– Fónyad Dezső önéletrajza 1943-ból –
A két világháború közötti ifjúsági munka egyik meghatározó személyisége Fónyad Dezső volt, aki majd egy évtizeden át járta az országot ifjúsági lelkipásztorként, és rótta a sokszor igen nehéz köröket az egyházi bürokrácia és annak megmerevedett struktúrái között. Ifjúsági lelkészi szolgálata eredményeként neve az egész országban ismertté vált. Míg a fiatalok elfogadták, szerették, addig az idősebb szolgatársai, a parókus lelkészek között inkább irigyeket szerzett. Fónyad Dezső személye egyszerre volt szerethető és irritáló, akinek életútja igen gyakran hirtelen fordulatokat vett és ennek következtében átélte, megélte a XX. század első felének magyar (sors)tragédiáit a saját bőrén is. E viszontagságos emberi sorsot Morvay István temetési prédikációjában így summázta: „A harcos teológus megbocsátó ember lett.”[i] Annak ellenére, hogy Fónyad Dezső a Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom kiteljesedésének évtizedében annak oszlopos vezetője, szervezője volt, életútja csak részleteiben feltárt, akinek alázatos munkája nélkül az elhíresült „szárszói SDG telep” talán létre sem jöhetett volna. Mindeközben az egyházból és a világból érkező kihívásokra időnként naivan, időnként bizonytalanul reagált, melyet kor- és szolgatársai értetlensége kísért. Ezidáig sem Fónyad Dezső életéről, sem munkásságáról, sem teológiai látásáról nem készült összegző tanulmány, miközben életútjának főbb mozzanatait tartalmazó szócikk alig két évvel halála után már megjelent a Magyar Életrajzi Lexikon első kötetében.[ii]
Fónyad Dezső életéről két alkalommal készített önéletrajzi írást, az elsőt 1943-ban Soós Béla debreceni teológiai tanár által koordinált, egységes lelkipásztori életrajzi adatokra összpontosító felkérésre. Majd két évtizeddel később 1963-ban Földrengés, egy lelkipásztor visszaemlékezései címmel írt önéletrajzot, amelyben már így fogalmazott: „Most azért, ha az Úr engedi és élünk, megpróbálom papírra tenni az emlékeket. Már nem félek az írott betűtől. Mit árthatnak? Voltak évek, amikor irtóztam a papírtól. Az álomtitkok könnyen államtitkokká léptek elő, főleg, ha a félmúlt hamuja alól kaparta elő a megszenesedett események emlékeit az írói szenvedély. Igaz ugyan, hogy a hallgatás is volt akkora vallomás, mint a beszéd. De mégis! Azt gondolom jobb, ha a távlat szelídítő messzesége már letelepedhetik emlékeim és önmagam világa közé. Most azonban már látom, hogy az idő nemcsak az élét satírozza el az eseményeknek, de jelentését is átfesti, s ha túl messze tolja az ember a rögzítését, már nem azt veti papírra, amit átélt, hanem azt, ami benne átértékelődött. Ez minden történetírás örök csapdája. Miért lennék kivétel alóla? Ezért írom meg, amit láttam. Kinek? Először Magócsi Pityunak, mert az ő testamentuma volt, hogy megmaradjon. Azután az íróasztalomnak. Miért? Mert a fiókjai pontosan olyanok, mint a kripták: csöndben rejtik el a halottaikat. Azután? Azután magamnak, mert ki tehet róla, ha rájön az írás, mint asszonyra a vajúdó fájdalom.”[iii] A két ismert önéletrajzi verzió, hasonló nyelvi jegyeket hordoz, és azokban ellentmondások nincsenek. A két variás egymás melletti olvasata esetén, Fónyad Dezső életútjának eseményei, személyes motivációja és kételyei részletgazdagabban megismerhetők. Az utókor által 2011-ben megjelentett dokumentumkötetben kapott helyett Fónyad Dezső 1963-as önéletrajzának egy része, amelyből nem derül ki, hogy az csupán néhány fejezetnyi rész, vagy a teljes írás. A szerkesztők nem tartották fontosnak, hogy ezen forrás pontos leírását adják, így nem tudjuk, hogy mekkora terjedelmű az eredeti írás, sőt a szerkesztés folyamán egyszer sem jelölték, hogy összefüggő szövegrészeket, vagy válogatásokat jelentetnek meg. Továbbá az sem egyértelmű, hogy a szöveg tagolását Fónyad Dezső saját munkája-e, vagy már a szerkesztőké. Fónyad Dezső 1963-ban írt önéletrajzának részletei ismertek, azonban a forráskritikai megjegyzések és a forrás pontosabb lesírása nélkül történeti értéke csupán részleges. A korábban íródott önéletrajz éppen Fónyad Dezső életútjának kezdeti gyülekezeti szolgálatáig enged betekintést. Aktív lelkipásztori életútjának mindegy felére tekinthetett vissza a harmincas évei közepén járó Fónyad Dezső, akinek önéletrajza a többi lelkészi önéletrajztól mind stílusával mind őszinteségével kivételnek tekinthető. A szöveg egyszerűsége, stílusjegyeinek kiforrottsága egy pallérozott jellemre utalnak, aki minden helyzetben alázatosan, de magabiztosan állt szolgálatához. Fónyad Dezső stílusára jellemzően gyakran körbeírja élményeit, sugallva véleményét, ezzel pedig betekintést enged az 1930-1940-es évek viszontagságos élethelyzetébe.
[[paginate]]
FÓNYAD DEZSŐ DR. LELKIPÁSZTOR RÖVID ÉLETRAJZA[iv]
Két família találkozott szüleimben, egy nyugati lutheránus és egy bihari kálvinista. Apám[v] Biharországból került Debrecenbe, ahol négy középiskola, majd a kereskedelmi után ismeretlen ősök ösztöne sodorta kereskedő pályára. Debrecen, Felvidék, Galícia, Fiume és Bosznia felé vitte sorsa. Több nyelven beszélő, jó ösztönű kereskedő volt, aki Szombathelyen az első nagykereskedők sorába emelkedett, s nem minden féltékenység nélkül nézték a zsidó versenytársak emelkedését. Szerette az irodalmat, könyvei voltak, régi pénzérméket gyűjtött és a régiségek iránt élénk érdeklődést táplált. Mindig mozgott, szüntelen dolgozott agya, fantáziája, még verseket is írt, reklámjait versbe szedte. Felfelé ívelő pályáját a világháború kettétörte. A négyéves háborúban több sebesüléssel testi egészsége, otthon pedig vagyona ment tönkre. Anyám szelídlelkű és befelé élő dunántúli kereskedő patrícius család sarja. A család sok lutheránus papot adott. Dédapám lutheránus pap Homokdödén, fiai közül több papnak készül, elhalnak és nagyapám megijedvén attól, hogy a gimnázium után őt is a halálos pályára adják, inkább Bécsbe szökik kékfestő inasnak, így lesz belőle Sárvár jómódú, tekintélyes és vagyonos kékfestője, aki öreg korában Béccsel levelez. Magam is nagy kedvvel böngésztem, kifáradva a hatalmas szárító műhelyek állványain mászkálni […] után a végekkel színültig megrakott üzlet pultjain a bécsiek levelei, számlái között, silabizálva a német nyelvet. Anyám öccse[vi] bezizi evangélikus lelkész, sógora gyomai lutheránus pap[vii], nagybátyja Dubovay Vilmos miskolci püspöki titkár. A család tele lutheránus ismeretséggel és atyafisággal: a Dubovay család ápolja kapcsolatait a Prőhlékkel, Belákokkal. Apám tradíciós nyakas kálvinistasága találkozik a szelídebb evangélikus világgal.
