A csizma kemény talpa alatt mint kísérődallam ropogott a hó, ahogy az Öreg a zsákutca első házához ért.
A kőház szürke hidegsége magába szívta a telet és szinte eggyé vált vele. A sűrűn felaggatott fényfüzérek pislákoló fénye megcsillogtatta a vékony dróton megülő hópelyheket és megkísérelt futó színeket festeni rá.
Az Öreg végigsétált az alaposan letakarított feljárón, melynek mindkét oldalát szarvasok, hóemberek és apró mikulások díszítették. Arcukra festett mosolyukkal boldogságot hazudtak minden arra járónak.
A ház hatalmas, adventi koszorúval felavatott ajtaja szilárd volt, betörhetetlennek tűnt és távolinak. Az Öreg bekopogott, öklének kérlelését szinte magába szívta a hatalmas ajtó. Várakozott. Összehúzta magán vékony kabátját, lehelete páraként csapódott le dércsípte szakállára.
Újra kopogott, de az ajtó zárva maradt.
Az Öreg az ablakhoz csoszogott.
Megkerülve a betlehemes jászolt, bekukkantott az ablakon. Odabent egy hatalmas kandalló szinte kitöltötte az egész falat, mellette egy plafonig érő fenyőfa állt arany szalagokkal és piros gömbökkel díszítve.
Az ablak alatt hosszú, minden finomsággal megterített asztal állt. Emberek ültek körülötte: szépen öltözött nők, férfiak és gyerekek. Mindegyikük előtt jól megpakolt tányér volt, tele finom falatokkal. Szaftos pisztránggal, ropogósra sült malaccal, bundázott csirkével, vörös áfonya szósszal, kísérőnek fehérborral és punccsal. Tálcaszámra álltak az asztal közepén a tortácskák, kekszek, zselés cukorkák.
Az Öreg megkocogtatta a vastag ablaküveget. Az emberek felé néztek. Kedvesen rájuk mosolygott és bebocsátást kért. A fejek elfordultak az ablaktól, majd tovább beszélgettek, ettek és ittak. Mintha ott sem lett volna. Közben a gyerekek ajándékokat bontogattak, és mindig örömmel felsikkantottak egy-egy új szerzeménynél, majd a bontott csomagot félredobva újabbért és újabbért nyúltak. Hiába kocogtatta az Öreg az üveget, dörömbölt újra a bejárati ajtón, nyomta a csengőt. Az ajtó zárva maradt, az éjszaka néma, az Öreg egyedül.
[[paginate]]
Csalódottan továbbindult a második házhoz.
Ez téglából épült. Vörös színe kiragyogott a fehér éjszakába, belsejéből hangos zene úszott az Öreg fülébe. Itt a házhoz vezető kígyózó ösvényen az ablakhoz ment. Odabent sötét volt, de a fel-fel villanó fények emberek sokaságára vetült. Táncoltak, egymáshoz simultak, kacagtak. Jókedvüket látva az Öreg ajkára újra mosoly ült. Nem tudta, a zenétől meghallják-e csendes kopogását, de azért bezörgetett.
A hangos zene ellenére is sokan fordultak felé, és ajkukon mosollyal többen megindultak az ajtó felé. Az Öreg visszament a bejárathoz és izgatottan várta, hogy beengedjék. A zene elhalkult, a lábdobogás a fán keresztül is megütötte a fülét. A túloldalon az ajtóhoz léptek, és megpróbálták kinyitni, de az beragadt. Hallotta, ahogy odabenn tanakodnak, feszegetik a kilincset, húzzák-vonják, de a zár nem engedett, így végül a kilincs újra mozdulatlanságba merevedett. A zene ismét feldübörgött, elnyomva a vén kezek kitartó kérését a bebocsátásra. Az elromlott zár miatt már senki sem próbálkozott beengedni őt.
Egy ideig még kopogtatott, majd a magányos éjszakában tovább ballagott. A következő ház vályogból készült, oldalán vadrózsa futott, tövisei még a rájuk esett vértelen pelyheket is szúrták és karcolták.
Az útról keskeny sávban hányták el a havat, melyen épp csak elfért a két csizmás láb. Az ajtó mellett egy almafa állt, megfagyott gyümölcsei szolgáltak egyedüli díszként az üres udvaron. A fa kopasz ágai mint korhadó napok emléke nyúltak meggörbülve egy szebb jövő reménye felé.
Az Öreg bezörgetett a bejáraton. Neszezést hallott belülről, de ez az ajtó is mozdulatlanságba fagyott. Köhögött és szomorúan a keskeny ablakhoz gázolt a térdig érő hóban.
Odabent háziasszony sürgött-forgott, egy lány egy halom zoknit foltozott, édesapja fát hozott, másvalaki takarított. Nem volt karácsonyfa, nem volt zene, sem vidámság, sem finomság. Egy vekni kenyér és egy üveg tej volt mindössze az asztalon. Zörgetett. Felé néztek.
A fiatal lány felállt, hogy beengedje, de a tű megszúrta az ujját, és elfordulva az ablaktól elment bekötni. Ekkor az asszony indult a bejárat felé, de menet közben elkanyarodott, és a sütőhöz rohanva igyekezett az odaégett pogácsa egy részét megmenteni. A férfi jobb mutatóujját felmutatva türelmet kért, miközben fát rakott a parázzsá fogyott tűzre, aztán pipára gyújtott. Nagyot sóhajtva meredt a lassan újra erőre kapó lángokra. Egy deres hajú Öregember az ablakkal szemközti fotelben ült, vaskos, fekete borítójú könyvet olvasott, kemény homlokán ránc táncolt, miközben szent szöveget magolt, és a lapokról egyszer sem pillantott az ablak felé.
A kint álló fagyott ujjaira meleget lehelt, és fájó szívvel innen is tovább ment.
[[paginate]]
Az utca végén már csak egy gerendás ház állt. Csinos volt, rendezett, egyszerű. Az erdő szélén, a havas fák árnyékában kedvesen meseszerű. Ajtaján nem volt ugyan koszorú, falán égők, de bentről halk zongoraszó szűrődött át a gerendákon, és az ablakban pár mécses halvány fénnyel integetett hívogatón.
Az Öreg a bejárathoz lépett és bekopogott. Már majdnem elfordult, amikor az ajtó kitárult.
A házigazda kedvesen beinvitálta, és a tűz közelébe ültette, hogy felmelegedjék. Itallal kínálta, kaláccsal laktatta. És mikor az Öreg a vendégséget megköszönve távozni akart, a család kedvesen marasztalta.
Náluk is ott volt a fekete borítójú könyv, melyből hangosan olvastak, utána közösen egy kis zongora mellett együtt énekeltek, és amikor az idő későre járt, az Öregnek is ágyat vetettek. A zörgető e falak között otthonra lelt.
Az éjszakát nappal követte, majd újabb éjszakák, az idő repült, mint fáradhatatlan kismadár. Egy alkalommal, mikor az Öreg az utcában sétált, látta, hogy a kőház elporladt, fényei kialudtak, a téglaház összedőlt, falaiból már csak az üresség dalai szóltak, a vályogházat pedig benőtte a gaz, és megfojtotta a vadrózsa.
Egyedül a gerendás ház állt még mindig ugyanúgy. Ott, ahol egy karácsonyeste ide is bezörgettek, és a zárt ajtó kinyílt, hogy otthont adjon az Öregnek.
Juhász Alexandra
