1944 novemberében és decemberében a német és a szovjet csapatok közötti harcok hosszú ideig elhúzódtak a Vecsés-Kertekalja és Üllő között, s akár egy-egy kis terület is többször gazdát cserélt. A frontvonalban a németek és a szovjetek közé ékelődő magyar csapatokat a németek védőpajzsként használták, s így a veszteségeink is nagyok voltak. A közeli Ferihegyi repülőtér, valamint a települést átszelő vasúti fővonal bombázásai miatt a front egyébként is szörnyű pusztulást hagyott maga után. Az akkori Halmi, mai Dózsa György úton, Kertekalján, az Andrássy telepen és a Lanyi-tó közelében több vecsési lakást, légópincét és a házi földeken épített katonai bunkereket érte bombatalálat vagy belövés. 1944 novemberében a német katonák felrobbantották Vecsés falusi (a Falu Vecsés egyik városrésze) római katolikus templomát, a régi kultúrházat, a Fő út menti községházát, a malmot pedig lángszórókkal használhatatlanná tették. Aztán az evangélikus templom következett, amelyet a németek 1944. december 9-én pusztítottak el.

A repülőtéri személyzetet – köztük sok vecsési szakembert, akik a repülőtér működtetésében meghatározó szerepet játszottak – a légi irányításhoz szükséges technikával együtt már előzőleg gépkocsikra és vasúti kocsikra rakták, majd Vas megyébe, Ostffyasszonyfára, szállították. Így sok repülőtéren dolgozó vecsési családfő csak a háború után találkozhatott a családjával, ha életben maradt egyáltalán.

A vecsési lakosságot is arra kötelezték, hogy 1944 decemberében a front elől elmeneküljön. Csak a legidősebbek és a legbátrabbak, főként a lábas jószágok, lovak, szarvasmarhák, disznók ápolását végzők maradhattak itthon, akik felügyeltek a nyitott lakásokra is. Ők sem tehettek azonban semmit a német és a szovjet katonák zabrálásai ellen. December közepén a front elől menekülő vecsésiek Budakalásztól Székesfehérvárig, a Velencei-tó melletti Agárdig, Pilisvörösvárig, Törökbálintig, Pesterzsébetig szóródtak szét. A legtöbben azonban Budapesten vészelték át a főváros bevételével együtt járó harcokat és a bombázások borzalmait, amíg hazatérhettek. A hazatérés után azonban úgymond a kollektív bűnösség elvére hivatkozva folytatódott a sváb és a magyar lakosság szovjet hadifogoly- és munkatáborokba hurcolása.

^{Oláh Katalin szobrász alkotása.
A fényképet Nagy Mátyás fotóművész készítette.}

[[paginate]]

A Budapest környéki „polgári lakosság összeszedése és elszállítása a németek által lakott vidékeken közel azonos időben, a frontvonalak nyugatra tolódásával párhuzamosan, 1944. december harmadik hetétől 1945. február közepéig bonyolódott. Minél később szállták meg a települést a szovjet csapatok, a helyi lakosság és a magyar hatóságok annál kiszolgáltatottabbak és tehetetlenebbek voltak az önkényes intézkedésekkel szemben. A katonai parancs az összes német származású munkaképes személy mozgósítását rendelte el, férfiaknál 17 és 45 éves, míg a nőknél 18 és 30 éves kor között” – olvashatjuk Pável Rita Vecsésiek szovjet hadifogoly- és munkatáborokban (1945-1950) c. kötetében. Azonban ebben az időszakban nem csak a Budapest környéki, hanem a szatmári, bánsági, máramarosi, szászföldi, délvidéki németajkú lakosságot, a felvidéki cipszereket és a magyarokat is könyörtelenül elhurcolták. S nem csak őket! Ennek igazolására kaptam Faragó Sándor monori nyugdíjas testvéremtől, református presbitertől a következő e-mailt: „Az én apám is Vecsésnél találkozott 1944. november 13-án úgymond a ’felszabadítókkal’, s utána már csak egy munkatársa látta egy ukrajnai táborban, azóta semmi hír. Szegény anyám és mi, öt gyermeke több mint 50 évig visszavártuk, de ne haragudj, nem akarok sírni”. Tehát már korábban is elhurcolták az útjukba került munkaképes magyar embereket is.

