne csodálkozzunk rajta, hogy harmadfél ezredévvel előbb a lángelméjű Platón (Kr.e. 427-347) a demokráciát tartotta a legrosszabb állam-, illetve kormányzási formának. Mert a hozzá nem értő sokaság uralmát vélte megtestesülni benne.

Azon pedig egyenesen elámulunk, hogy Cicero (Kr.e. 106 – 43) milyen mélyen és pontosan belelátott az emberi együttélés nem csituló örök gomolygásába, mondván: „Egy nemzet képes túlélni bolond vezetőit, még az ambiciózusait is. De nem lehet túlélni a belső hazaárulást. Az ellenség a határokon kevésbé félelmetes, mert ismert, és nyíltan hordja zászlaját. De az árulók határainkon belül mozognak szabadon, az ő ravasz suttogásuk átoson a sikátorokon, a kormány folyosóin is hallhatók. Az áruló nem néz ki árulónak, ő a nép nyelvén beszél, a nép arcát, érveit viseli, ő az emberi természet alantasságához szól, ami minden ember szívében titkon mélyen fekszik. Az áruló elrohasztja a nemzet lelkét, titokban éjjel dolgozik, alattomban aláássa a nemzet pilléreit, fertőzi a politikát, hogy ellenállni sem lehet. A gyilkos nem annyira félelmetes. Az áruló maga a pestis járvány.”

Bárhogy volt és bármiképpen lesz is, egymagában még a legjobb szándékú fensőbbség sem képes pusztán hatalmi szóval megváltoztatni a sok millió polgár szellemi és erkölcsi arculatát. Ezt döntően kinek-kinek magának kell megtennie. Az, hogy mivé leszünk, nem csupán a külső körülmények függvénye. Annak az óhajnak, hogy többé váljunk, mint amik voltunk /vagyunk, a vége-nincs öntökéletesedés a feltétele. „Az ember az, amivé önmagát teszi” – jelentette ki Sartre. Minél kiforrottabb, érettebb vagyok, annál felelősebben gondolkodhatom, mert árnyaltabban vizsgálódhatok, és biztosabban ítélhetem meg a magam, embertársaim és a világ dolgait. Minél nagyobb a szabadságom a közös ügyek intézésében való cselekvő részvételre, mennél nyilvánvalóbb az irányomban megelőlegezett bizalom, annál inkább tágulnak erkölcsi felelősségvállalásaim keretei. Minél szabadabbá válok, annál inkább felelősséget kell vállalnom tetteimért. Mindezeket ismerve és elfogadva növünk fel azokhoz a feladatokhoz, amiket az élet számunkra minduntalan fölvet. Csakis így – gyakorolva az erényeket - tanulhatunk meg helyesen cselekedni, emberi módon, méltósággal élni. Csak a politikum és – az etikum őszinte, minden alantas szándékot mellőző tiszta frigyéből születhet meg és teljesedhet ki az igazi demokrácia, az oly régen áhított hiteles emberséges világ.

Elér(het)jük-e valaha az emberi együttélésnek ezt a napsugaras magasát?

Szűk harmadfélszáz esztendővel ezelőtt egy bölcs bizakodón úgy vélte, hogy ki-ki saját körülményeinek és neveltetésének a terméke. Azt hitte és vallotta: ahhoz, hogy az egyén maximálisan kibontakoztathassa képességeit, szüntelenül javítani kell az életkörülményeit. Hogy ne védtelen kiszolgáltatottnak tudja, hanem valóban otthon érezze magát a világban.

Melyik világban? – kérdezhetjük önkéntelenül, mert a költő arra figyelmeztet, hogy „Egész világ nem a mi birtokunk”. Bizony nem! Talán ezért is érezzük hatványozottan a magunkénak szűkebb pátriánkat, azt a helyet, ahol világra jöttünk. Ami virágnak a napfény, folyónak a meder, fának a föld, az lehet nekünk az a tájék, ahol világra eszméltünk: éltető erő, nyugtató bizonyosság. Gyermeki tisztán cseng ott fülünkben a szó, marasztalóbban bólintanak felénk a körbe futó dombok, még a szél is szelídebb, ha netán csípősebben fúj is.

És vajon magunkban hordozzuk-e az otthon-létezés iránti vágyódásainkat is, úgy, mint a génjeinket? Talán. Legalábbis átvitt értelemben. Hisz szűkebb pátriánk, jóval azelőtt, hogy utunkra bocsátott volna, belénk gyúrt egyet-mást az otthoni fűszerekből, sajátossá téve észjárásunkat, különös ízt s szint adva egyéniségünknek.

