Beke Albert igen nagy és igen kemény fába vágta a fejszéjét, amikor Illyés Gyula életművét, művészi és művészetpolitikusi alkatát tette tüzetes vizsgálat tárgyává és megírta az Illyés Gyula, a kommunista című munkáját. Irodalomtörténészként két és fél évtizede foglalkozik Illyés munkásságával és személyével. Rendíthetetlen következetességgel sorra elemezte a már fiatalon bizonyos hírnévre szert tett poéta alkotói korszakait, társadalmi beágyazottságát, világnézeti körülhatároltságát, a korszakváltásokra adott lélektani válaszait, valamint mindazt, ami ezekhez politikailag vonatkoztatható. Az olvasó azonban nemcsak ezt a teljes mértékig kiegyensúlyozatlan és hosszú életutat követheti kezdet kezdetétől mindvégig, hanem a pályájára ható eszmetörténeti tényezőkről is tudomást szerezhet. Meggyőződésem szerint a mű segítséget nyújthat igen sok honfitársunknak önmaguk megismerésében, hovatartozásuk tisztázásában, valamint abban is, hogy könnyebben tájékozódjanak az elmúlt évtizedek zűrzavaros „rendszerváltozásos” világában.

Pár évvel a rendszerváltás után a tudatos értetlenség vesszőfutását állta ki a Szemben a széllel című tanulmánykötetben megjelent tanulmány, pedig Illyés naplóit olvasva, több momentum mellett nem lehet minden megjegyzés, illetve következtetés nélkül elmennünk. A naplókban leírtak alapján nem csak az derült ki, hogy Illyés Aczél Györggyel vacsorázgatott együtt, hanem szilveszterkor Németh Lászlóval, Sinkovits Imrével és feleségeikkel kapkodták egymás kezéből a telefont, hogy boldog újesztendőt kívánjanak Aczélnak, a diktatúra legfőbb szellemi vezetőjének. Az is napvilágra került – ahogyan Beke munkája egyértelműsíti –, hogy Illyés mit képviselt, s baráti viszonyban állt Kádárral is. Illyés az alábbiakat fogalmazta meg Aczélról: „Ne volna miniszter, hányan dicsérnék. Azért, ahogyan miniszter”. Felvetődik a jogos kérdés, vajon miért lehetett Illyésnek Aczélról és Kádárról, illetve az általuk képviselt politikáról ennyire jó véleménye? Ebben láthatjuk az egyik Illyés-alapproblémát, amit Beke alaposan körbejárt a nagy összefoglaló munkájában. Annak ellenére, hogy Illyés tisztán és közelről látta a kommunista rendszert, nem zavarta őt abban – mint az önálló ítélet híján lévő Márkus Béla is megállapítja – „Aczél Györgyöt látva, akihez szoros baráti kapcsolatok fűzik” (Tiszatáj, 1992/11.), hogy mindennek ellenére, Illyést mégis a Kádár-korszakbeli ellenzék vezéreként tartsák számon. Beke munkájában egy abszurd, ám mégis logikus hasonlattal él, amelyet Illyés és Kádár nagy beszélgetéseiből és barátságukból vont le: „el lehet-e képzelni, hogy Arany János saját lakásában órákon át kedélyesen elpoharazgatott volna Haynauval?”.

[[paginate]]

A szerző látványos példákkal illusztrálja, milyen kritikátlan magasztalásokkal vont dicsfényt az irodalomtörténész szakma túlnyomó és meghatározó része a „nemzeti bálvány” személye köré. Külön fejezet, önálló tanulmány taglalja Illyés prózaírói teljesítményét. Származásáról^[1] is megtudhatunk olyan adatokat, amelyek eddig nem kaptak helyet a köztudatban. Illyés személyiségjegyeiről szintén számos új értesülést szerezhet az olvasó, nemcsak barátainak vagy kortársainak a tanúságtétele, hanem az önjellemzése alapján is. Világnézetének kialakulásáról meglepően bő forrásanyag ad számot, csakúgy, mint politikusokkal (Kun Béla, Jászi Oszkár, Révai József, Korvin Ottó, Gerő Ernő, Landler Jenő, Andics Erzsébet, Lukács György, Rákosi Mátyás, Kádár János, Aczél György stb.) való kapcsolatairól is. Pontos idézetekkel alátámasztott tájékoztatásokat olvashatunk arról, hogy milyen történelemfelfogást vallott a magyar parasztkérdésről, s hogyan lett árulója ennek a sokat szenvedett, felszámolásra ítélt társadalmi osztálynak 1945 után, ugyancsak megtudhatunk minden fontos adatot arról, miként viszonyult a Tanácsköztársasághoz (amelyet még idős korában is lelkesen éltetett), Trianonhoz, Erdélyhez, a nemzetiségi kérdéshez, 1956-hoz, a népi-urbánus vitához, miként alkalmazkodott színműíróként a pártszerűség követelményeihez, miért ívelt egekig az Egy mondat a zsarnokságról című költeményének a karrierje, s hogyan fejeződött be az alkotói pálya egyre súlyosabb lelkifurdalásokkal és depressziós rohamokkal. A versre vonatkozóan a kötetben olvashatunk két értelmező fejezetet: Miért nem jelent meg 1986 előtt?; Alapvető mondanivalója: hazug – és aljas címmel. Ezekben a szerző részletesen kifejti, hogy miért nem volt „mindenki szem a láncban”, ugyanis azok nem voltak – nem is lehettek! – szemek a láncban, akiket börtönbe zártak, megkínoztak, internáltak, kitelepítettek, B-listáztak, de azok végképp nem lehettek láncszemek, akiket kivégeztek. Ez a diktatórikus rendszer Illyésnek kétszer Kossuth-díjat is adott (már 1956 előtt!): 1948-ban, 1953-ban, majd utána: 1970-ben is. Beke azt is megállapítja, hogy ebben a versben egyáltalán nincs szó a kommunista zsarnokságról. Ennek a hosszú költeménynek egy teljes félreértelmezése került a köztudatba, s téves elemzése a mai napig tankönyvi forgalomban is van.

