Hetedikes voltam, amikor egy szép napon a tiszteletes úr benyitott hozzánk és azt kérdezte apámtól:

– Aztán gondolkoztak-e azon, mi legyen a gyermekből?
– Gondolkozni gondolkoztunk, de hát...
– A legjobb lenne, ha a papi hivatást választaná – válaszolta a lelkipásztor. – Jó lenne, biz a’, de…

Anyám, aki odább, a lacikonyhában szorgoskodott, közbeszólt:

– Nincs nekünk ahhoz tehetségünk, tiszteletes úr. Az a legfontosabb, hogy egy jó szakma legyen a gyermek kezében.
– Mire gondol, Juliska néném?
– A szabóságra – vágta rá anyám. – Télen a meleg szobában, nyáron meg nem kell izzadnia a mezőn a nagy hőségben.

De a sors másképp rendelte: ugyanaz év őszén már a Fémipari szakiskola diákja voltam Nagyváradon. Ahol – alig néhány évvel a második világégés után – hetente csak háromszor adtak kenyeret a menzán, a többi napokon dohos tengeri lisztből keményre főzött puliszkakockákat kaptunk, amit, ha már nem bírtuk lenyelni, mert keserű volt és büdös, a mennyezetre meg a falakhoz csapkodtuk, hogy sárga lett tőle a kantin.

Három évvel később sárgaságot kaptam. Rövid kórházi kezelés után szigorú diétára fogtak. Betegszabadságra hazamentem a szülőfalumba.

[[paginate]]

Alig néhány héttel hazamenetelem után Magyarországon kitört a forradalom és szabadságharc. A falu hirtelen olyan lett, mint egy megbolydult méhkas. Az emberek naponta többször is a kocsmába jártak érdeklődni, kérdezgetni: mi újság, mi történt, hogy alakul a helyzet? Kezdték őszintén hinni, hogy vége szakad a teljesíthetetlen beszolgáltatásoknak, megmenekülnek a kollektivizálás rémképétől, kiszabadulhatnak a Moloch karmaiból. Majd mindenki azt remélte, hogy visszacsatolnak bennünket Magyarországhoz, mert Magyarkakucs - ez az Árpád-kori kis település - alig kőhajításnyira van a magyar határtól. Viszont bizonytalan kósza híreken kívül mást nemigen tudtak meg egymástól. Az útba eső patkolókovács műhelyében sem lettek okosabbak.

A faluban egyetlen egy rádiókészülék sem volt.

Akkorra én már elsajátítottam egyik osztálytársamtól és jó baráttól a legegyszerűbb készülék elkészítésének a „tudományát”.

Felmentem Váradra, és nagy örömömre az ócskapiacon használt kondenzátorra bukkantam. Az üzletből fülhallgatót, kristálydetektort, és negyvenöt méternyi antennahuzalt vásároltam. Azt már régebbről tudtam, minél hosszabb az antenna, annál jobb a vétel. Pláne, ha a huzal merőlegesen néz az adóra.

A magam bütykölte kristálydetektoros rádió volt a világgal való kapcsolattartás egyetlen eszköze. Ezen a kezdetleges készüléken követtem a magyar forradalom eseményeit. A tündökletes rövid utat, és a kifeslő bimbó, az áhított ígéret tragikus eltiprását.

Ekkortól én tájékoztattam falusfeleimet is az eseményekről.

Most is fülemben cseng a magyar miniszterelnök november 4-én hajnalban elmondott beszéde, amit a mindössze négy napos Szabad Kossuth Rádió sugárzott: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével...”

Három órával később a Magyar Írók Szövetsége fordult a világ jobbik feléhez segélykiáltásával: „Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni.

Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!...”

Betegszabadságról visszatérve, az iskolában néma csend fogadott. Mintha kollektív amnéziába estek volna: mindenki elnémult, mélyen hallgatott.

[[paginate]]

Időnként elhurcolásokról, kínvallatásokról, kivégzésekről, súlyos börtönévekről röppentek fel ellenőrizhetetlen hírek. A hatalom az agyonhallgatás, elnémítás taktikáját választotta azzal az alig burkolt céllal, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is.

