Hogy várjuk e hosszú koronavírusos „tél” után a szabadságunkat meghozó tavaszt! Hogy melegen simogassa arcunkat a nap! Hogy érezzük orrunkban a virágillatot! Hogy a madárdallal együtt szárnyaljon a szívünk! És ne csak a szívünk, hanem a testünk is szabadon kimozdulhasson, akár vágyott tájakra repülhessen! Hogy az „online kalickából” kilépve újra hús-vér emberként ölelhessük egymást szeretett családunk, szívünknek kedves közösségeink körében. Hogy várjuk a tavaszt, a húsvétot, a feltámadást!

Csakhogy nincs tavasz tél nélkül! Nincs húsvét nagypéntek nélkül! Nincs feltámadás meghalás nélkül! „Hogy értsd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell!” Bár ott volt múltunk mindennapjaiban a pohár víz, a napsütés, a virágillat, a madárének, a tavasz és a húsvét, a szabadságunk, a szárnyalás és az ölelés lehetősége, de hogy bármit is megértsünk, átélhessünk ajándékaiból, ahhoz valójában „hőség kell, ahhoz sivatag kell!” Csakhogy mi nemigen szeretjük sem a hőséget, sem a sivatagot. Ha valamit ki akarnánk kerülni, meg akarnánk spórolni, szeretnénk megúszni, az éppen az ilyesfélék. Nekünk, ami kell: a tavasz meg a húsvét meg a feltámadás, de tél és nagypéntek és meghalás nélkül! Ez utóbbiakat tartsa meg magának a Jóisten vagy az Akárki.

Hogy Akárki létezik-e, és mit csinál, nem tudom. De hogy Isten ez utóbbiakról is tud, és megengedte (akár visszatekintve a magunk személyes életére, akár az egész világot sokkoló koronavírusra), a magunk bőrén tapasztaltuk meg. Hogy Isten mit és miért enged meg (összeszorult szívvel gondolok a meghaltakra, a haldoklókra és a gyászolókra), nem tudom, egyikünk sem tudhatja. Amit hiszek, hogy Isten nagyon szeret mindannyiunkat: akár élünk, akár halunk (Róm 8,38–39). S minket, akiket azzal szeret, hogy kegyelméből „túléltük” a halálunkat (akár fizikai, akár lelki értelemben), azzal ajándékozott meg, hogy belekóstolhattunk a télbe, a nagypéntekbe, a kicsit vagy nagyon meghalásba.

Micsoda? Hogy mindez ajándék? Igen. Mert „tud valamit” Isten! Tudja, hogy lesz tavasz, húsvét meg feltámadás. Lesz, de érzékelhető, értékelhető módon csak a telet meg a nagypénteket meg a meghalást kicsit vagy nagyon már megismerők, átélők számára. Tényleg várjuk a tavaszt, a húsvétot és a feltámadást? Ha valóban, akkor ne kerüljük ki, ne akarjuk megspórolni és megúszni a telet, a nagypénteket és a meghalást! Ne lépj át se a rajtad kívül lévő, se a benned élő télen. Nem baj, ki kell bírd, sőt meg kell éld, akár kicsit, akár nagyon fáj a tél hidege. Te majd ezek után fogod tudni értékelni a tavasz ölelését, és akkor döbbensz majd rá, hogy a tél ajándéka nélkül nem lenne tavaszod.

[[paginate]]

És ne akard megúszni a nagypénteket sem! Sem azt az igazit ott a Golgotán, sem a magadét a kisgolgotáidon. Mert ott, a Golgotán, megtörtént a világtörténelemben egyszeri és megismételhetetlen módon a megváltás. Isten Jézus Krisztusban engedte magát keresztre feszíteni az ember helyett! És ha te odamész a Golgotára, és tudsz (még vagy már) szívből sírni magad felett, és tudod mondani, hogy: sajnálom, és fáj mindaz, amivel megbántottalak… Veled is megtörténhet a csoda: „Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul, / Átölelt az Isten!” (Ady Endre) Lejön a keresztről, hogy „néma, igaz öleléssel” öleljen, majd visszamegy meghalni helyetted és helyettem, mert „…hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” (József Attila)

