Lekció: 1Móz 21, 15-16
Textus: 3Móz 16,21-22
Nem nagyon szeretek puzzle-t kirakni. Ha egy több ezer darabos puzzle-t kaptam, akkor igyekeztem mihamarabb elajándékozni olyannak, aki kedveli ezt a fajta játékot. Megrémisztett a gondolat ugyanis, hogy hosszú ideig fogok „kínlódni vele”, míg végre kirakom belőle a képet. Napok, sőt hetek, talán még hónapok is kellenek ahhoz, hogy egy ilyen képet kirakjon az ember. Időigényes. Az is bosszantott volna, hogy ott fog rám várni, félig kirakottan: no, mikor foglalkozol velem? És ha elvész egy darab? Mind olyan kicsi, egyszínű! Megkülönböztethetetlenek, és semmi értelme, értéke nincs külön-külön egy ilyen kisebb darabnak. Kell ez nekem? Bizonytalan nagyon, hogy képes leszek-e kirakni. Inkább nem kell! Őszintén, nem hittem, hogy meg tudnék birkózni vele. Éppen ezért hallgattam érdeklődve az egyik újdonsült ismerősömet, aki arról beszélt, hogy neki bizony ez a hobbija. A puzzle kirakás. Értetlenül néztem rá. Mégis, hogy kezdesz hozzá? Megkeresem azokat a darabokat, amiknek a szélei egyenesek, mondta, és kirakom belőlük a keretet. Utána már csak ki kell tölteni a többi kis darabbal. Értem. Szóval a keretnek kell lennie az elsőnek. Elgondolkodtam. Ha keretet adsz a sok kis jelentéktelen, értéktelen, semmilyennek tűnő darabnak, akkor előbb-utóbb összeáll a kép. Valóban a keret a megoldás? És vajon használható ez a módszer nemcsak a puzzle-nél, de az életben is? Keretek, szokások. Mennyire segítenek az életben?
Az ókori zsidóknál az volt a szokás, hogy a közösség vétkeiért egy bűnbaknak száműzetéssel kellett lakolnia. Ezt a bűnbakot sorsolással választották ki két kecske közül, az egyik kecskebakot száműzik a sivatagba, a másikat a szentélyben áldozzák fel.
[[paginate]]
„És tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arravaló emberrel a pusztába, hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre, és hogy bocsássa el a bakot a pusztában” (3Móz 16, 21-22).
Gyermeki lelkülettel viszonyultam mindig is ehhez a régi szokáshoz. Szegény kecske! Kiviszik a pusztába, otthagyják, aztán meg csak mekeg, mekeg a kietlen földön, ahol senki és semmi. Senki még a hangját sem hallja. Orvos-Tóth Noémi írja a Szabad akarat c. könyvében, hogy egyik este a barátaival egy jól ismert pszichológiai problémán vitatkoztak, mégpedig azon, hogy ha egy lakatlan szigeten kidől egy fa, akkor van-e annak hangja? Ha nincs dobhártya, amit megremegtetne, akkor van-e a puffanásnak hangja? Van- e hangja a pusztában a kecskének? Hány bántalmazott gyermek, teszi fel a kérdést a pszichológusnő, hangja marad hallhatatlan? (240. old.) Kiáltó hangok a pusztában. Segélykiáltások, amit senki nem hall. A kétségbeesés, félelem, szorongás, aggodalom hangjai, néma, elfojtott sikolyok, amik sokszor a pusztában a semmibe vesznek, mert ott ugye nincs dobhártya, ami visszaverné a hangokat. Nincs keret. Az utóbbi időkben a puszták népe vagyunk, akiknek hangja elvész a semmiben. A bezártságban a sok egyedülálló idős és fiatal hangját ki hallja meg? A munkahelyüket elvesztett emberek hangját ki hallja meg? A négy fal között szenvedő, bántalmazottak hangját, ki hallja meg? Emberi bűnökkel, gyengeséggel megterhelten bégetünk a pusztában. Puszták népe vagyunk. Fejünkön és lelkünkön a félelmünk, bizonytalanságunk, bűntudatunk, bántalmazottságunk, elutasítottságunk, a senkinek nem kellesz terhe. Ki hallja meg a hangunkat a pusztában? Van- e dobhártya, ami rezonál a kétségbeesett, hangos és hangtalan kiáltásunkra?