Ámde az a hely, ahol lehajthatjuk a fejünket, nem biztos, hogy egyszersmind az otthonunk is. Mert mit ér a puha vánkos, ha a zavartalannak tűnő csendben nyugtalanság feszül, vagy félelem vacog a lélek mélységeiben?

Csak a szeretet csendjében születhet meg az igazi csend nyugalma és békéje, ahol a vágyakozó lélek szabadon szárnyalhat, nem kell fázósan magába fordulnia, mint a beteg kutyának pállott vackán.

Novalis szerint a bölcselet: honvágy. Milyen igaz! Hisz mi más is az életünk, mint örökös otthonkeresés (magunk keresése), és nem szűnő remény, hogy meg is találjuk. Mennyire más az ilyen teljességre törő csillapíthatatlan vágyakozás, mint az a sztoikus beletörődés, amelyben már annyi tűz sem maradt a valamikori lángolásból, hogy még egy utolsót lobbanjon a lélek.

De mitévő legyen a kiszolgáltatott kisember, ha időről-időre a történelem országútjába belecsap a mennykő? És a szüntelen menetelő egysorsúak meghökkenve úgy érzik, hogy nincs tovább, mert valaki(k) áttörhetetlennek tűnő akadályt gördítettek legszentebbnek hitt útjukba?

Ilyen NEM! az a végül is igaznak minősülő felismerés, amely szerint: Minden emberi cselekvés végső mozgatója az érdek – gondolta Helvétius. Az egyének, csoportok, kisebb-nagyobb közösségek rendszerint a saját számításaik  szerint, érdekeik érvényesítése mentén cselekednek, viselkednek, élnek. Ez rendjén is van addig, amíg önérvényesítésünkkel nem gázolunk bele mások szabad kibontakozásába.

De ha átlépünk a haszonleső hiénák világába, látni fogjuk, hogy ki-ki olyannak képzeli a maga életét, úgy akarja érvényesíteni önös érdekeit, mint az ellenfele (ellensége?) előtt magát félelmetessé felfújó képzeletszülte „hólyaghal” , amely valóságos énjének többszörösére felturbózva magát, drasztikusan csökkenti mások (százezrek, milliók vagy milliárdok) lehetőségeit. Mi több, nagyritkán akár meg is szüntetheti életlehetőségeiket.

Vajon hány ilyen démoni „hólyaghal” ügyködik titkon manapság akár itt, a szűkebb térségekben és szerte a nagyvilágban, szebbik felüket mutatva a kiszolgáltatottaknak? Ezt persze nem tud(hat)juk, de bár hányan legyenek is, bizony nagyon sokan tartanak tőlük. Csoda, hogy oxigénhiányos légterükben gyakran szédelegnek, szorongnak az alárendeltek?

Ki a megmondhatója, hova vezethet az ilyen „sátán-hólyaghalak” egyre fokozódó túlhatalma?

Kardinális kérdés.

Hiánylények: örök vágyakozók vagyunk. Olthatatlan a szomjunk.

 Gyötör az esendőségünk, tökéletlenségünk, de ugyanakkor sarkall is. Kit mire. Az emberélet méltóságáért küzdő nagytöbbséget hihetően arra, hogy túllépjenek mai tökéletlen önmagukon. Aki szolgálatkészen, arccal mások felé fordulva él, méltányosan cselekszik.

[[paginate]]

Ego sum!… – döngeti mellét az elégségesnél sokkal többet birtokolni akaró „sátáni-hólyaghal”.

Én vagyok a világ közepe!

Minden körülöttem forog!

Mindennek én értem kell történnie!

Mindennek úgy kell lennie, ahogy én akarom! - üvölti eszét vesztve.

Te pedig mindennapi kis testvérem nemigen tehetsz mást, mint rossz közérzettel feszengsz, tehetetlenül vergődsz a rád kényszerített szürke gomolygásban. Csillapodj! – hallod a lelked mélyén saját bölcsességed nyugtató hangját -, kényszerzubbonyba csomagolva úgy sincs más választásod. A te világod láthatóan úgy alakul, ahogy a telhetetlen „hólyaghalak” diktálnak. Nem az a jó, szép és emberi, amit te annak gondolsz, érzel és hiszel, hanem amit ők kreálnak és szánnak neked.