Szombathelyen születtem 1906. február 15-én. Ott is kereszteltek meg az evangélikusoknál. Az első világháború kitörésekor a házfőt vesztett család Sárvárra kerül. Itt járom a második elemit. Szeretem Nádasdy várát, Ikervár a Batthyányiakról beszél nekem, Sylvester Jánosról is hallok. Negyedik elemista koromban anyai ágú családunk tradíciója szerint német szóra visznek. Városszalónokra[viii] kerülök, az öreg Feiler János ev. tanítóhoz, aki nagybátyám apja. Hófehér nagy szakállával úgy állt előttem, mint egy pátriárka, irgalmatlan hosszú pipaszára nadrágomból is füstfelhőket kergetett ki, ha valami komiszságom kiderült. Ilyen pedig akadt bőven, mert Rácz Kálmán barátommal egy kicsit rémületbe ejtettük a jó hienceket[ix], nemcsak nyelvtudásunkkal, hanem egyébbel is. Kedvelt passziónk volt a régi temető elhagyott sírköveinek kidöntögetése. Szelíd lutheránus papunknak is nagyokat füllentettünk, s amikor németül kérdezett magyarul feleltünk, amikor magyarul kutatta hívő tudományunkat németül törtük kerékbe mondanivalónkat. A befagyott tó mellett sakter volt és a korcsolyázni tanuló esetlen hiénc gyerekeket odacsaltuk, hogy beszakadt alattuk a jég. Mi voltunk a szalonkai várba bezárt orosz tisztek szerelmi postásai, de a várőrző katonaság is szívesen igénybe vette szolgálatainkat. Felsőlövő diákjaival egyszer a drummlingi antimonbányába jártunk s utána annyi sört adtak, hogy ötödikes rokonom karjai között vitt haza s álmomból a pipaszár ébresztett fel. Jól szavaltam magyarul és németül. Nagy bánatom csak az volt, hogy nem kaptam zsebpénzt, mert bátyám, aki előttem járt ott németszóra a zsebpénzt összegyűjtötte és hazaszökött. Tanultak rajta! Így tanultam meg németül, mert szentül hiszem, hogy én hazaszöktem volna a bonenstercek országából.
Elemi iskoláim elvégzése után jött a nagy kérdés: Pápa vagy Sopron? Kálvinista kollégista vagy licista legyen belőlem? Győzött apám távolléte, a család soproni kapcsolata, Sopronba kerültem. Történelmi levegő köröskörül. Szeretem a várost, az iskolát, de minden felett a környékét: a Fertő-tó vidékét, a brennbergi bányák táját és az Alpok csodás nyúlványait. Nagyobb diákká serdülve szívesen kutatgattam az Ifjúsági Magyar Társaságban a régi iratok között. Büszke vagyok rá, hogy vezetője is lettem egy időben. Pákh Albert[x] iratait áhítattal forgattam, de Petőfi emléke is ott lebegett körülöttünk. Szavaltam, szavaltam rengeteget, sikereim kicsit elcsavarták fejemet is. Egy versgyűjteményt is elkövettem s pályadíjat nyert költeményeimből Kapi[xi] püspök úr előtt is szavalnom kellett, ki még gyerekkoromból ismert.[xii] Hangulat ember lehettem, mert ha tanulni kedvem kerekedett fogtam a jeleseket, ha meglepett a lustaság nyugodtan beszekundáztam. Átlag új tanuló voltam. Megvallom, hogy néha napokon keresztül ágyban maradtam, betegséget szimuláltam. Ilyenkor a párnám alatt megtalálhatták volna Darvint, Bölschét, de gróf Monte Christót is. A fiúkkal mindenhova eljártam, de nem szerettem az italt. Sopronból tengersok élményem maradt, belém zárva alussza álmát, nyilván örökre eltemetve. Tanárom megjósolta, hogy sohasem fogok írni. Gondolom dühében tette szegény, mert ha rám jött 14 oldalas dolgozattal is megbosszantottam. A nagy idők vihara meglegyintett: láttam a forradalmat, élénken emlékszem a népszavazásra, a felkelő harcosok soproni vonatozásaira. Gyerekfejjel összeszedtem a röpcédulákat, máig is ott vannak bizonyítványaim mellett. Élményem marad a 3. gimnázium, amit magántanulóként végeztem el Gyomán, ahol nagybátyáméknál voltam. A nehéz időkben sokszor nem kapott kocsist és együtt jártunk ilyenkor a tanyára. Ő volt a német pap, de a templomon kívül egyetlenegyszer sem hallottam németül beszélni. Például magyarsága erősen hatott rám. Gondolom a híveknek nem tetszett mindig az ő magyarsága. Németül csak akkor beszélt, amikor a vörös-román harcok idején Marsieu tábornok nálunk vacsorált, meg akkor amikor a szász divízió megszállta a községet a szász tisztekkel kártyaparti mellett tárgyalták, hogy a rekvirálás alól hogyan lehetne megmenteni a nép állatállományát. Ebből az időből úgy hemzseg bennem a sok emlék: utcai harcok, ágyúszó, megvert seregek, aztán a román megszállott területről hazaszökésem Dunántúlra, stb., mint felbolygatott kaptárban a méhek. Lelki élményem csupán egy volt: VII. gimnazista koromban hallottam az első református prédikációt a soproni reáliskola egyik tantermében. Egy tábori lelkész tartotta. Ekkor ébredt fel bennem a református ember. Boldog és büszke voltam arra, hogy református vagyok. Többé nem mentem a lutheránusokkal templomba, külön vettem ostya helyett kenyeres úrvacsorát. Fülembe csengett… az öreg Hetvényi[xiii] szava: „A reformátusság eltolódása a zsidóság felé!” Először haragudtam rá annyira, hogy a hittant sem tanultam meg. Tetézte ezt az is, hogy papnak szánt, unszolt a teológiára, és minél inkább unszolt, annál inkább megutáltam még a gondolatát is, végül megfogalmazódott bennem: „Nem tudnék hazudni egy életen át, arcul köpném magam, ha erre vállalkoznék!” Ezt meg is mondtam neki: így lett jó osztályzatom hittanból nyolc év alatt először.
[[paginate]]
Erre az időre esik a sárvári reformátusság megszervezése. Apám az öt fiával volt a magja. Magam előtt látom asztalunknál lic. Rácz Kálmán[xiv] és Vass Vincét[xv], akik Kápról jártak istentisztelet tartani. Milyen mély lélegzet is volt számomra az ő prédikációjuk! A vakációkat ezek aranyozták be és ezek jegyeztek el a kálvinizmussal. Belső elégtétel volt számomra a különben derék lutheránus tanárom csípős megjegyzéseivel szemben az is, hogy egy időben az önképzőkörnek, tornakörnek, zenekarnak a vezetője református gyerek volt. S ha apám mesélő kedve néha feltámadt, amint a dunántúli utakon bicikliztünk hol kenyérért, hol passzióból s letelepedtünk a nyugati várromok, vagy valahol a balatoni hegyek oldalán, meséje nyomán kinyílt előttem Biharország és a nagy népes kálvinista városok élete, éreztem, hogy egyszer nekem is fel kell kerekednem meglátni őseim földjét. A nyári vakációk tele voltak küzdelemmel, munkával, pénzgyűjtéssel, hogy ősszel felkerekedhessek én is a többi fiúkkal, vissza az alma mater felé. Mert igaz, hogy tanév vége felé, én is úgy fordítottam az iskola feliratát: Édes múzsa eressz el! (Aedes musis erectae.)[xvi] Ősz felé nem maradtam volna otthon, ha megkötöztek volna sem, pedig VII. o. előtt kerülgetett ez a veszedelem, mert akkor jó apám végleg tönkrement, nagyon meghúzta a hat gyerek gondja. Nem is felejtem, amíg élek, hogy amikor adókedvezményért folyamodott azt felelték neki: „Akinek hat gyereke van, annak pénzének is kell lenni, hogy fizethessen!” Talán ezekből a megjegyzésekből, ezekből a szörnyű antiszociális tapasztalásokból támadt bennem kiirthatatlan szociális érzésem. Volt idő, hogy hónapokon keresztül a reggelim egy pohár hideg víz volt, ekkor lettem olyan erős, hogy a 65 kg súlyzót emlegettem és távfutó lettem.
A középiskolából még egy nagy emlék kísér. Futóversenyre készült az iskola. Neveztünk mi is és amikor kiálltunk a versenyre, a rivális iskola tornatanára letagadta, hogy nála jártunk, csak azért, hogy az ő csapata győzhessen. A start előtt derült ki és akkor szemébe vágtam, hogy hazudik. A pályáról lekergettek, aztán meg visszahoztak s a tanár úr kezdett emlékezni a többi tanúk bizonysága alapján. Csapatunk győzött, de utána a tanári konferencia azonnali szülői értesítéssel megrovott. Boldogult és haló porában is szeretett igazgatóm akkor elém állt az irodájában; s azt mondta: „Az igazmondásért még sokszor betörik a fejedet az életben, de inkább a fejedet törjék be, mint eltagadd az igazságot. A szülői értesítést is elküldöm.” Elküldte szemem láttára, összetépve a kályhába. Pedagógus volt, keménykezű, melegszívű, tisztaszemű és jó lelkű. Szeme szikrákat hányt sokszor, de tudtuk róla, hogy apánk sem lehetne jobb.
