Életének 96. évében, július 17-én, hétfőn elhunyt Lator László Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító, esszéista, a Nemzet Művésze, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja. Ez volt a hivatalos hír, amit az Akadémia titkársága közölt az MTI-vel. De ez kevés lenne, mert ennél Lator László sokkal több volt, ami nem fér bele egy szalagcímbe vagy egy rövid hírbe. Temetése 2023. augusztus 2-án volt a budapesti Farkasréti temetőben református szertartás szerint.

Nehéz időkben látta meg a napvilágot majdnem egy évszázaddal korábban, hét évvel a trianoni katasztrófa után, mikor Kárpátalja már nem tartozott Magyarországhoz. Akkor, amikor Masaryk, majd Beneš volt az elnök. A Lator család egy vegyes, többségében ruszin lakosú faluban élt Csehszlovákiában, ugyanis Tiszasásváron volt a Lator-birtok.

A németek feldarabolták Csehszlovákiát, Tiszasásvár 1938-ban Szlovákiához került, s Kárpátalja egy részét visszacsatolták Magyarországhoz. Az akkori viszonyokra jellemző volt, amit Lator László több alkalommal elmesélt, amit most rá emlékezve fölidézek: „…bátyám a beregszászi magyar gimnáziumba járt, az a város ’38-ban Magyarországhoz tartozott, mi meg ott ültünk egy nagyon feszült, Szics-gárdisták uralta, még Csehországhoz tartozó, de már kárpátukrán köztársaságban. Úgy találkoztunk karácsonykor, hogy a bátyám eljött autóbusszal, vonattal a határ közelébe, onnan pedig lóháton – egy szomszéd tanyán kapott egy lovat –, mert a falunkban a temetőben volt a határ. A temető egyik fele Magyarországon volt, közben volt a drótkerítés, mi pedig, apám, anyám meg én, a temető másik oldalán, kárpátukrán, vagyis cseh területen. A cseh fináncok intézték ezeket a dolgokat, és nagy dolog volt, hogy találkozhattunk a bátyámmal.” – Ezt a történetet, vagyis életepizódot azért tartottam fontosnak megidézni, mert ezernyi ehhez hasonló életelemtől búcsúzunk, amikor eltemetünk valakit, aki egykor olyanokat élt meg, ami mindannyiunknak már történelem, de neki valóság volt. Lator László abból az irodalmi nemzedékből az utolsó távozó volt, aki még a ’20-as években született.

[[paginate]]

Majdnem száz évet élt, verseskötetei mellett esszékötetei is gazdagítják könyvespolcainkat, nem beszélve Puskin-, Shakespeare-, Schiller-, Lermontov- stb. fordításairól. Talán legutolsó jelentkezése 2016-os esszéválogatása volt: Szabad szemmel címmel jelent meg, amelyet páran megkaptunk tőle egy látogatásunk alkalmával, s most, halála után még nagyobb becsben őrzünk. Előtte öt évvel, 2011-ben bocsátotta közre az emlékezéseit tartalmazó kötetet, amely A megmaradt világ címmel látott napvilágot. Ebből megtudhattuk, hogy a család Magyarországra, Makóra költözött, mert már ott élt édesapja két húga, így ott járt gimnáziumba. A Lator család nemesi származású volt, Lator Gábor Deák-párti országgyűlési képviselő lett, rokonságban álltak – többek között – a Szentpály családdal. Az anyai ág jómódban élt, fél Ugocsa az övék volt, akik a Hunt-Pázmánoktól származtak.

A Lyukasóra című televíziós műsornak köszönhetően vált nagyobb nyilvánosság előtt ismertté. Nagyra tartotta Arany János költészetét, aminek többször hangot adott a műsorban is. A költő már gyerekkorától kezdve meghatározóan jelen volt a világában, s végigkísérte egész életét. Többekkel közösen abban a szerencsében lehetett részünk a ’90-es években, hogy az Eötvös Kollégiumban egy alkalommal meghallgathattuk Aranyról a véleményét egy nagyelőadás során. Utána ott maradhattunk beszélgetni vele Aranyról. Annyira figyelmes volt, hogy mindannyiunk egyéni hozzászólását kiegészítette valamivel, ami kikerekítette a mondanivalónkat. Empatikus volt, emberileg figyelmes, nyitott, és hatalmas tudásához játékos kedv társult. Aki előadóként hallhatta, vagy beszélgethetett vele, megtapasztalhatta fanyar humorát, amit külön élveztünk. Figyelmessége és érzékenysége sértődékenységgel párosult, s ha megesett egy-egy ilyen eset, évek múlva is ironizált az illetővel, persze nevetve, de azért éllel. Nagy energiákat mozgatva, teljes beleéléssel elemzett, magyarázott, és adott elő. Ez a kifinomult és művelt ember mediterrán szenvedéllyel viszonyult az általa jelentősnek tartott művekhez, alkotókhoz. Hiányozni fog az irodalom iránti lelkesedése, tudása és embersége. Szegényebbek lettünk, de hálásnak kell lennünk, ugyanis az élet legvégső határáig velünk lehetett, illetve mi vele, s munkássága alatt nemzedékünk is gazdagabbá válhatott. Isten nyugosztalja!

Arday Géza