1957 nyarán végeztem a fémipari szakiskolát. Géza barátommal, akitől a rádiókészítés „tudományát” elsajátítottam, Nagybányára, az aranybánya műhelyébe helyeztek. Elámultunk az ultramodern felszereléseken, de fizetésünk kevesebb volt az éhbérnél. Hogy megéljünk, elhatároztuk, hogy rádiókészülékeket fogunk összeeszkábálni, és eladjuk. Iminnen-amonnan, padlászugokban és másutt talált, potom áron megszerzett alkatrészekből lámpás sípládákat tajkoltunk ütött-kopott dobozokban. Így már futott a csikó, jobban ment sorunk, de sajna nem sokáig, mert valaki befújt bennünket. Egyik nap délutánján két rendőr állított be hozzánk, és keményen kérdőre vontak:

– Honnan vettétek, kiktől szereztétek az alkatrészeket?  Hány készüléket csináltatok? Hányat adtatok el? Kiknek? Mennyiért? Ismeritek őket? Elérhetőségük? Hol laknak? …  – pattogtak a szigorú kérdések.

A kérdező beosztott kollégája hangyaszorgalommal jegyezte noteszébe az adatokat.

A kis szobánkban szétszórtan heverő alkatrészeket, minden kis vagyonkánkat elkobozták.

De egészen más természetű, olyan kérdéseket is feltettek, hogy a meglepetéstől tátva maradt a szánk:

– Hogy kerültetek ide?
– Egyik munkatársunk segített benne.
– Tudjátok, kik ezek a nők?
– Nem.
– Mit csináltak veletek?
– Semmit.
– Biztos?
– Az egyik esténként be-bejött, az ágyunk szélére ült, és beszélgettünk.
– Semmi egyebet?...
– Semmit.
– Melyikük jött begyakrabban?
– Az idősebbik.
– Tudjátok, hogy annak bárcája is volt?
– …n 
– Tudjátok, mi az, hogy bárcás?
– …

Másnapra el kellett tűnnünk az albérletből.

[[paginate]]

Akkor ijedtünk meg igazán, amikor a munkahelyen elmeséltük a kollégáknak, mi történt velünk.

– Mit csináltatok ti szerencsétlenek! Rádiót készíteni és eladni ’56 után!? Te jó Isten!

Harmadnap berendeltek bennünket az őrsre, alaposan megfenyegettek, és csak a Jóisten meg jó szerencsénk (naivitásunk?) mentett meg attól, hogy hűvösre kerüljünk.

Szűk esztendővel később már Nagyváradon dolgoztam a fűtőházban, ahol gőzmozdonyokat generáloztunk.

Egyik munkatársam bíztatására ötvennyolcban beiratkoztam az estibe. Ott találkoztam másodszor a forradalommal. Akkor viszont egészen közelről. Két bőrkabátos férfi lépett be óra közben az osztályterembe. Néhány szót váltottak az oktatóval. Hihetően jövetelük célját közölték vele. A tanárnő mindjárt oda is szólította Udvarit, aki épp a maradék sarat kaparta le gumicsizmájáról a pad alatt. Alig öt perccel az előtt érkezett az iskolába munkahelyéről, a villanytelepről.

Szemünk láttára vitték el az osztályteremből.

Közel tíz évvel később találkoztam vele egy trafikból kijövet. Félig kopasz volt, maradék haja deres.

– Szevasz, Bandi, hát kiszabadultál!?... – kérdeztem döbbenten.
– Ki – felelte fásultan.

A raboskodás éveiről és a „börtönélményekről” egyetlen szót sem ejtett. Harminc évvel később, a kommunista diktatúra összeomlása után tudtam meg, hogy volt osztálytársamnak mindössze az volt a „bűne”, hogy tagja volt a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének (SZVISZ)…

Tizedikes voltam az estiben, amikor munkahelyen két főtiszt összeírta azokat a fiatalokat, akik érettségihez közeledtek. Tiszti iskolába toborozták a kiszemelteket. Magas fizetést, jólétet ígértek, ami a nehéz fizikai munka és a nyomorúságos fizetések helyett ugyancsak kecsegtető volt. Nagyon nem fűlött hozzá a fogam, de hosszas győzködés után én is feliratkoztam. Tiszt leszek, gondoltam. Belügyis, ahogy mondták. Napokig csodálkoztam és gondolkoztam magamban: Hogy van ez, a hadseregben létezik belügy meg külügy? Mit csinál az egyik, és mit a másik? Leginkább az nem tetszett, hogy – mint mondták – „mindig készenlétben kell lennünk!” Több hetes töprengés után úgy döntöttem, nem nekem való ez az élet. Megérdeklődtem székházuk hollétét, és elmentem az illetékes tiszthez, hogy bejelentsem: meggondoltam magam.

Az épület bejáratnál két fegyveres katona fogadott és igazított el. Az egyik azt kérdezte, nem fél? Nem, feleltem, mitől féljek?

A magas rendfokozatú tiszt nyájasan fogadott, kávéval kínált. Ám amikor közöltem vele, hogy meggondoltam magam, visszalépek, úgy kirúgott, mint egy rongyot. Jóval később egy barátom világosított fel: tudod te, hol voltál? Hát az a szekuritaté (állambiztonság) székháza...