Aztán jött a nagy forduló: Egyetem előtt üres zsebbel. Hivatalnoknak mentem el s mellette a kereskedelmi fakultáson élveztem az egyetemi polgári nevelés furcsaságait. Végül a teológiára kerültem, nem hivatásból, de nem Isten szándéka ellenére. Itt rájöttem arra, hogy a lokálpatriocizmus korlátoltsága vastag fal, egyes professzoraim azt nézték: kerületükből való vagyok-e, ki az apám és milyen az érettségim? Időbe került, amíg ezen a korláton átvergődtem. Jeles kollokviumaim mögött nem volt jeles hit, de ez nem is nagyon érdekelt senkit, így hát jól megvoltam. A tantárgyakról nem mondok mást, csupán annyit, hogy egy alkalommal azt olvastuk szobatársaimmal a kollokviumok gőzében a Bibliából: „Uram, látni akarjuk a Jézust!” Ekkor tudtam meg, két év után, hogy miért is kellene az embernek teológiára menni.
Ezidőtájt léptem kapcsolatba az SDG-vel[xvii], nem hitért és misszióért, hanem mert érdekelt az Ady-probléma és hasonlók, világnézeti kérdések.
[[paginate]]
A harmadévet Svájcban töltöttem. Ez külön világ, egy diákregénynek gazdag anyaga porlad emlékezetem bezárt ajtaja mögött. Brunner[xviii] volt a mesterem a szisztematikában, szabad estéin széles horizontokat jártunk éjfélig tartó stumpfen-füstös vitákon. Grobnál[xix], ahol egy évig laktam két tájékkal lettem ismerős: a református belmisszióval és diakóniával a gyakorlatban, a szociális probléma nagy határköveivel a Donnerstagsitzungokon. Mély lelki nyomokat hagyott bennem G. Schrenk[xx] személye, és Ige-hűsége, de meleg szíve is. Máig levezek vele és amíg élek minden karácsony este emlékszem arra a szent estére, amit mi „ostgótok” az ő karácsonyfája alatt töltöttünk. A nemzetköziség ezernyi kérdése: népszövetség, Zentralstelle[xxi], világbéke stb. stb. itt tárult elém, úgyis mint elmélet és úgyis mint ijesztő valóság. A magyarság árvasága állt elém, mint fekete hegy, amikor a háború után nyolc évvel egy tudós professzor kételkedett abban, hogy minket annyira megcsonkítottak. [xxii]
Svájcból úgy jöttem, hogy zsebemben volt a Gusztáv Adolf Stiftung Stipendiuma[xxiii], aztán Angliáról álmodoztam: szerettem volna a tudomány eljegyzette lenni. Ekkor állt elém Töltéssy[xxiv] Szárszón s ekkor kért arra, hogy vegyem át az első ifjúsági lelkészséget. Vonakodtam. Ekkor majdnem megátkozott s azt mondta, hogy „Ez az egyház és ez a nép abban megy tönkre, hogy tehetségesebb fiai karriervadászokká válnak, a maguk sikerét elébe teszik Isten ügyének!” Itthon maradtam. Nehéz volt temetni, de temettem, mert igaza volt. Valahányszor külföldre mentem delegációba mindig felszakad a régi sebem: elmaradtak a megálmodott könyvek. Aztán jött életem mélypontja a szanatórium. Ekkor ismertem meg belülről a lelket, addig csak azt tudtam, hogy ez is van, de azt nem hogy milyen ez a lélek. Még mindig alaktalan test bennem, afféle méhen belüli magzat: a betegek lelkigondozása és igehirdetésünk nagy problémája. Tudom, hogy miért zuhantak szakadékba a prédikátorok, amikor a tbc-sek előtt szájukat kinyitották. Aztán kijöttek onnét is, gyógyulatlanul, de Dániel próféta könyve szerint. Belévetettem magamat az ifjúsági munkába. Ott álltam kilenc évig.
Ezt az időt megírtam a Bevezetés a diákmissziós munkába[xxv] címen. Temérdek élettapasztalat zsibong körülöttem: 9 éves országjárás minden szellemi-lelki élménye. Kerületeket, eklézsiákat, iskolákat ismertem meg kívül-belül, tanárok-diákok szemén keresztül. Szüntelenül szolgáltam, magamat égettem, de jó volt, áldom érte Uramat. Legkedvesebb gondolataim egyike a Mátrafüredi Diáküdülő volt. Meg is épült sáfárfillérekből. Indítást az adott rá, hogy Nagykállón egy tehetséges fiút találtam, akinek szanatóriumi kezelésre volt szüksége, szegény gyerek lévén nem jutott üdülőbe. Ötven pengőt szedtem össze részére. Bíztam benne, hogy egy év alatt felépül álmom s a fiút, hozzá hasonlókat odavisszük. Őszre meghalt. Az üdülő felépült, de az is meghalt számomra. Akkor halt meg, amikor a Konvent elfelejtette, hogy szegény diákok ingyen szanatóriumának indult és nem pénzes diákok nyári üdülésének. Ekkor döbbentem rá arra, hogy a missziót nem lehet bürokratizálni, mert meghal, ettől kezdve érlelődött meg bennem az a gondolat, hogy a belmissziói alkotásokat vagy szabad mozgalmak lelkének vagy gyülekezeteknek kell hordozni, mert különben intézménnyé csontosodnak, vagy aktává züllenek. Másik álmom volt, a megbukott Erő[xxvi] helyett egy olyan filléres diáklap, amelyet minden református diák olvas.[xxvii] A terv testet öltött, de a lelket megölte belőle a konventi aggodalom, az a hitetlenség, amely a lap anyagi bázisát nem tudta másként elképzelni csak egy nyomdával kötött szerződéssel. Üzlet lett belőle, akárcsak az egyházi nyomdákból. Ma a lap szánalmas kísérlet a diákság világából. Örök mementó arra, hogy ifjúsági lapok csak hitből és hit által élhetnek, úgy hogy a diákok maguk csinálják és a pedagógus vaskalapja nem veri abroncsba látásaikat és tüzes koronaként nem égeti ifjú ambícióikat. Melengettem és terveit elkészítettem egy országos egyházi ifjúsági szervezetnek is, a gyülekezetesítés gondolata foglalkoztatott, akta lett belőle, győzött az érdek. Isten különös kegyelmét dicsérem abban, hogy kilenc éven át diákságunk ezrei előtt hirdethettem az evangéliumot, a magyar nemzeti és szociális megújhodás fundamentális kérdéseit. Érdekes viták hangja verődik vissza lelkem falán, ha arra gondolok, hogy az SDG ifjú népe milyen kemény szellemi párbajokat folytatott és milyen hidakat vert különböző csoportok között a Sarlósoktól[xxviii] kezdve a radikálisabb szellemű és szociálisabb látású római katolikus Új Kor[xxix] népéig. Tollat forgatva megfordultam a szerkesztőségekben, sok látás mellett észrevettem, hogy a leghívebb szövetségeseket szétveri az anyagi érdek. Családi körök birtokállománya lesz az, ami széles közösségek hitéből és áldozatából született. Ez a legbiztosabb út egyházon belül és kívül a közösségi érzés és felelősség elsorvasztására. Veres fonálként húzódik végig vakációmon egy-egy külföldi út, előadásokkal egybekötve: tanulmányút Romániában, Erdélyben, Felvidéken, Csehországban, Németországban, Hollandiában s egy kis bepillantás Párizsba, aztán a régi ismerőshöz, Svájcba, Olaszország északi részére való bolyongás. A lázas esztendőkben néha-néha egy kis kirándulás az elhagyott tudományok felé. Vonaton elkészült disszertáció után egy summa cum laude doktorátus a közben szívemhez nőt pedagógiából.[xxx]
[[paginate]]
Végül éreztem, hogy a sok utazás kifáraszt. Az ország tele volt ismerőseimmel, fiatalok sok ezrével, akik szerettek és hivatalosak százaival, akik sokszor túl kemény kritikám miatt elfordultak tőlem, s várták már, hogy eltűnök a porondról barátaimmal együtt. Pap Béla[xxxi] ment ki elsőnek gyülekezetbe. Aztán én is elfogadtam a monoriak meghívását.[xxxii] Egész életemben városon voltam, vállaltam egy félploretár falu levegőjét. Megismerkedtem ezzel a világgal is, az értelmiségiek mellett a proletárral és a földből kiszakadóban lévő parasztsággal. Dolgoztam, írtam s ezer gondját felvettem népemnek. Rájöttem a gyülekezeti munka nyitjára: hitből éli és önzetlenül szolgálni! Igen nehéz ez, de egy óriási forrás táplálhat bennünket: a személyes csendes óra mellett a minden reggel való bibliamagyarázat, úgy amint Kálvin is tette. Tudom azt is, hogy népünk lelki ébredésének az is feltétele, hogy újból megtanuljon adakozni, mert egyelőre ez az egyetlen módja a tömeges személyes felelősség vállalásának egyházáért.[xxxiii]
Volt egy kirándulásom is a politikába.[xxxiv] Nem bántam meg! Gyakorlatban tapasztaltam meg, hogy milyen az infernók világa, ahol népünk közélete imbolyog.[xxxv] Az ellenzék lélektanát ismertem meg: a célhoz vivő úton szélhámossá, vagy kiábrándult mártírokká züllenek, mert egész demokráciánk csupán álarc, mögötte hatalmi csoportok érdeke sunyít. Leszűrtem magamnak: nemzeti, lelki ébredés és újjászületés nélkül saját bűneinkben rothadunk meg. Sehol annyi üres fejű felületes intelligenciájú, vagy fanatizmustól vérbeborult szemű emberrel nem találkoztam, mint politikai és közéleti kirándulásomon. Láttam szép indulású fiatalokat elsüllyedni a közéleti mocsarakban, amin sem diktátorok, sem más egyéni megváltók nem segíthetnek, egyetlen út a nemzeti ébredés.
