Résztvevők:
Fazakas Gergely Tamás irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének intézetigazgató docense; a Tiszántúli Református Egyházkerület világi főjegyzője;
Fazakas Sándor református teológus, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanszékvezető professzora;
Németh Áron református teológus, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem docense;
Oláh Róbert művelődéstörténész, a Debreceni Református Nagykönyvtár régi könyves könyvtárosa.

Fazakas Gergely Tamás: Nem egyszerű udvariasságból köszönöm meg a beszélgetés résztvevőinek, hogy elfogadták a meghívást, hanem mindenekelőtt azért, mert a hozzászólások a Kálvin-kutatás számos területére világíthatnak rá, valamint − egymás gondolatait kiegészítve – árnyaltabban láthatjuk református jelenünket, illetve egyházunk történetét. Mi ugyanis részint tudományos munkaként tekintünk a felmerülő kérdésekre, részint református egyháztagokként próbálunk azokra reflektálni. E kétféle nézőpontból érdemes számba venni először azt, hogy mi történt Kálvin-ügyben az utóbbi évtizedben, hogy az újabb kutatások miként formálták gondolkodásunkat Kálvinról. Azért beszélhetünk akár bő 10 évről is, mert 2009-ben ünnepeltük a Kálvin-emlékévet, majd 2017-ben, a reformáció indulásának 500. évfordulóján és az azt megelőző években tartottunk gazdag rendezvénysorozatot, más protestáns felekezetekkel, illetve az állammal együtt. Milyen hatása volt mindennek tudományos téren, illetve a református egyházi élet különféle területein?

Fazakas Sándor: Kettéválasztanám a feleletet. Egyrészt érdemes megnézni a kérdést magyarországi viszonylatban, másrészt röviden ki kell térni a nemzetközi színtérre is. A Magyarországi Református Egyház által meghirdetett Kálvin-évet megelőzően a Zsinat egy Kálvin Bizottságot jelölt ki, hogy az koordinálja a megemlékezéseket, illetve a tervezett kiadványokat. Az utóbbiak tekintetében két súlypontja volt a munkánknak. Az egyik: Kálvin műveinek részbeni újrafordításának, illetve a régi fordítások revideált kiadásának koordinálása. Köztudott, hogy elkészült az Institutio új fordítása, Buzogány Dezső kolozsvári kollégánk munkájaként, ez 2014-ben látott napvilágot. Azóta folyamatosan jelennek meg Kálvin írásmagyarázatos kötetei, legutóbb az Evangéliumi harmónia újrakiadása jutott el a parókiákra, illetve más érdeklődőkhöz, a Parókiális Könyvtár − Kálvin Kiadó által újraindított − sorozatában. A Kálvin Bizottság munkájának másik területe volt a szakmai feldolgozások gondozása. Két tanulmánykötetet adtunk ki 2009-ben, amelyek a recepciótörténettel foglalkoztak. Az egyik a Kálvin időszerűsége című kötet, melyet én szerkesztettem. Ez körüljárta a kálvini teológia magyarországi fogadtatását, hatástörténetét, az írásmagyarázati szempontokat, az istentisztelet kérdését, a szociáletika témáját, illetve vizsgáltuk a szélesebb kultúrtörténeti hatásokat is. A másik tanulmánykötet pedig képzőművészeti témájú (Pius efficit ardor: A művészet értékelése Kálvin művében és a református kultúrában), ezt Békési Sándor kollégám szerkesztette.

[[paginate]]
Nemzetközi viszonylatban mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy a 2009-et megelőző időszak nagyon termékeny volt a Kálvin-kutatás szempontjából. Elkezdődött, illetve nagyon intenzíven folytatódott a Kálvin-művek digitalizálása. Utána az írásmagyarázati munkák áttekintése az egzegézis terén, illetve Kálvin Szentírás-értelmezése állt a kutatás fókuszpontjában. A teológiai kérdéseket a Kálvin-életrajz kontextusában is vizsgálták. E kutatási dömpingben érdekes dolgok is napvilágot láttak, és látnak azóta is, ami hallatlan a mi nemzedékünk és a korábbi nemzedékek számára. Éppen ma került elém egy olyan doktori disszertáció, amely pszichológiai aspektusból vizsgálja Kálvint: C. G. Jung pszichoanalízisének szempontjából próbálja azt bizonyítani, hogy mennyire introvertált személyiség volt Kálvin. Azért érdekesek ezek az újabb kutatási eredmények − még akkor is, ha nem vitán felüliek −, mert a korábbi, hagyományos Kálvin-portrékat, amelyekkel mi is együtt éltünk, illetve a nemzedékünk is abban szocializálódott, ezek az új megközelítések valamelyest ellensúlyozzák. Egyébként én is hajlandó vagyok aláhúzni azt, hogy korántsem az a mogorva, humort nem ismerő ember lehetett Kálvin, ahogyan korábban sokan elképzelték őt. Olvasmányaim során ugyanis azt tapasztaltam, hogy mint menekült ember, nagyon érzékeny volt a szenvedő ember nehézségeire, a menekült ember fájdalmára, és ez meghatározta a lelkigondozói munkáját, illetve írásértelmezését is. A nemzetközi tudományos eredmények közül érdemes még megemlíteni a Calvin Handbuchot, amely 55 vezető Kálvin-kutató közreműködésével, mintegy 61 szócikkben tekinti át a Kálvin-kutatás forrásait, az életrajzi körülményeket, a kálvini életmű nagy témáit, Kálvin egyes munkáit, illetve azok recepciótörténetét. A Calvin-Studienausgabe is említést érdemel, amelyet német és latin nyelven adnak ki Eberhard Busch és társai.

Ha pedig összehasonlítjuk a két emlékévet, láthatóvá válnak a 2009-es és a 2017-es jubileumok közötti különbségek. 2009-ben nagyon a saját lehetőségeire utalva, saját erőből próbálta a Magyarországi Református Egyház a jubileumot megszervezni és átélni. Szerény kezdetekkel, a Debreceni Református Kollégium Oratóriumában tartottuk meg a Kálvin-év megnyitóját, nem a MÜPÁ-ban, mint 2017-ben. A Nagykönyvtár termeiben volt a kiállítás, és nem valamelyik nagy budapesti múzeumban. Úgy gondolom, a magunkra utaltságunk mégis segítette a teológiai eszmélődést: az oktatásban, a kutatásban, az egyes diszciplínák területén. Igaz, megvolt az a célkitűzésünk, hogy a társadalmi élet horizontján is bemutassuk Kálvin életművét, hogy lépjünk ki az egyház szűk berkeiből. A politikai környezet azonban nem volt ehhez annyira kedvező, mint 2017-ben. Az 500. évfordulóra készülve viszont azt láttuk, hogy az állam az egyházakkal közösen Reformáció Emlékbizottságot állít fel, komoly pénzeket rendel a megemlékezések és a kiadványok mögé. E tekintetben Magyarország csak Németországgal hasonlítható össze, hiszen ez a két ország volt Európában, amelyben az állam és a protestáns egyházak együtt ünnepeltek a reformáció kapcsán. De 2009-et és 2017-et összehasonlítva nem akarom az egyik tendenciát eszményíteni, a másikat kárhoztatni, hiszen mindkettőnek van előnye és hátránya is. Még egy megjegyzés a különbségekhez: a 2017-es jubileumi év nemzetközi és hazai ünnepségein erősebben érződött a német evangélikus dominancia, hiszen 1517-hez kötjük ezt a megemlékezést, és természetesen nem a mi nemzedékük az első, amely ehhez kapcsolja. Már 100 évvel Luther fellépése után, 1617-ben ünnepelték a reformáció jubileumát, és azután is minden évszázad 17. évében sor került erre. Ezek a jubileumok mindig magukon hordozták az adott emlékezők identitáspolitikáját, az egyházi önazonosság keresését.