Romániában az ötvenhatos magyar forradalommal való rokonszenvezést, szervezkedést jóval később kezdték megtorolni. Igen súlyos ítéletek születtek azokban az években, amiknek igazi célja a magyarok megfélemlítése volt. Erich Bergel karmester, például, azért kapott hat évet, mert „vallásos” műveket (Haydn, Händel…) dirigált a brassói fekete templomban. Páskándi Gézával együtt vágták a nádat a Duna deltában.

[[paginate]]

No, de térjünk vissza az iskolai évekre és eseményekre.1959 őszén néhány belügyis tiszt jelent meg estedén az iskolánkban. A tanári kar és a diákság részvételével azon nyomban nagygyűlést rendeltek el, aminek tárgya: a magyar „ellenforradalom” és a vele szolidarizálók elítélése.

Pechemre az osztályfőnöknő engem jelölt ki: „Maga jobban tud beszélni, és azt is tudja, mit kell mondani.”

A felszólalásra kijelölteket a díszteremben az első padsorba ültették, elkülönítve. Következett egy üres padsor, az után a tanári kar és a diákok tömege.

Hozzám jőve az egyik tiszt halkan közölte velem: „El kell ítélnie a magyar ellenforradalmat és volt osztálytársát bűntettéért.” Nyüszítettem szörnyű helyzetemben. Mitévő legyek? Én Bandit nem fogom hibáztatni, az biztos. És a magyar forradalmat sem ítélem el. De akkor mit tegyek? – kérdeztem kétségbeesve magamtól. A tiszt enyhén karon fogott, és felkísért a színpadra. Ahol dermedten álltam, majd elkezdtem habogni. A szabadság szépségéről, a magyar szabadságharcokról, amiket bár eltiport a durva túlerő, de az eszméje mindig győzedelmeskedett. Végül eszembe jutott Petőfi gyönyörű gondolata a világszabadságról…

Lejőve a színpadról, a kijelölt „szónokokat” már az üresen tartott padsorba ültették. Alighogy felszusszantam, érzem, hogy valaki gyöngéden megveregeti a vállam. Hátranézek, látom, hogy a magyar tanárom előre hajol, és alig hallhatóan a fülembe súgja: „Jó voltál. Szépen beszéltél”. Szavai a megváltás erejével hatottak.

1969-ben végeztem a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem filozófia szakán. Moldovában, az orosz határ menti Jászvásáron osztottak szét, eufemisztikusan: neveztek ki bennünket. Amikor a bizottság elé léptem, még volt két tanársegédi hely a felsőoktatásban. Egyik a Marosvásárhelyi Orvosi, Gyógyszerészeti Egyetemen, a másik Moldovában, a jászvásári Műegyetemen. Marosvásárhelyt kértem, de az elnök azt válaszolta, hogy azt már elvitték. A terem előtt toporgó végzősök, az utánam kilépő oltyán fiútól azt kérdezték: Mit választottál!? Amire volt évfolyamtársam ezt válaszolta: a Marosvásárhelyi Orvosi, Gyógyszerészeti Egyetemet…

Bántott a nyilvánvaló arculcsapás. Másnap Marosvásárhelyre utaztam, hogy megtudjam, miért nem adták nekem a marosvásárhelyi tanársegédi állást. Szerencsém volt. Az Orvosi, Gyógyszerészeti Egyetem elméleti tanszékének tanszékvezetője egy négyszemközti beszélgetésen szó szerint ezt mondta: „Kedves kolléga, nagyon sajnálom, hogy nem maga került ide, de tudnia kell, hogy mi koratavaszon kemény ukázt kaptunk a Tanügyminisztériumból, hogy ide mindenképpen román ajkú végzőst kell felvenni, mert erősíteni kell a román nyelvű oktatást az egyetemen. S még az sem baj, ha az illető nem filozófiát végzett”.

Ez 1969 nyarán történt, és ötvenhárom évvel később, ma sincs önálló magyar nyelvű orvosi egyetem Marosvásárhelyen. Mert nincs hozzá politikai akarat.

Két hónappal később lényegében ugyanazon okból utasította el felvételemet a rektor a kolozsvári Műegyetemre: „Nu-mi mai trebuie inca un bozgor” vagyis: „Nekem ide nem kell még egy bozgor (a magyarok gúnyneve)”.

