Nagyon jó témát tárgyal a Confessio! Nemcsak úgy értem ezt az elismerést, hogy vitális, fontos kérdésről van szó, ha a keresztyénség helyzetét boncolgatjuk, hanem azért is, mert a közös gondolkodás során tisztázódhat az is: mit értünk e rövid cím hallatán. A „keresztyénség” szót értheti valaki úgy is, hogy a keresztyén egyház intézménye, a vallás szociológiai jelenségként, vagy az „ecclesia visibilis” (látható egyház) mindenki számára észlelhető, s tudós számára kutatható voltát próbáljuk kiértékelni. Értheti azonban úgy is valaki e szót, hogy a keresztyén hitről beszélek, amit mindazok, akik e láthatatlan közösség („ecclesia invisibilis”) tagjai jól kivehetően érzékelnek, viszont tudományos módszerekkel nehezebben tudnak megragadni, vagy kifejezésre juttatni. Voltaképpen mindkét kérdésföltevés értelmes, sőt tárgyalásra méltó! – Aztán persze ott a másik kérdés: a keresztyénség helyzete – de hol? Immár évtizedek óta megszokott dolog, hogy sokkalta mozgékonyabb, virulensebb a keresztyénség azokban a térségekben, ahol nem az évszázados, megszokott utat járja. Néhány évtizeddel ezelőtt az ökumenikus párbeszédben a „fiatal egyházakról” volt szokás beszélni, mint a keresztyénség nagy ígéreteiről. Nem csak itt beszélhetünk azonban aktív keresztyén életről: a dél-amerikai szegény keresztyénséget éppúgy hangsúlyozhatjuk itt, mint sok üldözött keresztyén közösség bizonyságtételét – már pedig talán sokkolóan hatott, de igaz, hogy a keresztyénség az egyik legüldözöttebb vallás a világon! Az üldöztetést elszenvedők között vannak ősi egyházak is. – Harmadsorban talán említhetjük még: érthető a „keresztyénség” kifejezésen az is, ahogy a különböző helyen, eltérő életkörülmények között élő keresztyének közötti kapcsolat alakul. Végsősoron a kívülállók ezt láthatják leginkább! S hogy ez mennyire jellemző, arra csak egy példát hadd hozzak, néhány évtizeddel korábbról: egy „fiatal egyház” képviselője látogatást tett a német evangélikusoknál, akik örömmel hallgatták beszámolóját, s osztozni kívántak a gondokban. „Mit tehetünk Önökért?” – hangzott el a beszélgetés végén. A német lelkész, aki a történetet elmondta nekem, hozzáfűzte: mi ezt úgy értettük, hogy ez mennyit jelent Márkában. Szép történet ez, hiszen segítőkészséget, szolidaritást jelent, kontinenseken átnyúlva. A válasz azonban egészen más volt: „imádkozzatok értünk, s maradjunk kapcsolatban!” – Nem vitás: a válasz talán még szebb!

Talán megbocsátható, ha az alábbi sorok nem akarnak túl igényesek lenni, s lemondanak arról, hogy az egész világ, illetve az egész keresztyénség valamennyi kérdésével foglalkozzanak. Ha csak Európára, s ezen belül első sorban Magyarországra koncentrálunk, az úgyis olyan széles köröket fog át, hogy bőséges tartalommal lát el bennünket! A kép, ami Európában, vagy akár csak a mi kis országunkban elénk tárul, önmagában is zavarba ejtő: hogyan tudjuk átfogni a hagyományos történeti egyházak, az újprotestáns felekezetek, vagy a modern közösségek széles körét? Talán egyetértésre lelhetek, ha egy régi, jól ismert modellre utalok, amit még Dietrich Bonhoeffer (1906–1945) alapozott meg: egy új korszak előtt állunk, amelyet a „felnőtt világ” (mündige Welt) jellemez. Az európai és észak-amerikai társadalmak az egyházi tekintély alól felszabadultak, s egyre több része a társadalmi életnek függetlenné válik a hittől éppúgy, mint az egyházi irányítástól. Ezt lehet akár az egyház háttérbe szorulásaként is értelmezni; Bonhoeffer mégis inkább arra gondol, hogy az új helyzetnek ígéretei is vannak: az egyház lehet végre az, aminek lennie kell, a kiválasztottak gyülekezete („coetus electorum”), Krisztus követőinek közössége. Sajátos módon átfogalmazva talán mondhatjuk így: az egyház működése extenzitásának visszaszorulása nála azt az ígéretet is tartalmazza, hogy lehet az intenzitást növelni. Talán világos ebből, hogy Bonhoeffer gondolatait a kor egyházi életének kritikája is táplálta: hitvallást, és nem a politika kiszolgálását követelte kortársaitól, első renden Németországban, de egész Európában.

[[paginate]]

