A kötet utószavát jegyző Szakolczay Lajos kétségkívül fején találta a szöget mondván: Lezsák Sándor legújabb könyvének címadó színműve, a Szellemfalu: világmodell. Nézzük meg közelebbről, mi mindent ébreszthet fel a recenzensben ez a definiálás!

A história határtalan terében és idődimenziójában mozogva, a műben rejlő jelenség- és cselekménykomplexumok, illetve következményeik valóban világmodellé módosíthatják ezt az irodalmi alkotást. Azt tapasztaljuk ugyanis, hogy az ember világa elképesztő erővel és kíméletlenséggel tart riasztó irányokba. Egy szinte felmérhetetlen túlerő szinte mindent, ami történelmileg kialakult, hiteles és sokszínű érték – egyhangú szürkévé foncsorozva – rendre maga alá gyúr, és uralni akar. Nem túlzás, ha azt mondjuk: ez a kortárs lét abszurditása, de azért bizakodhatunk is, mert annak, ami emberidegen, annak – az élet törvényei szerint – előbb-utóbb pusztulnia kell. Nem is egy példa kínálkozik erre a történelemből. Csupán azt nem tudhatjuk, hogy az akut hipertrófiában szenvedő, önnön létezését tagadó hatalom összeomlása mikor következik majd be. A dölyfös győztesek győzelmi mámorukban a kialakult új helyzeteket egyszer s mindenkorinak harsogják;  az alávetett milliók viszont a sokszázados tapasztalatok ismeretében joggal visszakérdezhetnek: van-e végleges diadal?

A Szellemfalu a jogaikból kisemmizett, javaiktól megfosztott lakóinak emblematikus képviselője, a gazda, igazának tudatában döntő fontosságú ítéletet mond az őt fenyegető, azonnali távozásra felszólító rendőrnek: visszajövök. „Ide, az én házamba…, de előbb teszek egy kis kitérőt. Néhány év múlva jövök. Haza.”

[[paginate]]

Lezsák Sándor színművében a függetlenségétől és szabadságától bő három emberöltővel ezelőtt megfosztott Magyarországon, tágabb gondolati összefüggésben a Kárpát-medencében zajlanak az események. Ismerkedve a színművel az olvasó csakhamar rádöbben, hogy mindaz, amit az író megrajzolt, kijelentett, jelzett vagy sugallt, nemcsak a magyar valóságra volt érvényes, hanem a szovjet diktatúra terheit nyögő többi európai nemzetre is. Manapság pedig egy másik, új, vagy csupán átkeresztelt ideológián nyugvó szuperhatalom fenyegeti egyre nyíltabban és agresszívebben az öreg kontinenst.

Még szerencse, hogy a józan felismerés is egyre szókimondóbban ébredezik. A maga képességében bízó hit is építkezik, és erősödni látszik az újjászületés akarata is. Az író meggyőzően ábrázolja a jövőre tekintő hit és a cselekvő erkölcs erejét, ami nélkülözhetetlen „a modern kor iszapjában fuldoklók, jobb sorsra érdemesek” (Szakolczay Lajos) felemeléséhez.

A morális alapok mellett mivel magyarázható a színmű tematikai gazdagsága, sokszínűsége, a nemzeti és egyetemes társadalmi kérdések felvetésének katartikus hatása? Erre egyféle válasz adható: „a költő-drámaíró kiváló történelem- és valóságismerete” (Szakolczay Lajos).          S a folytonosan arra is irányuló figyelme, amit bő három évszázaddal előbb, a kapitalizálódás korábbi szakaszában Helvétius így fogalmazott meg: „Minden emberi cselekvés végső motívuma [mozgatója – A.K.] az érdek.”       Napjaink elidegenedett, Én-központú világában ez a definíció ismét felismertető jelentőséggel bír. Tagadható-e, például, hogy a neve-nincs szuperhatalom kebelén belül bizonyos társadalmi erők – pénzügyi, gazdasági, ideológiai, politikai érdekcsoportok – régiókat, országokat, nemzeteket, népcsoportokat taszítanak kiszolgálói sorsba vagy tartanak vazallusi helyzetbe? Magukat „az igazságos” egyedüli képviselőjének kiáltva ki. Saját céljaik érdekében számolnak fel olyan közösségeket, szervezeteket, amelyek éppen a társadalmi igazságosság és humánum érvényesítése végett kísérelnek meg ellenszegülni – identitásukat megőrizni.