Ez a felsorolás önmagában bizonyság, milyen óriási munkát végzett Beke Albert, s magyarázatot ad egyszersmind a mű nem csekély terjedelmére, amelyből majd félszáz oldal maga a jegyzetapparátus. A szerző egyáltalán nem könnyű feladatot ró a majdani bírálóira, ők is kénytelenek lesznek elolvasni Illyés életművét, hogy megcáfolhassák a könyörtelenül következetes okfejtéssel kidolgozott megállapításokat, az idézetek ellenállhatatlan logikával sorjázó ténytömegét. Illyés legelfogultabb rajongóinak is rá kell döbbenniük, hogy ebben az oly sajátos műfajú monografikus munkában éppenséggel nem holmi szokványos bálványdöntögetés történik, hanem merőben másvalami, sokkalta több annál. Nem is egy nemzedék igencsak elferdült, sőt teljesen torz irodalom- és történelemszemléletét, valamint erkölcsi ítélőképességét kellett helyrebillentenie az irodalomtörténésznek. S ezt a roppant horderejű feladatot példamutató filológusi lelkiismeretességgel hajtotta végre. Írásműve olyan rendhagyó műfajilag, hogy méltánytalanság lenne elvárni tőle a tökéletes tudósi szenvedélymentességet. Beke Albert, aki Gyulai Pál, Horváth János, Komlós Aladár és Barta János tudományos munkásságán nevelkedett, némelykor indulatos szavakat vet papírra, mert kitör belőle a jogos erkölcsi felháborodás. Elítélő szavainak azonban aranyfedezete van, az európai kultúra két és félezer esztendő alatt kikristályosult esztétikai és etikai értékrendje.

Ami a kötet megjelenése utáni esetleges ellenvéleményeket, netán tiltakozásokat illeti, a szerző körültekintő szakmabeli lévén, idejekorán gondoskodott olyan citátumokról, amelyek szerfölött kitűnő tollforgatók hagyatékában maradtak fenn, és igencsak erőteljesen bizonyítják az ő álláspontjának az igazát. Itt csak három egykorú pályatárs véleményét idézem, töredékesen. Márai Sándor, többek közt, ilyen vitriolos megjegyzésre fakadt: „Az Illyés-Ehrenburg duett mulatságos (bár az orosz sem sokkal rokonszenvesebb, mint a kék overallos magyar istenfi). Utóbbi minden hájjal megkent, szerepéhes férfiú – hívei füstölővel, alázatosan járnak körülötte, számukra ő az új Petőfi. De minden kornak olyan Petőfije van, amilyet megérdemel”. Karinthy Ferenc ugyancsak nem tett hangfogót a szájára: „Illyés mindenféle hatalommal kiegyezett, »ravasz paraszt« volt, megalkuvó, a legélesebb megfogalmazás szerint szinte kollaboránsa a legsötétebb diktatúráknak, de legalábbis a »legvidámabb barakk« hatalmasainak”. Harmadjára nézzük, mit írt Határ Győző, aki szintúgy nem rejti véka alá fitymálását: „Illyés volt a nekünk adott Tiborc – de hercegi rangban. Feláldozta magát nemzetéért (a nemzet oltárán, égőáldozat gyanánt, a saját maga által, maga elé gyújtott tűzben – és így tovább). Példaember, lángoszlop – van, aki így értékeli Illyés félévszázados lavírozását. Rákosi Mátyás udvarlására járulását az elején és vacsoráit Aczél Györggyel a végén. Mint aki tiborci pózban ugyan, de hercegi rangban, a rendszer trónállója (trónhullnoka, és mindenestül az uralom része, hajtóműve, haszonélvezője, fogaskereke) – ezért kapja a hatalomtól a pátenst arra, hogy fénykoszorúzta örök-ellenzékiségben ragyogjon. – Sapienti sat”. Mindazt amit Beke a munkájában fejezetről-fejezetre végigelemzett, azt kristálytisztán látták Illyés jelentős alkotótársai is, kizárólag a szocializmus marxista emlőin (Király Istvánon, Szabolcsi Miklóson, Szauder Józsefen és társaikon) nevelkedett mai irodalomtörténészek nem látnak, ugyanis ha a több száz oldalon leírtakból akár csak egy tényt is figyelembe vennének, akkor az eddigi munkásságuk jelentős része hiteltelenné, sőt lehet egy részük értéktelenné is válna, mert számukra Illyés az alfa és az ómega.

