Nyolcvan vödör levegő – fura cím, gondolhatnánk. Ám megtekintve az előadást, csakhamar egyértelművé válik az írói szándék, a néző meggyőződik a műben felvetett gondolatok időszerűségéről, súlyosságáról, a sugalmazott emberi-morális igazságok érvényesülésének halaszthatatlanságáról.

A drámaíró a színműben lassan az egész földtekére kiterjedő súlyos helyzetet „vizionál”, félreérthetetlenül jelezve az egyetemessé váló alapvető emberi gond súlyosságát és megoldásának elodázhatatlanságát. Sajnos, a  gombamód szaporodó háborús tűzfészkek okán mára az emberi társadalom  valóban „odafejlődött”, hogy a potenciális életveszély a földgolyóbis minden szegletéig kiterjedt.

Az állandó feszültséget és folytonos rettegést gerjesztő helyzetben egy öreg parasztházaspár bunkert épít magának egy kút oldalába, hogy megmentsék az életüket. Persze a bunkerlét abszurd menekülési kísérlete csakis kudarccal végződhet, ugyanakkor viszont rengeteg kérdést is felvet. Alább ezek közül jó néhányra igyekszünk reflektálni.

Itt van mindjárt az első kérdéscsoport: Vajon az alkotót – ezt a teremtő képességekkel megáldott és/vagy megvert nyugtalan lelket – mi űzi, sarkallja, motiválja a nyomasztó emberi gondoknak a szépség jegyében történő ábrázolására, kifejezésére?  Hogy lehet az, hogy ugyanaz a mű más-más irányból közelítve is becserkészhető, és az egymástól olykor jelentősen eltérő közelítések nemcsak elfogadhatóak, hanem mondhatni majd mindegyik értelmezés jogos, és a maga módján akceptálható? Mivel magyarázható, hogy a műalkotásokkal való újabb és újabb találkozásokkor a befogadó neki eladdig ismeretlen igazságokra is bukkanhat? Miért módosul, akár többször is, és korántsem mindig ugyanabban az irányban az emberek érdeklődése a művészi alkotások iránt ismereteik tárházának bővülésével, élettapasztalatuk gyarapodásával, az egyének és/vagy a közösségek társadalmi körülményeinek megváltozásával?

[[paginate]]

Az egyetemes létgondokat és magyar sorskérdéseket faggató Babits nyomán Lezsák Sándor ebben a művében is azt vallja, hogy az igazság szellemének életben tartásáért elsősorban az írástudók a felelősek. Ennek megfelelően megszólalásai ethoszát és alapmotiváltságát az örök emberi eszményekre tekintő közösségi elkötelezettség, a nemzeti horizontra nyíló szemlélődés, a sorsvállaló–sorsvigyázó attitűd határozza meg. Az író ebben a színművében is úgy érzi, vallja és hiszi, hogy a felvetett gondokra neki kell felhívni sorstársai figyelmét, ráébreszteni őket a halaszthatatlan felelős cselekvésre.

Nem tévedés tehát azt állítani, hogy az alkotás és a befogadás emelkedett életideált és moralitást igényel. Mert a tévedéseknek, tévhiteknek, vétségeknek itt sokkal súlyosabb következményei lehetnek, mint az objektív világ más területein történt változ(tat)ásoknak, átalakulásoknak. Hisz ha gyökeret ereszt, a selejtember nem dobható ki a szemétdombra, mint egy kacat, nem szabadulhatunk meg tőle egykönnyen, úgy működik, mint a célját tévesztett bumeráng, öntörvényűen cselekszik, értékeket rombol.

Az Úr minden teremtménye zárt és elégséges önmagának, egyedül az ember nyitott. Három irányba is. A múltra, ami örökségünk, mai magunk szerves része. A jelent éljük. A jövőt illetően pedig egy szabadabb, emberibb világért küzdünk, küszködünk és szenvedünk. Hiánylény vagyunk.  De nyitottságunk roppant veszélyeket is rejthet magában. Mert az önépítkezés mellett a rombolási, pusztítási kísérletek előtt is nyitva áll a kapu.