[[paginate]]

Fazakas Gergely Tamás: Módosított-e valamit az utóbbi tíz év Kálvin-kutatása az írásértelmezési praxison? Változott-e valami a teológiai oktatásban, illetve a gyülekezeti szószéki gyakorlatban?

Németh Áron: Először hadd elevenítsek fel egy személyes emléket a 2009-es Kálvin-évvel kapcsolatban. Akkor még teológus hallgató voltam. Gaál Botond volt a dogmatika tanárunk, és elmesélte, aztán le is írta, hogy megkérdezték tőle holland kollégák, hogy a 19. század elején mit tanultak a debreceni teológusok Kálvinról, Kálvintól. Professzor úr hirtelen nem is tudott erre válaszolni, de később kiderült számára, hogy nincs igazi lenyomata ennek, nincsen dokumentum, nincsenek tantervek, amelyek mutatnák, hogy a Teológián hogyan és miket tanultak Kálvinnal kapcsolatban. Ez felveti azt a kérdést, hogy egyáltalán mi alapján beszélhetünk Kálvin hatásáról, recepciójáról, amikor még a teológiai oktatás történetében is sokszor nehezen követhető, hogy a kirepülő lelkészgenerációk hogyan olvasták Kálvint, hogyan értették szövegeit. A személyes kötődésem ehhez a történethez, hogy Professzor úr akkor elhatározta, hogy hirdet egy olyan Kálvin-szemináriumot, amelynek egy hallgatói kötet lesz a végeredménye. Fél éven keresztül foglalkoztunk Kálvin-témákkal, és egy hallgatói tanulmánykötet meg is született 2009-re, a Kálvin emlékévre, azzal a címmel, hogy Kálvin kútjából merítve. Legalább ebben az évben lett egy kézzel fogható eredménye, dokumentuma annak, hogy a diákok Debrecenben Kálvinnal foglalkoztak, és ezt hogyan tették. Így a későbbi Kálvin-kutatóknak talán könnyebb lesz a dolga. A Kálvin-emlékévek így is hatottak, inspirálták a teológiai oktatókat. Azokat is, akik nem közvetlenül Kálvinnal foglalkoznak. És itt tudok én is kapcsolódni a feltett kérdéshez, mert bár biblikusként nyilván nem Kálvin az elsődleges kutatási területem, mégsem tudtam kikerülni őt. Ebben nagy szerepe volt a Kálvin-évnek, illetve nagy szerepe volt az 500 éves évfordulónak. Ezt látom a környezetemben is: a biblikus szakemberek, itt, Debrecenben, de Budapesten és Kolozsváron is, szinte kivétel nélkül megírták a maguk Kálvin hermeneutikáját egy rövid tanulmány formájában, egy kisebb vizsgálatot elvégezve valamilyen részterületen. Nem nagy volumenű Kálvin-monográfiákra kell itt gondolni, vagy több száz oldalas Kálvin-hermeneutikára, de egy-egy részvizsgálatára majdnem mindenki vállalkozott a biblikusok közül. Így motiválták őket az évfordulók, és ez alól én sem húztam ki magamat, örömmel foglalkoztam biblikusként Kálvinnal, illetve az ő írásmagyarázatával.

Felmerült már a mostani beszélgetésünkben a Parókiális Könyvtár, amely sorozatban megjelennek Kálvin bibliakommentárjai, és kerülnek a most szolgáló lelkipásztorok kezébe. E kommentárokkal kapcsolatban kétféle megítélés szokott megfogalmazódni. Egyrészt az, hogy Kálvin túl régi, ezért kérdés, hogy nem idejétmúlt vállalkozás-e Kálvint olvasni, Kálvin alapján szószéki igehirdetésre készülni. Másfelől pedig az, hogy ezeknek mégiscsak Kálvin a szerzője, aki fontos dolgokat írt, és még ma is tudjuk használni. Ha szigorúan nézem az írásmagyarázatait, én is azt tudom mondani, hogy Kálvin ugyan a saját korának gyermeke, de azon belül elég modern volt. Olyan sok előremutató gondolata, illetve módszertani megoldása van, amelyek miatt én sem tartom rossz dolognak, hogy Kálvin alapján készüljenek lelkészek az igehirdetésre. Lássák, hogy ő mit szólt ezekhez a témákhoz. Azt is hozzá kell tenni, hogy Kálvinnak valójában minden reformátori tevékenysége valahogyan a bibliamagyarázathoz, az Ige értéséhez kötődik. Nála nem válnak szét annyira egyértelműen a különféle tudományterületek: mindent biblikus alapon akar érteni, megfogalmazni, látni. Emiatt akár rendszeres teológus, akár biblikus, akár más diszciplínákkal foglalkozó szakember hozzányúlhat ezekhez a Kálvin-anyagokhoz, akár a kommentárokhoz is.

[[paginate]]

Egyébként a teológus hallgatók is szívesen idézik. Egy-egy szakdolgozat lábjegyzeteiben részben azért hemzsegnek a Kálvin kommentárokra történő hivatkozások, mert magyarul ezek érhetőek el. Viszont a hallgatók lehetnének kritikusabbak is Kálvinnal vagy Kálvin magyarázataival szemben. Természetesen még nem mernek nagyon kritikusak lenni. Nem látják elég tisztán, hogy Kálvin mégiscsak egy XVI. századi „figura” volt, és azóta sok minden történt. Azt gondolom tehát, hogy Kálvin kommentárjainak, Kálvin írásmagyarázatainak bizonyosan van helye a mostani hermeneutikai diskurzusban, a mostani lelkészi szolgálatban, a mostani írásmagyarázatban. Egyfelől mint hatástörténeti, recepciótörténeti érdekesség, másfelől pedig azért, mert a hagyományaink innen gyökereznek.

Fazakas Gergely Tamás: Arról, hogy a XIX. század elején oktatták-e Kálvint a debreceni kollégiumban talán elsősorban nem az esetleges adathiány miatt nem tudunk, hanem azért, mert akkoriban valójában alig volt hatása Kálvinnak a magyar református teológiai gondolkodásra: ez volt jellemző a debrecenin túl a sárospataki és a kolozsvári lelkészképzésre is. Majd csak a XIX. század közepétől kezdődően bővült Kálvin ismerete a nemzetközi trendek következtében: előbb a kutatásban, majd az oktatásban, illetve a gyakorló lelkészek körében és a tágabb reformátusság emlékezetében. A református egyház akkori Kálvin-recepciójának erősítéséhez jelentős részben járult hozzá Debrecen, főképp id. Révész Imre és Balogh Ferenc egyháztörténészek. De ha a XVIII-XIX. század fordulója környékén nem is volt jelentős nyoma a Kálvin-recepciónak, mi volt a helyzet a kora újkorban? Azért is kérdezem ezt, mert a beszélgetésünk egyik apropója az, hogy nemrég jelent meg Oláh Róbert könyve Kálvin műveinek recepciója a XVI-XVII. századi Magyarországon címmel a Tiszántúli Református Egyházkerület Művelődés- és Iskolatörténeti Kutatóintézetének kiadásában. E munka a korszak magyar nyelvű református kiadványai közül azokra fókuszál, amelyekben tényleges Kálvin-citátumok találhatóak, amelyek valamiképpen alkalmazzák, interpretálják Kálvin szövegeit. Hogyan formálódott ez a kötet, milyen előzményei voltak a munkának?