Részt vehettem 2015. november 25-én a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartott GULAG Konferencián, ahol Muredin János Kristófnak, a Sapiencia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusának előadásában elhangzott, hogy a Szovjet Államvédelmi Bizottság 1944. december 16-án adta ki a szovjet érdekszférába került országok, köztük Románia, Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia, Jugoszlávia munkaképes lakosságának jóvátételi munkára hurcolására vonatkozó rendeletét. E rendeletet kiegészítő hírhedt 0060. számú szovjet hadparancs 1945. január elején külön részletezte a német nemzetiségű lakosság elhurcolásának szempontjait. Ebben az ukázban nem volt egyértelmű, hogy ki számít német származásúnak. Tény, hogy jelentkezniük kellett mindazoknak, akiket a következő kategóriákba sorolt a hadparancs: német származásúak; német hangzású a nevük (családi és utónevet, ill. leánykori nevet is fel kellett tüntetni!); akik a német nevüket magyarosították; német személlyel kötöttek házasságot; német anyanyelvűnek születtek; akik az 1941. évi népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vallották magukat; akik a háború előtti rendszerben németeknek vallották magukat; akiket érzelmileg és magatartásuk folytán a településeken németeknek tartottak; akik részt vettek a Volksbund és más német politikai mozgalmak vagy fasiszta szervezetek tevékenységében. Vecsésen a Faluként ismert településrészen szinte nem volt olyan ember, akire valamelyik leírás ne illett volna. A felszólítottaknak a Gazdakörben és a Hideghéthy házban kellett jelentkezniük, míg az Andrássy telepen az Elemi Népiskola és a templom elé kenyérjegy osztás címén csalták csapdába a családfőket, asszonyokat, akik közül származásra való tekintet nélkül sokan a szovjet lágerekben kötöttek ki. Bármit megtehettek akkor a szovjetek és helyi vazallusaik. A kommunista eszmékkel megfertőzött emberek ideológiai vakságból úgy vélték, ha ők így szembefordulhattak Istennel, akkor az ő képmására teremtett emberrel, nemzetiségre való tekintet nélkül: svábokkal és magyarokkal azt csinálhatnak, amit akarnak. Ennek a vad ideológiának aztán sok szörnyű következménye és áldozata lett Vecsésen és az országban máshol is.

[[paginate]]

Nem kímélték a magyar és a német nemzetiségű civileket

A helyi elöljárók hiába próbálták kimenteni az 1941-ben magukat magyar anyanyelvűnek valló svábokat, illetve a hűségmozgalmi német nemzetiségű aktivistákat, a szovjet katonai vezetés mereven ragaszkodott a német származásúakra vonatkozó parancs végrehajtásához, ami az elhurcolásukat jelentette. Ahol németek éltek, elsősorban őket vitték el „malenkíj robotra", de a Vecsésen történtek is igazolják, ha a létszám úgy kívánta, nem kímélték a magyar és más nemzetiségű civileket sem. A legfőbb irányelvnek a munkaképesség és munkabírás számított. Különösen vigyázni kellett azokban a családokban, nemzetiségtől függetlenül, ahol a Nándor vagy Ignác nevű férfiakat Nácinak becézték, mert a náci az oroszok előtt egyenlő volt a fasiszta németekkel, és ilyenkor semmilyen magyarázatot nem fogadtak el. Mentességet csak az állapotos kismamák és a kisgyermekes édesanyák kaphattak. A szovjet katonák felkutatták és elhurcolták azokat, akik elhagyták magyar katonai alakulataikat, vagy a már korábban leszerelteket. Nem kímélték az olyan katonakorúakat sem, akik soha nem vonultak be sem a magyar, sem a német hadseregbe. Gyakran a korhatáron aluli, de termetes növésű serdülő fiúkat és lányokat, illetve korhatár fölötti személyeket is gyalog indították útnak, majd bevagonírozták a Szovjetunió felé induló vonatokba.