Sok gondolatunk lehet Bonhoeffer bizonyságtételéről, amit mártírhalála pecsételt meg. A német teológiában útmutató lett a II. világháború után gondolkodása, de Magyarországon is meglehetős nagy népszerűségnek örvendett. Etikája, homiletikája, börtönlevelei, elmélkedései, a „Követés” c. könyve, a „Szentek közössége” c. könyve megjelentek magyarul is, több válogatás is készült művei közül. Ugyanakkor vannak nekünk is tapasztalataink: a kommunizmus éveiben kényszerű hátraszorulás ugyan átmenetileg tényleg jelentette azt, hogy a gyülekezeti élet érezhetően gazdagabb lett. Ám ennek oka az volt, hogy a társadalom több helyén szolgáló keresztyének mindenhonnan kiszorultak, s csak a gyülekezet maradt az egyetlen olyan hely, ahol hitüket megélhették. Az 1960-as és 1970-es évekre aztán szomorú valósággá vált a csökkenés érezhető ténye. Nem mindig van az úgy, hogy az extenzitás, a kiterjedtség visszaszorulásával nő az intenzitás! Néha lehet fordított is a helyzet: a misszió térvesztésével lényegi csorbát szenved maga a keresztyén hit. – Bárhogy is értelmezze azonban valaki Bonhoeffer teológiáját, azt nem vitathatja, hogy a tényfeltárást jól elvégezte a német teológus: az európai társadalom számtalan szegmense önállósodott, függetlenedett az egyház korábban végzett szolgálatától, s önmaga is képes megállni. Így van ez az egészségügyben, az oktatásügyben, a népjóléti szférában, a tudományokban – és sorolhatnánk még, hogy hol szekularizálódott az európai társadalom. Ez végbemehetett úgy, hogy az egyházak maguk mondtak le bizonyos területekről, hiszen az állam már eléggé fejlett volt ahhoz, hogy például az oktatásügyet és egészségügyet ellássa – ez körülbelül a svájci modell. Vagy végbemehetett úgy is, hogy politikai nyomásra az egyházaknak át kellett adniuk intézményeiket az államnak, tehát kényszerűségből – ez a magyar modell. Kicsit eltér, s talán kivételnek számít a francia modell, ahol éppen a kisebbségben levő protestáns egyházak kérték már a XIX. század végén, hogy az állam vállaljon át különböző funkciókat. Ennek oka az volt, hogy a római katolikus egyház az intézményeken keresztül tovább folytatta az ellenreformációt; a protestáns egyházak pedig laikus egyháztagjaikon keresztül remélték, hogy az állami intézményekben nagyobb lehet a befolyásuk a társadalomra. E folyamat, amit „laicitásnak” neveztek a XX. században során, ma már érezteti negatív hatásait is, még ha a korábbi helyzet visszásságát nehéz is lenne tagadni! Ilyen vagy olyan formában azonban mindhárom modell azt eredményezte, hogy az intézményes háttérbe szorulás lehetővé tette a társadalom tagjai számára, hogy életüket az egyház, a keresztyén hit nélkül szervezzék meg, s bár ennek tényleg lehet a keresztyén hit számára felszabadító jellege is, az egyházakra azonban azt a kötelességet rója, hogy Jézus Krisztus nevét a társadalom minden szegletébe eljuttassa – önmagától ugyanis nem jut el! Aligha véletlen, hogy Magyarországon is milyen fontos fogalommá vált a XX. század során a belmisszió, értsd: a misszió egy hagyományosan keresztyén kultúrával rendelkező országban.

Talán nem általánosítás, hanem csak a közös nevező keresése, ha azt állítjuk: a fentebb vázolt kép jellemző egész Európára, az Atlanti-óceántól az Urálig, az államegyházakon keresztül az ortodoxiára is, átfogva a legkülönbözőbb közösségeket – a karizmatikusokat, vagy akár fundamentalista alapon állókat is. Az viszont igaz, hogy az egyházak különbözőképpen dolgozzák fel ezt a folyamatot (amiben nyilván annak is van szerepe, hogy bár a folyamat azonos, mégis az egyes országok eltérő stádiumokban lehetnek). Hogy a végleteket említsük először: a római-katolikus egyház, illetve az ortodox egyházak talán erősebben ragaszkodnak hagyományozott szerepükhöz a társadalomban, még a megváltozott körülmények között is. A II. Vatikáni Zsinaton nem véletlenül beszélt XXIII. János pápa „aggiornamento”-ról, tehát a korhoz való alkalmazkodásról – s az is igaz, hogy a II. Vatikáni Zsinat tanítását nem minden ország katolicizmusa követte egyformán gyorsan! A másik végletet mindazáltal az újprotestáns közösségek jelentik, amelyek (nem kis észak-amerikai hatásra) önmagukat társadalmilag úgy értelmezik, mint bármely más egyesület; külső létformájukat is ennek megfelelően szervezik meg, s majd csak a tartalom árulja el, hogy keresztyén közösségről van szó. Ha jól látom, a tétovaság leginkább a történelmi protestáns egyházakat jellemzi e kérdésben: egyrészt persze ragaszkodnak régi társadalmi formájukhoz, másrészt pedig sürgetik a modernizációt. Az elmúlt évtizedekben megszoktuk, hogy a népegyház–hitvalló egyház modelljeit ütköztették egymással – nyilván ez is még a nemzeti szocializmus tapasztalataira megy vissza, s a Barmeni Hitvallás, illetve a Hitvalló Egyház teológiai örökségét ápolja.

[[paginate]]

Ennek a kettősségnek azonban megvan a maga problémája is! Egyrészt az értékes történelmi örökség, a Hitvalló Egyház szembenállása a nácizmussal nyilván értékes lelki tartalmat közöl velünk, ám mégsem akart konkurens modell lenni a népegyházzal szemben, hanem csak egy speciális helyzetben, egy speciális időre nézve kínálta fel magát megoldásnak. A hitvalló atyák nem voltak abban a helyzetben, hogy a XXI. század keresztyénségét vázolják fel; az itt és most követelményének kellett megfelelniük. Kérdés, hogy időleges megoldásuk valóban szolgálhat-e állandó modellként. A másik gond az említett ütköztetéssel tartalmi jellegű: vajon egy hagyományos keresztyén neveltetésű ember nem lehet éppúgy hitvalló, mint egy most megtért? Vajon tényleg mindig hitvallásos helyzetben („status confessionis”) vagyunk, s nincsenek olyan helyzetek, amikor egy keresztyén ember, vagy egy keresztyén közösség puszta meglétével is üzenhet a társadalomnak? Ez a nézet sok csendes, feltűnést kerülő, „egyszerű” keresztyén ember bizonyságtételét tagadná! Főként pedig: milyen legyen a „hitvalló egyház” szervezeti és külső megjelenési formája, miben különbözik az a „népegyháztól”? Összegezve a leírtakat: talán éppen a történelmi protestáns egyházaknak kell a legsürgősebben elgondolkozniuk jövő egyházi struktúráik kialakításáról, illetve bizonyságtételük hatékonyságáról a modern társadalmakban!

