Örömhírrel kezdődik ez a zsoltár: „Az Úré a föld és minden, ami azt betölti” (1-2).

1.

Az Örömhír tartalma:

Azé az Úré a föld és minden, aki erős, hatalmas, tehát erejét érvényesíteni tudó, dicső király (8). Ezeket a jelzőket a zsoltárirodalom, a bölcsességirodalom gyakran használja az Úr Istenre. Jó ezeket a kifejezéseket újra és újra hallani, elismételni, továbbmondani másoknak, kívülről megtanulni; miszerint olyan Urunk van, aki erős, hatalmas, dicső király: mindezeket összefoglalva, Ő a Seregek Ura (10). Éppen ez az utóbbi kifejezés indít bennünket arra, hogy azt, amit a zsoltáros alapfokban fogalmaz, azt mi felsőfokba tegyük: az Úr a legerősebb, a leghatalmasabb, a legdicsőbb; Ő a Seregek Ura, Királyok Királya.

Az örömhír pedig az, hogy ezé a legnagyobb királyé a földkerekség, és minden, ami, aki rajta van. Övé az anyag, a nyersanyag, az energia, övé a növényzet, az állatok, és minden ember is az Ő tulajdona. Ezt külön hangsúlyozzuk, hogy minden ember az övé, akár tud róla, akár nem, bármely részén is él e földkerekségnek, bármelyik kultúra szülötte; akkor is minden ember az övé. Tehát minden az Úré, mi ebből egy időre valamit Őtőle megkaptunk, hogy hűségesen bánjunk, sáfárkodjunk azzal az Isten dicsőségére, és sokak javára. Egyszer majd el kell számolnunk azzal, hogy miként bántunk a ránk bízott javakkal: műveltük, őriztük-e azokat (1Mózes 2,15), szerettük-e egymást?

Az örömhír azonban még ennél is nagyobb, hiszen a 24. zsoltár azt hangsúlyozza, hogy az Úré a földkerekség, és az egész mindenség is az övé. Az Úré a kozmosz, amiben, mint „folyóban”, mint „éterben” úszik a föld és minden bolygó (2). Ez a gondolat a korabeli világképet tükrözi, de ha belegondolunk, ma sem találok képet a kozmosz és a bolygók kapcsolatára, a centripetális és centrifugális erők egységére, a tömegvonzás törvényszerűségeire. Bár a Biblia nem természettudományi kézikönyv, ezért soha nem a kép pontossága a lényeg, hanem az az üzenet, amit a kép ki akar fejezni. Nevezetesen, hogy az Úré, a leghatalmasabb királyé a földkerekség és a mindenség.

Ez az örömhír járja át a 24. zsoltár első két versét, hiszen, ha az Úré a föld és annak teljessége, akkor alapja, a bizonytalanságban is biztonsága és hatalmas gazdája van az életünknek. Nem történhet tehát halálos baj velünk. A Heidelbergi Káté első kérdés felelete személyes hangvételben fogalmazza meg ugyanezt a hitvallást: „életünkben és halálunkban egyetlenegy vigasztalásunk, hogy testestől-lelkestől az Úréi vagyunk”. Luther énekével szólva, ha a világ összes ördöge is elnyelni akarna, rajtunk nem lehet diadalma, mert az Úréi vagyunk, mert az Úré a föld és annak teljessége.

[[paginate]]

2.

Ezek után felmerül a kérdés, amelyet a zsoltáros is megfogalmaz a második szakaszban: hogyan kerülhetünk e dicső Király közelébe? (3-6)

Ezt a kérdést a 24. zsoltár a maga módján fogalmazza meg: Ki mehet fel az Úr hegyére? A templomot, mint Isten lakóhelyének külső kiábrázolását, a Sion hegyén építhették fel. De Isten csak úgy engedte megépíteni ezt a templomot, hogy tudatta népével, hogy az Ő jelenléte nem köthető egy épülethez, hiszen Őt az egek egei sem fogadhatják be (2Krónika 2,5). Mégis a kép és az ehhez kapcsolódó kérdés erre irányul: Hogyan kerülhetünk e dicső király közelébe, akinél nincs nagyobb, és aki védelmet és oltalmat ad nekünk?

Válaszoljunk a kérdésre!

Nem feltétlenül az olyan ember kerülhet az Úr közelébe, aki a szent Istent emlegeti, a szenthelyeket látványosan látogatja, a szentiratokra hivatkozik, a szenttanokat halálosan komolyan veszi. Legalábbis a zsoltár írója nem ezt válaszolja a feltett kérdésre. Pedig manapság szívesen adnánk ezt a választ az úgynevezett „könyvvallások” kultúrájában különösképpen.