Mit soroljak fel még? Talán röviden még egy-két dolgot.
1. Két hatalmas íróasztalfiók tele van előadásaim és beszédeim vázlatával. Szerettem névjegyre írni a vázlatokat. Prédikációs kötetet eddig nem adtam ki. Miért? Száz közül egy érdemel papírt, elhívott kivételek bizonyságtétele, a többi arra jó, hogy az új nemzedék megtanulja, hogy nem szabad Igét hirdetni, de ez a hasznon nem éri meg azt, hogy lusta papok szellemi elhájasodásának legyen szomorú munkálója.
2. Vázlatban és anyagban együtt van egy evangéliumi nevelés problematikája. Koraszülött magzata lelkemnek, nyugodjék békében.
3. Megjelent az, amit a muszáj kipréselt belőlem: Az ifjúság örök sebe[xxxvi], Bevezetés a diákmissziós munkába, A csendesnapok[xxxvii], A monori református egyház története[xxxviii], Keresztyén munkáskáté[xxxix], Katonák könyve[xl]. Nagyobb tanulmány: A világnézeti válság haszna[xli], A láthatatlan konferenciák[xlii] c. gyűjteményben lévők, The Student in Eastern Europe a Student Worldban.[xliii]
4. Cikkeim címét nem tudom felsorolni. Rengeteget írtam 1928 óta a következő lapokba: Kálvinista Szemle, Őrálló, Református Diákmozgalom, Magyar Út, A mi utunk, Református Jövő és egy sereg apróbb-nagyobb vidéki lapba is. A külföldi lapok közül kapcsolatba voltam a Ref. Schweizer Zeitunggal.
5. Építettem a Mátrafüredi Diáküdülőt, Monoron Gyülekezeti Otthont[xliv] egy 7000 lelkes gyülekezet igényeit legalább 50 évre kielégítő megoldással, Monor-újtelepen egyházfi lakást és most folyik a templom generális renoválása.
[[paginate]]
Ez az életrajz igen hosszú ahhoz képest, amit a körlevél kíván, igen rövid ahhoz vetve, ami bennem él látásként és élményként. Nem magamnak akarok szobrot emelni benne, a betűszobrokat a molyok amúgy is megölik, s tudom, hogy igencsak úgy van, ahogy a szellemes francia mondja: aki életében megy be a Pantheonba, holta után kidobják onnét! Egyetlen épületbe nem engedtem meg, hogy csak egy táblán is felírják nevemet, nagyon elég lesz nekem, ha Isten irgalmából odafent nem feledkezik el rólam. A református papságot eléggé eszi a hiúság rákos fekélye, mikor magának tulajdonítják azt a dicsőséget, ami egyedül az Úré.
Miért írtam hát? Azért, hogy az én futásom csődjeiből mások tanulhassanak; sem maguk erejétől, se másoktól se intézményektől sem semmitől a földön eredményt ne várjanak, hanem egyedül az élő Istenbe vessék reménységüket.[xlv]
Kint most dolgoznak a munkások a templom megújulásán, fehér rendeknek piszkos falai, a toronyra néha rávetődik egy-egy bombázó gép árnyéka, kívánom, hogy a halál árnyékában egyházam, népem és magam élete is megújuljon a Szentlélek vakolókanalától. Megújuljon, mint ez az ősi templom, hogy elbírhassa a felettünk rajzó bombázógépek, a Sátán röpködő követeinek halálos árnyékait, amiben nincs is semmi kétségem valahányszor tekintetemet Isten felé emelem.
Ezek után a körlevél kívánságaihoz képest is adok választ egyes kérdésekre.
[[paginate]]
Szolgálatom ideje és helye: Negyedéves koromban 1928-ban félévet töltöttem exmisszióban egy tábeszes[xlvi] esperes mellett Alsódabason[xlvii]. Emlékem egy keresztelés, amikor az asszony azt mondta: Átok a gyerek, nem áldás, jegyezze meg Tiszteletes úr!? Nem kértem tőle stólát, de az elmebajos esperes megkérdezte tőlem: „Hová tette a stólát, a 3 pengőt?” Azt feleltem; Nem kértem! „Hát akkor miért keresztelte meg?” Azt feleltem neki, hogy Jézus nem mondotta a tanítványoknak, hogy elébb három pengőt kérjenek aztán kereszteljenek a Szentháromság Isten nevébe. Azt hiszem meg volt győződve róla, hogy én loptam el a pénzt. Másik emlékem az, amikor az üres templomban, ahol csak a kántor volt rajtam kívül, prédikáltam a padoknak abban a hitben, hogy ha Isten a kövekből tud fiakat, akkor az üres padokból is képes teremteni. A bolond papnak híre ment, attól kezdve népesedett templomunk. Innét szeniornak hívtak be. Méltóságom nagy illata még emlékezéseimben is visszaáll, reggelenként keltegettem a büdös szobák lakóit.
Aztán a Soli Deo Gloria első diáklelkésze lettem. Innét választott meg a Középfokú Iskolai Misszió Biz. című alakulat. Egy évig voltam ennek a rémes című ifjúsági alakulatnak a titkára. Próbáltam békét teremteni az SDG és Pro Christo között, mert hiszen a kettő közé szánták hídnak, az is volt ez szegény: híd, még pedig szivárványhíd, amiről mindenki szépet álmodik, de senki sem tud járni rajta. Egyházpolitikum volt a nemzője, annyit is ért missziója, mert csak az volt misszió, amiben a két ellenfél, akiknek kiirtására szerveződött, segített.
Ezután a Konvent vett át és 1931-től voltam konventi ifjúsági lelkész 1938. június 26-ig. Ekkor kerültem Monorra. A Konvent missziói értékéről nem nyilatkozom, igen érdekes emlékeim vannak arról, hogy mit ér az a misszió, amelybe bürokraták és tanügyiek ütik az orrukat, ez utóbbiakról most már tudom, hogy a stupor pedagogicus nem kisebb veszedelem a furor theologorum-nál.
Ad 2. feleség és gyermek adatai: Feleségem Ónodi Szabó Magda, apja ny. min. o. tanácsos, régi szentesi család sarja. Teológiát végzett. Hitoktatónő volt Pesten. Teológiánkban mindig megegyeztünk, de a gyermeknevelésben ritkábban, de ezen az elvi differencián segít a parókiák lélektana, itt ugyanis a papgyerekeket százak nevelik, száz féle módszerrel szeretetből és hízelgésből, de egyformán rosszul. A legsikeresebb nevelők a papgyerekek barátai, akik ha úri gyerekek, akkor szellemileg forognak veszélyben, ha nem azok, akkor erkölcsi tapasztalataikban. A papgyerek is lépcső, akár az apjuk az alsó és középosztály között, tehát nem tiltakozhatik ellene, hogy mindkét réteg bele ne törölje habitusa furcsán ápolt lábait. Gyerekeink: Zoltán 1932. szeptember 1., Ágnes 1934. június 26., Gábor 1936. szeptember 16., László 1939. december 19. Ez utóbbi már monori mag, az első három pesti.
