Járt házról házra a Csonka Katona, kiskocsmákba is benézett, s győzködte az embereket, adakozzanak, mert éheznek a magyar bakák az orosz fronton. Ő tudja, ő látta, Przemysl-nél szakította le bal karját egy repeszgránát, ha nincs mellette Bara Gábor, a felcser, aki elkötötte a vérző ereket, most ő nem kéregetne itthon, Békéscsabán, Szentesen, hanem a túlvilágon álmodna szépeket az acélos búzát termő csernozjom földben. Ezt a szót mindig beleszőtte a mondókájába, előkelőnek tartotta, jól hangzik, mert idegen, azt jelenti, feketeföld.

Kezdetben a Przemysl szóval próbálkozott, az még hatásosabb lett volna, ott, annak a várnak közelében, annak a tövében rothadt el az ő bal karja, de belenyugodott, nem ember szájába való a Przemysl, magyar emberébe pláné nem, azt soha ebben a büdös életben kiejteni nem tudná, maradt hát a csernozjom mellett.

– Szerencsém volt a bajtársaimmal – mondogatta –, két rudat összekötöztek szokmány övekkel, arra fektettek engem, négyen megfogták, s kihoztak a frontvonalból. Ők mesélték ezt később, mert én semmiről sem tudtam, feküdtem, mint egy halott, a lazarettben tértem magamhoz, azt hitték az orvosok, nem maradok meg, akkora volt a vérveszteségem.

Szerette a csernozjom szót, ha valami fekete, az nem lehet közönséges, el sem lehetne képzelni például fehér vagy rózsaszínű ördögöt, az üst oldala is fekete, amiben a lelkek fortyognak, rotyognak a pokolban. Soha nem volt templomba járó keresztyén a Csonka Katona, szüleit nem ismerte, az anyja, a megesett lány, miután megszülte őt, felakasztotta magát, boszorkány hírében álló nagyanyja nevelte föl egy tanyán, ahol hiedelmeket tanult hit helyett, félálmában rémképek törtek rá, látta varjúvá változni a nagyanyját, lólábú ember is kocogott el a házuk előtt, s az ördög hegyes szarvaival, kétágú villájával gyakori vendége volt éjféltájban.

Úgy hitt a babonákban, mint más ember a Szentírásban. A pokol katlanjairól, üstjeiről a nagyanyja mesélt neki, rendszerint sötétben, mert nem volt mindig lámpaolajuk, fehér emberek, fehér asszonyok, sánta lüdércek, feltámadt lelkek jöttek, mentek körülötte, a padlásról hol elnyújtott sóhajtásokat vélt hallani, hol muzsikaszót, amire patás ördögök táncoltak, a kecskéktől s a fekete macskáktól félt nagyon, mert azokba a nagyanyja szerint bele tudnak költözni a gonosz lelkek. Játszópajtásai nem voltak, ha elunta magát, verébfészkeket fosztott ki a pajta padlásán, s baglyokat hajkurászott. Sötétedés után gyakran jöttek lányok, asszonyok a tanyájukra, ilyenkor a nagyanyja megragadta a karját, belökte a kamrába, egy erős kendermadzaggal bekötötte az ajtót, s ő csak a sikoltozásokat, a jajgatásokat hallotta. Reggel engedte ki a vénasszony a kamrából, s amikor kérdezte, miért jajgattak, sikoltoztak az asszonyok, azt mondta, rossz szellem szállta meg őket, ő űzte ki belőlük, azért ordítottak.

[[paginate]]

Az iskola sem tudta kitisztítani az agyát, amit már Békéscsabán végzett, behozták a rokonok a tanyáról, mert a nagyanyját magzatelhajtások miatt bedutyizták, félénk, vézna gyerek volt, külsejére is jelentéktelen, a szennyes-sárga színű haja és a fakófehér szemöldöke miatt mégis mindenhol feltűnt, szempillái a sok gyulladás miatt állandóan repeseltek, osztálytársai verték, rugódták, ezért még a szünetekben is a leghátsó padban gubbasztott, legtöbbször fogalma sem volt arról, mit magyaráz a tanítónő, jól elvolt ő a nagyanyjától tanult történetekkel.