A szovjet csapatok túlkapásai mindennaposak voltak. A magyarországi svábok összegyűjtésekor egymást túllicitálva kihasználták a hírhedt katonai parancs lehetőségeit. A Magyarországról a Szovjetunióba szállított hétszázezer málenkij robotra és hadifogságba elhurcolt embertömeg mindössze tíz százalékát sikerült a szovjet hadsereg katonáinak magyarországi sváb származásúakból biztosítaniuk, a többiek magyarok vagy más nemzetiségűek voltak. Ebből az is kiderülhet, hogy a fajelméletből táplálkozó kollektív büntetés elvének gyakorlati végrehajtása során az a cél lebegett a szovjet katonai ukázok végrehajtását vezénylők előtt, hogy a Vörös Hadsereg parancsnoksága által előírt létszámtervet bármi áron realizálják. Arra törekedtek, hogy a vasúti szerelvényeket, a kijelölt helyen és időben, bármi áron megtöltsék az előírt létszámú munkaképes emberrel. Ha valaki az életét még a veszély ellenére is menteni akarta és megszökött a málenkij robotos menetoszlopból, a helyére olykor a szolgálatban levő vecsési vagy gödöllői vasúti forgalmistát, a Téhöly vendéglő utcára kinéző tulajdonosát, a háborús romok eltakarításában a vasúton vagy bárhol tevékenykedő vecsési, vagy más településről iderendelt civil személyt fegyverrel a vonuló menetoszlopba kényszerítették. Ezt igazolja a Monorról kapott előbbi e-mail is. Mindenki igyekezett segíteni az elhurcolásra kiszemelteknek, mert ezek az emberek a legtöbbször még értesíteni sem tudták a családjukat. Gonda Sándor méhész, öregcserkész, egykori szemtanú emlékezete szerint az is előfordult, hogy a Vecsésen áthajtott, deportált vagy málenkij robotra elhurcolt emberek közé a Krokauernál (Krakónál) egy sváb asszony a félelmét legyőzve, a fegyveres őrök durva bánásmódja ellenére, két menetoszlopba is beöntötte a kötényében előkészített kenyérszeleteket.

Vecsésről a jelenlegi ismereteink szerint több mint hatszáz személyt, közel fele-fele arányban svábokat és magyarokat hajtottak el hadifogoly- és munkatáborokba. A „málenkij”, vagyis „kicsi robot”-nak azonban többnyire 3 évig, vagy még tovább tartó szovjet munkatábor, és keserves lágerélet lett a következménye. Akik Isten hatalmas kegyelméből életképes állapotban hazajöhettek a „kicsi robot”-ból, a háború után berendezkedő diktatúra hivatalaiban hosszú ideig megbélyegezték, másodrendű állampolgárként és ellenségként kezelték őket. Mielőtt azonban a hazaérkező hadifogoly vonatoktól elengedték, keményen intették őket, hogy a kinti életükről és az ott látottakról még a családban sem beszélhetnek, mert ha kiderül, annak súlyos következményei lesznek. Ennek köszönhető, hogy több családot még a 21. század elején is hiába kérdeztem a málenkij robotról, inkább nem beszéltek, mert még ma is az egykori rabtartók fenyegetése által kiváltott félelem uralja a lelküket. Talán a mostani emlékműavatás valamit enyhít ezeken a félelmeken.

A vecsésieket 1944. december elején, advent második hetében kötelezték arra, hogy a front elől elmeneküljenek. Lélekben kísérjünk el Pesterzsébetre néhány vecsési, köztük a Polyovka és a Plattner családokat, akik sajnos Pesterzsébeten sem kerülhették el az orosz katonák megalázó bánásmódját.

