Kós Károly nagysága, kivételes személyisége kitörölhetetlenül benne él az erdélyi magyarság, mi több, a nemzet egészének szívében-lelkében. Legendásan gazdag életműve mellett nem haladhatunk el úgy, hogy néhány fontosabb szegmenséről ne szólnánk nagyon röviden.

Ha arra gondolunk, hogy az építészeten és az irodalmon kívül mi mindenhez értett mesterien, elámulunk. Pályáját építőművészként kezdte, s benne nagyot, sajátosat és maradandót alkotott, aminek Magyarországon is tanújelét adta. Istenadta tehetségét és tudását később Erdélyben kamatoztatta: a transzilván hagyományokkal teljes összhangban álló csodás köz- és magánépületeket alkotva.

Nyomot hagyott maga után grafikusművészként, művészettörténészként, néprajztudósként és... De ne vágjunk a dolgok elébe.

Tanulmányait befejezve Budapesten egyetemi katedra várta. Trianon után azonban egyértelművé vált számára, hogy igazi otthona-hazája Erdély. Hazautazott, és haláláig a kalotaszegi Sztánán és Kolozsváron élt, alkotott.

Épített, mert tudta, hogy a trianoni gyalázat után árván maradt erdélyi magyarság megmaradásának egyetlen esélye, ha – ocsúdva a sokkos bénultságból – önszerveződésbe fog, építkezni kezd, számban, lélekben, tudásban, javakban: mindenekben gyarapszik. Nemcsak kőből, fából… álmodott senki máséival össze nem téveszthető kies lakokat, múzeumot, istenházát és egyéb műtárgyakat, hanem hőn szeretett népének fájdalmaiból és örömeiből, küszködéseiből és győzelmeiből, históriájából is katedrálist emelt a betűk világában.

[[paginate]]

Oroszlánrészt vállalt a nagyhatalmak által diktátummal elszakított erdélyi magyarság ébresztésében, kulturális intézményeinek kialakításában, irodalmi életének megszervezésében és működtetésükben.

„A régi Magyarország nincs többé a számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökkön-örökké! […] Fölébredtünk. Látni akartunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Önismerni akarjuk magunkat. […] Építenünk kell!”– ébresztette a valóra sorstársait a Kiáltó Szóban.

Valamennyi szándékát, tettét kisebb hazájának, szűkebb pátriájának szeretete mozgatta, ahol, mint nagy költőnk írta volt: „Pompás magyarok, templomból jövet / Mentek át a Kalota folyón”. Nekik, nekünk írt, faragott, értünk gondolkozott, szervezett, irányított és épített. Kezdeményezője és életben tartója volt minden hasznos, jobbító szándéknak. És ha – a körülmények hatalma folytán – egyik-másik terve füstbe ment is, maga sohase tört meg. Nem csüggedett, mert neki nem volt szabad se csüggedni, se feladni, se meghasonulni! A nagy szolgálattevők fajtájából való volt, arccal mások felé fordulva élt. Népének ébresztő szelleme, önépítkezésének cselekvő részese, egy személyben Vezére, Szolgálója, Krónikása és Példaképe volt. Aki hitt és akart. És amiben hitt, és amit akart, az tiszta volt és nemes. Ezért nőtt hozzá kitörölhetetlenül minden igaz (magyar) ember szívéhez. A „gúzsba kötve táncolás” drámaisága csak növelte a küzdés becsét, emelte szépségét, nagyszerűségét.

[[paginate]]

1924-ben hatodmagával létrehozta az Erdélyi Szépmíves Céh kiadóvállalatot, amely húsz év alatt 166 művet adott ki. A szerzők között – függetlenül attól, hogy ki milyen világnézetűnek vallotta magát – ott volt a két világháború közötti romániai magyar irodalom minden jelentős alkotója: Asztalos István, Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bartalis János, Berde Mária, Czinczár Miklós, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Gagyi László, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Karácsony Benő, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nyirő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Tompa László, Wass Albert.

1926-ban a szintén visszaköltözött báró Bánffy Miklós (Kisbán Miklós) főszerkesztésével (Kós Károly volt a felelős szerkesztő) elindították a híres-neves Erdélyi Helikon (1928–1944) irodalmi folyóiratot. Kós Károly egyik fő szervezője volt a báró Kemény János marosvécsi kastélyában évente megtartott Helikon-találkozóknak (1926–1944). Amikor pedig az élet úgy hozta, nem riadt vissza a politikai cselekvéstől sem. A bukaresti parlamentben képviselőként hatásos szószólója volt a magyar érdekeknek. Ő volt az erdélyi valóság legjobb ismerője, a „magyar–román–szász együttélés ihletett és értő kifejezője”.