A Covid miatti létbizonytalanság folytán még hangosabban kiáltunk. Egymásnak feszülünk. Nyilvánosan odaszólunk, odaírunk, kommentelünk. Mindenki láthatja, mégis mintha senki nem hallaná meg, értené meg a bizonytalanságunkból fakadó kétségbeesett szurkálódásokat, bokszolásainkat a másikba. Nem halljuk egymást, olyan erős a saját ordításunk. Olyan nagy a pusztaság. Kellene valaki, aki keretet, biztonságos keretet ad az életünknek, ahova belehelyezhetjük a sok jelentéktelen, karanténban elszürkült, értéktelennek tűnő napjainkat. Kellene egy keret, ami visszaveri a hangunkat. Eltűntek a biztosnak tűnő keretek az életünkből. A mindennapi munkába, iskolába járás már nem biztos. A vasárnap megszentelése már nem biztos. A köhögés, a láz, a légszomj elmúlása már nem biztos.
[[paginate]]
Mintha minden eddig ismert utat befújt volna a pusztában tomboló megzabolázhatatlan, korlátlanul pusztító szél. Elmosta a megszokott, járt utat, és mi félünk feladni és járatlan utakon elindulni, felismerni az új lehetőségeket, az új utakat. Aki eddig bizonytalan volt, most még bizonytalanabbá vált. Persze a hangunk egyre erőteljesebb, egyre határozottabban állítjuk, hogy nekünk van igazunk. Bizonytalan érzések belül, határozott, sokszor bántóan, támadóan határozott szavak. Belül bégető kiskecske a pusztában, kívül ordító oroszlán, aki nem akar éhen halni. Ordítunk, hátha az hallhatóbb lesz, mint a kecskebégetés. De sokszor csalódunk. Senki nem hallja a hangunk. Szanaszét fújt puzzle, életdarabkák mindenütt.
Merjünk menni még egy lépéssel beljebb a pusztaságba. Eddig csak a kecskét sajnáltuk, most nézzük meg, mit kezd egy egyedülálló asszony a gyermekével a pusztában! Akiket kiűztek oda, mint a kecskét, hogy megengesztelődjön egy házaspár. Egy anya és gyermeke, akikre rárakják a saját- és a házaspár bűnét is, hogy megszabaduljanak azoktól. Hogy végre, vége legyen az állandó feszültségnek a családban. Hogy ne legyen szemük előtt minden nap rossz döntésük következménye. Ábrahám és Sára ugyanis hoztak egy rossz döntést. Nem bírták kivárni a megígért (a többszörösen megígért) gyermeket. Az akkori szokás szerint Sára szolgálóját küldte be Ábrahámhoz, hogy az szüljön gyermeket nekik. Úgy nevelik majd Ábrahám és Hágár gyermekét, mintha Ábrahám és Sára gyermeke lenne. Ez volt a terv. Már az elején sejthető, hogy ez nem annyira egyszerű, ahogy egy mondatba le tudjuk írni. Ezt megélni nap mint nap, küzdelem lesz. Hiába, az anyai szívnek nem az értelem diktál. Amikor megszületik Ábrahám és Sára közös gyermeke, Izsák, a két nőben tombol az egyébként teljesen érthető anyai ösztön. Hágár fiának, Izmaelnek akar jót, Sára fiának, Izsáknak nézi az érdekeit. Ugyan melyik anya ne értené meg ezt az anyaoroszlán típusú harcot, amit a gyermekeinkért, sokszor elfogultan, sokszor inkább érzelemmel, mint értelemmel folytatunk? Sára, az úrnő, előnyben van a szolgálólánnyal szemben. Eléri, hogy Hágárt kiűzzék a pusztába. Rárakják Hágárra és Izmáelre engedetlenségük bűnét, a szurkálódások, a női nem cica, hanem inkább oroszlánharcok vétkét, a féltékenységüket, irigységüket…. és hadd menjen ki a két áldozati kecske a pusztába mekegni! Olyan természetességgel gondolja ki ezt Sára, mint ahogy Mózes törvényében írva vagyon.