− Édesanyám, Polyovka Mária 17 éves volt 1944-ben, a meneküléskor. Plattner Lisszivel és más vecsési lányokkal együtt, a nagymamák és édesanyák javaslatára Pesterzsébeten, a pincében összekormozták az arcukat, kezüket, öregasszonyos ruhákat vették fel, és volt, aki a ballábas gumicsizmát a jobb lábára, a jobb lábast pedig a bal lábára húzta fel, hogy ne legyenek vonzóak. A pincébe betérő katonáknál ez az akció olykor sikeres volt, de jött egy tapasztalt szovjet tiszt, aki gyanút fogott, amikor a pincében az igazoltatáskor annyi vecsési „öreg asszonyt” talált. Emlékezett rá, hogy Vecsésen sok német származású lakossal találkozott. Kiadta a parancsot a katonáknak, hogy minden nőt kísérjenek fel a pincéből és állítsák őket sorba, majd azt parancsolta, hogy a sorban álló lányok és asszonyok tűrjék fel a karjukon a ruhát a könyök fölé. Ezután egyenként és alaposan végignézte, majd cinikusan mosolyogva meg is paskolta a lányok karján a bőrt, amelynek fiatalos finomságát látva és érzékelve, 17 éves kortól minden munkaképes nőt elhajtottak, im már Pesterzsébetről málenkij robotra. Hiába mondta anyám, hogy a Polyovka nem német, hanem szlovák név, de az anyja neve német volt. A Donyecki-szénmedence egyik bányájába kerültek, ahol Lisszi néném csillés volt. Mivel anyám a konyhán dolgozott, sok vecsési lánynak tudott egy kis étellel segíteni, mert az éhség állandó kísérőjük volt a csaknem három évig tartó lágerben. Sőt sokan éppen az éhség és a túlhajszoltság miatt ott haltak meg végelgyengülésben. Nagyanyám itthon kérvényezni próbálta, hogy engedjék haza Édesanyámat, de nem járt eredménnyel. 33 hónapot húztak le, kemény munkával, a szülőföldtől több ezer kilométerre, „kicsi robot” címén. Teljesen lesoványodva, legyengülve jöttek haza. Majd csak később ment férjhez és így születhettem meg én – mondta Pápai Gézáné Bayer Erzsébet nyugdíjas emlékező az Erkel utcában.

[[paginate]]