Köztudomású, hogy a féktelen mohóság, a határtalan bírvágy az emberalatti attitűdök forrásvidékén keletkeznek. A túlhatalom dölyfe, groteszk kinövései, az egyre félelmetesebb és pusztítóbb agressziók igen súlyos zavarokat, mérhetetlen szenvedést okozhatnak. Az anonimitáshoz ragaszkodó túlhatalmak ilyetén kinövéseit, amiként a beteg szervezetben keletkező polipokat is, idejekorán ki kell metszeni, eltávolítani még mielőtt elrákosodna a szervezet egésze.

Fegyverrel, erőszakkal, rombolással, milliók pusztításával exportálni a demokráciát - nem képtelenség ez?  Lezsák Sándor tragikus komédiája is hasonló potenciális ijesztő közállapotot sugall. Érthető, hogy a darab hősei menekülni próbálnak a küszöbig ért Moloch elől. Az idős parasztcsalád állandó készültségben, nyomasztó félelemben él; csak súlyosbítja a helyzetüket, hogy nem tudható, ki az ellenség (bárki lehet!), s hogy bárhonnan támadhat.

Az állandó rettegéstől bezsongott Öreg bárgyú megjegyzései, fura gesztusai, bizarr utasításai, magyarán: blődségei időnként megdolgoztatják a nézők rekeszizmát. De honnan erednek, hogy keletkeznek az Öreg fejében az egymást túllicitáló idétlen, hátborzongató ötletek és utasítgatások? A néző teljes joggal arra következtet, hogy ezeket a gondolkozási és viselkedési ficamokat az állandósult stresszhelyzet, az egymást követő pánikolások okozzák. Az abszurdítások forrása az irracionalitás, tulajdonképpen a tragikum szüli a komikumot. Amit napjaink rendezetlen, baljóslatú világállapota idéz elő. Mondjuk ki nyíltan és őszintén: a huszonegyedik században az emberiség bizonytalanságban él, félelmek gyötrik. Az óhajtott jövőkép ellentmondásoktól terhes, homályos, szinte zűrzavaros ábrándkép. Egy összhangját vesztett világ harmóniát áhító gyermekei vagyunk.

Szabadságra vágyunk, küzdünk is érte. Ámde öntökéletesedési igyekezetünkben az élet, sajnos, gyakran önzésekbe csap át. Jobbító szándékainkban, ilyetén törekvéseinkben csak addig mehetünk el, ameddig nem korlátozzuk embertársaink szabadságát, nem csorbítjuk mások természetes jogait. Ezt a morális parancsot félreérthetetlenül sejteti Lezsák tragikus komédiája.

[[paginate]]

Az elénk tárt történetből arra következtetünk, hogy – mint azt egy bölcs már harmadfél századdal előbb megfogalmazta – minden emberi cselekvés végső motívuma az érdek. Aminek persze nem mindenegyes formája elítélendő. Mert, például, a természetes szükségletek kielégítése a személyiség fejlődésének, mi több, az egyén létének is abszolút feltétele. A természetes társadalmi szükségletek lehetőségekhez mért kielégítése kívánatos és jogos. De ezeket csak olyan mértékben tehetjük becsülettel, amíg nem sértjük meg vele mások természetes érdekeit, jogait.

Időnként azt tapasztaljuk, hogy korunk emberének emelkedett eszményei, morális szándékai aggasztóan gyöngülnek, sorvadnak, némelyek már el is haltak. Szomorú korjelenség: elsekélyesedett az emberek hite, bizony gyakorta hiányoznak a gyümölcsöt érlelő remények. Márpedig hit és remény nélkül elveszítjük azokat az eszközöket is, amelyek az áhított jövő valóra váltásához nélkülözhetetlenek.

A közösségi jóra irányuló igyekezetet fokozatosan kiszorítja a mindent eluraló egoizmus. Az Én lett a világ közepe. Minden körülötte forog. Minden Őérte történik. A túldimenzionált Ego nem ismeri a természetes mértéket. Az Én-központú hatalom mindent maga akar uralni, birtokolni, bírni. Amiért nem habozik bevetni a józanul gondolkodó jobbik fél ellen még a legfélelmetesebb pusztító eszközöket is. Fejünk felett függ a dúskáló immorális bűnbanda Damoklesz-kardja.