Oláh Róbert: A magyarországi és erdélyi Kálvin-recepció kutatása művelődéstörténeti szempontból egyik fontos mérföldkövének az 1979. évet tartom, ugyanis ekkor indult útjára az Adattár a XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez című sorozat. Ebből mostanra immár két könyvespolcot is elfoglaló kiadvány jelent meg, s a továbbiakban is folyik a kiadás. E sorozatban láttak napvilágot azok a könyvjegyzékek, amelyeken Kálvin művei is szerepelnek. A könyvjegyzékekből kimutatható, hogy a XVI. század végétől a XVIII. század közepéig megtalálhatóak voltak Kálvin munkái a magyarországi és erdélyi könyvtárakban. Brassói evangélikus polgártól a felvidéki római katolikus szerzetesen át az alföldi református tanítóig, lelkészig: számos helyen kimutatható Kálvin könyveinek jelenléte.

[[paginate]]

Természetesen a korábban említett évfordulóknak is nagyon fontos szerepe volt a Kálvin-kutatásban. Volt már róla szó, hogy alig oktatták Kálvint a XIX. század eleji Magyarországon és Erdélyben. Viszont a kora újkorra vonatkozóan Fekete Csabának egy 2009-ben megjelent tanulmányát tudom idézni, amelyben kimutatta, hogy a XVI. század végi Erdélyben (Radnóton és Sárdon) iskolai tananyag volt az Institutio. Egy olyan recepcióra sikerült példát találnia, amilyet azóta sem láttunk, pedig elindult a Kálvin-kötetek feltárása Erdélyben és Magyarországon, éppen az évfordulóknak köszönhetően.

2009-ben a kollégiumi Nagykönyvtárban volt egy Kálvin-kiállításunk, 2014−2015-ben pedig olyan kötetek jelentek meg, amelyek ma az alapköveit jelentik a művelődéstörténeti irányú Kálvin-kutatásoknak. Az egyik a Tanulmányok Kálvinról és magyarországi jelenlétéről, amely a Nagykönyvtár kiadványa. Ebben én is közöltem egy írást, melyben a könyvjegyzékeket vizsgáltam. Vagyis azokat a szövegforrásokat, amelyen legalább öt darab könyvcím szerepel. Ezeknek megtörtént az elemzése, és rendkívül jó összehasonlítási lehetőséget ad hozzá Ősz Sándor Előd kötete. Könyve 2014-ben jelent meg Bibliotheca Calviniana Transylvanica címmel. Az Erdélyben fellelhető, ma is hozzáférhető Kálvin-művek katalógusában a tulajdonosi bejegyzésektől az olvasók által beírt margójegyzetekig minden egyes adatot regisztrál. Ezek alapján látható, hogy rendkívül sokfajta olvasó kezén megfordultak Kálvin munkái.

A most megjelent kötetemben a Kálvin-citátumokat vettem számba. Az volt a kutatás célja, hogy meg lehessen állapítani, ki, mikor, milyen céllal idézte Kálvint a XVI-XVII. században. Úgy tűnik, hogy már a XVI. század közepétől egészen a XVII. század végéig beszélhetünk folyamatos Kálvin-recepcióról, már ami a konkrét hivatkozásokat illeti. Nagyon széles spektrumú a Kálvin-művek használata, a bibliakommentárjaitól az Institutión át a legkisebb műveit is forgatták, ismerték valamilyen szinten. Kimutathatóan van tehát recepció ebben a másfél évszázadban, jóllehet, bizonyos esetekben csak szigetszerűen tudunk egy-egy példát találni.

[[paginate]]

Fazakas Gergely Tamás: Az a tapasztalatom, hogy a citátumok olykor pusztán üres hivatkozások is lehetnek: akár a kora újkorban, akár az utóbbi bő egy évszázadban, akár manapság. Amennyire Oláh Róbert a könyvében alaposan bemutatja, hogy milyen kontextusokban jelentek meg ezek az idézetek a kora újkori református munkákban, annyira nem vagyok biztos abban, hogy egyházunkban időnként nem csupán üres, kontextus nélküli idézetként használjuk-e Kálvin egy-egy gondolatát. Mennyire aktuális Kálvin ma, mennyire része ténylegesen egyházi életünknek az a fajta gondolkodásmód, amely reá és más reformátorokra jellemző volt?

Fazakas Sándor: Egy módszertani problémát érzékelek a református Kálvin-citátumokkal kapcsolatban. Ugyanis adott esetben akár Luthert, akár Kálvint vagy éppen más reformátorokat is arra használjuk, hogy az idézetekkel alátámasszuk a saját álláspontjainkat. Módszertanilag ez azért kétséges, mert megfeledkezünk arról a primer kontextusról, amelyben ezek a gondolatok először megfogalmazódtak. Éppen Kálvin módszere az, amely megtaníthatna bennünket arra, hogy miként lehet legitim módon idézni a nagy mestereket. Hiszen Kálvinnak az volt a metódusa − ami a szociáletikában, de az írásmagyarázatban és a társadalmi folyamatok elemzésében egyaránt használható −, hogy mélyre ás, és ezeknek a mélyfúrásoknak a bibliaértelmezői, humanista felkészültsége biztosít alapot. Megnézi, hogy elsődlegesen akkor, ott, a bibliai szövegkörnyezetben mit akart mondani a szentíró, ezt követően pedig elemzi saját korának társadalmi, politikai, egyházi jelenségeit, illetve problémáit. Majd a két eredményt egymásra vonatkoztatja. Ezt kevesen tudták Kálvin idejében vagy akár utána is elvégezni. Ehhez valóban kellett az ő kiváló humanista képzettsége, a jogi tanulmányai, illetve az a tény, hogy valóban két lábbal állt a saját korában. Már Kálvin közvetlen genfi utódai − amikor a városi tanács kikérte a véleményüket bizonyos kérdésekben, úgy, mint korábban Kálvinét − mindig elkezdték vakarni a fejüket, hogy vajon mit válaszolt volna a mester az adott kérdésre. Ahelyett, hogy a módszert alkalmazták volna, a Kálvin módszerét, vagyis hogy a kérdés megválaszolásához elemezzük előbb magukat a folyamatokat.

Most pedig kanyarodjunk vissza Oláh Róbert könyvéhez és a citátumokhoz. Nekem több tekintetben is visszaigazolás ez a munka. Egyrészt azt bizonyítja, hogy a XVI-XVII. században tovább élt az az eszmény, amely a reformáció térhódításához nagymértékben hozzájárult, ez pedig a humanizmus. A humanizmus térhódítása, a tudástranszfer nélkül elképzelhetetlen a reformáció elterjedése Nyugat-Európában és Kelet-Közép-Európában, így a mi régiónkban is. A humanisták egyik nagyon kedvelt ismérve a vitakészség volt. Ezért Luthert egyesek nem is tartják akkora humanistának, mint Kálvint. Persze, e tekintetben nem is lehet összemérni Luthert akár Rotterdami Erasmus-szal sem − például filológiai értelemben, vagy szövegkiadások tekintetében. De mégis, valójában a 95 tétel is ugyanennek a humanista vitakészségnek a szellemben fogant, és további irodalmi munkásságát is jellemzi. És e vitakészség jelentőségét látom a könyvben hivatkozott szövegekben is: az érvek és ellenérvek ütköztetésének igényét. Egyfajta verbális hadviselésnek vagyunk tehát tanúi a XVI-XVII. században.

