„A lélek ugyan kész, de a test…” (Máté 26,41)

A reformáció századában kialakult egyházjogi felfogás szerint a protestáns egyházak (az „ágostai” hitvallásúak, az evangélikusok, és a „helvét” hitvallásúak, a reformátusok) szerveződése is az országhatárokhoz igazodott. A mohácsi csatavesztés (1526) után a két részre, a Buda eleste (1541) után a három részre szakadt országban a legmagasabb egyház-szerveződési lehetőséget a szuperintendenciák, a püspökségek jelentették.

Az 1867. évi kiegyezést követően ismét egy „államszervezetbe” tartozott a magyar reformátusság. Nemcsak magyar nyelvű, hanem szlovák, német és horvát anyanyelvű gyülekezetek is tartoztak hozzá. (Ezért volt már akkor is „magyarországi” a neve). Tizennégy év előkészítés után 1881-ben a Debrecenben tartott országos zsinaton jött létre az egységes „evref” egyház: az „Evangélium szerint reformált Magyarországi Református Egyház”. Aztán a jelképes „fejfájára” fel lehetett volna vésni: „élt 40 évet…” (1921).

A két világháború között a korábbi egyházszervezet kereteit nem lehetett fenntartani. A laza kapcsolat megmaradt. Tudomásom szerint a „Parókiális Könyvtár”-sorozat kötetei eljutottak a határokon túli egyházközségekbe is. A visszacsatolások néhány esztendejében szervezeti változások-változtatásokra nem került sor, de (amennyire a háborús viszonyok/események lehetővé tették), személyes kapcsolatok ápolására lehetőség nyílt. A „fordulat éve” – 1948 – után sokáig szinte semmi. Szimbolikus jelentőségű sikeres, vagy sikertelen „Biblia-átjuttatási” történeteket valószínű, hogy mindnyájan ismerünk.

Az l989/90-es változásokat követően 1991-ben az első lendülettel megalakult a Magyar Reformátusok Világszövetsége. Elnöke dr. Bütösi János, Amerikából hazatelepült nyugalmazott püspök lett. Első körlevelében kérte a Kárpát-medencei református püspököket, hogy gyűjtsék össze azoknak az egyházközségeknek nevét-címét, amelyek szívesen vállalnának gyülekezeti-gyülekezetközi testvérkapcsolatot.

Nem szoktunk vele dicsekedni. De a körlevélre adott válaszok alapján „megelőlegeztük” a 2005. december 5-i népszavazást. Több mint hatszáz határon túli gyülekezet jelezte, hogy szívesen vállalna testvérkapcsolatot magyarországi gyülekezettel. Magyarországról a felhívásra összesen 4 (azaz négy) egyházközség jelentkezett.

Hogy egy kicsit „védjem” magunkat, valószínű, hogy ennyire azért nem volt rossz a kép. Akiknek már volt testvérkapcsolata – és sok magyarországi gyülekezetnek volt – ők erre a felhívásra nyilván nem jelentkeztek.

[[paginate]]

A Pápai Református Teológiai Akadémia újjászületését követően az egyháztörténet oktatása is a feladatom lett. Tizenöt évig végeztem. Az órák megtartásán, a vizsgák felvételén túl javasoltam a „kredit-rendszerbe” egy szokatlan tantárgyat: „egyházismereti terepgyakorlat”. Ezt a nyári szünetben kellett „teljesíteni”, az őszi félévben lehetett majd „felvenni”. Sem „szóbeli”, sem írásbeli vizsga nem tartozott hozzá. De a felkészülésben, és a 10-14 napos körutazásban az aktív részvétel szükséges volt. Egy nyári szünetben, a körutazást egy-egy „történelmi” egyházkerületbe készítettük elő.1921-ig öt egyházkerülete volt az egyházunknak: Dunántúl, Dunamellék, Tiszáninnen, Tiszántúl, Erdély. Háromszor jártuk körbe a történelmi országot. Ha az egykori egyházkerület most több országban van, (például a régi Tiszántúl: Magyarország, Románia, Ukrajna, vagy a régi Dunántúl: Magyarország, Ausztria, Szlovákia, Szlovénia – akkor annyi országban jártunk. Az egyházi vezetők kaphattak diplomata útlevelet. A két mikrobuszhoz is elég volt az egy útlevél a soron kívüli határátlépéshez.