a) Ha már az egyházi intézményeket említettük, kezdjük is velük a sort! Az európai egyházaknak bár lényegesen kevesebb intézményük van, mint korábban (vagy legalábbis: a társadalom intézményrendszerén belül csökkent arányszámuk), mégsem nevezhetjük őket jelentékteleneknek. Így van ez Magyarországon is, ahol ugyan korábban elvesztették az egyházak intézményeik jórészét, s az 1990-es fordulat után sem kapták vissza teljes mértékig, a meglévő intézményes keret jelentős – és talán az egyházak nagyságához mérten elegendőnek mondható. Ezzel már mondtunk is valami lényegeset: elegendő az egyházak nagyságához, az egyháztagok számához, a gyülekezetek teljesítőképességéhez mérten; de nem föltétlenül a társadalmi igényhez mérten! Lehet, hogy csak Magyarországra, esetleg Közép-Európa keleti felére érvényes, de itt mindenképpen, hogy a társadalom intézményeibe vetett bizalom oly mélyre esett, hogy szinte automatikus az egyházi intézmények felé fordulás. Ugyanakkor azonban úgy gondolom, az alábbi megfontolások a nyugat-európai egyházi intézmények esetére is igaz: Ilyen helyzetben (sőt nem csak ilyen helyzetben) felbecsülhetetlenül fontos, hogy a keresztyén közösségek hogyan működtetik ezeket az intézményeket.

Talán legegyszerűbb a példa az iskolaügy esetében: már a szocializmus idején is érdekes volt a bizalom az egyházi iskolák iránt. A fordulat után sok egyházi iskola újjáalapítása mutatja, hogy ez a bizalom, sőt immár igény megmaradt, talán fokozódott. Áldott emlékű Kálmán Attila mondta egyszer a Pápai Református Gimnázium igazgatójaként, amikor fizikai szertárát bemutatta: ez a műszer itt nem az iskoláé, hanem a tanár magántulajdona. Mivel az iskolának még nem volt pénze, hogy hasonlót vegyen, ezért behozta az iskolába – majd hozzáfűzte: másutt ez talán megtörténik, nálunk ez természetes! A példa egyszerű, de annál beszédesebb: az egyházi iskolának nem csak azt kell adnia, amit egy átlag iskolának, hanem a személyes elkötelezettség, igen: a hit által, többet. Lehet, hogy ez több munkát is jelent a tanárnak, de nem ez a lényeg, hiszen ez a többlet minőségi többlet, ez az az „egzisztenciális plusz” (H. Ott baseli teológus szavai ezek), amit a hitünk jelent nekünk – nekünk, és reménység szerint diákjainknak is. E többlet nélkül nyilván nincs értelme fenntartani egyházi iskolákat, hiszen az átlagos oktatási kötelezettség teljesítése az állam feladata. Röviden: az iskolának ugyanazt kell sugároznia, amit a keresztyén gyülekezet hirdet, magát a keresztyén hitet. Az iskolaügy természetesen társadalmi feladat, amelynek ellátásában az egyház (nyomatékosan: a kiválasztottak közössége) részt vehet, de ekkléziológiai szempontból sokkalta fontosabb, hogy az egyházi iskola a keresztyén misszió kiemelten fontos helye, amennyiben az egész társadalom számára modell értékű lehet az ifjak nevelése. S most hadd ne soroljam azokat a nevelési problémákat, amelyekkel bőségesen foglalkoznak mai pedagógusok és pszichológusok: a generációs problémákkal, az X, Y és Z generációk speciális helyzetével, a széttöredezett családok okozta traumákkal stb. – ezeket mind keresztyén szellemben sokkal hatékonyabban lehet kezelni, s ezért valóban modell lehet a keresztyén iskola az egész társadalomban.

[[paginate]]

Ha kicsit hosszabban időztünk az iskola mellett, az csak azért volt, mert talán itt mutatható meg leginkább, mit jelent az az „egzisztenciális plusz”, amit egy keresztyén közösség nyújthat. Lehet, hogy az egyházi iskolák nem lesznek újra elterjedtek Európában, mint voltak (s Magyarországon sem), de jelenlétükkel olyan értéket képviselhetnek, amiről elszegényedés nélkül nem lehet lemondani! Ugyanezt elmondhatjuk az egészségügyről is; az eltérés itt viszont ugyanakkor jelentős, hiszen jóval kevesebb egyházi kórház van hazánkban éppúgy, mint más európai országban. Egy kórház fenntartása rendkívül költséges, és ahogy az orvostudomány fejlődését látjuk: egyre drágább is lesz! Ha azt gondolnánk, hogy ez csak magyarországi tapasztalatunk, akkor tőlünk egy kicsit nyugatra meglepően hasonló jelenségekre figyelhetünk fel: ugyan lényegesen magasabb szinten, de ugyanolyan nehézségekkel kell megbirkózni Ausztriában, Németországban, de Svájcban is. Főleg a betegápolás szenved olyan hiányosságokat, hogy kelet-európai vendégmunkásokra van szükség a gazdagnak mondott országokban is. Óriásian szükség van egy olyan modellre, amely nemcsak financiális alapokon nyugszik, hanem pozitív személyi elkötelezettségre is; jelenleg ebben a keresztyén kórháznak egyszerűen nincs konkurenciája. Ugyanez érvényes az idősek gondozására, a szegényekről való gondoskodásra, a szociális munkára, ahol immár évtizedes tapasztalat, hogy olyan apró, de lényeges részleteket semmilyen állami szerv nem tud úgy észlelni, mint a keresztyén egyházak. – Összefoglalva azt kell mondanunk tehát, hogy bármennyire is csökkent a keresztyén intézmények számaránya a társadalomban, mégis szolgálatuk változatlanul nagy ígéret mind a társadalom tagjai, mind pedig az egyházak számára. Fontos azonban az, hogy az itt dolgozó munkatársak tudatosan a keresztyén hitet képviseljék – a maguk módján hirdessék az evangéliumot!