[[paginate]]

Ugyanakkor mindez arra is figyelmeztet, hogy a régiónkban nem is volt más lehetőség. Mert amíg Nyugat-Európában és más területeken ebben az időszakban a konfesszionalizálódás, vagyis a vallásilag homogén területek kialakítása nagyon drasztikusan és véresen történt, a politika erős befolyásával, az államhatalom részvételével, addig Erdélyben és Felső-Magyarországon egyik felekezet sem volt annyira domináns helyzetben, hogy megengedhesse magának, hogy egy teljesen homogén területet − akár fegyverrel és vérrel − kiharcoljon magának. Tehát nagyon hamar rákényszerültek az egyes felekezetek az együttélésre – különösen Erdélyben, lásd a négy recepta religiót a XVI. század végétől. Nem is engedhették meg maguknak a kérdés eldöntését katonai módon, hiszen két nagyhatalom árnyékában éltek. Ügyesen kellett egyensúlyozni az Oszmán Birodalom és a Habsburg Birodalom árnyékában, valahol középen. Ennek következtében nem maradt más számukra – és milyen jó, hogy nem maradt más számukra –, mint hogy a tudományos vitakészség segítségével próbáljanak érvelni a maguk igaza mellett és egymás ellen. Tulajdonképpen visszaigazolódik az, ami máshol is Európában: a reformáció terjedése két markáns kérdés körül dőlt el. Az egyik, hogy komoly teológiai elhatárolódásokra került sor. Ez Nyugat-Európában inkább az anabaptizmus ellen, nálunk inkább az antitrinitarizmussal szemben történt. A másik: a politikai, társadalmi környezethez való viszonyulás újradefiniálása elengedhetetlennek bizonyult.

Fazakas Gergely Tamás: Mindemellett az is nagyon érdekes, hogy – a már hivatkozott Ősz Sándor Előd kutatásaiból tudjuk − a XVI-XVII. századi erdélyi evangélikusok és unitáriusok Kálvinnak a bibliai könyvekhez írott kommentárjait használták, ugyanis más műveivel szemben éppen azok nem voltak polemikusak, vagyis könnyebben lehetett más dogmatikai környezetben adaptálni azokat. De hogyan aktualizálta Kálvin a Szentírás szövegeit a saját korában? Mennyiben másként, mint Luther, vagy még inkább, mint Melanchthon, akik a „wittenbergi történelemszemlélet” terminussal illetett világszemlélet alapján nagyon erőteljesen vonatkoztatták saját jelenkorukra mind a Bibliában elbeszélteket, mind pedig az antik historikusok szövegeit? Másfelől pedig: mit tanulhatunk mi, mai reformátusok a hitújítók applikációs írásértelmezéseiből?

Németh Áron: Kálvin ezt mintaszerűen csinálta szerintem. Az ő egzegézise, írásmagyarázata, ahogyan hozzányúlt egy-egy bibliai szöveghez, ahogyan aztán szószékre vitte e szövegeket: maga a folyamat ma is követhető egy lelkész vagy teológus számára. Az más kérdés, hogy nagyon sok dologban, mint például az ókorról szóló ismeretekben, vagy az ószövetségi héber nyelv ismeretében már messze meghaladtuk Kálvint. Mindez persze a tudomány természetes fejlődéséből adódik. Mégis, az ő írásértelmezésének felépítménye sok ponton tartható ma is. Ő is aktualizált, mindig megkereste akár az ószövetségi szövegekben is azt, ami applikálható a saját helyzetére, és ráadásul ezt mindenféle erőltetettség nélkül tette. Az írásmagyarázat nagy veszélye, főleg, ha ószövetségi alapszövegünk van, hogy direkt módon krisztologizálunk, vagy épp rövidzárlatosan alkalmazzuk a jelenre a textust, megfeledkezve az eredeti szövegkörnyezetről és a történelmi kontextusról. Ezeket a hibákat Kálvin azért ritkán követte el, és egyébként kritikus is volt a saját reformátor társai irányában, ugyanis látta, hogy a középkori allegorizálás még jelen volt a reformátorok körében is. Kálvin megpróbálta ezt egy kicsit visszaszorítani, s inkább tipologizált, típusokat keresett: az Újszövetség olyan szövegeit, amelyeknek van valamilyen megfelelője, előképe az Ószövetségben.

[[paginate]]

Szó volt korábban a Kálvin-szövegek idézéséről. Ezzel kapcsolatban azt gondolom, hogy nem is annyira az ő szó szerinti citálása, hanem általában a rá való hivatkozás nagyon szelektív. Azt látom, hogy néha kálvinistábbak akarunk lenni magánál Kálvinnál. Ez az egyik veszély, az egyik csapda, amelybe beleesünk. Tehát rá hivatkozgatunk, pedig valójában bizonyos kérdésekben – ha megkérdeznénk őt – kiderülne, hogy talán nem is azt gondolta volna, amit neki tulajdonítunk. A másik probléma pedig, amikor a kálvinizmus jegyében vagy köntösében valójában kevésbé vagyunk Kálvin követők. Elengedünk dolgokat vagy tolerálunk dolgokat, amit ő nem tett volna. Ám mégis mindig kálvinizmust emlegetünk.

Hadd mondjak erre egy kézzelfogható példát. Most nem az a kérdés, hogy jól vagy rosszul csináljuk, de az bizonyos, hogy a kálvinizmus egyik ismertető jegyének azt tartjuk az egyházunkban, hogy ragaszkodunk mind a 150 zsoltárhoz, ezek istentiszteleti használatához. Ebben gondoljuk magunkat kálvinistának, de közben nem látjuk be, hogy valójában nem is ismerjük a zsoltárokat, nem is énekeljük mindet. Éneklünk viszont sok minden mást, és ezzel nincs is gond. Kálvin azonban azért énekeltette a zsoltárokat, mert azt mondta, hogy még az éneklésünkben is a bibliai szöveg legyen a mértékadó. Ahogyan az Istent dicsőítjük az istentiszteleteken, ahhoz is bibliai szöveget használjunk. Sokszor tehát úgy vagyunk kálvinisták, hogy továbbviszünk egy hagyományt, de lehet, hogy a Kálvin szerinti értelmét már elfelejtettük. Félreértés ne essék, én nagyon örülök, hogy a mostani énekeskönyvünkben benne van, illetve a következőben is benne lesz mind a 150 zsoltár. Ám ez a tény talán valamire kötelez is bennünket. Legalább arra, hogy ismerjük a zsoltárokat, használjuk őket, és ne csak dísznek legyenek ott az énekeskönyvben. Mint ahogy dísznek van ott sokszor a Kálvin-idézet az érveléseinkben.

Fazakas Gergely Tamás: Amennyire sok tekintetben kétséges a mai „kálvinistaságunk” kálvini jellege, úgy az is kérdés lehet, hogy mennyiben volt „kálvinista” a magyar reformátusság a XVI-XVII. században.

Oláh Róbert: Maga a „kálvinista” elnevezés is problémás. Nem árt hangsúlyozni, hogy nagyjából a XVII. század közepéig erős ellenállás volt a református lelkészi-értelmiségi közegben amiatt, hogy mások kálvinistáknak nevezték őket. Ők maguk ugyanis nem használták magukra, sőt, kikérték, ha valaki „lekálvinistázta” őket. Ugyanis az ellenfél igyekezett a reformátusokat „kálvinistának” beállítani, azért, hogy ezzel rámutasson arra, hogy ők nem Krisztus követői, hanem csupán Kálvin-követők. A Krisztuskövetést állították szembe Kálvin követésével a reformátusok ellenfelei. Számos olyan példát ismerünk, amikor a református szerzők leírták, kinyomtatták, hogy mi, bizony, Krisztus követői vagyunk és nem kálvinisták. Leginkább azzal érveltek, hogy ők nem Kálvin nevében keresztelkedtek meg, őket nem Kálvin váltotta meg. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy használták és tisztelték a munkáit, ahogy korábban már említettem, ám korántsem kritika nélkül. Többen elmondták, hogy Kálvin nem a tévedhetetlen próféta, nem kell mindenáron őt követni. Az a felismerés, hogy Kálvin egyszer ezt írja, másszor meg azt írja, és esetleg téved is, természetesen benne van a XVI-XVII. századi teológiai irodalmunkban. Tehát nem egy kultikus Kálvin-kép élt bennük, hanem mondhatjuk azt, hogy eleinte Kálvin csupán egy volt a hivatkozott reformátor szerzők közül. Nem tűnik úgy, hogy a kora újkori magyarországi recepciója kitüntetett szereppel bírt volna, akár Bezával, akár Melanchtonnal, akár Bullingerrel vagy másokkal szemben. Csak a XIX-XX. században alakult ki a személye és tanításai körüli kultusz a reformátusság körében.

