A svájci protestáns egyházak segítőkészségét és szolidaritását mi Magyarországon sokszor megtapasztalhattuk – és hálásak voltunk érte! Általában is Svájc adakozókészsége messze fölülmúlja a többi országot. Én magam többször voltam ennek a szolidaritásnak a kedvezményezettje; a legérdekesebb dolog mindazáltal az volt, amikor az 1980-as években egy belső svájci vitának lehettem a tanúja. Egy lelkész határozottan kiállt amellett, hogy nem annyira a kelet-európai egyházakat kellene segíteni az összegyűlt pénzből, hanem inkább az éhező afrikaiakat. Nekem persze ebben a helyzetben igen nehéz lett volna ellene szólnom, de másnak, természetesen eltérő véleménye is volt! Végül mégis megszólaltam: arra helyeztem a hangsúlyt, hogy a segélyezés nem csak pénzről szól – sőt, egyházak között nem elsősorban a pénzről. Megemlítettem, hogy milyen lelki segítséget jelent a megajándékozottnak az, hogy nehéz helyzetében áll valaki mellette; milyen mobilizáló ereje van annak, hogy nem vagyok egyedül, hanem egy világméretű hitbeli közösség tagja vagyok. No és (bár ez nem föltétlenül pozitív) sok esetben egyszerűen más kapcsolat elképzelhetetlen. Akkor még nem is gondoltam, hogy ez mennyire áll minden típusú segélyezésre! Vajon azt gondoljuk, hogy napjainkban a görög gazdaság megsegítése szerelemből történik? Dehogy! A világméretű gazdaság rendszerének a fenntartásáról van szó – egyszerűen túl drága lenne a csőd. Vagy a háborúk utáni segélyek (a Marshall-terv például) szintén egy rendszer fönntartását célozta – no meg azt, hogy a legyőzött országokból baráti ország legyen!

A svájci protestáns egyházak nem ilyen megfontolásból kezdték el szervezett segítség nyújtását, de ott is rendszer szintű dologról volt szó: ez a rendszer a határokon át ívelő közös hit volt. Heinrich Rusterholz könyve erről szól – a szerző a Svájci Protestáns Egyházak Szövetségének elnöke volt hosszú ideig, s ebben a minőségében Magyarországon is többször járt. Életkora (1934-es születésű) révén az események szemtanújának nevezhető, bár a könyv inkább dokumentumok gyűjtése és feldolgozása révén jött létre. S összességében azt mondhatjuk, hogy a mi történetünk is ez a tipikusan svájci, tipikusan keresztyén, és első sorban református történelem.