b) Primer módon mindazáltal változatlanul a gyülekezeti élet a keresztyén hit megélésének helye – hitből hitbe! Itt hadd legyek egy kicsit provokatív módon konzervatív: én azt hiszem, hogy kétezer év óta a gyülekezeti élet formájában talán sokat, lényegében azonban alig változott. Strassburg evangélikus reformátora, Bucer Márton nem újat mondott (s Genfben Kálvin János is átvette szavait), amikor azt állította, hogy egyház ott van, ahol tisztán hirdetik az evangéliumot, a sákramentumokat Krisztus akaratának megfelelően szolgáltatják ki, s kölcsönös lelkigondozással óvják az egyház rendjét. A reformátorok igen erősen ragaszkodtak az egyház lokális jellegéhez: az egy helyütt lakó keresztyén hívők gyülekezeti közössége az egyház, s az egyházi felsőbbség a szubszidiaritás elve szerint csupán segíti a helyi gyülekezeteket azokban a kérdésekben, amelyek lokálisan nem oldhatók meg. Ezt az elvet először az Emdeni Zsinat fogalmazta meg 1571-ben, de az Európa Tanács is magáévá tette ezt (fűzzük hozzá: Catherine Lalumière, francia baloldali politikus kezdeményezésére, aki református vallású). Ugyan a technikai lehetőségek sok egyéb modellt is lehetővé tesznek, s ezeket ki is kell használnunk – virtuális közösség, internetes kommunikáció, stb. –, de az alapmodell feltételezhetőleg még hosszú ideig megmarad az, ami eddig volt, s az alternatív lehetőségeknek is az alapmodellből kell kiindulniuk. Magyarországi viszonyaink között csupán egyet kívánok még hozzáfűzni: a helyi gyülekezet modelljének azért alkalmazkodnia kell a társadalmi mobilitáshoz is. Valamilyen módszert kell találjunk arra, hogyha egy gyülekezeti tag elköltözik az egyik településről a másikra, az egyházi követés mégis tovább kísérje őt új lakóhelyén is. Konzervatív véleményemet hadd fejezem ki polémiával is: tudom, hogy az elmúlt évtizedekben egyházi köreinkben is folyt vita a gyermekkeresztségről. Azok, akik létjogosultságát tagadták, előszeretettel hivatkoztak Barth Károly véleményére, bár azt nem fűzték hozzá, hogy Barth Károly kutatási eredményei ellenére gyermekeit megkereszteltette. Fia, Markus Barth kedves és tisztelt tanárom volt (ő 1951-ben jelentette meg könyvét: „Die Taufe – Ein Sakrament?”) – nem vele folytatok polémiát! Viszont a „hitvalló egyház” modelljének ilyen alkalmazása, a hit személyes döntésének abszolutizálása elkendőzi, hogy a hit megvallói ajándékként élik meg hitüket, s messzemenően figyelmen kívül hagyja e sákramentum közösségi jellegét. A kérdés itt most nem is annyira a sákramentumok körüli teológiai párbeszéd, mint inkább a hagyományos gyülekezeti élet alkalmai: én se szükségét, se értelmét nem látom annak, hogy ezeket leépítsük, inkább annak, hogy gazdagítsuk és tartalommal töltsük meg. Mi kifogás lehetne az ellen, ha egy hitben élő közösség tagjai életpályájuk jelentős fordulópontjait gyülekezeti közösségben, közös hálaadással ünnepeljék meg? Fiatal koromban viszonylag keveset beszéltünk az egyházi év egyes alkalmairól (eltekintve a nagy ünnepeket); most viszont örömmel olvasom Pap Ferenc tollából a 2017-ben megjelent „Az egyházi év” c. könyvet. Úgy tűnik, nem vagyok egészen elszigetelt konzervativizmusomban…

[[paginate]]

Ugyanakkor azonban sajátos önellentmondással hadd tagadom a fentiek konzervatív jellegét! Egy ilyen közösségnek ugyanis teljes mértékig van helye a modern társadalomban, sőt előkelő, jó helyet is találhatunk neki – ekkor pedig nem konzervatív, hanem modern nézeteket vallunk. Egyrészt a társadalom szervezésében végbement individualizációs folyamat szükségszerűen megnöveli az igényt a pozitív közösségi élményekre. Ezt általában valamilyen fogyasztói közösség létrehozásával igyekszik garantálni a társadalom, s e közösségek szinte spontán szerveződnek. Persze, a bevásárlóközpont társadalmát említeni itt banális lenne, hiszen vannak magas kulturális értékkel bíró közösségek is (a moziklubtól a tudományos társaságig), sőt a tiszteletre méltó erkölcsi értékeket hirdető és gyakorló szerveződések sem ritkák (pl. állatmentő egyesület). Ezek azonban életünknek csak egy-egy szeletét fogják át, legyenek azok fogyasztói örömöket vagy társadalmi értékeket garantáló egyesületek. Érdekközösségekről még nem is szóltunk! A hívők közössége egyrészt egy meglévő, sőt állandóan növekvő igénynek felel meg, másrészt azonban egészen más dimenzióban mozog, mint a többi szerveződés. Először is az élet teljességével foglalkozik, az élet végső megalapozottságát adja, s túlmutat önmagán, hiszen nem önmagát mutatja be, hanem a Krisztusban megnyert új életet – és így már a mennyei Jeruzsálemet elővételezi. Tagjait nem közös érdek, nem együttes konzumálás, nem utilitarista szempont vezeti, hanem a közös hit indít az együttlétre, ami aztán belső megerősödéshez vezet, éppen azért, hogy egyénként minél erősebben álljon meg mindenki a társadalmi versenyben. Hogy úgy mondjuk: egy ilyen közösség szinte konkurencia nélkül áll a társadalomban, hiszen ilyen szintű együttlétre a modern társadalom egyszerűen képtelen! Hangsúlyoznunk kell: mindezt a hagyományos, helyi gyülekezetről mondtuk el elsősorban, de persze érvényes a közegyházra, sőt az egyházak ökumenikus közösségére is!