[[paginate]]

Visszatérnék még a vitakészség kérdésére, amely valóban rendkívül erős volt a régi református szerzők körében. A XVI-XVII. századi magyar református Kálvin-idézetek nagyjából fele a katolikusokkal folytatott viták során keletkezett. Hiszen a római katolikusok igyekeztek kimutatni – sokszor elferdített, meghamisított Kálvin-idézetek használatával −, hogy Kálvin miket hirdetett. Például, hogy Kálvin még az Apostoli Hitvallást sem fogadta el. A református vitapartnerek ezekkel a vádakkal szemben reagáltak Kálvin-idézetekkel, amelyeket időnként magyarra fordítottak, máskor latinul közöltek. Volt természetesen a református szerzők között is olyan, aki saját érveinek alátámasztására maga is elferdítette vagy éppen félreértelmezte Kálvint. Nagyon sokszínű tehát a kora újkori Kálvin-recepció, Kálvin műveinek használata, mindezt ma is érdemes vizsgálni. Annyiban pedig talán ma is mondhatjuk, hogy érdemes kálvinistának lenni, amennyiben mi is fenntartjuk a vitakészséget, az egészséges kritikai érzéket: magával Kálvinnal szemben is akár, ahogyan bármely más teológussal szemben is.

Fazakas Gergely Tamás: Világos, hogy amiképpen a reformáció korai évtizedeiben, vagy éppen a hosszan − akár a XVIII. századig is − elnyúló konfesszionalizáció idején, úgy manapság sem kell mindenestül Kálvin tanításainak követőivé lennünk. Az viszont talán megfontolandó, hogy miben lenne érdemes valamelyest mégiscsak a Kálvin által felismert szempontok nyomában járni. Ráadásul Kálvinnak és reformátortársainak krisztusközpontú felismerései nemcsak a reformáció terjedése idején volt elsődleges szempont, hanem számunkra is az, s reméljük, hogy így lesz a jövőben is. A Krisztusközpontúság volt a reformáció talán legfontosabb gondolata, és ez a közös nevező számunkra is, legyünk akár teológusok, könyvtörténészek, irodalomtörténészek vagy akár teljesen más pályán mozgó református egyháztagok. Mindazonáltal, próbáljuk meg egy kicsit szétválasztani, hogy miben vagyunk és miben nem vagyunk kálviniak, illetve miben lehetne egy kicsit jobban követni az ő gondolkodását: a szociáletikai felfogását, a politikai etikáját, az igehirdetési gyakorlatát, vagy éppen az életvezetési intencióit tekintve. A kérdés aktualitását az adja, s egyben a beszélgetésünk másik apropója is, hogy nemrég jelent meg Fazakas Sándor tanulmánykötete A reformatio vitae jegyében címmel a kolozsvári Egyetemi Műhely Kiadónál.

Fazakas Sándor: Talán valóban a krisztocentrikusság kérdése a legfontosabb. Kálvin úgy tud krisztusközpontú lenni, hogy nem emlegeti állandóan Krisztust. Éspedig azért, mert ő a szövetségteológia és a Szentháromság-teológia felől gondolja el az egész Ószövetséget. Tudjuk, hogy a teremtés Krisztusra nézve teremtetik, és a szövetség is, a kiválasztás is tulajdonképpen Krisztusra nézve történik. Tehát implicite mindenképpen benne van a Szentháromság mindhárom személye az Ószövetség világában, és így az Ószövetség magyarázata során is.

[[paginate]]

Kálvin prédikációs gyakorlatára térve pedig azt mondhatjuk, hogy igen inspiráló az ő gyakorlata, illetve az egész genfi gyakorlat. Jó lenne, ha még inkább inspiráló lenne napjainkban, hiszen Genfben a prédikációval szemben elvárás volt – nem utolsó sorban magának Kálvinnak a hatására −, hogy az valóban textusértelmezés is legyen. Ugyanakkor hozzátették, hogy egy jó textusfeldolgozás önmagában még nem feltétlenül jó prédikáció. Ugyanis a prédikációnak a nagyon alapos egzegézis mellett egy másik pillérre is támaszkodnia kellett: az evangélium üzenetének a mindennapok élethelyzetére való alkalmazására. Ez utóbbihoz egyrészt az szükséges, hogy a prédikátorok az életvitelükkel is példát mutassanak az evangélium címzettjei számára. Másrészt az, ami Kálvinra is jellemző volt, hogy a szószéken, amikor prédikált, nem csillogtatta humanista, retorikai készségeit. Nem villogni és brillírozni akart a tudományával, hanem szándékosan visszafogta magát az üzenet átadása érdekében. Ám ott voltak azok a műfajok, amelyekben bevetette minden humanista és egzegetikai készségét: a bibliamagyarázatok során, az akadémiai előadásokon, a disputákon stb. Viszont Kálvin olyan gyülekezetet szeretett volna – és ezt az igényt szintén megfogalmazatjuk napjainkban −, amely értő füllel hallgatja a prédikációit. Ennek feltétele a gyülekezet képzése, tanítása: a bibliaismeret, a teológiai ismeretek átadása, elsajátíttatása. Hiszen Kálvin szerint ott van az Isten egyháza, ahol az igét hirdetik és hallják, meghallják. Nem engedik el a fülük mellett, hanem az igehirdetés, az evangélium üzenete az élet cselekedeteiben is meg fog mutatkozni. Az élet reformációja (reformatio vitae) az istentisztelet végén elhangzott áldás után, a templomból kimenve kezdődik el. A doktrína reformációja felett manapság már nem nagyon vitatkozunk. Az igehirdetés, a kegyesség és az imádkozás terén voltak és vannak Kálvin-hatások továbbra is. Viszont az élet reformációja, a társadalmi élet és az egyházi szervezet területén még nagy restanciánk, sok pótolni valónk van.

