Ahogyan a világ megváltozott, úgy Huxley ismert regényének címéből a szép szót idomítja fonetikusan szpész-szé a novelláskötet alkotója. A számítógépes nyelvezettel világszerte elterjedt, space angol jövedékszó jelentése: szóköz, két szó közötti szünet. Bár a koronavírus-járvány sokaknak okozta a megszokottság tartós szünetét, az emberek többsége mégis megtanulta – a kimozdulás korlátozottságának körülményei között is – hasznossá alakítani a napirendjét. Az írók például folytatták szokásosan szobába zárt tevékenységüket: írtak.

A prózaíráshoz nélkülözhetetlen tapasztalat a szerző legfőbb támassza volt abban a törekvésében, hogy küldetését teljesíteni tudja: érvényes módon kifejezhesse mindazt, amit környezetében látott, hallott, érzékelt. Ezzel rögtön el is érkeztünk az írásművészet lényegéhez: megérlelt lelki tartalmak átélésének útjára vezetni az olvasót. Ugyanis Széplaki Györgyöt pontosan ez a cél vezérli, mint ötödik kötete is igazolja. Irányt mutat, megerősít, az emberi lét becsületes szándékait hangsúlyozza.

Egy későn induló szépírói pálya című utószavában Cs. Varga István József Attila-díjas irodalomtörténész hangsúlyozza: „Az irodalomtanáron, írón nem fogott korunk vészes szekularizációja, hitfogyatkozása, világunk »ateistenülése«. Nem tért át a kötelességvallásról az élvezetvallásra. Nem követte a »Sola scientia, solus homo« lózungot: nem tagadta meg hitét, szellemi-lelki örökségét. Nem követte a »via moderna«  divatját. Most sem hiszi, hogy eljött a szép új világ. […] Jó érzéke van az esztétikai szép, az erkölcsi jó minőségéhez, rokonszenves karakterekhez, mindahhoz, ami Gárdonyi szerint a művészetben, az irodalomban is fontos. A mindig derűs, mosolygós, segítőkész nagyapóban ma is él a tanári hivatás, a pedagógus hite, hogy az ember jobbá nevelhető és többre tanítható.”

[[paginate]]

Széplaki három ciklusba sorolt történetei két esztendő alatt, a COVID-járvány terjedésének megelőzése érdekében elrendelt kijárási korlátozás időszakában születtek. Holtidő, Télből tavaszba, A harmadik cikluscímek nem jelentenek önkényes tagolást, mert témáik egyöntetűen az ember létmozaikjának színes összetevői. Bárhol nyitjuk ki a könyvet, bármelyik novellába lapozunk, mindenütt érezzük: az akármennyire válságosnak ható kezdet végül a szorongattatásból a pozitív kiteljesedés irányába halad. Ezek az írások ritkábban dialógusosak, többnyire elbeszélő módúak. Gyakran kirajzolódik bennük az egyes ember portréja. Megeleveníti az időskorúak életérzését, szerepét a családban, társadalomban. Nem elvetélt szerep ez, hanem olyan megfontoltan, átgondoltan létező életmódé, amelyikben sokak érdekében kifejeződik a tapasztalatok által felhalmozódott tudás értéke és haszna.

Otthonosan mozog tekintete a templomi térben, amit ott lát – úrasztala, keresztelő, konfirmáció –, azt hittel megjeleníti. A Budapest-Fasori Református Egyházközség keretében gyakorolt vallása, a Fasori Harangszó című gyülekezeti újságban publikált cikkei alapján természetes igénye, hogy a vallásos hitről szóljon. Akkor is így történik, amikor nem említi Istent, csupán a hétköznapi életből merít olyan dolgokat, melyek megnyugtató elrendeződése az emberi lélekből eredő jóindulat következménye. Az üres templomokból a technika segítségével a kijárási tilalom alatt is eljutott az egyik novella hőséhez Isten szava. „Fekete palástos lelkész megy a szószékre, közelít a kép: magas, testes, ősz hajú férfi. A bajusza is ősz. »A szeme, a szeme ismerős. Nem lehet. Ő volna?« Ahogy megszólalt, akkor lett bizonyos benne. Csak a tempója lassúbb, mint annak idején. »Ő az!« Teljes képernyőre váltott, most már meg akarta hallgatni.

Orgonaszó, ének, leginkább a lelkész szép, egészséges hangját hallani. »Kik lehetnek az első sorban? Ha betartják a zárlatot, csak a saját családja. Népes család.« El-elkalandozik a figyelme, a húsvétvasárnapi feltámadás-történetre még emlékszik, azt taglalja, magyarázza a lelkész. »Ez keresztyén hitünk, leendő üdvösségünk alapja…« Kisgyermekként nem egészen értette, mesének gondolta, később sem tudta ésszel-szívvel elfogadni. Nem tagadta, nem is kellett: sehol, senki nem kérdezte felnőtt életében. Az asszonyok szerepére figyelt fel: »Ők voltak a feltámadás első tanúi, vitték a jó hírt, és a férfi tanítványok először hihetetlennek tartották… Asszonyaink mélyebben átérzik a való világot, és azt is, ami azon túlvan?« A prédikációban elhangzó kérdés benne is megrezdül. Különös lett a mai relaxálása: kevés zene, egy ismerősen zengő férfihang, a saját gondolatai az eddig rejtett, lényegtelennek ítélt kérdésről.