Ha bukdácsolva is, de elvégezte az elemit és a kötelező általános iskolát, kétszer ismételt osztályt, de pékinasnak éppen jó lett, nem volt furcsa neki az éjszakai műszak, megszokta kicsi korában, amikor éjfélig, hajnalig a kísértetekkel viaskodott. Verést itt is kapott bőven, különösen akkor, ha meglibbent gyenge kezében a lapát, s a kenyér a hamuba hullott, de a nyaklevesek, a pofonok, a rúgások annyira hozzátartoztak az életéhez, az lett volna szokatlan, ha nem kapja.

Amikor betöltötte a tizennyolcadik életévét, kitört a háború. Őt egy ideig békén hagyták, csak süsse a kenyeret, kell az a katonáknak a fronton, de egy félév, vagy talán háromnegyed év múlva mégiscsak megkapta a behívó levelet. Szánalmasan nézett ki a sorozóbizottság előtt, lapockái úgy kiálltak, mintha csámpás szárnyai nőttek volna, melle horpadt volt, de akkor már nem lobogózták fel a vonatokat, lelohadt a nagy lelkesedés, nem hős, hanem töltelék kellett a lövészárkokban, így a kényes, finnyás tiszt urak rácsapták a behívó levelére a pecsétet: tauglich.

Jól érezte magát a kaszárnyában. Az uniformis, a rend, a fegyelem egybemosta a többiekkel, akkor vették életében először emberszámba, amikor az ember már nem számított. Folyt a kiképzésük, neki ugyanúgy kellett gyakorolni a puska, a bajonett forgatását, a kúszást, a rohamlépést, mint a többieknek, csetlés-botlásai miatt kapott ugyan elakasztást, rúgást bőven, de belejött, egy hónap után már lépést tartott az osztagával, sőt a vezénylést is megtanulta, azt mondták, olyan éles, olyan kikkiri a hangja, mint egy kappannak. Mintha az izmai is erősödtek volna. Már a borjú sem volt elviselhetetlenül nehéz, járása a sok meneteléstől, díszlépéstől magabiztos lett, a fejét sem lógatta, parancs írta elő, hogy felemelt fejjel kell szembenézni az őrvezetővel vagy a tizedessel, s úgy szalutálni. Hasznos, nagyon hasznos volt számára ez a kiképzés. S az különösen jól esett neki, hogy itt nem szólította senki Kucori Pistának, a rendes nevét használták, Kaczor István.

Talán egy hónapig tartott a kiképzés, akkor a hadtestet a frontra vezényelték. A bevagonírozáshoz kijöttek a családtagok, volt, aki a szüleitől, volt, aki a menyasszonyától vagy a feleségétől búcsúzott, még családapák is akadtak, de neki senkije sem volt. Száraz szemekkel gyúródott be a marhavagonba, s ült le egyik sarokba. Megszokta ezt a begubózást az iskolában, az osztályterem utolsó padjában. Semmilyen emlékképe nem maradt az útról. Kerekek csattogása, a ritka szünetek, a veszteglések, a megszervezett pisilések, székelések, itatások monoton ritmusába könnyű volt neki beleszokni, nem volt cifra az eddigi élete sem. A vagon sötétsége sem zavarta, amikor felületes félálmokba zuhant, visszatértek a gyermekkor kísértetei, a lólábú ember, a lúdlábú asszony, a kétszarvú ördög, a sánta lüdérc.

[[paginate]]

Valahol, idegen földön ért véget az utazásuk, kiszálltak, és hosszú meneteléssel érték el a frontvonalat. Először csak ágyúszót hallottak, aztán puskalövéseket és gránátok robbanását, abból már tudták, eljött az ő órájuk. Ez szóbeszéd volt köztük, vagy azt mondták, eljött az óránk, vagy azt, hogy ütött az utolsó óránk. Kaczor István rábízta magát a tömegre. Az amúgy is a vezényszavak szerint élt, mozgott, működött, fentről jöttek a parancsok, olyan magasságból, amit ő elképzelni sem tudott, a törzsőrmester volt a legnagyobb rang, amit tanítottak neki a kiképzésen, s úgy lefelé, őrmester, szakaszvezető, tizedes, őrvezető. Sík mezőn ásták be magukat, legalább három nap dobálták ki a földet a rövidnyelű gyalogsági ásóval, de csak nyakig ért a lövészárok, ezért megtanultak lehajtott fejjel járni, így Kaczor István is visszanyerte eredeti testtartását.