Ad 3. a lelkész magánélete. Erre nyugodtan azt felelhetem, amit Kálmán király a boszorkányokról: non sut, nulla questio fiat! Nincs magánélete. Aki nálunk dolgozik, annak meg kell szakadnia, annyit tesznek rá, a lelkész a község mindenese, mindenki azt hiszi, hogy ő fizeti, tehát joga van hozzá. Igaz, hogy kitüntető, ha hozzá fordulnak, még mindig jobb, mintha levegőnek tartják. Arra azonban rájöttem, hogy csak azokat kritizálják, akik dolgoznak, azok a papok, akik a dolce farniente párnáin pihennek: derék, jó papok! A hívő pap: Isten ébresztőórája, tehát kellemetlen, de legalább hasznos, igaz, hogy hasznosabbik része a földben van, mint a krumplinak, tehát láthatatlan. Ha látható a haszna, akkor az se megy az eklézsiának: épít, ez pedig a hívek ¾ részének általános utálatával jár. Hétköznap ezer közbenjárás, funkciók, vasárnap istentiszteletek, vakációkban a konferenciák előadásai, közben cikkek. Szegény feleségem sokszor mondja: „Miért házasodik az ilyen ember?” Igaza van! A közéleti munkások, közírók, ha papok, ha missziósok akkor családjuk számára ismeretlen egyenletek. Nincs jól, de látom, hogy a legtöbb közegyházi és közéleti papnál ez a helyzet. Az idillikus horatiusi békéről regélő papok rendesen messziről nézik a közélet porondján kínlódókat. Én sajnos csak mondogatom „beatus ille qui procul a negotiis… Feleségemet és gyermekeimet szeretem, ha lég zavar támad köztünk, akkor azért, mert én rideg vagyok, azaz mindig motoz a fejemben valami, ő pedig úgy érzi, hogy magára hagytam, elhanyagolom. Igen nagy ajándék, hogy tisztelet áll mögöttünk, Isten megtartott a papok egyik tragédiájától, a házasság előtti parázna élettől. Vagyonom nincs semmi, munkám, tollam mindennapi kenyerem és ősz hajszálakat adott, de az emberek azt hiszik, hogy temérdek pénzből vagyont gyűjtök. Elfelejti, hogy a kisvárosi pap semmiből sem vonja ki magát, mindig reprezentálni kénytelen, helyi huszonkét egyesület minden világrengető ünnepélyén! Neki illik a jótékonyakcióban elől járni akkor is, amikor gyerektelen nagyurak ötödannyit adnának. Szenvedélyem nincs, se dohány, se ital, se kártya, se kaszinó, de van ennél veszedelmesebb: a szolgálat kényszere, emiatt szenved családom. Mindazáltal még konyhai munkában is tudok segíteni időnként élettársamnak.
[[paginate]]
Ad 4. küzdelmek a pálya nehézségeivel. Nehéz pályán szép küzdeni, a papi pálya ilyen. Feletteseim egyenes embernek ismernek, de annak is, aki nem dörgölődzik senkhez karrierekért. Nem készültem gyülekezeti lelkésznek, sem ifjúsági lelkésznek, ami vagyok azzá Isten tett, ez neki elég, mert Ő tudja, ki mire alkalmas. Nem izgat sem nagy, sem kicsi közösség, egyformán tudok szolgálni. Munkatársaim, segédlelkészeimet barátként kezeltem, és testvérként szerettem. Sohasem magáztam, mert atyámfia, sohasem parancsoltam nekik, mindig kértem tőlük. Sokszor magam tettek meg szó nélkül, hogy valamit elfelejtettek. Nem volt principáliusom, magam se szeretnék soha azzá lenni tradicionális értelemben. Egyetlen rendezetlen kérdés a hitoktatóság. A hitoktató a világ legfurcsább teremtése, azért mert ilyet Isten nem teremtett. Beléjük rögződik egy kis értékűség és másodrendűségük képzelt vagy jó tudata sebes és kívül hordott oldala lelküknek. Tudva sohasem akartam bántani egyet sem, mégis időnként érzem a hideg levegőt; ez féltékenység és irigység boszorkánykeveréke amit nem lehet legyűrni csak kétféle módon: gyülekezetesítés által és lélekkel. Az út az előbbi felé az utóbbin vezet. Látom a konkrét példákat rá. Kollégáim sokat panaszkodnak hitoktatóik miatt, mert borsót törnek orrunk alá. Az én megoldásom az, hogy amelyik hitoktató testvérben lélek van, azzal együtt dolgozom, amelyikben nincs, annál az orromat nem fordítom a törött borsa fölé, hanem hagyom menni az útján.
Ad 5. a hivatástudat fejlődése. Isten igéjét naponként olvasom és magyarázom és ami ezeknél nehezebb, megpróbálom élni is. Mondhatom nehezen megy, az óember bőrét túlságosan rám ragasztották!
Ad 6. a gyülekezettel való lelki viszony. Ami rajtam áll szeretem őket, hogy ők szeretnek-e, ezért ők felelnek Isten előtt. Mindenesetre örök tétel: sok szolgálat, kevés hála. Nagy igaz, hogy a kincset mennyekben gyűjtjük, hiszem is ezt, mert itt a földön keveset látok belőle.[xlviii] Nagyon örülök annak, hogy a proletár munkásság már nem ellensége az egyháznak tömegeiben s legalább annyit elismer papjáról, hogy szociális szellemű. Híveimnek nem hízelgek, ez a karriervadászok kenyere, nem akarom személyemhez kötni őket, mert ez mulandó, de Isten egyháza örök.
Ad 7. szociális viszony. Rengeteg egyesületnek vagyok vezetője, de csak ott maradok meg, ahol dolgoznak, ahol tisztséget hajszolnak onnét elmegyek, mert Isten ne vegye bűnömül: utálom az úrhatnám embereket! Azt gondolom különben, hogy ha Széchenyi feltámadna, akkor lelki üdvéért százezer misét kérne papjaitól, úgy bánná kaszinó ötletét.
Ad 8. műveltségi viszony. Meg kell vallanom, hogy nagyon műveletlen vagyok, amikor Isten világába, a szellem, a lélek, az anyag birodalmába bepillantok. Van kb. 1800-2000 könyvem. Ez azonban semmit sem jelent. Sok papot ismerek, akinek a feje űrtartalma fordított arányban áll ismerethalmazával. Könyveik is csak úgy csillognak rajta, mint hajdani nemeseken az aranypaszomány. A könyvtárszerzés gyűjtőhajlam és pénzkérdés, tehát nem fő mérője a tudásnak. Én különben nagy könyvtárakban fiatalabb éveimben sokat ültem s használtam is őket. Megfigyeltem pap kollégáimat, szavuk előadásuk elárulja, hogy könyvtáruk legtöbb könyve elrozsdásodott kard számukra. Én könyvtáramnak szinte valamennyi darabját olvastam, ezen kívül sokat, amire nem volt pénzem. Sok irányban mozogtam érdeklődésemmel, de két irányban mélyebben is ástam. A könyveknek nagy haszna van, minél többet olvasok belőle annál jobban tudom, hogy mintegy túlmutat önmagán: a Könyv, az Élet Könyve felé.
Ad 9. irodalmi munkásság. Írtam egyet s mást, ami jó volt, megjegyzik majd mások, ami nem volt jó, jobb ha ráül még életemben a hallgatás. Igen keveset írtam meg abból, ami bennem él, olyan vagyok én is mint a modern asszonyok, megfogamzok, de embrióimat útközben elcsípi az ördög. Vigasztalásom az, hogy amit el […] azt úgyis neki szánta Isten, legyen boldog vele.
Az Úrnak 1943. évében augusztus végén:
dr. Fónyad
Molnár Sándor Károly
[[paginate]]
Jegyzetek:
[i] Morvay István: Huszonöt év Monoron. In: „Uram, látni akarjuk a Jézust”. Válogatás dr. Fónyad Dezső munkáiból. Összeállította: Fónyad László, Budapest, 2011. 106. (Továbbiakban: „Uram látni akarjuk a Jézust”)
[ii] Fónyad Dezső. In: Magyar Életrajzi Lexikon, Főszerk.: Kenyeres Ágnes, Budapest 1967. 1. kötet, 524.