Családi tragédia a donyecki lágerben

̶ A mi családunk Pestre menekült a front elől, mert erre köteleztek minket. Mikor januárban hazajöttünk, egy magát rendőrnek nevező helybeli és egy fegyveres orosz katona jött összeírni Berger János Édesapámat, hogy úgymond a család kenyérjegyét vegye át. Mivel már minden tartalékunk elfogyott vagy az átvonuló katonák elzabrálták, valóban nagy szükség lett volna a kenyérre, de mint kiderült, a Hideghéthy házhoz hívás és a kenyérjegy nagy csapda volt. A nővérem, Berger Éva akkor már férjnél volt, a kertekaljai kocsmáros, Brunner Nándor vette feleségül. Az anyósa nagy volksbundista volt, és a szervezet tagjai gyakran a Brunner kocsmában hangoskodtak. A málenkij robotra Brunner Nándor sógorom is „behívót” kapott, a nővérem azonban nem volt a listán. Ennek ellenére az anyósa biztatására menteni próbálta a férjét és azt mondta, ha viszik a férjét, vigyék őt is a Szovjetunióba „kicsi robotra”. El is vitték az oroszok. Édesapámmal, Berger Jánossal, Reibach Lászlóval és sok más vecsésivel voltak együtt a donyecki lágerben. Brunner Nándor kocsmáros erős cigarettás volt, s a kenyéradagját sokszor elcserélte cigarettáért, s legyengült, majd tüdőbetegségbe esett. Hogy felerősödjék, a felesége és Édesapám segített neki élelemmel, de ezt is kevesellte, és a feleségétől minden ennivalót és rubelt elszedett úgymond azért, mert neki nagyobb szüksége van rá a felgyógyulás érdekében. Nagyon csúnyán bánt a feleségével, amit a vecsési hadifogolytársak is elítéltek, sőt veréssel is megfenyegették. Közben a legyengült Édesapám fertőzést kapott és meghalt. A szovjetek parancsára a többi fogoly azonnal el is temette a tábor mellett. Éva nővérem akkor éppen egy szállítási munka miatt nem volt a táborban. Édesapánk halálhíre nagyon megviselte a testvéremet. 1945. szeptember 28-án a férjét tüdőbetegség miatt hazaengedték, ő pedig a férje megalázó viselkedése és apánk elvesztése miatt más táborba kérte magát. Így került a Kaukázusba, ahol egy déligyümölcs termelő kolhozban valamivel jobb körülmények között töltötte le a „kicsi robot” hátralevő részét. Mire 33 hónap után Vecsésre hazajött, a férjét a többi vecsésivel 1946 májusában az első vonatszerelvénnyel kitelepítették Németországba. Hazaérkezése után sokan megkérdezték a testvéremet, főként az anyósa, hogy nem megy-e a férje után, amiről Éva nővérem a szovjet lágerélmények miatt hallani sem akart. Miután Reibach László is hazajött a málenkij robotról és a vecsési menyasszonya már férjhez ment, feléségül vette a vele egy lágerben raboskodó testvéremet, Berger Évát, és békességben élték le az életüket – emlékezett Krizinger Antalné Berger Katalin nyugdíjas az Eötvös utcában.

− A menekülést mi megúsztuk – elevenítette fel az emlékeit Sárosi (Stiller) Mártonné Abander Mária, majd így folytatta: – Az Iskola utca sarkán álló szövi, vagyis a későbbi vasbolt mellett, a Fő úton lakott Fazekas János, a nagyapám rokona. Az ő pincéjébe bújtunk el másokkal együtt a front idején. Mikor az oroszoké volt a terület, gyakran jöttek a karjukon tucatnyi órával és aranyláncokkal fegyveres szovjet katonák a pincébe és a fegyvert ránk fogva azt kiáltották, hogy csaszi, csaszi! A pincében azonban senkinek nem volt órája, se aranylánca. Az egyikük azonban meglátott egy bőrcsizmát Fazekas János házigazda lábán, s a puskát ráfogva könyörtelenül lehúzatta vele és elzabrálta tőle. Én akkor 7 éves lányka voltam, de jól emlékszem arra is, hogy amikor a németek felrobbantották a falusi templomot, a tető és a gerendadarabok Fazekas János bácsi udvarába is odarepültek. Aztán amikor a szovjetek vették birtokba a területet, hazamerészkedtünk, de a nagyanyámat minden nap a Szent István út, vagyis a mai Fő út 23. szám alól átparancsolták orosz fegyveres őr kíséretében a Fazekasék szomszédjába, a tejes Eisenékhez, ahol egy ideiglenes szovjet tábori konyha működött. Valakinek főznie kellett, s ő is egyike volt az odarendelt sváb asszonyoknak. Nagyanyám azonban nagyon féltette a két lányát és engem, mert szerte járt a hír, hogy mennyi lányt és asszonyt megbecstelenítettek az orosz katonák. Ezért mire a fegyveres orosz katona reggel érte jött, a lányokat szépen bevetette az ágyba, a dunyha alá, és rájuk parancsolt, hogy ne mozogjanak, amíg ő el nem megy a katonával – mondta Sárosi (Stiller) Mártonné Abander Mária.