Hullámzott a front. Repültek feléjük a gránátok, csapódtak a dekungok oldalfalába a golyók, háromszor vezényelték rohamra őket, mindháromszor vissza is kellett vonulni, a lövészárkukban vették számba a veszteségeket, s hordták hátra, a frontvonal mögé a sebesülteket. Ezt elég jól megszervezték, különben a csonka, a vérző, a vergődő, ordítozó bajtársak elvették volna a harci kedvüket. S azt is tudták a tisztek valahol ott fenn, hogy a holttestek hamar bomlani kezdenek, s terjesztik a betegséget. Takarították tehát a lövészárkokat, kipucolták azt az emberhúst, ami már alkalmatlan volt arra, hogy célpontnak használja az ellenség.

Egyszer vezényelték szuronyrohamra, vén bakák oktatták ki, hogy figyelje nagyon a muszka tekintetét, abból ki lehetett olvasni, hogy döf vagy nem döf a bajonettel, s ha nem, akkor vállával csak lökni kell egyet rajta, s rohanni tovább, úgyis rendezik végül a parancsnokok a sorokat. Szerencséje volt. A muszka arcán, akivel szembefeszült, látszott, hogy nem tejfeles szájú suhanc, középkorú, még biccentett is egyet oldalra a fejével, abban benne volt, hogy félre, s a kötelező váll-lökés után tovább tántorogtak.

Idővel mindkét oldalon kifáradtak a katonák, a lőszerrel is spórolni kellett, ilyenkor beszélgettek. A dekungok oldalába barlangüregeket ástak, ott még vendégeket is fogadtak, mert a lövészárkok kilométer hosszan kanyarogtak. Jöttek hozzájuk tanult emberek is, azok többet tudtak az idegen földről, ahová hozták őket, akkor hallotta tőlük azt a rettenetes szót, hogy Przemysl. Vagyishogy egy ilyen nevű település közelében vannak, ami egyúttal vár is.

Kaczor Istvánt hidegen hagyta a helyrajz. Kicsi, áttekinthető világhoz szokott, a tenyérnyi tanyán volt ő otthon, és a kemence szádában. Azt a kedves négyszögletű lyukat sírta vissza, ahová hosszúnyelű lapáttal vetette be a hófehér tészta-kenyeret, s szedte ki a piros-ropogósra sült cipókat. Élete értelmét jelentette a dagasztóteknő, a hevített kemence, a kenyérillat, ezt veszítette el itt, ezen a hideg, szeles mezőn.

A hadvezetőség megtudta valahonnan, hogy támadásra készül az ellenség, és azt ágyútűzzel, gránátesővel, golyózáporral készíti elő. Hajnalban kezdődött. Dübörgött a föld, gránáttölcsérekből szökött magasra a föld, a kő, s hullott vissza rájuk, a lövészárkok is több helyen beomlottak, föld alól kaparták ki egymást. Kaczor István iszonyatos ütést érzett a bal vállán, elmelegedett a teste, s ezzel véget ért számára a világháború.

[[paginate]]

A többit már a társaitól tudta meg. Még csonk sem maradt a karjából, tőből kellett azt amputálni, hogy ne kapjon vérmérgezést, csak a sebláz pusztította napokig, úgy legyengült, hordágyon vitték ki a transzporthoz, ami hazaszállította a csonka-bonka emberroncsokat. A srapnel nemcsak a bal karját szakította le, hanem a bal arcát is. Kilátszottak a fogai, a sebészek alig tudtak annyi húst, bőrt összehúzni, összevarrni, hogy eltakarják, így is csúnya lett, olyan csúnya, hogy hétpróbás frontharcosok is félrefordultak, hogy ne lássák. Így érkezett haza.