Mostanság bizony elég nagy körülöttünk a katyvasz. Sorstársaink milliói rövidlátók módjára küszködnek. Csak úgy vannak. Ebben a homályban legfeljebb holnapig láthatnak, messzebbre nemigen. Mintha valamiféle furcsa szembetegségben szenvednének…

De lehet-e, szabad-e távlatok nélkül élni?

A jót, a szépet és emberibbet akarók miliárdnyi serege kitartóan keresi, merre van a kifelé? De ha végre megtalálnák is az áhított irányt, és elindulnának a közösségi önmegvalósulás üdvös útján, vajon nem robbanna-e be megint egy magát azonosíthatatlannak álcázott vagy nem létezőnek lódító böhömnagy hatalom, hogy újfent megpróbálja letaszítani útjukról, holtvágányra terelni a szükséget és ínséget oly sokszor átélt otthon- és szabadságkeresőket? Pedig hát aligha találni olyan hígvelejű vakarékot, aki nem szeretne a semmi jót nem ígérő hatalmas prériről hazafelé tartani, hisz azt tapasztaljuk, az az igazi, ha magadnál otthon vagy, ahol nálad valóban magad lehetsz…

Bár a történelem nem fukarkodott esetekkel „bizonyítani”, hogy az ellenállhatatlan erőszak hívja életre a „legmagasabb rendű jogot”, tudjuk, hogy az ököljog heroizálása sohase vezetett/vezethet jóra.

 

Emberöltők múltak el, és az öreg Bálint egy különös álmot látott. Szívderítő igaz-szép álmát így mesélte el kíváncsi társainak: ismeretlen helyen sötétben botorkáltam nagyon sokáig. Hanem egyszer csak felvillant egy aprócska fénypont. Talán egy település szélén történt. De lehet, hogy messzebb, távolabb valahol. És a kis imbolygó gyertyafény libegve elindult. Ám csakhamar feltűnt egy másik is. És az is eleredt. Megtörve a sötétség nyomasztó uralmát, rendre újabb és újabb, mind több és több fénypont tűnt fel. A lámpásos emberek – akik eleinte vagy tudtak egymásról vagy nem –, egyazon irányba haladtak. Egyre közeledtek. Mintha egy képzelt vagy valóban létező település központja felé tartottak volna. A sokasodó lámpácskák táguló fénykörében minden kivehetőbbé, észlelhetőbbé, értékelhetővé kezdett válni, biztonságérzetet és javuló közérzetet adva a környéken élőknek. Ahogy nőtt a világosság köre, úgy szűkült a sötétség, a gomolygás birodalma. Mintha az egymást erősítő fénypontok köre a főnixként újraéledő remény lett volna, a virradat pedig a cselekvésvágy ígérete. Hit abban, hogy ha ki-ki a bensőjében (netán) fészket rakott önzést képes kiűzni magából, hamarabb vagy később, ki fog sarjadni egy olyan közösségi állapot, amelyről méltán elmondhatjuk, hogy emberi. Hisz az általánossá váló szorongást felválthatja az erkölcsi tisztultság, a szociális rend és biztonság nyugalma.

Remélhető-e, hogy – ha mégoly lassan, nehézkesen is – az önzés és az erőszak tenyészete visszaszorítható? Hihetjük-e, hogy a túltáplált erőszaknak ugyanaz lesz a végzete, mint a magukat túlságosan felfújó „hólyaghalaknak”: önmagukat teszik lehetetlenné, megsemmisülnek?

 

Felébredve különös álmából, Bálint egykori ifjonti látomásának egyik mozzanatára révedt vissza: „ott álltam a rezzenetlen csendben. Az ég peremén hideg fénnyel szálló nagy impresszionista, elunva játékát, lassacskán egyhangú szürkével vonta be az égi vásznat. Beesteledett. Egy-egy elkésett madár igyekezett még szellős fészkére, egyébként háborítatlan csend volt. És ahogy ott ábrándoztam volt, egyszer csak végigfutott rajtam valami különleges nosztalgikus borzongás. Mintha a végtelen tereken bolyongó, a mindenség titkát és benne önmagát kereső Ember merengésének hullámverése ért volna el hozzám. Lelkem a szétáradó szeretet nyugalmára, otthonra vágyott!

És akkor, váratlanul, Valaki az irdatlan messzeségből mindent megrezegtető mély hangon minthogyha ezt mondta volna: „Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon…”

Tegyünk érte, hogy valóban így legyen!

Aniszi Kálmán