[iii] Fónyad Dezső: A kérdező kopjafa. In: : „Uram látni akarjuk a Jézust” 56-57.
[iv] A forrás megtalálható TtREL 1.8.d Monor.
[v] Fónyad Gyula (? – Sárvár, 1936. február 14.) kereskedő. – Halálának körülményeiről a Népszava a következőképpen tudósított: „Fónyad Gyula 60 éves sárvári kereskedő a vonat elé vetette magát. A vonat halálra gázolta. A kereskedő, aki hajdan jómódban élt, a rossz üzletmenet miatt követte el tettét.” N.N.: A nyomorúság halálba kergetett egy kereskedőt. In: Népszava, LXIV. évf., 38. szám (1936. február 15.), 9.
[vi] Dubovay Géza (1892? – Bezi, 1924. július 29.) evangélikus lelkipásztor. 1915-1916. december 15-ig adminisztrátor lelkész volt Pécsen, majd A Bezi-i Evangélikus Egyházközségben szolgált 1910-től haláláig. N.N.: Családi értesítő. In: Harangszó, 1924. XV. évf., 33. szám (augusztus 10.) 255.; Baldauf Gusztáv: A pécsi ág. hitv. ev. egyházközség története. Pécs, 1926., 48.
[vii] Feiler Ernő (Városszalónak, 1887. - Gyoma, 1942. július 1.) evangélikus lelkipásztor. Középiskolát Felsőlövőn és Sopronban folytatta, majd teológiát Sopronban hallgatott. Lelkipásztorrá 1911-ben Sopronban szentelték, majd Téten, Győrben és Pakson volt segédlelkész. A Gyomai Evangélikus Egyházközség 1912-ben választotta meg lelkipásztorául, ahol haláláig szolgált. Békésmegyei fejek 1929. Szerk.: Gergely Gábor Arnold, Békéscsaba, [1929.], 439.; Gyászjelentés. In: Gyomai újság 17. évf., 27. szám (1942. július 4.), 3.
[viii] Városszalónak az első világháború végéig Vas vármegye Felsőőri járásához tartozott. A Trianoni békediktátumot követően Ausztriához került. A település német elnevezése Staadtschlaining.
[ix] Hienc – Vas és Sopron megyékben élő németek elnevezése.
[x] Pákh Albert (Rozsnyó, 1823. március 11. – Pest, 1867. február 10.) ügyvéd, MTA levelező tagja, Vasárnapi Újság alapítója és szerkesztője volt.
[xi] Kapi Béla (Sopron, 1879. augusztus 1. – Győr, 1957. április 2.) evangélikus lelkipásztor, a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület püspöke volt 1916-1948 között.
[xii] Kapi Béla Gyula nevű gyermeke és Fónyad Dezső osztálytársak voltak a Soproni Evangélikus Főgimnáziumban, ahol 1923-ban érettségi vizsgát tettek.
[xiii] Hetvényi Lajos (Győr, 1869. szeptember 17. – Sopron, 1926. december 16.) evangélikus lelkipásztor, vallástanár. Középiskolai tanulmányait a magyaróvári kegyesrendi gimnáziumban és a pozsonyi evangélikus líceumban végezte, majd teológiát Sopronban és Jénában hallgatott. Lelkésszé 1893. szeptember 23-án avatták Sopronban, majd három éven át Városhodászon Rupprecht Tasziló családjánál volt házitanító. A Soproni Evangélikus Líceum tanára volt 1897. szeptember 20-tól haláláig. Hollós János: Hetvényi Lajos (1869-1926.) In: A Dunántúli Ág. Hitv. Ev. Egyházkerület Soproni Líceumának (Reálgimnáziumának) Értesítője az 1926-27. iskolai évről. Közzéteszi Hollós János, Sopron, 1927., 4-6.
[xiv] Rácz Kálmán, id. (Mád, 1867. ? – Pápa, 1943. október 3.) református lelkipásztor, gimnáziumi és teológiai tanár. Gimnáziumi és teológiai tanulmányait Sárospatakon folytatta, majd Bécsben és Zürichben tanult. Segédlelkész volt Nyíregyházán, később a Balsai Református Egyházközség lelkipásztora volt. A Pápai Református Kollégium vallástanára volt 1900-1931 között. Sárospatakon 1917-ben teológiai magántanári vizsgát tett, rendszeres teológiát és egyháztörténetet oktatott. Kránitz Zsolt (szerk.): „A késő idők emlékezetében éljenek…”. A Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi önéletrajzai (1943). A Pápai Református Gyűjtemények kiadványai. Forrásközlések 13. Jubileumi kötetek 2. Pápa, 2013. 457.
[xv] Vass Vince (Nemesócsa, 1891. január 1. – Kecskemét, 1943. június 4.) református lelkipásztor. – Gimnáziumi és teológiai tanulmányait Pápán végezte, majd az 1911-12-es tanévben a Genfi Egyetem hallgatója volt. Később 1912 őszi félévétől a Pápai Kollégium szeniora volt, majd a Dunántúli Református Egyházkerület püspökének titkáraként szolgált. Budapesten 1917-ben védte meg bölcsészettudományi értekezését, és ettől az évtől a Pápai Teológia tanára volt. Gyülekezeti lelkipásztorként szolgált 1929-1932 között Enyingen, majd 1932-től haláláig Kecskeméten. KRÁNITZ 2013., 216.
[xvi] Aedes musis erectae. Múzsának emelt hajlék. A Soproni Evangélikus Líceum 1824-ben emelt épületének felirata volt, melyet az 1894-es építkezés folyamán megmentettek és az udvar belső részén helyezték el.
[xvii] Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom – „A Soli Deo Gloria Református Diákmozgalmat ifjú teológusok indították 1921-ben Siófokon (Balatonkilitin), egyházuk megújítása céljából. A teológus ifjúság mellett létrejöttek a középiskolások és a leánytanulók szervezetei is. A középiskolásokat kiscsoportokba, „collegiumokba” szervezték. A Szövetség első védnöke Ravasz László, kiemelkedő vezetője Töltéssy Zoltán, Dobos Károly és Soos Géza volt. A kezdeti intenzív karitatív munka mellett később a hitbuzgalmi tevékenység került előtérbe. Élénk konferenciaszervező tevékenységet fejtett ki, üdülőtelepeket, internátusokat, menzákat tartott fenn.” KRÁNITZ 2013. 345-346. Lásd még: Denke Gergely, A Soli Deo Gloria Szövetség (SDG) megalakulása és belső élete. In: Református ifjúsági egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században. Szerkesztette: Tenke Sándor. Kiadja a Magyarországi Református Egyház. Budapest, 1993. 145-233.
[xviii] Brunner Emil (Winterthur (Svájc), 1889. december 23. – Zürich, 1966. április 6.) lelkész teológus, a dialektika teológia egyik alapítója. Tanulmányait Zürichben és New Yorkban végezte. 1914-1916 között középiskolai tanár volt Angliában. A svájci Obstaldeni gyülekezet lelkésze volt 1916-1924 között. 1922-ben habilitált a zürichi egyetemen majd 1924-1953 között a zürichi egyetem rendszeres teológiai tanára lett. A Princetoni és a Tokiói Egyetemeken vendégelőadó volt. 1937-es Oxfordi világkonferencia egyik aktív munkatársa. Aktív szerepet vállat az ökumenikus mozgalom kibontakoztatásában. Magyarországra is ellátogatott, ahol 1935-ben Pápán járt, előadást tartott A református theologia feladata a jelenkorban címmel (1935. március 5-6.). DPL 1935.42-43., BBKL 1.k., 769-770.
[xix] Grob, Rudolf (Diepoldsau, 1890. április 26. – Obermeilen, 1982. május 13.) lelkész, teológus, diakóniai intézet vezetője. – Teológiai tanulmányait Baselben és Marburgban folytatta 1910-1913 között. Tanulmányai után segédlelkész volt, majd 1914-1953 között a „Schweizerischen Anstalt für Epileptische in Zürich” intézet vezetője volt. A „Scheizerisches Refomiertes Diakoniehaus”-t 1937-ben Greifensee-ben alapította meg. Kocher, Hermann: "Grob, Rudolf", in: Historisches Lexikon der Schweiz, Version vom 24.01.2020. Online: https://hls-dhs-dss.ch/de/articles/010642/2020-01-24/, 05.02.2021.