Volt a rokonságban egy nagynénje, Terus, az vállalta a gondozását néhány hónapig. A város szélén lakott, művelte egyedül a kertjét és a kicsi birtokot, a férjéről már hónapok óta semmi hír. Hely nem volt a kicsi lakásban, sok volt a pulya, ezért az üres istállóban helyezte el, a jászolban vetett neki ágyat, mert a teheneket elrekvirálták a katonák. Életében először gondolt Krisztusra, ismerte a történetet, őt is jászolba fektette az anyja. 

Lábadozása után házról házra járt, kéregetett, de nagy volt a szegénység, abból nem lehetett megélni, akkor felajánlotta, fél kézzel is tud dolgozni, gyomlál, fát rak el, követ, téglát adogat építkezésnél, moslékot kavar a disznóknak. Ritkán álltak szóba vele. Nem a félkarúsága miatt, hanem azért, mert borzalmasan nézett ki. Össze-visszavarrt halálarcával vicsorgott rá az emberekre, nem tudták, hogy ő ezzel mosolyogni próbál, fogai közben kihulltak, nyaka úgy elvékonyodott, éppen csak tartotta a bogyóvá zsugorodott fejet, hasonlított azokra a kísértetekre, akiktől gyermekkorában úgy félt.

A vidéket is bejárta. Szekeresek vitték el Szentesre, ott még pártfogója is akadt Terus nagynénje jóvoltából, a pékmesternek üzente a kenyérgyárba, hogy vegye föl ezt a szerencsétlent, senkije sincs, egy kézzel is tesz-vesz, hasznát veszi a kemencék körül, mert a frontszolgálat előtt első rangú pék volt Békéscsabán. Nem emberek elé való, elrondította a háború, dugja el valamilyen zugban.

Megkezdődött Kaczor Péter szép, boldog élete. Jól bánt vele a tulajdonos, ő hálából mindent vállalt, fát hordott, klozetot pucolt, a seprűt rákötötte a karjára, úgy takarított, egy-két hét múlva beosztották egy segéd mellé, s dagasztott is a jobb kezével. Igazából azért volt szép és boldog élete, mert a szentesi pékmester behozott a tanyákról két orosz foglyot, s betanította őket. Tele volt a tanyavilág muszka katonával. Oroszországban a fogságba esett magyar katonák dolgoztak a bojárok és a gazdag kozákok földjén, az Alföldön az orosz muzsikok. Feje tetejére állt a világ.

Az egyik orosszal szoros barátságot kötött Kaczor Péter. Valamilyen Csernoff-nak vagy Csernov-nak hívták, de ő csak Kuzmának szólította, s tudtak beszélni. Úgy tudtak beszélni, mint a madarak vagy a pingvinek. Integettek, lejátszodták azt, amit közölni akartak, de Kuzma élt már egy fél évet valamelyik tanyán egy magyar asszonnyal, akinek a férje meghalt a háborúban, s ragadt rá egy-két szó. Ilyeneket mondott, hogy "szép a vengerka barisnya", vagyis szép a magyar nő, azt is gyakran, hogy "kraszivuj itt a zsizny", szép itt az élet, "harasó a vengelszkij hleb", jó a magyar kenyér. A háborút nem szerette, azt puffogtatással nevezte meg, "dum, dum, puf, puf", és köpött egyet.

[[paginate]]

Végtelenül jó ember volt. Sajnálta szerencsétlen Pétert, segített neki, ahol tudott, ő vállalta legtöbbször a tésztadagasztást vele, két, bikaerős karja, medvemancsa éppen csak nem törte össze a teknőt, Péter jobbja csak olyan játékszer volt. Szépen dolgoztak együtt.

Kuzma soha nem mondta, hogy Csonka Katona, nem is tudta volna így nevezni, erre a rondaságra csak magyar ember szája képes, ő megtanulta oroszosan a Pétert, azt mondta, Pjotr, és legtöbbször hozzátette: brat. Vagyis hogy testvér. Pjotr brat. Ropogósan hangzott ez is, de nem sértőn. Meg is ölelte jobb karjával a muszkát, s boldog volt, hogy az nem irtózott a gránát tépte arcától. A másik orosz, a csapott szemű mogorva volt, végezte a dolgát, látszott rajta, hogy gyűlöli azt a világot, amelyikben kényszerűségből élni kell.