A népi élettel összefüggő minden lényeges dolog megismerése útján haladva jutott el fokozatosan az irodalom világához, az írósághoz. Kevesen érezték és ismerték olyan mélyen és elevenen Erdély (benne Kalotaszeg) népének életét, mint ő.

Ebben a heroikus küzdelemben születtek meg azok az elbeszélések, novellák is, amelyeket dr. Medvigy Endre irodalomkutató – mementóként – a trianoni diktátum centenáriumán impozáns kötetbe szerkesztett és előszavazott, ráirányítva az olvasók figyelmét a nagyhatalmi immorális döntések máig ható, számunkra drámai következményeire.

[[paginate]]

Kós Károly főleg történelmi regényeiben számolt be a magyar régmúlt küzdelmes eseményeiről, de megszívlelendő mondanivalója volt saját koráról is. 1919, 1940, 1944: e három évszám a Kárpát-medencei, jelesül az erdélyi magyarok léthelyzetének sorsdöntő momentuma volt. A szerkesztő Medvigy 1919-et, 1940-et és 1944-et – teljes joggal – „három létformáló évszámnak”, „három történelmi sorsfordulónak” nevezte, megadva egyszersmind az elbeszélések históriai keretét is.

Mindenképpen fel kell hívnunk itt a figyelmet a novellák nyelvezetére, az „ékes kalotaszegi magyar nyelvre”. Anyanyelvünk értő kutatói tanulmányokban elemezték és méltatták a kalotaszegiek beszédét, nyelvét, amelynek legfőbb jellemzője a veretesség. Ami hihetően annak is köszönhető, hogy Kalotaszeg a közelmúltig kis magyar sziget maradt, így ősrégi nyelvünket kevéssé érték idegen hatások.

Több mint érdekes, hogy mindhárom évszámnovellának Kós Károly a főhőse, de egyik elbeszélésben sem saját nevén szerepel. Az Ezerkilencszáztizenkilencben Gál Jankó a hasonmása, aki a román megszállás rémségeinek közepette nemcsak szűkebb pátriájáért aggódik és küzd elszántan, hanem a nagy világégésben meggyengült „Magyarország és a bajlátott Erdély sorsközösségének fenntartásáért is”.

A román katonai alakulatok 1918 karácsonyán szállták meg Kolozsvárt. De Erdély sorsa ekkor még nem dőlt el. Az alakulófélben lévő Székely Hadosztály nemzethű katonái és az erdélyi tájegységek szülőföldjükhöz ragaszkodó magyarjai akár győzelemre is vihették volna üdvös tervüket. A megváltó gondolatot a szabadságharcnak is beillő nemzeti küzdelem avatott parancsnoka, Kratochvill Károly ezredes képviselte. A két kisiklatott forradalom „idegenszívű állami vezetői” csak ritkán és alig-alig támogatták küzdelmüket. A győzelmet ígérő katonai segítséget (muníciót, fegyvert, élelmet) majdnem teljesen megvonták. Segédkezés, gyámolítás híján fokozatosan visszaszorult a katonai alakzat, és a megszállt Erdélyből százezrek menekültek át a megmaradt Magyarországra. De Kós Károly és családja maradt. Maradt, mert szükség volt rá. Maradt, mert másképp nem tehetett: „És maga, Jankó?”– kérdezi a felesége. „Ha elmennék innen, azt mondanák, félek. És az embereknek ilyenkor senkijük sincs. Az urak elfutottak. A városokra futottak és oda túl. Idejében elfutott mindenki. Ha engem se látnak itt, mit gondolnak az emberek? Nekem itt a helyem most, Anna. […] Én nem futhatok el. Valakinek itt kell lenni, akinek feje is van… És lelke is, Anna…”

[[paginate]]

Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben Kós Károly számára „a fejedelemség korát felidéző világszemlélet, a transzilvanizmus mutatta meg a „járhatónak vélt utat”. A transzilvanizmus, amit a köztudat mindenki másé előtt az ő nevéhez társít. A transzilvanizmus valójában egy kényszerhelyzetben született ideológia. Egyszerre fájdalmas és megmentőnek remélt szép álom. Ezt a szép álmot rombolja immár száz esztendeje az erdélyi magyarságot homogenizálni, minden eszközzel asszimilálni akaró román politika.