A program nagyjából úgy került előkészítésre, hogy napközben a táj, a városok, a műemléktemplomok látogatása, étkezés a reggel kapott „úti csomagból”. Délután 4-5 óra között érkeztünk a bennünket éjszakára szállásra fogadó gyülekezetbe. 6 órakor istentisztelet, ahol a teológus diákok énekléssel, szavalatokkal, személyes beszámolókkal szolgáltak, a kísérőjük (jómagam) igehirdetéssel. Utána a lelkipásztor „kiosztotta” a diákokat a fogadó családokhoz (a névsort előzetesen megküldtük). Vacsora, beszélgetés: ettől lett „terepgyakorlat”.

Az előkészítés úgy kezdődött, hogy levelet írtam az illetékes püspöknek. Ha több országba készültünk, akkor valamennyinek. Kértem, hogy javasoljon olyan gyülekezeteket, amelyek jellemzőek az egyházkerületre, és nyári időben fogadnak mintegy 20 pápai teológus hallgatót esti istentiszteletre, és a diákokat éjszakai szállásra.

Eleinte a diákok részéről némi rémüldözés kísérte a gondolatot: de hát, mégis, egy teljesen ismeretlen családnál… A rémüldözésekre a válaszom mindig ugyanaz volt: kedves lelkészjelölt testvérem, ha kikerül majd egy gyülekezetbe, ott rögtön lesz 2-300 „teljesen ismeretlen” család… Aztán éjfél előtt csak ritkán „nyugodott le a nap”. Másnap reggeli a családnál, úti csomag felvétele, rövid áhítat a templomban, délután 4-5 között érkezés a következő gyülekezetbe.

Az egyházkerület állta a mikrobusz(ok) biztosítását és üzemanyagköltségét. A diákoknak a zsebpénzükbe és az idejükbe „került”. Változatos volt a „terep”. Igazi, mélyvízi „gyakorlat” volt. „Egyházismeretből” ugyancsak alapos ismeretanyagot gyűjtöttek. Másnap a pihenőknél hallgattuk, megbeszéltük, ha kellett, a „helyére tettük” az előző napi információkat.

Az egyházkerülettel csak egy ízben „akart” konfliktusom támadni. Nekünk, magyaroknak nem formánk az összeesküvés: előzetesen csak hárman jelezték nekem, hogy mi készül. Évi rendes közgyűlés. A püspöki jelentéshez hozzászólások. A közgyűlés egyik alkotó tagja szót kért: „Főtiszteletű Közgyűlés! Javaslom, hogy indítsunk fegyelmit a püspök ellen: az egyházkerület pénzén külföldre viszi a teológusokat!”

[[paginate]]

Oda volt készítve az előző évi közgyűlési jegyzőkönyv, benne az elfogadott költségvetéssel. A válaszom: „Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés – az előző évi közgyűlés erre a célra megszavazott 380 ezer Ft-ot. 363 ezret költöttünk. Akkor érdemelnék fegyelmit, ha nem hajtottam volna végre az egyházkerületi közgyűlés költségvetési határozatát. Még csak annyit szeretnék hozzátenni: nem külföldre vittem a teológusokat. Erdélyben jártunk.” Megkértem a lelkészi főjegyzőt, hogy tegye fel szavazásra a kérdést: elfogadja-e a közgyűlés a fegyelmit kezdeményező indítványt? – És kimentem az ülésteremből. – Egy igen, az összes többi nem. Tartózkodás nem volt.

Tizenöt „egyházismereti terepgyakorlat” emlékeiből az egyik erdélyi körút egyetlen emlékét idézem fel. Az egyik nap koradélelőtt értünk Marosszentimrére. Csak az a három diák, aki verssel készült, tudta, hogy mit fog mondani. Én tudtam, hogy a templom szószékén ott a kopott bársonyra hímzett üzenet: „Vigyázzatok és imádkozzatok” (Máté 26,41, Károli fordítás). Az volt a bevezető áhítat. Utána hangzott a három vers:

Áprily Lajos
Marosszentimre, 1921

Mi már a tengert nem látjuk soha.
Nekünk a tenger látomás marad,
melyre olasz-kék menny ont sugarat,
elérhetetlen part, hullám-csoda.

Itt nem fogadnak bókos pálmafák,
pártázatos, fehér kastély helyett
mogorva templom vár a víz felett,
falusi fűz, falusi árvaság.

De ez a nagy folyó, látod, tied,
sugaras Lidód; zúgó tengered,
s ez a hömpölygő dallam, lásd, enyém –

És este kinyitom az ablakom
és a históriáit hallgatom:
egyetlen transsylvan hősköltemény.

[[paginate]]

Jékely Zoltán
A marosszentimrei templomban

Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.

Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,

a hiuban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.