Ifj. Révész Imre már 1935-ben kimutatta egy tanulmányban, hogy kálvini értelemben nem nevezhető minden további nélkül presbiterinek a református egyház. Azóta sem, most sem. Viszont látni kell, hogy a reformáció századában és azt követően nem beszélhetünk egyszerűen „lutheri” és „kálvini” egyházszervezetekről, hanem sokkal inkább egyházszervezeti formák sokféleségéről. Hiszen éppen az egyházszervezet formája mutatja meg azt, hogy az új hit követői kénytelen voltak alkalmazkodni a helyi kulturális, társadalmi, politikai közeghez, és leginkább ezen a szinten sikerült megélni a kálvini egyházrendtartás eszményét. Amit egyébként maga Kálvin sem tudott keresztülvinni Genfben: ehhez túl erős és túl tekintélyes volt a politikai közeg, a városi tanács. A maga teológiai igényét nem tudta teljesen átültetni a gyakorlatba. Viszont a XVI-XVII században ott tudtak igazán kialakulni a kálvini egyházalkotmány első modelljei és formái, ahol a reformátusság nagyon magára volt hagyva. Vagy egy közömbös, vagy egy ellenséges politikai, társadalmi közegben voltak kénytelenek megszervezni a maguk közösségi életét, ami viszont kihatott a társadalmi élet további szerveződésére, a civil társadalom megjelenésére. Lehet párhuzamokat felállítani Debrecen város önkormányzatisága és Genf város önkormányzatisága között. Ugyanannyi különbözőséget találunk, mint amennyi hasonlóságot is. Általában ott, ahol a politikai közeg, illetve a politikai hatalom nagyon domináns volt, ahol a város fizette a lelkészeket és alakította ki a lelkészek munkarendjét, ott a teológiai igény szervezeti-egyházkormányzati formákban való érvényesítése nehezebbnek bizonyult. És ahol az egyháztanács és a városi tanács adott esetben azonos volt, esetleg a városi tanács delegált tagokat az egyháztanácsba, azaz a presbitériumba, ott a politikai akarat és a politikai elvárás túlságosan meghatározó volt, és nem mindig sikerült a gyülekezeti tisztségek kompetenciáit oly módon megkülönböztetni és önállóságukat érvényesíteni, ahogyan Kálvin szerette volna. Ebben, úgy gondolom, hogy napjainkban is tovább kell tanulnunk, és keresnünk kell azt a formát, azt a lehetőséget, ahogy a tisztségek optimálisan viszonyulnak egymáshoz. Kálvini értelemben az egyes egyházi tisztségek között nem rangbeli és nem hierarchikus különbség van, hanem funkcionális. De ezek a különböző funkciók − legyen az pásztor, tanító, doktor, presbiter, diakónus, vagy amilyen tisztséget mi gondolunk − kollegiális értelemben, egymást kiegészítve, egymást bátorítva, egymás munkáját megtermékenyítve kell az egész egyház épülését szolgálják. Ily módon kisugárzással kell lenniük a helyi társadalom életére: igen, a civil társadalomra is. Hiszen milyen jó lenne, ha a református gyülekezetek adnának mintát a helyi társadalom jó rendjének megélésére, szervezésére, nem pedig lemásolnának rossz társadalmi, közigazgatási modelleket.

[[paginate]]

Németh Áron: Hadd folytassam azzal, amit Sándor elkezdett: az igehirdetési gyakorlattal. Ebből egy dolgot emelek ki, ami a saját szakterületemből adódóan érdekel engem: hogy ma mennyire merünk Ószövetséget prédikálni, ószövetségi textust felvinni a szószékre. Az a tapasztalat (és erre vannak nem reprezentatív felmérések), hogy a vasárnapi igehirdetéseknek legfeljebb a 30%-a alapszik ószövetségi igén, a bő kétharmada pedig újszövetségi textuson. Nyilván az újszövetségi textusból prédikálni Krisztust valamivel egyszerűbb, valamivel hamarabb el lehet jutni a krisztológiáig, ami tulajdonképpen minden keresztyén prédikációnak a célja. Mivel nagyobb ellenállás mutatkozik, ha mindezt ószövetségi szövegből próbáljuk levezetni, és mivel hermeneutikai bizonytalanságokkal jár, ha egy ilyen régi, ilyen idegen szöveget viszünk a szószékre: emiatt ez a kánonrész a mi aktuális igehirdetésünkben eléggé háttérbe szorul. Ezt ki kell mondani. Lehet, hogy egészen a reformátorokig, egészen Kálvinig vissza kellene menni: nála ennek sokkal egészségesebb arányát lehet látni. Kálvinról azt tudjuk, hogy vasárnapokon az Újszövetséget prédikálta, az újszövetségi igékről szólt az istentiszteleteken, délután pedig a Zsoltárok könyvéből. Viszont ott voltak a hétköznapi istentiszteletek, ezek alkalmával pedig végigment az Ószövetségen. Ám mivel több hétköznap van egy héten, mint vasárnap, ez a kálvini gyakorlat kiadta az egészségesebb, kanonikusabb arányt, hiszen sokkal több ószövetségi igénk van a Szentírásban, mint újszövetségi. Ha azt a kálvini elvet akarjuk követni, amely az Ó- és Újszövetség egységéről szól, vagy azt, hogy a teljes Szentírást prédikáljuk, akkor ez a kétharmad−egyharmad arány fordítva kellene, hogy legyen, mint manapság. Tehát nekünk kétharmad Ószövetséget és egyharmad Újszövetséget kellene prédikálnunk. Persze, ezt nemcsak Kálvintól, hanem a legtöbb reformátortól eltanulhatjuk, de Kálvin is szép példát mutatott ebben. Emlegettük már korábban Kálvin bibliakommentárjainak magyar fordításait, amelyek most új kiadásban kerülhetnek a polcokra. Jellemző, hogy ezek mai kiadási folyamata is az Újszövetség-kommentárokkal kezdődött. Az lesz majd érdekes, amikor megjelennek Kálvin nagy jelentőségű Ószövetség-kommentárjai magyarul. Kíváncsi vagyok, hogy ez hoz-e majd nagyobb bátorságot a textusválasztás terén. Fognak-e a lelkészek gyakrabban Ószövetségről prédikálni, akár kálvini szellemben, a kálvini gondolatok kölcsönzésével?

Fazakas Sándor: Kálvin tehát 14 naponta tízszer prédikált. Gondoljunk el egy mai lelkészt. Ahhoz, hogy két hét alatt 10 jó felkészültségű prédikációt tudj elmondani, nagyon komoly teológiai és írásmagyarázati háttérmunkára van szükség, amire alig-alig van a jelenlegi református lelkipásztoroknak ideje. Akkor, amikor a katekézistől kezdve az intézményvezetésig, pályázatírásig minden feladat ráterhelődik a lelkipásztori tisztre. Nyilván ez a ráterhelődés a rendszerből is következik. Kálvin tehát a hétköznapi istentiszteleteken tudta alkalmazni a lectio continuát: egyik napról a másikra, ott folytatva, ahol az előző nap abbahagyta az igemagyarázatot. Viszont az üdvtörténeti állomásokon, húsvétkor, nagypénteken mindig a passiótörténetről vagy a megfelelő igehelyekről prédikált, és szakított a lectio continuával, azért, hogy az ünnep jellegét tudja kidomborítani. Én nagyon meggondolandónak tartom ezt. Nem tudom, mi kell hozzá, talán valóban egyházkormányzati döntés is, illetve olyan egzisztenciális feltételrendszer, hogy a lelkipásztor újból teológus lehessen. Elsősorban teológus, és csak utána minden más.

[[paginate]]

Oláh Róbert: Két kora újkori példa jut eszembe. Az egyik Melius Juhász Péteré, aki a prédikációiban felvett egy bibliai könyvet, és az első betűtől az utolsóig végigmagyarázza az egymást követő alkalmakon. Természetesen ma már nem nagyon lehetne kivitelezni, hogy egy gyülekezet végighallgassa azt, hogy egy lelkész héber és görög igemagyarázatokba bonyolódik a szószékről. De a 16. században volt erre példa Debrecenben. A másik példa szintén debreceni: Komáromi Csipkés György ideje a XVII. század végén, amikor a város lelkészei felváltva prédikáltak egymás után. Felosztották egymás között az adott bibliai könyvet, és textusonként végigmentek a szövegen vasárnapról vasárnapra. Talán valami hasonló gyakorlatra ma is lenne lehetőség, persze, ahogy már elhangzott, a nagyobb ünnepek kihagyásával.

Fazakas Gergely Tamás: Érintettük már az igehirdetés és a zsoltáréneklés témáját. De mi a helyzet magával a liturgiai kerettel manapság? Illetve mit mondhatunk a további elemeiről, például az úrvacsoráról akkor, amikor a járványhelyzet miatt éppen Húsvétkor nem tudtunk templomi környezetben e szentséggel élni. És azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy mostani beszélgetésünk a második hullám tetőpontján, 2020. december közepén készül, amikor még nem tudjuk, hogy Karácsonykor pontosan hogyan fogunk úrvacsorázni. Mennyiben lehet a református hagyományba ágyazott, mennyiben lehet kálvini elv a liturgiai keretek változtatása: időnként kényszerűen, máskor talán kevésbé a külső helyzettől függően?