[[paginate]]

Szökött katonák az abrakos láda alatt

Majd így folytatta: – Édesapám, Abander Nándor magyar katona volt, és pont Vecsésen, a faluszéli, úgynevezett házi földeknél épített bunkerekben, futóárkokban akarták velük a németek az Üllő felől támadó szovjet ármádiát feltartóztatni. Ők azonban a bajtársaival felismerték, hogy a kilátástalan küzdelemben csak védőpajzsként használják őket a németek, s két tiszakécskei bajtársával megszöktek. Nagyapám, Uitz József a Szent István út 23. szám alatt lakott, s mi is velük éltünk a háború előtt. A szökés után Édesapám a két katona bajtársával eljutott nagyapámhoz, akinek lovai, jószágai voltak, s így a meneküléskor itthon maradhatott. Nagyapámnak az istállóban volt egy jókora abrakos ládája, amelyben a szecskát, zabot, töreket, lucernát keverte össze az állatok etetéséhez. Ez alá a láda alá ástak egy mély gödröt, amiben a három katona görnyedve megbújhatott. Ez nagyon veszélyes dolog volt akkor, mert statárium volt, ami azt jelentette, hogy a katonaszökevényeket és az őket segítőket a helyszínen agyonlőtték, ha elkapták. Egy hónapon át bújtatta nagyapám őket, s közben többször gazdát cserélt Vecsésnek ez a része. Mikor a németek visszajöttek, váratlanul veszélyessé vált a dolog. Ugyanis a német katonák farkaskutyákkal járőröztek, s az egyikük emlékezett rá, hogy a nagyapámnak szép fekete ménje volt, s a lovat el akarták vinni ágyút vontatni. Jött a kutyás katona a lóért, és a németül anyanyelvi szinten beszélő nagyapámnak mondta, hogy viszi a csődört. Nagyapám megijedt, de észnél volt. Tudta, ha a kutyával bemennek az istállóba, elkapják a három magyar katonát az abrakos láda alatt. Ezért azt mondta, hogy a csődör fél a kutyától és még őt is meg találja rúgni. Odaadja a lovat, de inkább kivezeti ő maga, csak a kutyát tartsák távol tőle. Így menekült meg a három magyar katona. 1945. január 10-e után már úgy tűnt, hogy a németeket végleg kiszorították Vecsésről és Budapest irányába tolódott el a front. A katonaszökevények előjöttek, s a két tiszakécskei magyar katona elköszönt tőlünk. Azt hittük akkor, hogy megszabadultunk a háborútól, de korai volt az örömünk. Mások is látták már Édesapámat, így nem lehetett letagadni, hogy itthon van. Egy helybeli ember kíséretében a Jókai utcát járó orosz fegyveres katona őt is összeírta, mint sokan másokat, és a Gazdakörben kellett jelentkezniük „kicsi robotra”. Január közepe táján történt mindez. Akkor láttuk őt utoljára. Úgy tudjuk, gépkocsival vitték el őket, majd a kijelölt helyen bevagonírozták a Szovjetunióba induló vonatba. A lágertársak szerint Sztalinovóban halt meg, de mi erről semmi értesítést nem kaptunk és sokáig hazavártuk, de hiába. A lányom, Wirthné Sárosi Éva, gyermekkorában többször elsírta magát, mert a barátnőinek volt anyai grószfaterjuk, ő pedig meg sem ismerhette a nagyapját. Ezért sürgetett, hogy próbáljak utána kutatni. Meg is tettem én mindent, de nem jártam eredménnyel. Aztán a rendszerváltozás után egy újság mellékletében közölték a hadifogságban elhunytak névsorát, amelyben egy Abander Sándor nevű vecsési áldozat nevét olvastuk. Az én apám Nándor volt, de az újságban minden személyes adat ráillett az én Édesapámra. Bizonyára a lágerben a nyilvántartást vezető ember nem jól értette a Nándor nevet, és Sándorként rögzítette. Erre hivatkoztam, amikor hadi árvaként visszamenőleg kértem a nyugdíj-kiegészítést, amit meg is kaptam. Sajnos az elvesztett Édesapámat vagy a lányom nagyapját ez már nem pótolhatja.

