Mi vasárnap a templomban így fogunk imádkozni…” A kis kötetnek ezt a legelső mondatát magyarázza a helyzet, amelyben kényszerűen született, a bezárt templomok istentiszteleti életének lehetséges pótlására jelent meg az interneten. Megoszlanak a vélemények, ezt ma gyakran mondjuk — pedig így volt mindig. Most jobban tudatosul. Akkor mit követünk, mit kövessünk? Az internetes imádkozást, közvetítést kereken ellenzik egyesek, mások igyekeznek jó célra használni, új hangot, beszédmódot találni. Különböző műfajú szerkesztett írások társulnak a prédikációkhoz és imádságokhoz a kötetben. Társul hozzájuk több minden megszervezése, betegek, magányosak, idősek látogatása, telefonos érdeklődés, és ez kiterjed a templomba járók átlagos körének többszörösére. Nem személytelenül, hanem úgy, hogy ezt sokan személyesen rájuk szabott üzenetként érzékelték. Erre mutat Baltazár Dezső tiszántúli püspök unokájának, a 87 éves Vásáry Tamásnak az igen személyes ajánlása, aki ezekben a válságos időkben egyedül a Hold utcai templomban töltötte a vasárnap délelőttöket, mert a prédikációk mintha mindig neki szóltak és torkon ragadták volna.

Politikus palástban? Az elmúlt években végletes megnyilatkozásokkal találkoztunk a protestáns egyházakban, ezek bibliográfiai összegzése sem ártana. Van, aki lemondott gyülekezeti beosztásáról, van, aki nem vállalt tisztségeket, felkéréseket, mert úgy látta, lelkészi szolgálatát, hitvalló életét korlátozná. Van aztán olyan is, akinek környezete, vagy egyházi felettese javasolta lelkészi jellegének felfüggesztését, ha a parlamentben ül. Ez a helyzettől is függ. Otthona volt a németajkú gyülekezet annak a folyamatnak, amely egyházi vezetésünk és egyetemünk egyoldalú pártkötődése helyett más távlatot nyitott. A kötet nem fejtegeti, de utal a vidéki és szórványgyülekezetekkel törődésre, a kormányzati segítségre, valamint a lelkészi tisztség valamilyen védelmére. És Balog Zoltán, társadalmi funkciót vállalva sem szakította meg a gyülekezet pásztorálását és nem szüneteltette az igehirdetést. 

[[paginate]]

Precízen lábjegyzeteli a kötet szerkesztője, hogy a református egyházban mindeddig kizárólagos keresztyén szóalak helyett a kötet csaknem mindenütt keresztény szóalakot használ. Nyelvtörténetileg a református szóalak az eredeti és korábbi, Pázmány jól tudta, csak ezt használta, nemkülönben Kazinczy és kora. Mit tegyünk a jövendőben? A későbbi felekezeti megkülönböztetést tekintsük ökumenikus gesztusnak, vagy ahogyan alkalomhoz illően választjuk meg viseletünket, a jövőben hol ezt, hol meg amazt mondjuk és írjuk? Vagy éppen az elég bugyuta keresztény-keresztyén, vagy keresztény/keresztyén kétlaki formulát? (A maiság aztán olyan következménnyel is járhat, hogy kellenek a kötetben halvány, vékonyszálú betűvel szedett szavak vagy címek.) Az oltárkép meg az orgona egykor összeegyeztethetetlen volt a reformáció egyházával. Már régen nem az. Újabb keletű, nem különösen veszélyes szokás a gyertyák gyújtása, képet is látunk a kötetben (81. lap). Talán még ellensúlya is annak, hogy kibillent világunkban össze-vissza keveredik Télapó, Mikulás, Jézuska, rénszarvas, angyalhaj, vásár, kivilágítás, – de az advent és karácsony kerülendő, vagy éppen tilos a keresztállítás. Érdekesség, hogy a lábmosás történetéből a kiemelkedő tanulság a térdelés (89. lap). Természetes volt ez Kálvinnak, Szenci Molnárnak és puritánjainknak, aztán kiveszett, mert ez nem református. A prédikációkhoz és imádságokhoz társított más műfajú írások, leginkább a bibliai tanulmányok mutatják, hogy a látszólag egyszerű fogalmazásnak és megokolásoknak mi minden lehet a hátterében, és hol vannak a határok? Magától értetődő szabályokra találunk: „Elismerni azt, ami jó, és prófétai intésben részesíteni azt, ami rossz.” Ne máson kérjük számon azt, „amit az egyházban sem tudtunk megvalósítani… kezdjük magunkon”. Továbbá „a lelkipásztor, esperes, püspök nem politikus, nem is lehet az, és nem is viselkedhet így” (218. lap). 

Egységesített bibliaolvasás, rendezett istentiszteleti rend szintén föltűnik többször a kötetben (például a 115, 126, 176. lapon), hogy legyen hová illeszkednie éneklésnek és prédikálásnak. A protestáns felekezeteknél, nálunk is, korábban általános perikópa-rend örökösének látszik ma a bibliaolvasó kalauz, bár ez valójában nem hivatalból elrendelt, vagy kivétel nélkül kötelező, hanem felismerése annak az ösztönös szükségletnek, hogy kellene a kötött és szabad megfelelő aránya, követhető és alkalmas minta.

2020 március-június, illetve augusztus hónap között születtek a kis kötet írásai, egyházi tisztségekre választás jegyében (215. lap); azóta a beiktatások is megtörténtek. A vírus, és egyéb problémák maradtak, tehát a keresztyének üldözése, a globális fenyegetettség, a „nevesincs életmód” (23. lap) sem szűnik. Mértékkel, csupán említés-szerűen, de szó esik a kötetben olyan elodázott kérdésekről is, amelyek az újra megalakuló zsinatra várnak. Ilyen a jövőképpel foglalkozó bizottság évekig tartó munkája, amely nyomán nem történt semmi (216. lap). Cantate vasárnapról szólva az éneklés (az egyházzene vasárnapja) mellől elmarad a kántorok ügyének ciklusról-ciklusra tovább tolt rendezetlensége, pedig (mint az új énekeskönyv és liturgia munkásaira), rájuk is hárul a következő években a sikeres megismertetés és megtanítás, de ma  az oktatás ismételt átalakítása miatt az egyházi zene oktatása és a képesítés szerzése igen hátrányos helyzetben van. Hathatósabb szava lesz-e reformátusságunknak, a reformáció jegyében, azért mert a címül kiemelt megrendülés (lásd például a 121. lapon), tehát Isten igéjének személyesen megtapasztalt megszólítása áthatja egyházunkat? Késik az 1948–1990 közötti idő mai feldolgozása (219. lap) az új meg új tanulságok jegyében; erre valójában a Studia et Acta hiányzó (XVIII. századi) kötetének pótlása, zárókötete helyett új írása adhatna méltó választ. A világi felsőbbségért való könyörgés ismételten megjelenik a kötetben, de hitvallásaink tanításának új körülmények közötti kifejtését ez sem pótolhatja. Ne máson kérjük számon, amit nem oldottunk meg, ne a tisztségek korábbi viselőin, hanem a presbiterek, világi tisztségviselők önkéntes indíttatását ismételten becsüljük, érdeme szerint, amint ezt a könyvecske végén az utolsó előadás teszi (219–221. lap). A vírushelyzet tanulságainak megfogalmazása pedig, talán már ez év őszén, az új zsinat és egyházi vezetés tennivalója.

Fekete Csaba