A kérdés tehát nem az, hogy egyáltalán életképes-e a hagyományos egyház modellje a modern társadalomban, hanem inkább az, hogy ezt hogyan élje meg – hogyan legyen önmaga (bonhoefferi értelemben), s hogyan legyen misszionáló, attraktív közösség a kívülállók számára, illetve hogyan tudja hallatni hangját egy „felnőtt világban”. Ha most néhány támpontot említünk a helyes működéshez, úgy annak szempontjai csak részben teológiai-ekkléziológiai jellegűek, jórészt azonban arra vonatkoznak, hogy a kiválasztottak gyülekezete hogyan lehet elfogadó (és elfogadott) közösséggé a modern társadalomban. Az természetes, hogy ennek a közösségnek is – mint minden másnak – erőteljesen kell önazonosságát hangsúlyoznia. Ez a keresztyén gyülekezet esetében az istendicséret által történik meg; az egyház doxológikus közösség, hiszen nem önmagát hirdeti, hanem a Teremtő és Megváltó Urat. Az egyházi beszéd, a teológia alapja is az, hogy a hívők egybegyűlnek, s együtt mondják el azt, amit Isten velük tett – és ebben találják meg egységüket (így kezdi dogmatikáját a Magyarországon jól ismert, budapesti díszdoktor Gerhard Sauter is). A keresztyén hit alapvető tulajdonsága, hogy nem marad meg önmagában, hanem megosztásra törekszik; ez gyülekezetet alapít, s hitet erősít, vagy hitet hív életre. Isten-tiszteleti alkalmainkon erről szól az igehirdetés, ezt fogalmazza meg a közös ének, ezért ad hálát a közös ima, s ezt teszi állandóvá az áldás. Egyéb alkalmainknak is ezt kell sugároznia – az ifjúsági összejövetelektől, gyülekezeti kirándulásokon keresztül minden olyan rendezvényt, amit gyülekezeti szerezésben történik. További fontos dolog, hogy mindez konszenzuálisan, a hívek egyetértésében („consensus fidelium”) menjen végbe. Ezen nem azt értem, hogy ne lehetnének eltérő nézetek, esetleg viták is. A hit megtapasztalásai lehetnek olyan sokrétűek, hogy azok okot adhatnak a különbözőségre is, és vajon hol beszélhetnénk róluk, ha nem a gyülekezet, vagy közegyház testvéri közösségében? Amit viszont a gyülekezet állít, megvall, és közös alkalmain ilyen vagy olyan formában kifejezésre juttat, annak mindig az egyetértést kell kifejeznie – a vitás, vagy nyitott kérdéseket ezekből el kell hagyni. Társadalmi szempontból nincs nyomorultabb látszat, mint hogy a gyülekezeti együttlét belső vitáktól visszhangzik! Minden gyülekezeti megnyilvánulás „homo-logia” = azonos beszéd; az újszövetségi görögségben ez hitvallás szakkifejezése. Harmadsorban fontosnak tarthatjuk, hogy a gyülekezeti megnyilvánulásoknak konzisztenseknek kell lenniük, értve ezen, hogy a legkülönbözőbb látható megjelenéseknek is ugyanazt (és nem mást) kell hirdetniük, sugallniuk. Világos, hogy például egyházi épületeink eltérő korokból származnak, s építészeti stílusban sem azonosak; vannak évszázados épületeink éppúgy, mint modern házaink, templomaink. Vannak viták is arról, hogy hogyan nézzen ki az Isten háza – de a lényeg az, hogy ugyanazt sugallja, mint az az igehirdetés, ami benne elhangzik. Tehát ne kultúrpalota, ne is közönséges ház legyen, hanem olyan építmény, amin látszik, hogy Istent dicsőítik benne. Mindez nyilván fokozott mértékben áll a templom belsejének kialakítására. Hasonlóan sok vita övezte az egyházi ének kérdéskörét is; ennek részleteit sem kell itt taglalnunk. Ugyan a jelen sorok írójának nem kedvence a pop- vagy beatzene, de ez ellen sem emel teológiai kifogást (zeneit talán kicsit többet lehetne), addig, amíg ez a zene is Isten dicsőségét és a keresztyén üzenetet közvetíti. Mindenesetre azt mindenki láthatja, hogy mennyire bizarr lenne egy prédikáció a református ortodoxia jegyében, amire egy beatzenekar válaszol… Köznyelvi kifejezéssel élve így mondhatjuk: legyen harmónia a különböző egyházi megnyilvánulások között, s a bibliaóra fejezze ki ugyanazt, mint a személyes lelkigondozás, gyülekezeti kirándulás, vagy bármi más!