Ehelyett a zsoltár következőt válaszolja. Ki mehet föl az Úr hegyére? Az, akinek tiszta a szíve, tiszta az ajka, és tiszta a keze. Tehát aki tiszta gondolataiban, szavaiban és tetteiben tiszta; nem gondol, szól és cselekszik hiábavalóságot, hamisságot, hazugságot. Ez a három testrész, a szív, a száj és a kéz kiemelt jelentőséggel bír az ószövetségi embertanban, összefoglalja az egész embert.

Mindezt végiggondolva döbbenünk rá arra, hogy mennyi tisztátalanság terhel bennünket, gondolatainkat, szavainkat, tetteinket egyaránt. Elhatároztam, ha megérem a nyugdíjat, minél távolabb tartom magam attól, amit internetnek, emailnak, mobiltelefonnak neveznek. Mert, noha sok áldásuk is van, ezekben szinte töményen jelen van az ember tisztátalansága. Bizonyos esetekben nem győzök csodálkozni, hogy egy-egy ember mit árul el magáról az interneten, ijesztő, nem ilyennek ismertem, nyilván felületesen ismertem.

A zsoltár írója önvizsgálatra hív bennünket, valamint annak belátására, hogy a magunk erejéből nem mehetünk fel az Úr hegyére, nem kerülhetünk az Úr biztonságot adó, ajándékozó közelségébe. A magam erejéből nem vagyok méltó arra, hogy küszöbét átlépjem: szabadításra, az Ő igazságára, áldására van szükségem; vagyis megváltásra.

[[paginate]]

3.

Éppen itt szólal meg a 24. zsoltárból fakadó evangélium: mi nem mehetünk az Úrhoz, ezért Ő jön hozzánk, Ő teszi meg felénk az első lépést; hatalmát kegyelmes szeretetében mutatja meg nekünk. Jön az Isten!

Ez a zsoltár eredetileg egy „kultuszdráma”, amelyet az őszi aratási ünnepen évről-évre megismételtek, hogy Isten ismeretét továbbadják a következő nemzedéknek. Ennek a kultuszdrámának fontos eleme volt az a jelenet, amikor Isten elfoglalta a trónját a templomban, a Szentek Szentjében. Mivel az Urat az egek egei sem fogadhatják be, mint ahogy már említettük, a Sion hegyének temploma hatalmasra tárt kapukkal várja az Úr érkezését. A 24. zsoltár az Úr trónfoglaló éneke.

Mi nem tudunk felmenni Őhozzá. Ezért Ő jön el hozzánk, azokhoz, akik Őt kizártuk az életünkből.

Ő eljött, az első karácsonyon a betlehemi jászolban található kisgyermekben, aki később meghalt a kereszten, és feltámadott a halálból. Isten eljött egy gyermekben, és a gyermek elve az élet, az elevenség, a reménység, a jövő záloga.

Ő eljött, és Ő itt van. Itt van az istentiszteleteken Igéje és Lelke által; jelen van az életünk minden eseményében, jóban és rosszban egyaránt. Minden esemény azt szolgálja, hogy megtérjünk, és komolyan vegyük Őt, aki eljött, itt van közöttünk, biztonságot adó hatalmával kegyelmesen megajándékozott bennünket.

Ő eljött, Ő itt van, és Ő visszajön az általa rendelt időben, hogy teljessé tegye rajtunk a megváltás művét. Ő visszajön és megvédi azt, ami, aki az övé. Az istentisztelet végén énekeljük majd azt a pietista éneket, hogy Jézus árva csendben az ajtón kívül állsz (457. dicséret). Valóban, amíg tart a kegyelmi idő, Jézus csendben áll, és várja az ajtónyitásunkat, hiszen Ő már eljött. De ha a kegyelmi idő letelt, nem vár tovább, és hatalommal visszajön, hogy megvédje ami, aki az övé. Ismét hangsúlyozom Luther énekét: ha a világ összes ördöge is elnyelni akarna, rajtunk nincs hatalma (390. dicséret).

Ő eljött, itt van, visszajön: hatalmát kegyelmében mutatta meg a Jézus Krisztusban. Őelőtte minden emberi erő, hatalom, dicsőség szétporlad, és Ő lesz minden mindenekbe, aki övéit óvja, védi, felemeli.

*

Luther énekét hadd idézzem József Attila fordításában (részlet):

„Erős vár a mi Istenünk, / Kemény vasunk és vértünk. / Ínségben együtt van velünk / Megvált és harcol értünk. /[…] Önnön erőnk csak délibáb / És bizony esnénk esten; / De harcba küldte Egy Fiát / Értünk maga az Isten. / Kérded-é, ki az? / Jézus, az igaz. / Sok had / Egy a fő / Nincs Isten más, csak Ő, / Krisztus, a Győzedelmes.”

A Szentírás záró imádságát mondjuk el: Jöjj, Urunk Jézus! (Jelenések 22,20)

Steinbach József