^{Málenkij robot emlékmű a Ferencvárosi pályaudvar előtt.
Párkányi Raab   Péter szobrász és Birkás Gábor építész köztéri munkája} 

[[paginate]]

A 20. század egyik legnagyobb magyarországi főpapi személyisége, Mindszenty József bíboros, hercegprímás 1945. október 17-én körlevelet küldött a római katolikus plébániákon keresztül a híveknek. Ebben egyebek mellett a következőket írta: „Mivel minket faji és egyéb szempontok – amint a közelmúltban – most sem korlátozhatnak, mi az embert, a felebarátot, a honfitársat Jézus szemével tekintjük, az állam-hű németjeink érdekében is fel kell emelnünk a szavunkat. Mindazt, ami az elmúlt évtizedben a németséggel kapcsolatban kívülről és belülről hazánk ellen történt, menthetetlennek tartjuk és a legteljesebb mértékben elítéljük, amint ebből akkoriban sem csináltunk titkot. De a hazai németség körében sajnálatosan előfordult hibák, sőt a nagy hibák helytelen általánosítása, azok ilyen általánosító (kollektív) megtorlása ellen is állást kell foglalnunk /…/ Megkezdődött a hazai németek igazoltatása, házukból, birtokukból kitelepítése oly módon, amelyre az emberséges és keresztényi jelzőt a legjobb akarattal sem alkalmazhatnók. Ha csak a bűnösöket büntetnék, hallgatnánk, de a rossznak barátaiként minősítenek és eltávolítanak olyanokat, akikre a bűnt nem bizonyították rá, sőt olyat hoznak fel ellenük bűnül, ami természetjogon megilleti őket, pl. anyanyelv. Ne tegyünk olyasmit, amit a fegyverszüneti határvonalon túli magyarokkal szemben elkövetőktől nemcsak felháborodással fogadtunk, de elviselhetetlennek is éreztük. Ha valaki ellen az arra illetékes bíróság a bizonyító eljárás után jogerős ítéletet nem hozott, azt vagyonától megfosztani, ősi hajlékából, ősei és maga verítékével öntözött földjéből, családjából hatalmi szóval kiszakítani nem szabad. Ha helytelen volt a csendőrökkel kísértetni a zsidókat, helytelen rendőröket vezényelni ilyen ténykedésekhez is. Felemeljük szavunkat az ártatlan gyermekek, aggok, betegek érdekében a nemzetiségi gettó, a kapkodó ide-oda telepítések ellen, amelyek végre is teljes jogbizonytalanságot idéznek elő, sőt az országot az ellátatlanságba hajszolják /…/ Ki tudja, hogy amit elkövetünk a folyó egyik partján, a másikon nem fordítják-e ellenünk?”

Váteszi volt a nyilasok fogságából csaknem fél év után kiszabadult bíboros előrelátása, mert a szovjetek által megszállt Magyarországon a kormány 1945. december 22-én már döntött a svábok Németországba telepítéséről. 1946. januárban meg is kezdték a budaörsiek, majd áprilisban a solymári, pilisvörösvári, ürömi, és a szomszédos falvak sváb családjainak kitelepítését. A vecsési és ceglédberceli családok száműzetése 1946 májusában kezdődött. A helyükre pedig betelepítették a Felvidékről elűzött magyar családokat. Elűzöttek helyére elűzötteket. Valósággal földre szállt a pokol!

A hiteles történelem megismerése érdekében minden emléket mentenünk kell, még ha azok csak adalékok, puzzle kockák, mozaikok is a málenkij robot és a kitelepítés miatti vecsési családi tragédiákhoz. Ez a dolgozat is ezt a célt szolgálja. Mert a múlt ismerete nélkül a jövő se építhető biztonságosan.

Orosz Károly