[[paginate]]

Amit ezekhez még hozzáfűzhetünk, az talán csak a magyarországi helyzetre áll, másutt kevésbé hangsúlyos; talán még a hozzánk hasonlóan sok elnyomást szenvedett közösségek lehetnek hasonló helyzetben! Legyen látható, hogy számunkra az együttlét ünnep, s külső megjelenésünkben is jusson ez kifejezésre. A puritán egyszerűség nem azonos az igénytelenséggel – erre holland és svájci református testvéregyházaink szép példát adnak! Magyarországon az a történelmi oka sokszor, ha az istentisztelet művészi megformálása hiányosságokat szenved, hogy az üldöztetések során gyakran kényszerültünk egyfajta minimumra berendezkedni – ami aztán általános helyzet maradt, akkor is, amikor erre már semmi sem kényszerített minket. Ugyanakkor mi is hangsúlyozzuk, hogy a művészet és kultúra kérdésében hitünk sokszor inspiráló volt, s ezért nyilván lehet majd a jövőben is. Tennünk kell ezért, ha közösségünk hívogató és vonzó akar lenni a jövőben!

S végül hadd utaljunk vissza az a) pontban elhangzottakra: igaz, hogy az egyház (közegyház, vagy gyülekezet) intézményeket tart fönn, s jó, ha az intézmények a maguk professzionalitásával bizonyos funkciókat magukra vállalnak. Viszont soha nem merülhet feledésbe: mindez az egyház közösségének feladata, amit ha kisebb mértékben is, de változatlanul végeznie kell minden gyülekezetnek. Tehát közösségünk tanítson és neveljen is; gondoskodjon a rászorultakról, öregekről; támogassa azokat, akik magukat gyengének érzik; örüljön együtt az örülőkkel, és osztozzon a gyászolók fájdalmában! Nem az ilyen célra fordított összeg nagysága a számottevő itt, hanem az a puszta tény: közösségünk az élet teljességét átfogja, s már itt az öröklétet elővételezi!

c) Természetesen sok mindent el lehetne mondani itt az egyház kormányzásáról, vagy az egyházak közösségéről, az ökumené állapotáról. Elveink azonban e kérdésekben semmivel nem térnek el a gyülekezeti elvektől, ezért talán zárójelbe tehetjük e két fontos témát, s inkább szólunk a politikáról – illetve arról, hogy hogyan jelennek meg a gyülekezetek és egyházak a közéletben. Persze, itt nyilván az az első kérdés, hogy mit értünk politikán – ha a „politiké tekhné” (közjó munkálása) értelmében járunk el, akkor természetes, ha Jeremiás próféta útmutatását követően munkálkodunk annak a városnak a jólétén, ahova Isten helyezett bennünket (akaratunk ellenére, vagy éppenséggel örömünkre). Ha viszont a modern Európa politikai valóságát látjuk magunk előtt, úgy azért más a kép! Van, ahol kifejezetten kívánatos, hogy „pap ne politizáljon!”; másutt pedig (főként kisebbségi helyzetben) jelen van az igény, hogy a gyülekezet és lelkésze szószólója legyen a tágabb közösség érdekeinek. A két véglet között a paletta rendkívül széles: elképzelhető olyan helyzet is (itt most a politikai nyomás alatt állókra gondolok), amikor az egyetértést kifejezésre lehet juttatni, de az ellenvéleményt csak a beszédes hallgatás, vagy távollét útján érvényesítheti a keresztyén közösség. –Vannak javaslatok általános szabály felállítására: némelyek különbséget tesznek a nyilvános szereplés (politika) és a pártok konkurenciaharca között (pártpolitika), s javasolják, hogy ez utóbbiban lehetőség szerint ne vegyen részt a keresztyén közösség vezetője. Értelmes javaslat ez, hiszen a pártpolitikában való részvétellel mindig azt kockáztatja az illető keresztyén személy, hogy egyháza is a társadalmi harcok színterévé válik, de legalábbis megosztást idéz elő saját közösségében – hiszen miért is ne lehetne egy másik gyülekezeti tag egy másik párt tagja? Viszont van kivétel is e szabály alól, hiszen a közelmúltban is ismertünk olyan kimagasló politikusokat, akik hitvalló keresztyének voltak (hogy csak egyetlen példát említsünk: Johannes Rau, volt német államelnök, a Német Szociáldemokrata Párt tagja, ugyanakkor a Rajnai Evangéliumi Egyház zsinatának tagja volt, s református egyházunk díszdoktorává is választotta). – Általános szabály felállítása helyett inkább a keresztyének nyilvános szereplése kapcsán javasolt irányultságot szeretném hangsúlyozni: a keresztyén közösség tagja (akár lelkész, akár gyülekezeti tag) nyilvános beszédében is a közösség fentebb már említett konszenzusát kell szem előtt tartsa. Ha a hívek egyetértését erősíti beszéde a nyilvánosság előtt, ha azt fejezi ki más fórumokon, akkor vállalhatja a nyilvános szerepet (sőt néha érezheti kifejezetten feladatának is); ha azonban beszédével megosztja a kialakult konszenzust a közösségen belül, akkor inkább ellenjavallt nyilvános szereplése – még akkor is, ha meg van győződve igazáról!