[xx] Schrenk, Gottlob (Frankfurt am Main, 1879. február 10. – Arosa, 1965. április 13.) evangélikus teológus, egyetemi tanár.
[xxi] Europäischen Zentralstelle für Kirchliche Hilfsaktionen. 1922-ben Keller Adolf (Rüdlingen 1872. február 7. - Los Angeles 1963, február 10.) létrehozott szervezet, melynek vezetője maradt 1945-ig. A szervezet létrejötte mögött amerikai elgondolás és tőke állt, akik szerették volna az első világháború alatti társadalmi sérüléseket enyhíteni. A szervezet Európa egész területén élő protestánsokat támogatta, külön ösztöndíjprogramot tartott fenn, melynek keretében 120-140 diákot tudtak támogatni. A két világháború között főleg a Trianoni döntést követően új államokhoz került magyar és német teológushallgatók számára biztosítottak ösztöndíjakat. Később a Hitvalló Egyház támogatója lett a szervezet. Heindrich Rusterholz, „... als ob unseres Nachbars Haus nicht in Flammen stünde” Paul Vogt, Karl Barth und das Schweizerische Evangelische Hilfswerk für die Bekennende Kirche in Deutschland 1937-1947., Zürich, 2015., 53-56.
[xxii] „Zürichben a nemzetközi tanszék professzora kérdezett meg bennünket, Ostrogoknak nevezett keleti diákokat: Melyik ország vesztett legtöbbet a párizskörnyéki konferenciákon: Én is voksoltam: a miénk, mondtam. Téved, ifjú barátom, volt a válasz, mert Ausztria volt a nagy vesztes. Többek között elveszítette egész Magyarországot. Ha nem tudná, tudja meg, hogy Magyarország gyarmat volt, és a Balkán a Lajtán túl kezdődik. Mondom: ismerem sorsunk sírásóit: önmagunkat. Egyszer, amikor telefonon fölhívtam egy kéréssel, akkor így felelt: Önök mágnások, és rossz tapasztalatokat szereztünk! Mintha főbe vágtak volna. Lassan tértem magamhoz a drót végén: Én nem vagyok mágnás, nem is voltam és nem is leszek – dadogtam válaszul. Jöjjön ki, még teszünk egy próbát! Évtizedek múlva is öreg, hű barát maradt a szűkszavú direktor, akire jellemző volt egy mondata intézetéről: Itt mindent a kálvini vasfegyelem mozgat!” Fónyad Dezső: Az alagútban az üldözöttekkel. 61.
[xxiii] Gusztáv Adolf Egyesület (Gustav Adolf Werk, GAW) 1832-ben Christian Großmann lipcsei püspök alapította szervezet, mely 1842-ben vette fel Gusztáv Adolf svéd király nevét, aki a lüzteni ütközetben veszítette életét 1632. november 18-án. A GAW, a német protestánsok legrégebbi folyamatosan működő diaszpóra munkát támogató szervezetének feladatköre folyamatosan bővül. Feladatai közé tartozik a templomépítések és renoválások pénzügyi támogatása, szociális és diakóniai segélyek nyújtása gyülekezeteknek, lelkészeknek, egyháztagoknak. A GAW egy ernyőszervezet, amelynek központja Lipcse, de a tartományi egyházak területén önálló jogi személyiségként helyi GAW szervezetek jöttek létre. Az 1840-es évektől rendszeresen támogatja magyar protestáns egyházközségek és szervezetek munkáját. A magyar protestáns teológusok számára az 1920-as évektől kezdődően rendszeresen ösztöndíjat biztosít. A debreceni teológia díszdoktorai között voltak/vannak a GAW vezetői: Bruno Geissler; Karl-Christoph Epting. A szervezet tudományos periodikája: Die evangelische Diaspora. - Diasporaarbeit im Wandel der Zeit. Festschrift anlässlich des 175. Gründungsjubiläums des Gustav-Adolf-Werks e.V. - Diasporawerk der Evangelischen Kirche in Deutschland. Verlag des Gustav-Adolf-Werks, Leipzig 2007.
[xxiv] Töltéssy Zoltán(Miskolc, 1900. július 11. - Budapest, 1932. október 25.) református lelkipásztor. Középiskolai tanulmányait a miskolci Református Főgimnáziumban végezte, majd teológiát Kolozsvárott és Budapesten hallgatott. Siófokon 1920. nyarán jelentős szerepe volt a Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom létrehozásában. Teológiai tanulmányai után 1922-ben Ravasz László püspök titkára lett, majd az 1923-24-es tanévben a pittshburghi teológián tanulhatott, és mellette a dawsytown-vestaburgi gyülekezet lelkésze volt. Később 1926-tól a Keresztyén Ifjúsági Egyesület Szövetségének titkára lett.
[xxv] Fónyad Dezső: Bevezetés a diákmissziós munkába – A „Soli Deo Gloria” Diákmozgalom története és módszere, Kiadja a SDG Szövetség (Mezőtúr) 1936.
[xxvi] Utalás „Az Erő, ifjúsági havilap”-ra, melynek főszerkesztője Ravasz Árpád volt és megjelent 1917. szeptemberétől 1932. januárjáig havonként. OSZK HB25.832.
[xxvii] Utalás „A mi utunk, református középiskolai ifjúsági lap”-ra, melynek felelős szerkesztője Fónyad Dezső volt és megjelent 1932. szeptembere és 1944. márciusa között. OSZK FM3/11832.
[xxviii] Sarló mozgalom, a két világháború között a csehszlovákiai magyar ifjúság egyik mozgalma, melynek gyökere a cserkészmozgalom volt. Az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején formálódó mozgalom útkeresésének időszaka volt, melyben mind politikai, mind nemzeti kérdésekben egyre inkább elszigetelődött. A mozgalom 1931 őszén tartott kongresszusán megszavazták a kommunista mozgalomhoz való csatlakozást, melynek eredményeként a szervezet tagsága kilépett, így az 1930-as évek közepére a szervezet megszűnt. Fónyad Dezső aktív ifjúsági missziói időszakában, mind az SDG, mind a Sarló mozgalom tagságát erősen érdekelte és foglalkoztatta a Nyugat első nemzedékének nemzeti és felekezeti identitástudata. A szervezetek tagsága és konferenciáinak programjaiban jelentős átfedés is lehetséges volt, ami az utókor számára csak nehezebbé teszi az egyik vagy másik szervezet súlyának pontosabb megítélését.
[xxix] Új kor – Kezdetben kéthetenként, majd hetenként megjelenő keresztény-szociálpolitikai folyóirat volt 1935-1938 között. OSZK FM3/12417.
[xxx] Doktori értekezésének elkészítésében Mitrovics Gyula debreceni egyetemi tanár támogatta, vezette.
[xxxi] „Pap Béla Született Gyaluban (Kolozs megye) 1907. jan. 22-én. Atyja: Pap János ny. állampénztári tanácsos, anyja: Medveczky Teréz. Elemi iskoláit Gyaluban és Kolozsváron, a középiskoláit Kolozsváron és Budapesten, mindkét helyen a ref. gimnáziumban végezte. 1925-29 között a Budapesti Theol. Akadémia hallgatója volt. Az első lelkészképesítő vizsgát 1929-ben, a másodikat 1931-ben tette Budapesten. A két vizsga közötti két évet az Egyesült Államokban töltötte. 1930-ban Lancasterben bakkalaureátusi, 1931-ben Pittsburghben magisteri fokozatot nyert. A második lelkészképesítő vizsga letétele után 1931. szeptemberétől 1932. dec. 31-ig hitoktató s.lelkész Budapesten. 1933. jan.1. – 1933. nov. 1. a Soli Deo Gloria Szövetség missziói lelkésze. 1938.jan.1.-től a váci gyülekezet lelkipásztora 1942. június 7-ig., amikor is a karcagi gyülekezet iktatja be lelkészi állásába. Alapítója és szerkesztője a Magyar Útnak. Megjelent könyvei: Társadalmi rendszerváltozás-evangélium. 1934.; Aktuális kereszténység. 1936. Nősült 1934-ben. Felesége Németh Ilona Erzsébet. Gyermekei: Béla (1935), Ádám (1936), Tamás (1940).” Tiszántúli reformátuslelkész-önéletrajzok. Szerk.: Szabadi István, Debrecen, 2016.,2.kötet 259-260.