Kikerülhetjük a Golgotát – nagyon sokan ezt teszik, hisz ki szereti a fájdalmas és szomorú helyeket? De ha kikerülöd a nagypénteket, akkor az Isten veled sírását, ölelését kerülöd el. Tényleg ezt akarod? Akkor hogy lesz húsvétod? Akkor hogy lesz megbocsátásod? Hogy lesz erőd a továbbmenetelhez? És a magad golgotáit se akard megúszni! Ha vannak, akkor vannak. Ha fáj, akkor fáj. Ha kicsit vagy nagyon belehalsz, akkor belehalsz. Többnyire nem választás kérdése, hogy vannak. De hogy hogyan reagálsz a golgotáidra, az már a te döntésed. Mert nem az az igazán fontos, hogy mi történik velünk, hanem hogy mit kezdünk azzal, ami történik velünk. Szitkozódsz, toporzékolsz? Mit segít? Öleld inkább magadhoz! A tiéd. Az elcsendesedésben, az ölelésben, az elfogadásban megszelídül; sőt, tanít. És ha tudtál elég ideig kint lenni (ne kérdezd tőlem, hogy mennyi az „elég”) a szélben, a sötétben, a hidegben; akár térdre borulva, halálos gyötrődésben a magad Gecsemané-kertjében, akkor te érezni fogod a tavasz közeledtét, meglátod a pirkadatot, beleremegsz, ha átölel… Tudni fogod, hogy ez a feltámadás!

^{Carl Heinrich Bloch: Getsemane (1873)} 

[[paginate]]

Ha vagy olyan tudatos, erős és bátor, hogy kibírd a golgotán a fájdalmat, a tehetetlenséget és a kiszolgáltatottságot; ha tudsz addig, amíg kell néma és mozdulatlan lenni az időtlenségben… akkor jön el hozzád (számodra érzelmileg is megélhető, értékelhető módon) a húsvét: a hajnal, az öröm, a szabadság, a szárnyalás, a feltámadás. Mert nem üres felettünk az ég! Se éjszaka, se pirkadatkor. Isten tud róla, ha neked nagyon nehéz. Éppen ott, a Golgotán – mert nem akarta megúszni – élte át, ami neked nagyon fáj; hogy te abban már soha ne légy egyedül, magadra hagyva. És ha tudod, hogy tud rólad, veled van, ez a tudás megölel, erőt ad, és ki fogod bírni a magad golgotáját, míg felkel a nap. (1Móz 32,31 – a Jabbók révénél). „Oszlik lelkemnek barna gyásza: / Nagy, fehér fényben jön az Isten, / Hogy ellenségeim leigázza […] És hogyha néha-néha győzök, / Ő járt, az Isten járt előttem, / Kivonta kardját, megelőzött. / Hallom, ahogy lelkemben lépked / S az ő bús »Ádám, hol vagy?«-ára / Felelnek hangos szívverések. / Szívemben már őt megtaláltam, / Megtaláltam és megöleltem” (Ady Endre).

Igen, majd egyszer… a tavaszban, a húsvétban, a feltámadásban, a szabadságban, a szárnyalásban, ha visszagondolsz a télre, a nagypéntekre, a meghalásra, meg fogod köszönni az ajándékot! Nemcsak a mostani szépet (amit te már fogsz tudni értékelni), hanem a telet, meg a golgotát, meg a majd belehalást is. Mert megtapasztalhattad ott lent, hogy milyen mélyre hajolt le hozzád Isten, hogy megöleljen. És ezt az ölelést mélyebben, sehol másutt nem élhetted volna meg, mint éppen a magad fájdalmában, tehetetlenségében, kiszolgáltatottságában. És igen, fáztál a télben, de belülről Isten szeretete melegített, és kibírtad pont addig, ameddig kellett. És fájt a Golgotán lenned, látva, hogy szenved érted és miattad és helyetted. De éppen a Golgotán, és csak is ott élhetted át, mennyire nagyon szeret téged; és ez adott erőt, hogy kibírd a magad golgotáit, ahol Isten nem hagyott magadra. És a kicsit vagy nagyon belehalásaidra is úgy gondolsz majd vissza, hogy az emberré lett Isten, Jézus Krisztus azért halt bele annakidején valóságosan, ott és akkor, hogy itt és most neked ne kelljen belehalnod… Csak kóstolót kaptál, és látod, túlélted! Ha kicsit vagy nagyon bele is haltál, de elhozta neked a Feltámadott a feltámadást.

Igen, a tél, a nagypéntek, a meghalás: ajándék! Önmagában is, és a továbbmenetelért is! Mert „Hogy értsd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell!” Mert nincs tavasz, tél nélkül! Nincs húsvét, nagypéntek nélkül! Nincs feltámadás, meghalás nélkül!

Gyönyörű tavaszt! Örömteli húsvétot! Boldog szárnyalást! És már idelent is: áldott feltámadást!

Bálint Klára