Páratlan természetfilmes karriert tudhat magáénak a 94 éves David Attenborough: az angol természettudós hét évtizede csatlakozott a BBC stábjához, az ‘50-es évek óta járja a világot, különleges növényeket és állatokat kutat fel, közel hozza a bolygó legeldugottabb zugait és bemutatja a létezés milliónyi csodáját a nézőknek. Úttörő volt abban is, hogy alkotásaiban rendre a legújabb technikai és műszaki megoldásokat alkalmazta. Az Élet címmel összegyűjtött filmjei átfogó képet adnak a bolygónkon található különböző életformákról. Munkássága a mai napig etalon a szakmájában. Emellett sokáig a brit közszolgálati televízió programigazgatója is volt. Számos fajt, valamint egy kutatóhajót is elneveztek róla, Erzsébet királynő 1985-ben lovaggá ütötte. Nem túlzás azt mondani, hogy arcát és hangját az egész bolygón ismerik.

^{Forrás: Netflix.com}

Mindezt készséggel el is ismeri legutóbbi, 2020-ban megjelent dokumentumfilmjében. Az Egy élet a bolygónkon mégsem csupán ennek a páratlan életműnek az összefoglalója, vagy a ma is aktív természetvédő dokumentarista munkásságának dicsérete. Sokkal több annál. Vallomás, kilencven év emberi és szakmai tapasztalatainak összegzése. Ha Wim Wenders 2014-es A Föld sója „szerelmes levél az emberiséghez”, ahogy azt korábban írtam, akkor David Attenborough legújabb mozija óda a teremtett világhoz és egyben intelem az emberiséghez.

[[paginate]]

„Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált...” (1Móz 2,8).

Élete a természet csodájának bűvöletében telt. Minél jobban megismerni és bemutatni annak összetettségét, gazdagságát, vagy épp elszegényedését – ez a törekvés érhető tetten expedícióiban, filmjeiben, könyveiben és felszólalásaiban. Akármit is gondol a magát egyébként agnosztikusként definiáló Attenborough a Szentháromság Istenről, az emberről és a teremtésről, azt ő is felismerte: egy felsőbb akarat pont úgy rendezett mindent, hogy az emberi civilizáció fejlődéséhez szükséges feltételek törékeny egyensúlya jöjjön létre a Földön. Édenként hivatkozik bolygónkra, abban az értelemben, hogy geológiai, éghajlati, biológiai tényezők bonyolult, már-már természetellenesen hosszú időn át tartó együttállása tette lehetővé az emberi faj kialakulását. Az oxigént termelő és szén-dioxidot megkötő esőerdők, a növények magvait szállító állatok, az óceánok élővilága, a napsugarakat visszaverő sarki jégtakaró, az évszakok váltakozása mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt évezredekben a Föld átlaghőmérséklete viszonylag állandó maradjon, így számunkra is ideálisak legyenek a körülmények.

Az Egy élet a bolygónkon vallomás, mert az alkotó saját életútjára visszatekintve, annak egy-egy kulcsmozzanatán keresztül mutatja be, hogyan ébredt rá fokozatosan arra, az édenkertünk eltűnőben van. Mert miközben Pápua-Új-Guineában kereste fel az egyik utolsó érintetlen törzset, a kelet-afrikai szavannákról forgatott vagy a veszélyeztetett hegyi gorillák egyedeit mutatta be, azzal kellett szembesülnie, hogy az emberi tevékenység következtében évről évre zsugorodik a világunk túléléséhez nélkülözhetetlen vadon.

[[paginate]]

„Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen!” Majd ezt mondta Isten: „Nektek adok minden maghozó növényt az egész föld színén, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: legyen mindez a ti eledeletek! Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt”(1Móz 1,28-30).

Kidőlt falak, könyvek halomban, egy letűnt kor dicsőségét hirdető falfestmények. Természetfilmtől szokatlan, disztópikus képsorokkal, a csernobili atomkatasztrófa helyszínén kezdődik a narráció. Attenborough Pripjaty szellemvárosának egykori dicsőségével és bukásán keresztül érzékelteti, hogy milyen végzetes következményekkel jár a hibás tervezés és mulasztás. Nekünk, közép-európai nézőknek különösen is erős kép ez, hisz személyes vagy családi emlékeink vannak a kezdetben eltitkolt balesetről. Ugyanakkor minden tragikuma mellett ez csak egyedi esemény – mondja az ismerős hang –, miközben épp egy olyan katasztrófa zajlik éppen körülöttünk, mely egész világunkat fenyegeti. Állásfoglalás, vagy ha úgy tetszik, felkiáltójel ez a film: a természet a legnagyobb szövetségesünk és inspirációnk, de ha elszakadunk tőle, annak végzetes következményei lesznek ránk nézve.

^{Forrás: Netflix.com}

Isten mindenek feletti bölcsességéről árulkodik, mennyire összecseng az evolucionista tudós helyzetértékelése a bibliai szerző teremtésről szóló soraival. Minden élőlénynek fontos szerepe van az élet fenntartásában a Földön, egyik a másiknak szolgál táplálékul, és nekünk, akik a tápláléklánc csúcsán vagyunk, kulcsfontosságú, hogy az egész rendszer egyensúlyban legyen. Attenborough szerint az emberiség tragédiája, hogy mire megértette a minket körülvevő világ működését, addigra annyi helyen ártott a természetnek, hogy veszélybe is sodorta az ökoszisztémát. Miközben betöltöttük és uralmunk alá hajtottuk a Földet, embertelen hadvezérek módjára kíméletlenül le is igáztuk, annyira kizsákmányoltuk, hogy az már az élhető jövőt fenyegeti.

[[paginate]]

„Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt” (1Móz 2,15).

Az Egy élet a bolygón kétféle jövőképet fest, mert vallomás és állásfoglalás mellett cselekvésre is akar buzdítani. Azt mondja: most, hogy az emberiség kilépve az űrbe saját szemével is tapasztalhatja, hogy életterünk nem végtelen, s hogy mikroszkópjaink lencséin át nézve egyre jobban ismerjük a világunk működését, most jött el az ideje, hogy cselekedjünk.

Az ember az egyetlen élőlény, akinek megadatott, hogy értse a természet működését és abban a saját helyét. Változtassunk hát az eddigi kizsákmányoló, szüntelen növekedésre épülő életmódunkon! Attenborough szerint ebben maga a természet lehet legnagyobb szövetségesünk, amelyre ha intelligenciánk mellett bölcsességgel tekintünk, megtalálhatjuk az egyensúly és a fenntarthatóság útját. Máskülönben – mutat rá a narrátor – a világunk olyanná válhat, mint Csernobil köveire hulló, bozóttal benőtt egykori falai.

Hallgatom a kilencvenes éveiben járó, a kalandokat az emberiség iránti szeretetből klímanagyköveti szerepre cserélő angol úr komoly, mégis bizakodó szavait, bámulom a földi természet ezernyi csodáját és miközben a stáblista pereg a szemem előtt, Jézus szavain gondolkodom: ha a tanítványok elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani (Lk 19,40). Itt ez a nyílt tekintetű férfi, nem több, mint egy élet a bolygónkon, belenéz a kamerába és leckét ad nekünk, akik szeretjük azt gondolni magunkról, hogy bensőséges viszonyt ápolunk a világ Teremtőjével. Arra tanít minket, hogy uralkodni nem csupán azt jelenti, művelni. Őrizni épp olyan fontos.

Feke György