[[paginate]]

Mindez talán megér egy példát a közelmúlt történetéből! Az 1980-as években az Egyházak Világtanácsa közösségében konszenzus alakult ki a rasszizmus elleni küzdelemről: már korábban el is fogadták az ún. antirasszizmus programot. A főtitkár, Philip Potter javaslatára azonban ezen túl egy pénzalapot („Sonderfonds”) is létrehoztak a rasszizmus elleni küzdelem megsegítésére. S itt alakult ki egy kellemetlen vita a főtitkár és a német protestáns egyházak külügyi osztályának vezetője, Heinz Joachim Held között (aki egyébként az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának az elnöke is volt). A német álláspont szerint ugyanis az egyházi adókból befolyt összeget nem lehetett olyan célra folyósítani, amely célok elérésében az egyháztagok számára kérdéses módszereket is alkalmaztak. Magyarul: a rasszizmus elleni küzdelem tekintetében kialakult a konszenzus, de nem volt egyetértés a küzdelem módozatainak elismerésében. Természetesen a probléma feltárása után sikerült rendezni ezt a kérdést: a német egyházak tagjaik előtt ismertették az Egyházak Világtanácsa programját, s adakozásra hívtak fel. Mindenki hozzájárulhatott, aki akart, és akaratán kívül senki sem kényszerült olyan lépésre, amivel ne értett volna egyet.

Nem kívánok messzemenő következtetést levonni a példából, hiszen tényleg nem többet, csak egy példát láttunk arra, hogy milyen kényes, sőt megosztó lehet a nyilvános beszéd keresztyének között is – miként példát láthattunk arra is, hogy hogyan lehet egyetértésre törekedni kényes kérdésekben. Az egyház és a politika (nyilvános beszéd és cselekvés) viszonyában az első dolog, ami bizonyságtétel erejű lehet mindenki számára, az egyenes, őszinte beszéd („parrhészia”) – ez kell, hogy jellemezze minden megnyilvánulásunkat! Ez nemcsak fontos, hanem felszabadító erejű lehet a közéletben, mert ott minden egyebet tapasztalhatunk, de az ilyen beszéd ritka. Ez egyrészt összefügg az európai társadalmakban szerveződő közösségek természetével: egy érdekközösség természetesen nem csak azért mond valamit, mert az igaz, hanem elsősorban azért, mert az számára hasznos. S azon már meg se szoktunk botránkozni, ha az igazságot nem mondja ki, ha nem áll érdekében, vagy úgy mondja ki, hogy az mindenképpen az ő malmára hajtsa a vizet. Természetesen európai polgárként semmi kifogásom nem lehet az ellen, ha bizonyos érdekcsoportok jönnek létre, miként az is természetes, hogy e csoportok védik érdekeiket. A politikai élet jelentős részét nyilván az teszi ki, hogy a különböző érdekcsoportok egyeztetnek, ha úgy tetszik: alkudoznak. Persze, nem gondolom, hogy sajátos elképzelést vallok a demokráciáról és társadalmi igazságosságról: majd akkor valósulnak meg ezek, ha nem csak saját érdekünket, hanem a másikét is tudjuk védeni! Azt viszont határozottan állítom, hogy a különböző érdekek összeütközésében felemelő érzés, ha végre egy olyan hangot hallok, amelyik nem önérdeket (vagy csoportérdeket) diktál, hanem csakis az igazságot, és a teljes igazságot – torzítások, retusálások nélkül. Végső soron nem vethetem szekuláris emberek szemére, hogy nem gondolnak arra: Isten is hallja, amit mondanak; ilyesmire csak keresztyén ember gondol. Azt viszont határozottan állítom, hogy a jelenlegi nyilvános beszéd összefüggésében egy olyan szakszerű, keresztyén beszéd közös dolgainkról, amely csakis a feltámadott Jézus Krisztusra, s nem evilági érdekekre van tekintettel, üdítő, sőt felszabadító élmény lehet mindenkinek!

Talán szabad egy példán bemutatnunk, hogy a keresztyén beszédre milyen szükség van! Fiatalkoromban (úgy 40–50 évvel ezelőtt) igen nagy divat volt új hitvallásokat írni, amelyek történelmi hitvallásainkat ugyan nem helyettesítették, de a kor követelményeinek megfeleltek. Divatja volt a „felnőtt katechizmusnak” is; mára ez a divat alábbhagyott. Szekuláris világunk nem is akar tudni hitvallásokról, a bizonyságtétel szó számára értelmezhetetlen. Aztán egyszer döbbentem figyelem a televízió sugárzását: valaki úgy tesz hitet az egyik párt mellett, ahogy azt klasszikusan mi szoktuk meg egyházi szóhasználatunkban. Egy másik adásban a riporter (akinek az alany megszólaltatása lenne a feladata) tesz valakinek (vajon kinek?) bizonyságot arról, hogy jól megszolgálja a keresetét. Véleményközösségek szószószólói fogalmazzák meg röviden, többé-kevésbé sikerült módon a közösség általános álláspontját. Sőt, továbbmenve ezen: többször egyik vagy másik hitvallásszerű kijelentés már-már kötelező erejűvé is lesz: ha nem mondod ki, szalonképtelenné váltál! Néha kifejezetten bizarr ez a kényszerűség: vajon miért kell Közép-Európában elítélni a feketék üldözését (aminek elítélésével elvben persze teljesen egyetért remélhetőleg mindenki!) – hiszen ez itt teljesen életidegen!

[[paginate]]

Csak a vak nem látja: itt kvázi-vallásos beszédről van szó, amiről korábban azt gondoltuk, teljesen eltűnt a szekuláris világból; igen, eltűnt – és mégis az ablakon visszamászott! Bármilyen meghökkentő, mai világunkban helye van a hitvallásos beszédnek, sőt bizonyos igény is látszik rá. A baj csak ott van, hogy mindez nem igazi vallásos beszéd: kvázi-vallásosságról beszélhetünk, vagy a vallás utánzásáról. Az igazi hitvallás ugyanis soha nem egy elv, egy közösség, hanem egyedül Jézus Krisztus mellett szólhat – még akkor is, ha a Megváltóba vetett hitből igen sok dolog következik! Az olyan hitvallás pedig, ami nem tartalmazza ezt a transzcendens megalapozottságot, szükségszerűen üres marad: ma emellett, holnap más mellett lehet „hitvallást” tenni, éppúgy, mint ahogy az ember fehérneműt cserél. – Cél itt persze nem a mai nyilvános beszéd denunciálása; inkább azt mutatja példánk, hogy az igazi hitvallásra, genuin bizonyságtételre ma is fogékony a társadalom, és sokszor még hibás formájában is kész a hitvallást elfogadni. A keresztyén bizonyságtétel nem életidegen ma sem!