Egyik nap három asszony és két férfi jelent meg a kenyérgyárban, arra kérték a tulajdonost, adományozzon kenyeret a fronton szolgáló magyar katonáknak, mert éheznek. A tulajdonos megrakta a kétkerekű kordét, amit a kéregetők maguk után húztak, s azt mondta a végén, vigyék magukkal a Csonka Katonát is, mert aki meglátja, az azonnal adakozó lesz, úgy néz ki.

Hallotta az egyezkedést Kuzma, értelmét vette annak, hogy élelmiszert gyűjtenek a magyar katonáknak, otthagyta a kemencét, s bement a tulajdonos irodájába. Először volt indulatos. Nem is indulatos, hanem tüzes. Hadonászott, kézzel-lábbal magyarázott, muszáj volt tolmácsot hozatni. Sokan tudtak akkor az Alföldön oroszul, vagy fogságból szabadult férfiak, vagy orosz katonával együtt élő asszonyok gagyogtak jól-rosszul. Egy nő, aki a kenyérpucolásnál dolgozott, verte le a kés fokával az égett kenyérhajat, magyarázta meg, hogy Kuzma is akar küldeni az orosz katonáknak legalább egy kenyeret. Ők is éheznek, semmivel sem különb az ő sorsuk, mint a magyar katonák sorsa.

Okos ember volt a tulaj, ebből még jó hír is felszárnyalhat, miért ne hallgassa meg ennek a bolond muszkának a tanácsát, micsoda riportok születnek ebből, ha szemfüles újságírók rávetik magukat a témára. De azt is mondta Kuzma, hogy át kell kötni szalaggal a kenyeret, egy magyar és egy orosz szalaggal, akkor nemcsak a bendők telnek meg, hanem megmozdulnak a szívek is.

Akkor jutott eszébe a szentesi iparosnak, hogy megkérdezze, mit csinált Kuzma a háború előtt Oroszországban, ha már így tudja forgatni az eszét. A tolmácsnő fordított, tanító volt egy kicsi faluban, majdhogynem olyan kicsiben, mint amilyen tanyák vannak errefelé. Szalagot hozatott a tulaj az üzletből, magyar trikolórt, de oroszt nem árultak. Akkor Kuzma letaszította a nadrágját, meglazította a gatya korcát, s letekerte a derekáról az orosz nemzetiszínű szalagot. Kicsit szünetelt a szívverése annak, aki látta. Azzal is átkötötték a kenyeret, s a kéregető csoport tagjai, a Csonka Katonával az élükön, hazaindultak.

[[paginate]]

Reszketett a keze, amikor megölelte az oroszt, Kuzma két medvekarjával majdhogynem összeroppantotta őt, és sírt, mint egy gyermek. Így lett újból kéregető a Csonka Katona, az emberek szó nélkül adakoztak, amikor meglátták a leszakított s összevarrt bal arcát, olyan eredményes volt a gyűjtése, hogy a polgármester maga elé rendelte, s mondta neki:

– Ide figyeljen, jó ember. Csak annyit tudok magáról, hogy megjárta az orosz frontot, ott lett nyomorék, most arra kérjük, menjen vissza oda, kirendeltünk még két asszonyt s két férfit, vigyenek élelmet szerencsétlen magyar bakáknak, kóstolják meg, talán utoljára, a híres csabai kolbászt. Vállalták, mert hadirokkantak, az asszonyok férje a fronton, holnapután indulhatnak, kísérő levelüket ha felmutatják, mindenhol őrség áll melléjük.

– Rendben van – mondta Kaczor Péter –, visszamegyek én abba a pokolba, ahonnan kihoztak a társaim, de csak akkor, ha vihetem a muszka kenyeret is. Ezt a nevet adta a kétféle szalaggal átkötött, taligakerék nagyságú kenyérnek.

– Ez már a maga dolga, Péter, ebbe a város vezetősége nem szól bele. Őrültségnek tartom, s bizonyára a fronton a hadvezetőség is annak fogja tartani. Maga bizonyára megbolondult, hogy is képzeli, úgy lövik agyon magát a muszkák, mint egy kutyát, ha megközelíti a lövészárkukat. Mennyei mannát is tarthat a kezében, a frontharcos nem ismer sem embert, sem Istent.