Így énekelünk mi, pár megmaradt
– azt bünteti, akit szeret az Úr –,
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiirtott az idő gazul.
                                        (1936)

 

Kányádi Sándor
egy csokor orgona mellé

                                                        ^{Jékely Zoltánnak szeretettel}

orgonaszó orgonaillat
ónkarikás ablaktányérok
lépesméz-ízű zsoltár
életem pünkösd-évszaka
lelkem pünkösdi itala
máig zsongító óborom
nyelvem petőfi sándora
albertus molnár

ledőlt a cinterem fala
kövei földbe vástak
védtelen áll a dombon
maholnap egyesegyedül
istené lesz a templom
csupán egy ajkon szól már
paptalan marosszentimrén
haldoklik szenczi molnár

hoztam egy csokor orgonáT
ülök őbenne bízón
ülök hol várja jézusát
a házsongárdi síron
                           (1975)

[[paginate]]

Állt, és szikrázott a levegő. A harmadik verset egy keménykötésű legény mondta el. A könnyeivel küzdött. Hosszú csend telepedett ránk. Aztán megfogadtuk a kopott bársony üzenetét. Imádkoztunk.

Visszavittük a templom kulcsát az őrzőjéhez, egy román asszonynak. Egy keveset tudott németül: megköszöntük. A templom melletti réten letelepedve tartottunk ebédszünetet. Néztük a szemközti dombon épülő ortodox templomot. Az egyik diák elindított egy gondolatot, a többiek vitték tovább:

– Ezt a református templomot látni kellene, és ezt a három verset itt kellene megtanulnia minden református gimnazistának.

– De minden teológusnak is!

– A leendő tanítókat, tanárokat miért hagynád ki?

Aztán, mintha Jóel próféta jövendölése bontakozott volna ki: „ifjaitok látomásokat látnak” (Jóel 3,1) a következő gondolatok során:

– Az általános iskolások még nem, de a gimnazisták eljöhetnének az erdélyi református gimnáziumokba egy-egy hónapra cserediáknak, és akkor még többet látnának, hallanának, tanulnának.

A következő diák:

– Én akár egy egész szemesztert is szívesen töltenék a kolozsvári teológián!

Másik hang:

– Ember, hol élsz? A magyarországi négy teológia között sincsenek áthallgatási lehetőségek!

[[paginate]]

Hozzám fordultak:

– Sosem volt ilyen lehetőség? Vagy, ha nem volt is, nem is lehetne?

Óvatosan válaszoltam:

– Egy pápai lányhallgatónk egy félévet (vagy kettőt?) Kolozsvárott tanult. A vizsgáit elfogadta a pápai teológia. Ami elmaradt, azt pótolta. A régebbi időből olyat is tudok, hogy valaki beiratkozott a pápai teológiára. 4 félévet végigjárt, vizsgázott, letette az alapvizsgát. Utána egy félévet Bázelben, egy félévet Bécsben tanult. A sikeres vizsgáit a pápai teológia elfogadta. A 7-8. félév alatt pótolta az elmaradt vizsgákat, azután letette az I. és II. lelkészképesítő vizsgáját. 3 év múlva Pápán teológiai magántanári vizsgát tett dogmatikából, majd a debreceni egyetemen egyháztörténeti doktori oklevelet szerzett. Váltottak:

A mi gyülekezetünknek Erdélyben is, Szlovákiában is, Kárpátalján is van egy-egy testvér-gyülekezeti kapcsolata. Ők jönnek hozzánk, mi járunk őhozzájuk. Hol az énekkar, hol a presbiterek, vagy a nőszövetség, hol az „ifi”. Csütörtök estére megyünk, vasárnap estére érünk haza. Itthon a templomban is, de mindenütt, ahol találkozunk, nem győzzük mesélni a tapasztalatainkat. A templomba járáson is, az adakozáson is meglátszik a találkozások hatása…

Jó volt hallgatni őket. Ragyogó tekintetek, kipirult arcok sorolták élményeiket, emlékeiket. Nem akartam ünneprontó lenni. Nem beszéltem szomorú tapasztalatokról.

Véget ért az ebédszünet, indultunk tovább.

 

Bő húsz esztendeje ennek. A múltkoriban felhívott az egyik akkori diák. Lelkész, több gyermekes édesapa. Rögtön a közepébe vágott:

–  Olvasta a hírt, hogy tatarozzák a marosszentimrei templomot? Ugye, ez „az a” Marosszentimre?

– Olvastam. Több Marosszentimréről én sem tudok.

Márkus Mihály