[xxxii] Fónyad Dezső 1938. június 28-án kezdte meg szolgálatát a Monori Református Egyházközségben. Szolgálatát 2.Tim 2;9 textussal kezdte meg. Ezen Igéről prédikált később 10 majd 25 éves jubileumán is. ld. Fónyad Dezső beiktatási prédikációja Monoron 1938. június 28-án, In: : „Uram látni akarjuk a Jézust”, 94-99.; Fónyad Dezső prédikációja 25 éves monori szolgálata jubileumán (1963.). In: „Uram látni akarjuk a Jézust”, 100-105.
[xxxiii] „Hogyan is kerültem hát Monorra? Úgy, hogy már sok volt a vándorlás. Tíz évig barangoltam az országba, diákok között, mint ifjúsági lelkész. Közben megcsaládosodtam. Már kicsibe múlt, hogy úgy nem jártam, mint boldogult nagy munkatársam, K.S., akivel éveken át együtt kerülgettem kívül-belül a kollégiumainkat és diáknépünket. Vele esett meg, hogy sok távollét után hazaérkezve, gyermeke ezt kérdezte: Édesanyám, ki ez a bácsi, aki időnként eljön hozzánk, és itt alszik nálunk? Hát nem akartam így járni! Ezért elfogadtam a meghívást Monorra. Ebben nagy része volt P.J.-nek, az ő baráti szeretete mozgatta ezt az ügyet. Életemet diákok között töltöttem. Az ő gondolatviláguk volt az enyém. Otthon voltam bennük is, meg közöttük is. Csak abban bíztam, hogy sok itt a gyári munkás. Azokat meg gyerekkoromban ismertem meg, és enyémek voltak. Csak parasztvilág volt messze tőlem. Nem a szívemtől, csupán a látószögemtől. Nem sértődtem meg, amikor kiadták a jelszót: Doktort nem választunk, nem kell nekünk! Már negyedszázada ennek. Mit mondjak: talán igazuk volt!” Fónyad Dezső: Álom és valóság. In: : „Uram látni akarjuk a Jézust”, 58.
[xxxiv] Utalás a kunszentmiklósi kerület 1940-es időközi országgyűlési választására, amelyen az országgyűlési mandátumért Molnár Lajos és Fónyad Dezső református lelkipásztorok versengtek. Míg Molnár Lajos a Magyar Élet Pártjának színeidben, addig Fónyad Dezső pártonkívüli fajvédő jelöltként mérettette meg magát. N.N.: Fáy István és Molnár Lajos fölényesen győztek az időközi választásokon. In: Új Magyarság, 7.évf., 46. szám, 1940. február 27., 4.
[xxxv] „Egy időközi képviselő választáson lettem független jelölt. Az százegynéhány voks, amivel lemaradtam ebben az egyenlőtlen küzdelemben, mégis jeladás volt: ha egyszer ez a nép kezébe veheti sorsát, a történelem megdörzsölheti szemét. Ezt a komédiát feledhetetlen színjáték kísérte: tél a Kiskunságban. A Duna fölött hófehér függönyt teregetett szét a készülő hóvihar, mint mosás után az asszonyok. De mire autónk befordult a homokbuckákkal szegélyezett országúton, túl az Átokcsatornán, célunk felé, már bősz rohamokkal feküdt neki a szél a házaknak, fáknak, kazlaknak. Sehol egy lélek a határban. A kocsi megállt. A vihar vaskeze megfogta a kerekeket. Végül idegrohamot kapott, magából kivetkőzve tépett mindent, ami keze ügyébe volt. Nekifeküdt a hóbuckának, és hatalmas mancsával törni kezdte az autó ablakát, ajtaját. A dermesztő hideg pedig alulról hatolt be a kocsi belsejébe. Közben leszállt az este. Tudtuk, hogyha itt maradunk, akkor biztosan végünk, ha kitörünk hófehér börtönünkből, akkor talán elvergődhetünk egy tanyára. Nagy erőfeszítésekkel kinyomtuk az ajtót, és a vaksötétben tántorogva megindultunk a hóviharban. Egy-egy kilátás széttépett foszlánya volt az összekötő kapocs. Végül már négykézláb másztunk. Utoljára leültem pihenni egy hófúvástetejére. Ekkor mintegy húsz méterre tőlünk lámpa villant. Kiáltozni kezdtünk és végső erőfeszítéssel másztunk a fény felé. Egy útkaparó kunyhója fogadott be bennünket, és mentett meg a fagyhaláltól… Jelnek vettem. Haza akartam jönni. De nem volt út vissza. Csak az, amit a gondviselés készített.” Fónyad Dezső Vakvágányokon. In: : „Uram látni akarjuk a Jézust”, 71.
[xxxvi] Fónyad Dezső: Az ifjúság öröksebe,a nemi nevelés. Mezőtúr, [1933.]1, [1935.]2.
[xxxvii]Fónyad Dezső: A csendes napok, a református vallásoktatók számára szolgáló útmutatás tervezete, Budapest, 1936.
[xxxviii] Fónyad Dezső: Emlékezzél meg az ősidőről… A Monori Református Anyaszentegyház története, Budapest, 1941.
[xxxix] Grob Rudolf, Keresztyén munkáskáté, fordította és átdolgozta Fónyad Dezső, Budapest, [1932].
[xl] Hozzád kiáltok, Uram! Református katonák lelki kalauza. Összeállította: Fónyad Dezső, Budapest, [1942.]
[xli] Fónyad Dezső:A világnézeti válság haszna az ifjúságra. In: Van feltámadás! Az Országos Magyar Protestáns Diákszövetség emlékkönyve, [h.n.], [1936.], 53-62.
[xlii] A mi dolgunk, a Református Gyülekezeti Evangelizáció Baráti Társasága 1942. július 12-én tartott 3. láthatatlan konferenciája. Szerk.: Békefi Benő, Dombóvár 1942.; Holnap felé, a Református Gyülekezeti Evangélizáció Baráti Társasága 4. láthatatlan konferenciája. Szerk.: Békefi Benő, Nyíregyháza, 1943.
[xliii] Ezeken kívül: Fónyad Dezső: Meddig tart az advent? [Budapest],[1937.]. Fónyad Dezső: Ki a felebarátom?, Budapest, 1947.; Fónyad Dezső: A strázsa alatt, Monor, 1947.; Fónyad Dezső: A sátán műhelyében, Budapest, [1948.].
[xliv] „A lélek és szellem erőinek műhely kell, ezért épült föl a gyülekezeti ház: az Otthon. Ez volt az álom. És mi lett a valóság? Az Otthon nem lett otthonná. Több lett annál: szimbólum. Puszta története egy korszak képlete lehetne. Sokismeretlenes egyenlet! Maradjon rejtély, mit kutassam, ami túlmutat rajta. De azt elárulhatom, hogy kevés öröm, sok szorongás fűződik falaihoz, azután, hogy megépült hitből és áldozatból. Államsegély nélkül! […] Alig, hogy épülni kezdtek a falak nőni itt a templom tövében, munkából hazatért fiatalok két keze nyomán, akik sokszor éjfélig dolgoztak az épületen, hogy a hajnalt már a vonaton ébresszék föl, máris megjelentek az árnyékok.1938-at írtunk akkor. A távoli földrengés lökései már itt érezhetőkké váltak…” Fónyad Dezső: Álom és valóság. In: „Uram látni akarjuk a Jézust”, 59.
[xlv] A Rm 8,38-39 parafrázisa.
[xlvi] Tábesz – a gerincvelő idegpályáinak vérbajos fertőzéséből eredő sorvadása, hátgerincsorvadás.
[xlvii] Utalás Nagy Ferenc esperesre. „Nagy Ferenc lelkész, a pesti egyházmegye esperese 1917. október 7. – 1927. június 29-ig. Felesége Wodianer Mária, akinek a szülei zsidó vallásúak voltak. Három fiúgyermekük van. Kettő tényleges katonatiszt. Egy polgári foglalkozású. Milyen állást tölt be, nem tudjuk.
Nagy Ferenc alsódabasi lelkész és pesti esperes gyógyíthatatlan betegség (elmebaj) következtében nyugdíjaztatott. Él, mint gondozás alatt levő ápolt Gyöngyösön. Állítólag, illetve szakorvosának a véleménye szerint teljesen gyógyult. Elmebaja nem igen tér vissza. Felesége Budapesten él.” TtREL 1.8.d. Alsódabas. Nagy Ferenc, 3.
[xlviii] Utalás a Mt 6;19-re.