[[paginate]]

A Szellemfalu bizonyság rá, hogy Lezsák Sándor az összhangját vesztett világ harmóniát vágyó nemzetközösségeinek, biztonságos jövőjének elkötelezett krónikása. E színműben és az Adventi dramolett, az Újratemetés előtt című balladisztikus hangvételű és nyelvezetű versekben is ugyanazon idea (emberileg kisemmizett, anyagilag koldusszegénnyé tett, puszta eszközzé degradált emberkép) írói kritikájával találkozunk. A kommunista rezsimre jellemző karakterjegyek (titkos megfigyelések, lehallgatások, hamis indokú feljelentések, megtorlások, súlyos nélkülözések, magyarán: a nyomorúságos eszközlét) évtizedeken át alig elviselhetővé tették embermilliók mindennapjait. Viszont az Ember – Isten kreatív képességekkel megáldott teremtménye –, mutatják a szerző művei, még a legkilátástalanabb helyzetekből is képes kivergődni és továbblépni. „Ez a kicsi falu egykor nagy templomot épített. Akkora lett a népesség, hogy kinőtte a templomot. A tatárok felégették, a törökök meg a templomot hordták szét. Háromszor épült újjá a vár, míg végül a Habsburgok fölrobbantották.” De az egyházak és az egyházatyák a templomrombolásokra, a lelkész-vadászatokra is megtalálták a fennmaradás, a továbbélés mikéntjét. Az iskolában – noha álcázva – templom működött. Pénz híján az idős paptanár saját csontvázát ajánlotta fel szemléltetésre az iskolai oktatásban. A szándékosan előidézett paphiányt Afrikából érkezett fekete paptestvér enyhítette, aki Magyarországot az ’56-os forradalom és szabadságharc dicsőségével azonosította.

A történelmi eredőkön felépített színműben a groteszk, az abszurdoid, az abszurd és a fanyar irónia organikusan betölti szerepét.

[[paginate]]

A szerző napjaink olyan aggasztó jelenségeit is felveti a színműben, mint a népességcsökkenés, az individualizált életszemléletből fakadó kivándorlások, a kinn tartózkodás során keletkezett csalódások, az idegen nyelvi környezet kezdeti bizakodást lankasztó hatása, visszatérések a hazába, a migrációs veszélyek, az Európai Unió humanitárius gesztusnak titulált, az etnikai arányok felbontására irányuló ismételt kísérletei… „Ezek eldózerolnak mindent. Pedig ennek a falunak nagy múltja van. Most szellemfalu.”

Mitől válhat szellemfaluvá még egy nagy múltú falu is? Leginkább talán attól, hogy immár köztes állapotban létezik: van is, meg nincs is. S hogy a magukat segítőkésznek tituláló érdekcsoportok végleg törölni akarják a létezők sorából. Hogy az eltulajdonított területeken az azonosságát vesztett ember- és életidegen világát építsék fel, amit azután érdekeik szerint nélkül manipulálhatnak.

Jóllehet a Szellemfalu a kommunizmus ideológiájával megfertőzött korabeli magyar valóság groteszk és abszurd elemekkel, itt-ott fanyar iróniával átszőtt írói lenyomata, a szerzői képben immanensen benne foglaltatnak századokra visszatekintő küzdelmeink is az időről-időre reánk törő hatalmakkal. A drámaíró fel-felvillantja lélekemelő feltámadásainkat, és azt is, hogy miközben magunkat védtük – másokat is védelmeztünk. Ma pedig, alighogy legyűrtük a kifulladt Fenevadat – sugározza a mű –, máris csatasorba kell állnunk egy még ravaszabb és szintén hataloméhes érdekcsoporttal szemben.

Befejezésként térjünk vissza egy pillanatra az ismertető kezdő gondolatához: a világ elképesztő erővel és kíméletlenséggel riasztó irányba tart. Egy iszonyú túlerő szinte mindent, ami történelmileg kialakult sokszínű érték – egyhangú szürkévé foncsorozva –, rendre uralni akar. Ez kész abszurdum. Ámde mi, a kiszolgáltatottak, kisemmizettek milliárdjai bizakodhatunk is, mert annak, ami emberidegen, merő képtelenség, előbb-utóbb pusztulnia kell. Amihez viszont erős hit és remény kelletik!

   Summázva az elmondottakat: Lezsák Sándor tág ölelésű, továbbgondolásra késztető színműve a politikum és az etikum kényszerű frigyére figyelmeztető, nagyszerű drámaírói teljesítmény.

Aniszi Kálmán