A szerző kísérletet tesz arra, hogy időben tagolja a gazdag mondanivalót, s ezért öt részre osztja a azt a folyamatot, ami egyrészt a segélyszervezet kiépülését, másrészt azonban a teológiai eszmélődés fejlődését jelenti. Az első rész 1937-től 1939-ig terjed, amikor Paul Vogt, az az elkötelezett lelkész, aki a munkanélküliek megsegítésén fáradozott, fokozatosan ráébredt a menekültügy fontosságára. Kétségkívül az egyik legérdekesebb része a könyvnek teológiailag, amelyben P. Vogt és Barth Károly kapcsolatát írja le a szerző – ennek folytán láthatjuk azt is, ahogy a diakónia és a szociális munka csakhamar a Hitvalló Egyház üldözöttjeinek a megsegítéséhez vezetett. Szinte irigykedve olvassa mai teológus, hogy a baráti kapcsolatok, a hivatalos egyházi körlevelek, valamint a szervezett konferenciák során hogyan bizonyosodtak meg arról segítők, de segélyezettek is: ez a munka nem egyszerűen a kor követelménye, nem csupán népjóléti kérdés, hanem a keresztyén hitből fakadó engedelmesség. – 1939-ben aztán jelentősen változik a kép: a következő fejezet (1941-ig) azt tárgyalja, hogy az elkötelezett emberek mit tettek, amikor a „háborúból világégés lett”. A Németországból menekültek száma hirtelen megemelkedett, akiknek egy részét az Egyesült Államokba segítették tovább, de többen Svájcban maradtak. Hogy eközben nem csak gyakorlati munka folyt, azt a wipkingeni konferenciákról adott beszámoló mutatja: olyan nevek sorakoznak az előadók között, mint – természetesen Barth Károly – Eduard Thurneysen, Emil Brunner, Visser ’t Hooft, vagy Karl Ludwig Schmidt. A harmadik fejezet címe: „Politikai különbségek és a református-zsidó együttműködés” – 1942 és 1943 közötti időkről van szó, amikor a zsidóüldözések híre nyilvánosan is ismert lett Svájcban. A különböző akciók és nyilatkozatok olvasása mellett valóban értékes (és Magyarországon kevéssé ismert) a zürichi és a genfi rabbi (Zwi Taubes és Adolf Freudenberg) találkozásának dokumentuma az egyházi vezetőkkel, majd kifejezetten érdekes – teológiailag, de gyakorlati értelemben is – az 1942. karácsonyi üdvözlete a zsidókhoz. Csak egy mondat: „Kérjük zsidó testvéreinket, legyenek bizonyosak afelől, hogy imádkozunk értük: Isten, aki hű, segítse Önöket át ezeken a nehéz helyzeteken és tegye valósággá az ígéreteit.” (345. lap) – A 4. részt a menekültügyi lelkészség megszervezése teszi indokolttá, jóllehet a korábbi folyamat nem változott, hanem egyre inkább csak nehezedett és elmélyült a menekültügyi válság. Az adatok természetesen megtalálhatók a könyvben: tízezrek kerestek menedéket 1945-ig Svájcban, s az immár hivatalos protestáns egyházi segélyszervezetnek nem csupán a hihetetlenül nagy társadalmi feladatot kellett megoldania, de a hivatalos szervekkel állandó párbeszédben kellett lennie afelől, hogy ki kaphat menedéket az országban, s ki nem. Érthető, hogy a megfogalmazás vitát váltott ki: hogyan értelmezzük azt, hogy az kaphat menedéket, „aki politikai vagy egyéb okokból testében és életében veszélyeztetve van”. A Svájc kapcsán sokat vitatott kérdésről dokumentálja azonban a könyv azt is, hogy elhangzott: aki zsidó származású Németország­ban, az mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik! – Az utolsó nagy fejezet a II. világháború befejezését, ill. a háború utáni szükséghelyzetet tárgyalja. Ugyan a nácizmus bukása sokak számára felszabadulást jelentett, de nem jelentette a nyomor végét – a svájci segélyezés tehát tovább folyt, el egészen 1946-ig, amikor megszületett a svájci protestáns egyházak segélyszervezete (HEKS). A könyv itt ér végére, hiszen éppen ennek keletkezését akarta történetileg magyarázni a szerző.

Magyar olvasók számára azonban a történet itt kezdődik el csak igazán, hiszen oly sokszor és oly sokan tapasztalhatták meg segítségét. A szerző tárgyalja is azokat a személyeket, akiknek jólesik leírni nevét: Heinrich Hellstern (1902–1984), vagy Hans Schaffert (1918–2003). S voltak olyanok is, akik a könyvben nem szerepelnek – talán mert, hál’ Istennek, életben vannak: Andreas Hess, Franz Schüle, vagy Tildy Hanhart. Azt hiszem, az ő történetüket legalábbis részben nekünk kellene megírnunk!

Rusterholz könyve tipikus svájci könyv: rengeteg dokumentum és páratlan gazdagságú részletkérdés jut szóhoz benne, amelynek a révén az olvasó meg tudja jeleníteni az elmúlt évek történéseit, sőt mi több: a hangulatát is. A jelen sorok szerzője nehezen tudja az érzéseit megfogalmazni a könyv olvasásakor – néhol szinte irigykedem, hogy milyen genuin keresztyén érzéseket és reakciókat tapasztalhatunk meg a múltban, ugyanakkor a régi korok terheit olvasva félelem fog el, hogy én mennyire tudtam volna helytállni azokban a nehéz időkben. A könyvnek mindazáltal hálás vagyok, már csak azért is, mert lehetővé tette a találkozást azokkal az óriásokkal, akikkel találkozni e testben már nem tudtam. S nyilván, példájuk kihívást jelent az utókor számára: más helyzetben, más problémákkal megküzdve, másként megnyilatkozva, de ugyanazt a feladatot kell ma is teljesítenünk!

Karasszon István