Ámde a történelem, az élet nem mozdulatlan, változatlan valami. Huszonkét év után igazságot szolgáltatott a történelem: Észak-Erdély visszatért. Az író Ezerkilencszáznegyven című elbeszélésében újra napfény árasztotta el Észak-Erdélyt. 1940. szeptember 11-én a Magyar Királyi Honvédség bevonult Kolozsvárra. Íme, hogy élte meg az örömhozó történelmi pillanatot a költő: „Ott állottam az utcán én is: százezer magyar testvérem közül egy. És ordítottam velük és ujjongtam velük, és a szememből hullott a könny, mint százezer testvérem szeméből”.

Külön elemzést érdemelne, miért és mi módon építi be az elbeszélésbe az író Gárdonyinak a Sors szekeréről szóló novelláját, amelynek legfőbb erkölcsi üzenete a közösség szolgálatának feltétel nélkülisége: „És te mit fogsz most csinálni?” – kérdezi tőle a Sors.

– Utánuk kell mennem, mert ha bajba kerülnek, nekem kell rajtuk segítenem, és ha utat vesztenek, nekem kell azt megtalálnom” – válaszol a költő.

Az 1944. augusztus 23-i román pálfordulást követően a négyévnyi „kicsi magyar idő” hamar véget ért. Az erdélyi magyarságban újra feltámadt a talajvesztettség, kisemmizettség érzése, félelme. A lehetőségek egyre szűkültek, és fokozódtak a gyötrelmek.

[[paginate]]

A kötet harmadik elbeszélésében, az Ezerkilencszáznegyvennégy című novellában egy Kolozsvártól Sztánáig, majd onnan visszatartó észak-erdélyi utazás viszontagságait és tanulságait ecseteli az író.

A honvédség a lakosság érdekében, műemlékvédelmi szempontokat is figyelembe véve, felsőbb utasításra adta fel Mátyás király szorongatott szülővárosát. Kolozsvárt 1944. október 11-én szállták meg az oroszok. Alig telt el néhány nap, a „felszabadítók” – román sugallatra, román segítséggel - ötezer hadifoglyot szedtek össze. A magyar értelmiség krémjét (Mikó Imre országgyűlési képviselőt, Kiss Jenő költőt, az Erdélyi Szépmíves Céh egyik szerzőjét, Jancsó Bélát, az Erdélyi Fiatalok egykori főmunkatársát). Ma már egyértelmű, hogy a cél a magyar értelmiség megfélemlítése és a törékeny magyar–román egyensúly kibillentése volt. Erre utal a Maniu-gárdisták vérengzése Székelyföldön (Szárazajta, Csíkszentdomokos…), a vasgárdisták antiszemita és magyarellenes garázdálkodása Dél-Erdélyben a Fekete-Körös vidékén és Erdély más régióiban. Sőt azon túl is.

Az író 1944 karácsonya előtt indult Sztánára, hogy feldúlt otthonából kimenekítse még, amit lehet. Tulajdonképpen családjáért kockáztatta az életét, hisz Kolozsvár és Bánffyhunyad között „a Maniu-gárdisták még garázdálkodtak”. Visszaútjukon azonban Kolozsvár alatt – egy kellemetlen véletlen folytán – szállást kellett keresniük. Ismételt próbálkozások után egy román család, gyanakodva ugyan, de befogadta őket egy éjszakára. A vendéglátó fenesi román gazda és a főhős („mérnök úr”) között pálinkázás közben fokozatosan oldódtak a feszültségek. Az éjszakába nyúló párbeszéd jelzés- és példaértékű: „elindult a két nemzet fiai közötti párbeszéd”. Nem a néppekkell van baj tehát, ők mindig is megférnek egymás mellett. A meg nem értés, a gyűlölködés tüzét ott fenn, a politikai vezetők szítják.

Felemelő és lesújtó érzések, megszívlelendő tanulságok elevenednek fel bennünk a „három történelmi sorsfordulót” ábrázoló novellák olvastán. Busásan megtérül a rá szánt idő és szellemi fáradozás.

Aniszi Kálmán