Hágár és gyermeke a létbizonytalanságba kerül a pusztában. Ahol nincsenek utak, ahol nincsenek keretek, ahol a mindennapok egyformán egyszínűek, porszínűek, reménytelenek. Ahol nincs kitől vizet kérni. Ahol nincs kihez szólni. Ahol nincs dobhártya, ami visszaverné a kétségbeesett kiáltásukat. Mindent befed a száraz homok. Ilyen helyen a lélek is elszárad. Ezt gondolja Hágár is, hogy itt a vég. Kiszáradunk, elszáradunk. Hányszor gondoljuk mi is ezt életünk során! Itt a vég, ennél rosszabb már nem lehet, ez a holtpont. A nyílvessző magasra repül, eléri a holtpontot, aztán lehull. Átvitt értelemben: Elakadt helyzet; folyamatban az a szakasz, pont, ahol az előrehaladás elakad. (https://wikiszotar.hu/ertelmezo-szotar)
[[paginate]]
Lesz-e továbblépés, vagy lehullok, mint a nyílvessző? Érdekes, hogy Izmael foglalkozása később íjász lesz. Szakértője lesz a nyílvessző holtpontjának. Szakértője volt és lesz a holtpontoknak. Volt benne tapasztalata, már gyermekségétől kezdve. Életünk holtpontjai megállítanak minket, lehullunk a porba, de tapasztalatot is szerzünk belőlük. Sokszor tapasztaljuk, hogy a holtpont, lehullás után, valahogy mindig lesz erőnk lehajolni, felvenni a nyilat, és újra kilőni, hogy repüljön, hogy nyílegyenesen elérje a célját. Mi ad erőt, ki ad erőt, hogy ne fulladjunk ki a porban? Ki segít felvenni a nyilat? Ki ad erőt újra célt keresni, célra szegezni a szemet, új erőre lelve megfeszíteni az izmokat, kifeszíteni a húrt, és nyílvessző hegyeként elérni az új célt? Honnan vegyünk erőt ehhez, amikor csak kiskecskeként mekegünk a pusztában? Mekegünk, mint Hágár: „Hogy elfogyott a víz a tömlőből, letevé a gyermeket (Hágár) egy bokor alá. És elméne s leüle által ellenébe mintegy nyíllövésnyi távolságra; mert azt mondja vala: Ne lássam mikor a gyermek meghal. Leüle tehát által ellenébe, és fölemelé szavát és síra” (1Móz 21, 15-16).
Elveszett, gyámoltalan kecske, porba hullott nyílvessző Hágár, akinek nincs hangja, mert nincs dobhártya, nincs keret, amihez eljutna. Vagy mégis? Van a pusztában Valaki, Aki meghallja? Még a pusztában, a kietlenben, ahol kedvére nyargalászhat, tombolhat a szél, is lehet keret? „Meghallá pedig Isten a gyermeknek szavát, és kiálta az Isten angyala az égből Hágárnak, és monda néki: Mi lelt téged Hágár? Ne félj, mert az Isten meghallotta a gyermeknek szavát, ott a hol van. Kelj fel, vedd fel a gyermeket, és viseld gondját, mert nagy néppé teszem őt. És megnyitá Isten az ő szemeit, és láta egy vízforrást, oda méne azért, és megtölté a tömlőt vízzel, és inni ada a gyermeknek. És vala Isten a gyermekkel, s az felnövekedék, és lakik vala a pusztában, és lőn íjászszá” (1Móz 15,17-20).
Mi lelt Téged Hágár? Mi lelt téged pusztai reménytelenségben, betegség félelme elől menekülő, létbizonytalanság miatt rettegő ember? Ne félj! Hallom hangod. Hallom a kiáltást. Még hangtalan imáid is hallom. A halk sóhajok is elérnek hozzám, és visszaverődnek: Ne félj! Kelj fel, ott az éltető víz! Veled leszek! Még a pusztában is felnevellek. Még a pusztában is képes vagyok biztonságos keretet adni. Még a karantén, a betegség, a munkanélküliség, reménytelenség pusztájában is előhívok számodra vízforrást. Életben maradsz, és felnősz te is, ahogy Izmael.
De nagyon fontos a keret. A keret, amibe belehelyezzük a porszem napjainkat, amit elfújna a szél, és elkallódnának. Soha nem tudnánk meg keret nélkül, hogy mi volt a célja, hol volt annak a napnak helye az életünkben. Isten az, aki keretbe foglalja életünket. Elvégre Ő az Alfa és az Omega. Ő életünk kezdete és vége. Ő határozza meg kereteinket. Ő, a nagy Művész, a Teremtő megálmodja, megfesti, megalkotja életünk puzzle darabjait, de előtte még körbeöleli, mintegy keret. Igen, a keret az első. Ha ez megvan, már helyére kerülnek a pusztai napok, a szomjas kiáltások, a félelem, bizonytalanság napjai. Értelmet, keretet nyernek a holtpontok! Ne ajándékozzuk el életünk kis puzzle napjait, bármilyen félelmetesen bonyolultnak, kirakhatatlannak látjuk néha őket. Az Istenkeret létezik. Nekünk már csak beléje kell helyezni az apró kis darabokat nap mint nap. A végén pedig értelmet nyer, összeáll az Életkép. Ámen.
Blanár Gabriella