Különös dolgok játszódtak le akkor Kaczor Péter lelkében. Kucori Pistának csúfolták gyermekkora óta, Przemysl után Csonka Katonának, barátja – Kuzmán kívül – soha senki nem volt, rokonai, ismerősei irtóznak tőle, most miért ne áldozná föl magát ezzel a nagy kenyérrel a jobb tenyerén? Semmilyen fogalma sem volt hősiességről, sem önfeláldozásról, kóválygott benne egy zavaros cselekvésvágy, ezzel indult el másodszor, most már jószántából, az orosz frontra. Állóháború alakult ki keleten, azt mondták, Csernowitz környékén ásták be magukat, ott néznek farkasszemet a magyar katonák az orosz katonákkal.

Még az útitársak nevét sem jegyezte meg. Egyik férfinak falába volt, a másik gerinclövést kapott, ezért csak kétrét hajolva tudott járni, az asszonyok épek voltak, terebélyesek, nekik fronton harcolt az uruk, azért vállalták. Olyan iratokat, olyan papírokat állított ki nekik a békéscsabai polgármester, hogy minden akadály lehullott, kinyíltak a kapuk, segélyszállítmányt visznek magyar katonáknak a frontra.

[[paginate]]

Felszakadoztak Kaczor Péter lelkében a gyermekkori babonák, ez a Csernowitz, ahová mennek, ugyancsak feketét jelent, az ördögök színe, ettől a színtől ő most már soha nem szabadulhat. A frontvonal mögött fogadta őket valamilyen őrsparancsnokság, ott rakták le a két nagy kosár élelmet, s egy átalvetőt, amiben Péter hozta a muszka kenyeret.

A szentesi kenyérgyár igazgatója és a békéscsabai polgármester után a parancsnok volt a harmadik ember, aki kőbálvánnyá merevedett a megdöbbenéstől. Eszeveszett gondolat! Ilyent csak elmeháborodott találhatott ki! Átgyalogolni a két frontvonal közötti területen, s kenyeret vinni a muszkának! Szitává lövik.

Kaczor Péter életében csak hátrált, csak alárendelte magát, lapított. Most kihúzta magát.

– Ha nem engedik, hogy átvigyem a kenyeret, akad itt bizonyára egy vadalmafa, amire felhúzhatom magam. Nem kerekedik jó híre a magyar királyi hadseregnek, ha ezt a világ megtudja.

Kapitulált a parancsnok. Ez az ember nem normális. Amúgy is csonka, miért ne haljon meg golyózáporban, ha már egyszer elindult az örök haza irányába.

Másnap reggel érkeztek meg egy ásott alagúton keresztül a lövészárokba. A napfény úgy terült szét a hatalmas síkságon, mintha béke és nyugalom uralkodott volna a földön. Rövid tanácskozás után a lövészárok parancsnoka megadta az engedélyt, hogy Kaczor Péter, a Csonka Katona kimásszon a síkra, nyújtották neki a hatalmas kenyeret, azt a jobb tenyerére helyezte, s elindult az orosz dekungok felé.

Fehér zászlót sem vitt, nem volt keze hozzá, a szíve dobogott hevesen, s a kenyér, mint a testté vált Ige, úszott a levegőben. Nem ment gyorsan. Nem sietett. Kimért, lassú lépésekkel tette meg a nem is rövid utat. Közel egy kilométer választotta el a két frontvonalat. A lövészárkokból mindenki őt figyelte. Mindkét oldalról. A magyar torkokból fel-felszakadt egy-egy elfojtott kiáltás:

– Jézus, segítsd!

– Hol vagy, Krisztus?

A Csonka Katona az orosz lövészárkok peremére ért. Bajonett erdő meredt rá. Még a puskacsövek lyukát is látta. S néhány kővé dermedt, fehér arcot. Egyik orosz elengedte a fegyverét, és keresztet vetett.

Földkupac tetejére helyezte el a kenyeret. Enyhe szél fújt, meglobogtatta a kétféle szalag végére kötött csokrokat. Megfordult, s elindult visszafelé.

Nem lőttek utána.

Hegedűs Imre János