[[paginate]]

A prédikáció befejező szakaszában már kizárólag Margó járt az eszében. »Az asszony hogyan élte meg az elmúlt heteket, mit gondol rólam, mi lehet, mi lesz a lányunkkal, hová tart a vírustól megrettent világ? Én bénultan üldögélek idehaza. A Skype-on olyan felületesen beszélgettünk. Beatrix feszült volt, csak azt hajtogatta: Ne izgulj, apa, jól vagyok. Mintha csak élő fényképnek ült volna a képernyő elé, hogy láthassam. Nem csak térben voltak távol, másképp is egy világ választotta el tőlük. Mit rontottam el?« Még ezen töprengene, de a közvetítésben új, női hang veszi át a főszerepet. »Folytatódik az istentisztelet? Azt hittem, vége van.«

Csak félig érti a lelkésznő magyarázatát, miként fognak úrvacsorázni a rendkívüli helyzetben, hogyan kapcsolódjanak hozzá teljes értékűen a képernyők előtt a családok és az egyedülálló testvérek is. Ő a lelkész úr után a hölgyben is keresi az ismerőst. Nem találja. Akkoriban nem is hallott lelkésznőkről. Az ének, a fohász, a szereztetési ige elhangzása közben a saját első és egyetlen úrvacsoravételére gondol. A konfirmációt követte, pünkösd vasárnapján.

Nagyon halvány az emlék, egy kellemetlenség ugrik előre: nagyon szorított az új cipője. Már éppen kikapcsolni készül a számítógépet, amikor átható hang éri el lankadó figyelmét:

– Próbáljuk meg magunkat, készek vagyunk-e szembenézni vétkeinkkel, amit rosszul tettünk vagy gondoltunk, amikor hamisan szóltunk, amikor valamit elmulasztottunk. Valljuk meg bűneinket! – Döbbenten hallja, a lelkésznő imádságos szavai mintha csak róla szólnának. Az ámen után így folytatja: – A következő percben, testvérek, nézzünk szembe magunkkal, álljunk személyes vallomással Isten elé! – A beállott csendben torka elszorul, nincs egyetlen gondolata sem. Kis ideig meredten néz a képernyőre, majd becsukja a szemét. Az Apostoli Hitvallás szövege a negyven év előttihez képest kicsit más lett, a gyülekezethez szóló kérdések is. Nem mondja a hiszekegyet, nem felel hangos szóval a kérdésekre, csak áll megkövülten, s belülről, a saját hangján hallja azokat. A templomban mozgolódás támad, elhangzik a biztatás a képernyő előtt úrvacsorázóknak, ő csak áll a szobájában, mélységes zavarban, nem tudja, mit kell most tennie, s mintha a cipője is megint szorítana.”

[[paginate]]

Az iménti hosszabb idézet a Kenyér és bor című novellából egy „eltévedt bárányról” szól, akit megbéklyóz az önvád, amit a befejezés ilyenképpen old fel: „A konyhapulton este ott felejtett egy darab kenyeret, csontra száradt. Lassan nyúl érte, csippent belőle egy kis darabkát, szájába veszi, és csak utána emeli fel a borospoharat.” A visszatérés első mozzanatainak jelentősége felmérhetetlen fontosságú, becsülendő tényező.

Érezhető az írásokban a gondoskodó szeretet jelenléte. Az olvasó az Istentől kapott-áldott jóság szellemi karfájába kapaszkodva haladhat végig az egyes novellák és a teljes kötet mondanivalójának értelmezésében, befogadásában. Egy-egy novella, a műfaji sajátosságnak megfelelően rövid, tömör, ám lelki távlatokban és erőben kiterjeszt. Széplaki György érti és új kötetében is, mint az előzőekben érzékelteti Gárdonyi Géza örök érvényű tanácsát: „Magyar vagyok, tehát magyaroknak magyarul kell írnom; az irodalom pedig nem parádé, hanem szolgálat, ‒ a nemzet jelenének és jövőjének szolgálata. Ahogy a tanítók és professzorok szolgálnak a nemzet jövendőjének dolgozva. Ahogy a papok, tudósok, festők és faragó és zenélő és színjátszó művészek szolgálnak lelkök nemes erőivel mind-mind a nemzet művelődésén a nemzet jövendőjének.”

Eluralkodott a kortárs szépirodalomban a szövegelés. Seregével akadnak szerzők, akik a világháló közbeiktatásával naponta szövegelnek, s várják a minél szélesebb körből érkező kommenteket. Véleményem szerint nem lehet kiemelkedő lelki tartalmú műveket szakmányban írni, ugyanis azok erkölcsre ható versek, novellák, regények – és nem szövegek! Bűn a gyümölcsöt éretlenül leszedni a fáról, mivel ugyanúgy élvezhetetlen, mint a napjaink irodalmában elhatalmasodott mértékű szövegelés. Ennek ellenében Széplaki György Szpész új világa nem a posztmodernek által meghatározottnak vélt divat követője. Nem igazodik ehhez az úgynevezett normához. Sőt! Inkább normát igazít. Történeteiben a hit, a nemes erkölcs, a szalonképes intelligencia hagyományát mutatja fel, és szerényen, józanul hirdeti. (Fodor András ítélte meg első verseimet csaknem negyvenöt évvel ezelőtt úgy, hogy „… a sok látványos nagyot-akarás közt már-már feltűnőbb, értékesebb, ha valaki szolid mer lenni.”)

Széplaki György új írásait tartalmazó kötete arra fegyelmezi olvasóit, amit Henrik Ibsen norvég drámaíró sugall: „Betűt ne faljunk hatra-vakra, nézzük a hasznost válogatva!” Hiszen ezektől a novelláktól enyhül torkunk jelképes szorítása, mintha újra életigenlő oxigénhez jutna szervezetünk.

Zsirai László