Húsvét, feltámadásünnep. A fehér ruhába öltözött ifjú szava a Jézus holttestét kereső asszonyokhoz: „A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt!” Az evangéliumot befogadó és arról tanúskodó tanítványi közösség újra és újra felcsendülő öröméneke: „Krisztus feltámadott, Kit halál elragadott; Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk. Halleluja!” (RÉ21, 501).

2024-ben, „az élő Ige évét” ünneplő egyházban, húsvétkor, feltámadásünnepen, ma is ennek a valósága határozhatja meg gondolatainkat, életünket, tanúskodásunkat.

A mára klasszikussá vált Maffiózók (The Sopranos) című sorozatban van egy váratlanul „húsvéti” jelenet. Sopranóék a hálaadásünnepi asztalnál ülnek, amikor befut Jackie, egy újabb családtag. Amikor bemutatják neki Janice aktuális barátját, (az egyébként narkolepsziával küzdő és emiatt épp gyerekes csúfolódások tárgyát képező) Aaront, az ezekkel a szavakkal köszönti Jackie-t: „Hallottad a jó hírt…? Feltámadt!” Az egész jelenet dinamikájából adódóan mindez persze inkább a figura (és a formális-tradicionálishoz viszonyítva radikálisan komolyan vett keresztyénség) furcsaságát emeli ki, és egy pillanatnyi zavarodottság után mindenki napirendre is tér fölötte, hamar biztonságosabb vizekre eveznek a társalgásban. Persze nem is biztos, hogy mindig, mindenütt ez a legjobb módja a bizonyságtételnek, hiszen valójában semmiben nem kapcsolódott semmihez és senkihez, így a szavak igazából csak elszálltak levegőben.

[[paginate]]

Aaron tanúskodása mégis emlékeztet az evangélium jó hírére, egyszerűségére és középpontjára. Hallottad a jó hírt? Feltámadt! Felidézi, amit Pál ír a korinthusiaknak: „Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké. Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint” (1Kor 15,1–4). Az evangélium, az a jó hír, ami a keresztyénséget alapjaiban meghatározza, nem valami bonyolult elmélet, nem világnézet, nem is erőfeszítés, teendők, feladatok teljesítése, vagy valami hasonló. Egy egyszerű megállapítás, annak kimondása, hogy mi történt. „Krisztus feltámadott, Kit halál elragadott!”

Természetesen nem ennyi az evangélium, de fontos, hogy ez, és nem más. Nem ennyi, hiszen maga Pál is mond ezenkívül sok mindent, még a feltámadásról is, nemhogy Krisztusról. A kijelentett dolgok mélysége és magassága egy életen át jelent újabb és újabb inspirációt, felismerést, kiaknázatlan kincset, felfedezni és megtapasztalni, megvalósítani valót. Mégis mindennek a fordulópontja, lényege, magva, az a pont, amelyen minden megfordul és megmozdul, ami a jó hír, vagyis az evangélium az, ami ott és akkor, az első húsvétkor történt: „Krisztus feltámadott, Kit halál elragadott”. Erre emlékeztet a húsvét ünnepe, ezt juttatják eszünkbe az evangéliumokból újra és újra felolvasott régi, egyszerű elbeszélések és az apostolok tanúságtétele a törvény és a próféták alapján. Erről tanúskodik az egyház azóta is, amikor ez az evangélium hirdettetik mindig és mindenhol, amióta másolják, fordítják, kinyomtatják, továbbadják, felolvassák, hirdetik, tanúsítják az élő igét, amit így ma is, nekünk, mai olvasóknak is eszünkbe juttat a bizonyságtevőknek ekkora fellege. „Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint.”

Az írásos evangélium műfaját megteremtő Márk írása szerinti evangélium végén is közvetlen, hétköznapi egyszerűséggel olvashatjuk az eseményeket. Jönnek az asszonyok, már beszerezték, ami szükséges az illő temetéshez, tanakodnak, hogyan oldják meg a rájuk váró feladatot. Még a világ fordulópontját jelentő, rejtett eseményeket (Krisztus feltámadott!) is egyszerű szavakkal írja le Márk: a kő már nincs a bejárat előtt, egy fehér ruhás ifjú azt mondja nekik, hogy nincs ott Jézus. Még a rendkívüli dolgoknak is „csak” a meghirdetésével találkozunk. Nem a formájuk különleges, hanem a tartalmuk. Nincs itt. Feltámadt. Ne féljetek. Menjetek. Mondjátok. Előttetek megy.

[[paginate]]

„Halljátok meg e jó hírt, emberek!” (RÉ21, 802). Nem önmagában a feltámadás a jó hír. Nekünk persze az is az, hiszen a mai ember számára jóval távolibbak már ezek a nem kézzel fogható, hagyományos képzetek, ezért már az is újdonság és fontos gondolat, perspektíva, hogy nem ér véget a történet a fizikai halállal, nem csak annyi van, amennyit meg tudunk érinteni, illetve beleillik a természettudományos rendszerünkbe. Az evangélium viszont nem önmagában ez. Nem akárki támadt fel. Jézus Krisztus volt az. Az, aki „mint vesszőszál sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből /…/. Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele /…/ a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. Fogság és ítélet nélkül hurcolták el /…/ A bűnösök közt adtak sírt neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el gonoszságot, és nem beszélt álnokul. Az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze /…/ önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért” (Ézs 53). Az a Jézus Krisztus támadt fel, aki „nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2).

Az evangélium maga Jézus Krisztus, aki meghalt és feltámadt. Aki mindenben olyan lett, mint mi, meghalt a mi bűneinkért, és feltámadása által Isten hatalmas Fiának bizonyult, győzelmet aratott, hogy megszabadítson minket a bűn és a halál törvényétől.

Hála az értünk testté lett, meghalt és feltámadott, velünk és értünk élő Igének és megelevenítő Lelkének, mi magunk is magunkra ismerhetünk ebben a történetben. Az asszonyokban, a tanítványokban és Péterben. Pálban és a korinthusiakban. Magunkra ismerhetünk a kérdésekben, a tanakodásokban, a meg nem értésben, a rossz helyen keresésben. A remegésben, rémületben és félelemben, a kételkedésben, sőt az átmeneti némaságban is. De aztán a nekünk szóló jó hírben, a felismerésben, a hitben is. Az evangélium befogadásban, megtartásában, a tanúskodásban. Ott állhatunk velük együtt mi is a hét első napján, korán reggel, az új teremtés kezdetén; a régi elmúlt, íme, újjá lett minden. Mert nincs itt. Feltámadt. Előttünk ment az Atyai házba, hajlékot készíteni, Lelket küldeni, megeleveníteni, evangéliumot hirdetni, közbenjárni, visszatérni, országot beteljesíteni.

„Krisztus feltámadott, Kit halál elragadott; Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk. Halleluja!” Ámen.

Galsi Árpád