Fazakas Sándor: Számomra nagyon imponáló, hogy Kálvin istentiszteleti gyakorlata mélyen belegyökerezik az óegyházi hagyományba. Bár szoktunk rá hivatkozni, hogy Kálvin megengedőbb, és a kötött és a kötetlen liturgiai elemek egymás mellé állításával tulajdonképpen szabad kezet ad nekünk a református istentisztelet alakítására. Mégis úgy érzem, hogy ezt ma már akkora szabadosságként értelmezzük, amit már senki nem tud kontrollálni. És most nem a „kontroll” szón van a hangsúly, hanem annak a komoly értéknek az elvesztésén, amit a liturgia, a mennyei istentiszteletbe való bekapcsolódás jelent. Tehát mind az óegyházi hagyományokat, mind a liturgiát, mind az officia pietatist, azaz a közösségi imádságokat, a közös kegyességgyakorlást nagyon fontosnak tartotta Kálvin. Az istentisztelet és a sákramentumokkal való élés Kálvin felfogásában mindenestül közösségi ügy volt. Akkor, amikor az istentiszteleti kultúránk, a liturgiáról való gondolkodásunk elcsúszik a tetszőlegesség irányába, amikor úgy kezeljük az istentiszteletet, mint egy világi rendezvény egymás mellé rakott elemeit, és amikor a legtöbb templomban más-más gyakorlatot látunk, akkor azt mondhatjuk, hogy szinte nincs két egyforma református gyülekezeti liturgia. Eközben más testvérfelekezetek óriási erőssége, hogy a liturgia olyan lelki, szellemi otthon számukra, amelyben, még ha a nyelvet nem is érti a hívő, akkor is otthon érzi magát mindenhol a világon.

[[paginate]]

Úgy gondolom, hogy a COVID-helyzet arra kell megtanítson bennünket, hogy keressük az evangélium közvetítésének új formáit. Ahhoz nem fér kétség, hogy az online térben, a digitális eszközök segítségével meg kell keresni azokat a műfajokat, amelyek az evangélium hirdetésére, az evangélium tanítására, az írás értelmezésére alkalmasak. És ezeken a csatornákon tovább kell adni az evangéliumi üzenetet. Viszont azt, amit a közösség egy helyen és egy időben, a Szentlélek ereje által összegyűjtve él meg, azt mi nem tudjuk egy az egyben betolni az offline térből az online világba, a digitális térbe. Mert a digitális térnek más törvényszerűségei vannak, és további kutatásokra, reflexiókra van szükség ahhoz, hogy megértsük a digitális tér természetét. Mi most, a teológus doktoranduszokkal, két egynapos szemináriumon foglalkoztunk e kérdéssel. És minél tovább foglalkozunk azzal, hogy mit jelent egyháznak lenni a digitális térben, annál több nyitott kérdésünk van, és annál kevesebb a válaszunk. Tehát nem tudom azt mondani, hogy most, a krízishelyzetben inkább hagyjuk a csudába a teológiai reflexiókat és a vitákat, később folytassuk le ezeket. Sokkal inkább az egyetemi szemináriumok, vagy az effajta, közös beszélgetések, illetve más, hasonló platformok szükségesek ahhoz, hogy kicseréljük a gondolatainkat, észrevételeinket, hogy egymástól tanuljunk, egymás meglátásai által gazdagodjunk, és közösen induljunk egy olyan irányba, amely szükséges lehet. Meggyőződésem, hogy nincs visszaút a digitális korszak előtti időszakba. Még ha a COVID után helyre is áll valamilyen szinten a rend, akkor is szükség lesz egyszerre, párhuzamosan biztosítani az offline térben való istentisztelet megélését, valamint az evangéliumi tartalmak vagy istentiszteletek online közvetítését − annak minden következményével együtt.

Németh Áron: Én egy személyes tapasztalatot mondok el. 2020 tavaszán, és azóta is, nagyon sok online istentiszteletet megnéztem. Nemcsak a saját gyülekezetemnek követtem az interneten közvetített alkalmait, hanem másokét is. Figyeltem, hogy ki hogyan oldja meg ezt a kihívást. A lelkészek ugyanis kikerültek a saját komfortzónájukon kívülre, és keresték az utakat az online térben, hogy miként szólítsák meg a gyülekezeteket. Tiszteletre méltó, aki engedett ennek a kihívásnak, és tényleg igyekezett, hogy a lehető legkompetensebb módon, a legnagyobb kreativitással oldja meg. A személyes tapasztalatom igehallgatóként az, hogy ha én ülök a kanapémon a televízió vagy a számítógép előtt, akkor nincs az a palástos lelkész, aki velem elhiteti, hogy a templomban vagyok. Egyszerűen a nappalim, azzal a kis nyüzsgéssel a gyerekek miatt, nem tud templommá válni, abban az értelemben, hogy olyan szakrális térben és liturgikus közegben érezzem magam, mint ami az istentisztelet a templomban. Emiatt nekem nagyon szimpatikusak voltak azok a vasárnapi online istentiszteletek, amelyeken a lelkész nem „játszotta el”, hogy a templomban vagyunk, hanem leült ő is egy fotelbe, és hétköznapi öltözetben, egy zakóban, megjelent a nappalimban. Vagyis létrejött egy olyan házi istentisztelet, amelynek az egyik résztvevője a számítógépen keresztül csatlakozott, és szólt hozzánk. Ezáltal sokkal hitelesebb légkör teremtődött, és tudtunk így is az ige körül lenni. Persze, hiányzott sok minden, ami megvan egy rendes istentiszteleten, de nekem ezen a téren voltak jó tapasztalataim, amikor a lelkészt ily módon „vendégül láttuk” egy házi istentiszteleten, s közben nem kellett azt hazudni magunknak, hogy templomban vagyunk.

[[paginate]]

Fazakas Gergely Tamás: Kálvin könyvei, az egykori bibliafordítások, a reformátorok régi szövegei manapság leginkább a digitalizáció segítségével válhatnak sokak számára elérhetővé, élővé, kortárssá. Az „elérhetőséget” a szó szoros értelmében is el lehet gondolni, amennyiben az interneten olyan régi könyveket is elolvashatunk, amelyek őrzési helyéhez nehezen jutnánk hozzá akkor is, ha éppen a járványhelyzet miatt nem lennének zárva a könyvtárak. De az „élővé tételt” lehet áttételesen is érteni, a medialitás kérdésének nagyobb összefüggésében, amennyiben számunkra tartalmilag válnak kortárssá, aktualizálódnak a reformátori szövegek.

Oláh Róbert: A közvetlen elérhetőség kérdésére legjobb példa talán a beszélgetésben már említett, nemrég megjelent kis kötetem Kálvin magyarországi recepciójáról. Ez ugyanis egy tipikus „karantén kötet”: ha nem létezne az internet, akkor nem tudtam volna megírni. Hiszen ma már annyiféle és annyi formátumú szöveg található az interneten, régi és új egyaránt. Nemcsak a régi, primer nyomtatott könyveknek a digitalizált változatai, hanem a legújabb szakirodalom, adatbázisok és sok minden más elérhető, ami szükséges egy tudományos munka elkészüléséhez. Gondolhatunk itt a Hungaricana adatbázisra, az Országos Széchenyi Könyvtár saját digitalizált anyagaira, az Akadémiai Könyvtáréra, illetve más könyvtárak anyagaira. Érdemes régi magyar irodalmat keresni a világhálón, és érdemes elmélyülni benne, hiszen rengeteg inspiráló példa van. Persze, nem egyszerű ezekkel foglalkozni, hiszen eleinte a laikusoknak akár még a betűk formája is gondot okozhat, nehezebb elolvasni a régi szövegeket. Máskor pedig nem egyértelmű, hogy mit akarnak mondani, hiszen sokszor olyan szavakat használnak, amelyeket ma már nehezen értünk. A megfejtéshez használhatunk történeti etimológiai szótárakat, tájszótárakat. Amikor két évtizede ezelőtt először akadt a kezembe Melius Juhász Péter egyik prédikációja, egyszerűen nem értettem, hiába olvastam el elejétől a végéig. De meg lehet erre érni: immár a harmadik Melius-tanulmányomon vagyok túl. Érdemes ebbe időt-energiát fektetni, mert rengeteget lehet a régi mesterektől tanulni.