A nyilvános beszéd és cselekvés kapcsán még egy jelenségre hívhatjuk fel a figyelmet: újabban sokat hallunk „elvekről”, tehát arról, hogy a társadalmi cselekvésnek jól átgondolt vezérmotívumokhoz kell igazodniuk. Ez ellen önmagában nincs is mit mondanunk: az a helyes, ha egy közösség szava és tette nem egyszerűen a pillanat döntése, hanem eszmei megalapozottság is kíséri az elhatározást. Nyilván még nagyobb az elvek jelentősége, ha nem is egy országról, hanem egy egész kontinensről, vagy akár az egész világról beszélünk! – A baj inkább ott keresendő, hogy nehéz megmondani: hol végződik egy „elv”, és hol kezdődik az ideológia? Emlékeztetnünk kell arra, hogy magyarul az ideológia negatív kifejezés (sőt németül is, aminek nyilván múltbeli tapasztalat az oka: a marxista ideológia megtapasztalása), angolul, vagy franciául ezt a negatív mellékízt nem is érzik európai polgártársaink. Bizonyos elvek ideologikus használata azonban talán nem csak az én fülemet sérti, hanem sokan éreznek hasonlóan – értve ezen, hogy ugyan magával az elvvel egyetértek, de annak mindenáron történő alkalmazása már éppen a visszájára fordítja az elv hasznát. Úgy tűnik, a keresztyén beszédnek ma mindenképpen ideológiakritikusnak kell lennie, hiszen számunkra semmilyen immanens elv nem válhat bálvánnyá! Az elv és az ideológia közötti különbség meghatározása talán inkább filozófiai kérdés lenne, ám minket most a gyakorlat foglalkoztat: milyen legyen, s milyen ne legyen a keresztyének nyilvános beszéde? Úgy gondolom, a legegyszerűbb gyakorlati tanács, ha itt mindig az emberre magára figyelünk egy elv gyakorlattá váltásakor: arra kell mindig gondoljunk, hogy Jézus Krisztus életet hozott az embereknek, bőséges életet, s ez soha nem fordulhat visszájára! A legszebb és legnemesebb elvet is sutba kell dobnunk akkor, ha azzal embereknek ártunk, vagy szenvedést okozunk. Olyan érzéseim vannak, mint amikor a baseli egyetem etikai szemináriumán vettem részt: a professzor minden absztrakt gondolkodás esetén, akár dogmatikai elemek idézésekor, akár erkölcstani következtetések kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy mindig gondoljunk valamilyen konkrét helyzetre is, lehetőleg megtörténtre – ennek híján ugyanis a légüres térben mozgunk, sőt még annak a veszélye is fennáll, hogy épp az ellenkezőjét érjük el szándékunknak. A keresztyének a modern ideológiakritikát könnyen megtehetik, hiszen nem ők döntöttek az „elvek” mellett: Jézus Krisztus választott minket, nem pedig mi Őt; ezen az alapon könnyű elfogadni, hogy Jézus Krisztus mindenki mást is kiválaszthatott. Másrészt pedig a hit közössége az egyetlen olyan közösség, amely mentes a kollektív önzéstől, hiszen soha nem önmagát akarja fenntartani, hanem mindenki számára láthatóvá akarja tenni, hogy Jézus Krisztus akár két vagy három hívő között is jelen van. Végső sikere pedig abban van, ha a színről-színre látás idején megszűnik: sem hitre, sem egyházra nem lesz szükség, ha Krisztus visszajön! Számtalan felemelő esemény mutatta az elmúlt évtizedekben, hogy ezen az alapon olyan döntést tud hozni az egyház közössége, ami felszabadító erejű a társadalomban is – reméljük, a 2020-as évek is bőven hoznak majd hasonló példákat!

Végül egy személyes megjegyzés: ha valaki úgy gondolná, a fentiek csupán kívánságok, s inkább elvárásaimat fogalmaztam meg a 2020-as évek keresztyénségével kapcsolatban, úgy határozottan kell visszautasítanom ezt az értelmezést. Tapasztalataimat írtam le, amelyek ugyan jórészt Közép- és Nyugat-Európára koncentrálódnak (Észak-Amerikát és Kelet-Európát kevésbé ismerem), de a fenti gondolatokat ezek a tapasztalatok diktálták: ilyennek láttam az európai keresztyéneket és keresztyénséget a közelmúltban! Nem rózsaszín szemüvegen keresztül néztem őket; nyilván vannak hiányosságok itt is, ott is; de ezek a hiányosságok oly szembeszökőek, hogy jó szándékkal bármikor kijavíthatók. Persze, az is lehet, hogy azok a körök, amelyekben lelkészként forogtam, nem a teljes Európát mutatták, s nem vitatom, hogy a keresztyénség Európában ma már kisebbségben van. Én mégis határozottan élő gyülekezeteket, aktív hívőket láttam, akiknek száma is jóval magasabb, mint ahogy a statisztikák mutatják. A hitet ugyanis nem lehet statisztikailag méricskélni! Remélem, hogy a keresztyénség Európában olyan marad a 2020-as években, mint amilyennek leírtam, sőt tovább fejlődik – mert talán sikerült az olvasót meggyőznöm: ennek a keresztyénségnek nem csak helye, hanem küldetése is van Európa társadalmaiban. „A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését” (Róm 8,19).

Karasszon István