[[paginate]]

A kötet olyan eleven és alapos korrajzot is nyújt az elmúlt évszázad irodalmi és társadalmi életéről, hogy mindenképpen hézagpóló jelentőségűnek mondható: nemcsak a fiatalabb nemzedékek nyerhetnek belőle igen széles áttekintést, hanem azok is, akik emlékeznek még a több évtizeddel korábbi közállapotokra. A szerző e tekintetben sem kímélte erőit, tömérdek jellemző adatot gyűjtött össze és rendszerezett egybe. Nem véletlen, hogy a mű megszövegezése nagyjából másfél évig tartott, míg az előzetes anyaggyűjtés – sok más irodalomtörténeti munka mellett – majdnem két évtizedet vett igénybe; szűkebb értelemben véve, voltaképpen legalább hatvan év felgyűlt tapasztalata rejlik benne. A szerző tudományos filológiai apparátusa tökéletesen átláthatóvá és ellenőrizhető teszi a mű bibliográfiai szövedékét – ebben is példamutatóan alapos –, ugyanakkor fölöttébb jelentős a mű olvasmányossága is. A szerző világos, könnyen érthető mondatai nemcsak a szakembereknek, hanem bárki számára hozzáférhetővé teszik a közérdekű mondanivalóját. Erre a stílusra mondják azt a szépirodalomban: olyan vonzó, hogy nem lehet letenni a könyvet. A hibátlan logikával megírt okfejtések lebilincselően érdekesek. Igazságuk is világos, amelyre a kötetből ismét hadd utaljak, milyen apodiktikus észjárással érvel Beke ismételten felhozva a paradox és analóg példáját: „el tudja azt normális ember képzelni, hogy Arany János vagy Vajda János olyan szoros kapcsolatban lett volna Haynauval vagy Ferenc Józseffel, mint amilyenben Illyés volt Kádárral”?

A szerző a munkájában segítségül hívja Németh Lászlót, Fülep Lajost és Márai Sándort, akiknek Illyésről alkotott véleményeit elemzi. Németh László például ezt írta: olyan „mint a füst, amely kavarog, imbolyog, megkerüli az akadályt, s megtalálja az útját a legkisebb résen is”. Fülep Lajos sem volt jobb véleménnyel a költőről, mint emberről: „mivé lehetett volna ezekben az időkben, ha ember is tudott volna lenni”. „Illyés – írja Márai Sándor – a legszomorúbb emberi jelenségek egyike, akivel a magyar irodalomban találkoztam. Ez a tehetséges, értelmes paraszt nem bír hiúságával; a nemzet őrangyalának érzi magát, a haza szeráfjának; a valóságban csak egy harácsoló szabadcsapat regőse. Keserves ébredés lesz. Kár érette.” Kortársai tehát enyhén szólva nem voltak pozitív véleménnyel Illyésről. Egyikőjükre sem mondható, hogy jelentéktelen személyiség lenne, hiszen véleményük a mai napig meghatározó. A kötet függelékében olvashatunk arról, hogy a rendszerváltás után negyed évszázaddal (!) kellemetlenné vált a család és az Illyés-hívek számára, hogy csodáltjuk egyetlen sor véleményt vagy állásfoglalást sem írt le a naplójában az 56-os forradalomról. Ezért hirtelen megtalálta a család a padlásukon az 1956-os naplójegyzeteket, amelyeket egy évig kellett értelmezni, hogy 2016-ban megjelenhessen a költő ’56-os napló-féleségeként: Atlantisz sorsára jutottunk, Naplójegyzetek 1956-1957 címmel. A kötet képes-albumként, a kortársakat és az eseményeket mutatja be, kevés Illyés-szövegfoszlányt és rengeteg mellékes vendégszöveget tartalmaz.

Beke Albert munkájának egyik kiindulási alapja egyértelmű: „nagy írónak lenni nemcsak tehetség dolga, hanem társadalmi tisztánlátás és jellembeli következetesség is kell hozzá”. A nagymonográfia elolvasása után kijelenthetjük, hogy Illyés ezek egyikének sem tudott megfelelni, amit kortársainak egy része már jóval korábban jelzett. Megjelent naplójegyzetei is azt igazolják – amiben semmi szenzáció nincsen, csupán Beke vette számba elsőként –, hogy kétkulacsos kommunista volt, ám személye és munkássága éppen emiatt nem tartozik a haladó hagyományainkhoz.

Arday Géza