Fazakas Sándor: Valóban különbséget kell tennünk az online jelenlétünk kétféle megközelítése között. Egyrészt ugyanis a legnagyobb természetességgel alkalmazzuk már a digitális világ eszközeit és eredményeit a kutatásban, amire Oláh Róbert is utalt: adatbázisok használatában, a szövegfeldolgozásban, az írásértelmezésben, írásmagyarázatban, teológiai reflexiók megfogalmazása terén. Másrészt azonban még megoldásra váró kérdés számunkra, hogy mit is jelent istentiszteletet tartani online térben. Egyébként úgy vélem, hogy a mi korunk és a saját helyzetünk okot ad egy párhuzam felállítására is. Kálvin és Luther sikere, illetve a reformáció terjedésének sikere nem lett volna biztosított, ha nem lett volna Gutenberg médiuma, vagyis a könyvnyomtatás. Gondoljuk csak bele, hogy hasonló tanításokért és felismerésekért, mint a Lutheré volt, mintegy 100 évvel korábban Husz János még máglyán végezte. A reformátorok abban tényleg zseniálisak voltak, hogy felismerték a nyilvánosság, a publicitás erejét, és jól is tudták használni azt: mind Luther, mind pedig Kálvin, akikre erősen hatott a humanista kultúra. Az is igaz viszont, hogy a könyvnyomtatás, maga a médium semleges. A nyomtatott lapok ugyanis akár gyalázkodó cikkeket is elbírnak. Hiszen már Kálvin idején is megjelentek az ő személyét karaktergyilkos módon támadó gyalázkodások, nyomtatásban is.

[[paginate]]

Az analógia után lássuk a saját lehetőségeinket. Maga a digitális tér, azt gondolom, szintén forradalmi jelentőségű, és forradalmasítja a mi helyzetünket, vagyis többet kell ezzel foglalkoznunk. Itt is van lemaradásunk, ahogy arra utalt Németh Áron a beszélgetésünk elején, hogy bizony volt időszak, amikor el lehetett végezni a teológiát, és lelkész lehetett valaki anélkül, hogy Kálvint olvasott volna. Most azért önkritikusan meg kell állapítanunk, hogy bár jó ideje benne élünk a digitális világban, az oktatásunk során nem igazán készítettük fel a hallgatóinkat arra, hogy mit jelent ebben a világban új műfajok után keresgélni. A kommunikáció elméleti alapjait, illetve más szakmai ismereteket bevonva arra kellene tanítani és motiválni őket, hogy miként lehet megtalálni az evangélium közlésére legalkalmasabb formáit az online tér számára.

Az egész online helyzet valamilyen szinten az egyházi struktúráinkat is feszegeti. Most csak egy példát mondok. A karantén időszakban rendszeresen megnéztem az egyik német barátom videó-istentiszteleteit. Zseniálisak voltak. 20 perc volt egy ilyen istentisztelet, rengeteg zenei betéttel, írásmagyarázattal, szabadon elmondva. Gratuláltam neki, és mondtam, hogy szívesen tartoznék – akár virtuálisan is − ehhez a gyülekezethez. Tegnap kaptam tőle egy emailt, hogy „Willkommen!”, vagyis szívesen látnak a virtuális gyülekezetükben. Ugyanakkor annak a realitását is fel kell ismerjük, amit Áron mondott: istentisztelet otthon, a nappaliban, a fotelben. Pedig szeretjük a valóságban hangsúlyozni a parókiális szisztéma további fenntarthatóságát. De vajon fenntartható? Meddig tartható fenn a parókiális rendszer? Hiszen éppen az online térben derül ki, hogy ezek a régi határok, struktúrák mindenestől repedeznek, még akkor is, ha reméljük, hogy nemsokára visszatérünk a megszokott keretek közé. Most újból Kálvinhoz visszacsatlakozva: ha Kálvin ma élne, úgy gondolom, arra biztatna bennünket, hogy merjünk ezzel a kihívással szembenézni. Kálvin egyébként közel engedte magához ezeket az irritációkat. A saját korának gazdasági, társadalmi, politikai, szociális helyzetéből fakadó változásokkal foglalkozott teológusként, és azt hiszem, ezért is lehetett az ő hatása annyira átütő: nemcsak Genfben és nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. Az egyházi struktúra, az egyházi szervezet kérdései ugyanis Kálvin szerint nincsenek egyszer és mindenkorra kőbe vésve, hanem ezeket nagyon okosan, közbölcsességgel, imádkozással, egymásra figyelve, konszenzust keresve, időről-időre át kell gondolni, és ha kell, akkor ezek után meg kell tenni a megfelelő korrekciós lépéseket.

Németh Áron: Azt hiszem, olyan helyzetben vagyunk, ami nem példátlan, hiszen a korábbi évszázadokban is voltak járványok, azokat is kezelték valahogy. Ám a mi generációnk számára ez ismeretlen helyzet, és mi csak a sci-fik világából ismerjük azt, hogy egy világjárvány elkezd terjedni, és menekülni kell. El is menekültünk, igen, a digitális térbe, de jusson eszünkbe, hogy a sci-fiknek az is témája, hogy összeomlik a digitális világ. És akkor majd mit csinálunk? Nekem mindig eszembe jut, hogy a digitális világ egy lehetőség, ám nem igazi alternatíva, tehát nem fog leváltani semmit, legfeljebb kiszélesíti a spektrumot. Persze, örülni fogok annak, ha a lelkészek, a gyülekezetek kicsit begyakorolják magukat, akár ilyen kényszerű helyzet miatt is, és otthonosabban kezdenek mozogni az online térben. Lesz ennek sok fontos hozadéka a járvány után is. De azok a dolgok, amelyeknek a gyülekezetben történniük kell, nem cserélhetőek le ilyen könnyen. Igaz, hogy a digitalizáció meg az informatika egyik fő célja, hogy felgyorsítsa a világot, és hogy minden információ gyorsan elérhető legyen. Mi is minden területen törekszünk a felgyorsításra, a gyorséttermen át a gyorspostáig. Ám éppen a hit dolgai, a kegyesség megélése, a hithez kapcsolódó érzelmek és más emóciók nem felgyorsíthatók. Ez tudományosan is igazolható: például nem tud az ember gyorsabban szerelmes lenni, az érzelmek világában nincs ilyen lehetőség. És mivel a hit dolgai sokszor ilyen jellegűek is, ezért az a szándék, hogy minden gyorsabb legyen, valószínűleg nem érvényesíthető fenntartások nélkül. Talán a reformátoraink lassúsága kell, hogy fontossá váljon ma számunkra. Az, hogy naponta foglalkoztak az igével, naponta prédikáltak, vagy ahogyan Kálvin az imádkozással kapcsolatban tanított a kitartásról, a buzgóságról. Számos tekintetben ők még egy lassabb világban éltek, mint mi. De lehet, hogy nekünk is el lehet lesni, meg kell tanulni ezt a lassúságot, mert azok a területek, amelyekhez ők hozzászóltak, igénylik is ezt.

Fazekas Gergely Tamás: Köszönöm a beszélgetést Mindhármótoknak, s kérem, alkalomadtán folytassuk.