[[paginate]]

1970 elején újságíró bojtár lettem az Igazság nevű kolozsvári napilapnál. Fél évvel utána – az egyik kedves tanár hirtelen elhalálozása miatt – meghívtak vendégtanárnak a kolozsvári Képzőművészeti Egyetemre. Akkor huszonhat magyar hallgatóm volt. A magyar hallgatók létszámát minden évben zsugorították. Tizenöt évvel később, 1985-ben már csak két magyar diákot vizsgáztathattam le művészetelméletből. A vizsgateremből kijőve a titkárnő közölte velem:

– Tanár elvtárs, most érkezett az ukáz a minisztériumból, hogy a jövő tanévtől csak egy nyelven lehet tanítani az elméleti tárgyakat.

– Rendben van, tudomásul veszem – válaszoltam. De belém bújt az ördög, és megkérdeztem: – Legyen szíves, mondja már meg, melyik lesz az a nyelv, amelyen szabad lesz oktatni majd!

Aznap délután beadtam lemondásomat. A rektor – akiről 1989 decemberében kiderült, hogy másodállásban szekus ezredes – nem írta alá áthelyezési kérelmemet a Korunk folyóirathoz.

– Ha a miniszter aláírja, elmehet.

Meglepetésemre a miniszter nyomban fogadott. Enyhén szólva értetlenkedett kérésemen.

– Nem látja maga, mások, hogy könyökölnek, hogy bekerüljenek a felsőoktatásba? Maga pedig el akar menni? Miért?
– Mert fölöslegessé tettek.
– Kicsoda?
– Azt hiszem, a Miniszter úr…
– Hogyan? – hökkent meg.
– Úgy, hogy olyan rendeletet hozott, hogy… Tizenöt évvel ezelőtt engem nem azért hívtak a Képzőművészeti Egyetemre, hogy román nyelven tanítsak, hanem hogy a magyar csoportokat oktatassam.
– De hát ön tökéletesen beszél románul.  
– Köszönöm a dicséretet, de a pandantom született román, aki biztosan jobban meg fogja tudni csinálni…
– Nagyon sajnálom, de ha mindenképp ragaszkodik hozzá… - És aláírta az „elbocsátó szép üzenetet”.

[[paginate]]

Doktori diplomámat közel két évig nem adta ide a bukaresti „nosztrifikáló bizottság”, jóllehet Kolozsvárott dicsérettel védtem meg, és nyomban kiadásra is ajánlották a dolgozatomat. Csakhogy Ceausescuék olyan rendeletet hoztak, hogy semmit, ami a magyar múlttal foglalkozik, sem könyv formában nem szabad kiadni, sem a sajtóban foglalkozni vele. Így harminc évvel később Pesten jelent meg a felvilágosodás kori erdélyi magyar értelmiség ethoszáról írt tanulmánykötetem. A nosztrifikáló bizottság azzal indokolta nemleges döntését, hogy „nem foglalkozott a román felvilágosítókkal is”. Azért nem foglalkozott, mert nem ez volt a témája, replikázott a bizottság józanabb fele. Nem baj, volt a viszontválasz: Romániában él, román kenyeret eszik, tanulmányozza behatóan a román illuminizmust is. (Mellesleg, de nem jelentőség nélküliként jegyezzük meg, hogy az ortodox világban nem volt illuminista mozgalom.)

1987-ben Budapestre szerettem volna menni orvosi kivizsgálásra, de nem kaptam útlevelet. A rendőrségen félévig bolondítottak: Még nem oldódott meg a kérése, jöjjön vissza két hét múlva. Türelmem fogytán kihallgatást kértem. A szekus ezredes ezekkel a szavakkal utasította el útlevélkérelmemet:

– Nem látja maga, mi folyik Magyarországon?
– Én nem azért akarok Budapestre menni, hogy forradalmasítsam az országot, hanem orvosi kivizsgálásra. Itt a látlelet…
– Lehetetlen helyzetemben végül a Kolozs megyei pártbizottság első titkához fordultam:
– Mi rossz fát tettem én a tűzre, hogy nem kapok turista útlevelet?
– Menj és mondd meg nekik, én mondtam, hogy azonnal állítsák ki az útleveledet.

Az útlevélosztályon a szekus tiszt így reagált a megyei első titkár utasítására:

– Lehet, hogy a párt jóváhagyta magának, de mi vagyunk az a fórum, amely dönt ezekben a kérdésekben.

Ekkor győződtem meg róla, hogy az állambiztonsági szerv (szekuritate) a párt fölött áll.

Ezek után úgy döntöttem: nincs tovább. Benyújtottam áttelepedési kérelmemet: végleg távozom az országból. Közel két év várakozás után sikerült visszahonosodnom: lettem ismét magyar állampolgár. Azóta kis hazámban igyekszem szerény képességeimmel kutatni az igazságot és szolgálni a nemzet közösségét, amelyből vétettem. Remélem, nem hiába teszem.

Aniszi Kálmán