Legfőbb reményünk, hogy a társadalmak képesek az öntisztulásra. A csak a magáét néző telhetetlent, aki „egy pénzért Bécsbe hajtaná még a tetűt is”, előbb az érintettek marasztalják/ítélik el, működő jogállamban pedig a törvény erejével bírják jobb belátásra. Milyen nagyszerű lenne, ha az etikum mindig kellő mértékben áthatná a politikumot. Ha Szókratész daimonionja idejekorán megszólíthatna bárkit, aki rosszban sántikál. De vajon győzné szusszal?

Ma merőben más világ veszi körül az Embert.

Az általánossá vált félelem világában „Minden eshetőségre idejében fel kell készülni”. Mert nem tudjuk, mikor mi történhet velünk és körülöttünk. „Vagy mégsem?” Az Öreg azt fontolgatja magában, ugyebár mégiscsak az lesz a legjobb, ha eltűnnek a bajkeverők szeme elől. A megfélemlített egyén a „bunker-ürge-életben” véli megtalálni biztonságát, megőrizni az életét, de biztos információk híján csak kapkod, képzeleg.  Az Öregasszony időnként teleszkóppal pásztázza a kinti világot. A mindent eluraló bizonytalanság, a talányok garmadája újabb és újabb kétségeket szül. De lehet-e, szabad-e  embernek remegve élni?

[[paginate]]

Lezsák Sándor Nyolcvan vödör levegő című tragikus komédiája –  sok egyéb mellett – a másokért viselendő felelősség gondolatát is felveti. A maga-mentés gyötrelmes, nem ritkán komikus ide-oda kapkodásaitól bezsongott Öregből kiveszett a mások iránt érzett erkölcsi felelősség. Miközben ő a maga tyúk… -os életét szorongva mentegetné, fel sem merül benne a tömbházban élő gyermekei és unokái sorsa. A felelősség erkölcsi törvényére minduntalan az Öregasszony figyelmezteti. Sajnos, hiába.  Az önvédelmi ösztön túlhajszolása személyében undorító énközpontúságba fordult. Sötét lyukakat ás a bunkerbe, hogy tiszta levegőt tartalékoljon magának/kettőjüknek a hamarosan bekövetkező atomrobbanás, a szétkürtölt sugárveszély kivédésére. Az előadás záróakkordjaként a két öreg be is bújik a nyolcvan vödör levegőt tartalékoló nyolc lyuk valamelyikébe. Díjazni való ostobaság!

Vajon ki a felelős mindeme szörnyűségekért?  Ha az egyén egymaga nem lehet, akkor netán az amorális önző politikum? A magát emberiesnek, demokratikusnak maszkírozott öntelt túlhatalom? A túldimenzionált Ego? Az elképesztő hatalommal bíró mohó érdekcsoportok?  Egyáltalán, hogy jutott ide a világ? És van-e, lesz-e kiút ebből az embertelen helyzetből?

Lezsák Sándor drámája – mint minden autentikus irodalmi alkotás – katartikus erejű. Józanságban, felelősségben, emberségben, személyiségünkben nemesbedünk általa. És ez az igazi nyereség.

No, és a színpadkép? A kút oldalába vájt bunkerlakás taszító. Csakhogy ez éppen hogy immanens randaságával jelzi a darab, az előadás nemes üzenetét. Ily módon a színpadkép tökéletesen funkcionális.

A rendezés az írói szándékot követi és tükrözi. A két kiváló művész játéka élménydúsan emlékeztetett bennünket arra, hogy az ember nagyszerű és emlékezetes tettekre termett, de ha az egocentrizmus ösvényére téved, bizony könnyen alábukhat a bűzös fertőbe.

Bárcsak tévednénk, de bizonyos jelek arra utalnak, hogy a XXI. század társadalma megérett az önkorrekcióra. Nekünk, köznapi embereknek, sajnos, csekély az erőnk leállítani a Moloch esztelen pusztításait. Pedig le kell! Több békére, megértésre, egyéni és közösségi nyugalomra van szükség.

A jó szándék bár szép és nemes, egymagában kevés az üdvösséghez. Ne csak hirdessük a humánumot, hanem cselekedjük is az emberit, hogy elemei mielőbb az élet szerves részévé váljanak.

Aniszi Kálmán