A beszélgetés eredeti változata a HIT Talk sorozat 5. adásaként készült 2021. január végén, meghallgatható ezen a linken: https://soundcloud.com/user-228560911/6-epizod-az-egyhaz-nem-az-allam-erkolcscsosze-parbeszed-a-reformatussagrol. A beszélgetéssorozatot a Károli Gáspár Református Egyetem Református Örökség Műhelyének vezetői szerkesztik: Ablonczy Bálint és Csorba Dávid. A kálvinizmusról szóló alsorozat gondozója: Fazakas Gergely Tamás.

Köszönjük Novák Tamásnak a beszélgetés technikai hátterének biztosítását, Sáriné Nagy Magdolnának pedig a beszélgetés legépelését. A beszélgetés résztevői a szöveget némileg átdolgozták, illetve kiegészítették az alábbi közlés céljából.

Résztvevők:

Fazakas Gergely Tamás irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének intézetigazgató docense; a Tiszántúli Református Egyházkerület világi főjegyzője;

Ferencz Árpád teológus, a svájci Auenstein református gyülekezetének lelkésze, korábban a Debreceni Református Hittudományi Egyetem tudományos főmunkatársa;

Győri L. János irodalomtörténész, A Tiszántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek igazgatója és a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának tanára;

Ősz Sándor Előd lelkipásztor, egyháztörténész, az Erdélyi Református Egyházkerület főlevéltárosa.

Fazakas Gergely: A járványhelyzet felszabadított minket arra, hogy éljünk bátran a távolságokat áthidaló technika adta lehetőségekkel. Egyrészt abban a tekintetben, hogy az élő beszélgetésbe Közép- és Kelet-Európa három országából kapcsolódtunk be: Svájcból, Magyarországról és Erdélyből. Másrészt ez a helyzet arra inspirálhat minket, hogy a három ország református egyházainak különbségeiről és hasonlóságairól beszélgessünk. Kezdjük azzal a kérdéssel, hogy mit csinál egy Kolozsvárt végzett, majd debreceni teológus egy német svájci gyülekezet lelkészeként? E sokféle egyházi tapasztalat birtokában milyennek látszik a svájci református egyház, az ottani reformátusság önértelmezése?

Ferencz Árpád: Svájcban sem tesz mást a lelkész, mint ami mindenütt a dolga: odafigyelni azokra az emberekre, akik ránk vannak bízva. Nagyjából hat éve vagyok egy svájci kis falusi gyülekezet lelkésze, alapvetően népegyházi környezetben szolgálok. A gyülekezetünk struktúrája érdekes módon a környező társadalom nagyon világos keresztmetszetét adja, úgy vallási, mint társadalmi szempontból. A meghatározó hagyományos népegyházi kegyesség mellett, illetve azzal együtt élve más kegyességi formák is jelen vannak. Így az a kegyességi forma, amelyet hagyományosan evangelikálnak szoktak nevezni, valamint vannak a Taizé-mozgalomhoz kapcsolódó gyülekezeti tagjaink is. Lelkészként az a feladatom, hogy ezeket az embereket kísérjem, és együtt legyünk egyház.

[[paginate]]

Ha a svájci egyházak helyzetére és önértelmezésére nézünk, akkor azt kell mondanom, hogy itt az egyházak önmagukat a társadalom szerves részének tekintik. Abban az értelemben, hogy ugyan közjogi szempontból nem egyesületek, viszont saját státusuk van, ami azt jelenti, hogy a legtöbb helyen – nyilván Svájc kantonális szerveződése miatt ez különbözőképpen alakul – az egyházak az állammal szorosan együttműködve szerveződnek, adóbeszedési joggal rendelkeznek. Ami pedig talán ennél fontosabb, hogy a morális kérdéseket is felvető problémák esetében a közélet határozottan megszólítja az egyházakat és azok képviselőit. Egyetlen friss példát hoznék fel erre, ami talán kelet-európai környezetben nem annyira ismerős. Nem olyan régen a szövetségi kormány kancelláriaminiszterének hivatala élesen bírálta a svájci egyházakat. Tavaly ugyanis népszavazás volt, amelynek során az egyházak igencsak világosan állást foglaltak az egyik oldalon, és abban a kérdésben alkotmánybírósági beadvány is született a Szabad Liberális Párt részéről. A kérdés az volt, hogy a külföldön tevékenykedő svájci vállalkozásoknak be kell-e tartaniuk a Svájcban érvényes morális korlátozásokat, például a gyermekmunkát tiltó szabályokat vagy a szigorú környezetvédelmi előírásokat. Az egyházak értelemszerűen emellett foglaltak állást. A kezdeményezés ugyan elbukott, de nagyon kevésen múlott, és ez erőteljesen az egyházakra irányította a közvélemény érdeklődését.

A reformáció 2017-es emlékéve, illetve a tavalyelőtti, 2019-es Barth-emlékév tapasztalatai szintén azt mutatják, hogy a svájci társadalom számára fontos az egyház. Akkor is, ha nem mindig az történik, amit az egyházak jónak találnak, de nagyon fontos, hogy rámutattak a gyökerekre. A reformáció emlékéve nagyon széles körű publicitást kapott az itteni társadalomban. Részben azért, mert a kantonok is szerveztek kapcsolódó rendezvényeket. Ehhez mérten a Barth-emlékév csendesebb és kisebb hatású volt, de mindkét emlékév felvetette annak a kérdését, mennyire tud az egyház aktuális lenni.

Jelen pillanatban az egyház nagy szervezeti változás előtt áll. Az idei évtől kezdődően más struktúrában működik. A XIX. században kialakult szövetségi struktúra, amely a német svájci és a francia svájci kantonális egyházakat egyfajta laza szövetségbe fogta össze, úgy tűnt, nem felel meg a kortárs elvárásoknak. Ezért jó pár évvel ezelőtt elindult a törekvés, hogy jobban centralizált struktúrák alakuljanak ki. Ez Svájcban teljesen szokatlan helyzet volt, hiszen a központi hierarchia itt nem erős tényező az egyház életében. Tavaly sikerült végrehajtani ezt az egyházreformot, amelynek során kialakult egy erősebb, centralizáltabb vezetés az egyházban. Viszont az akkori egyházelnökünk, Gottfried Locher kényszerű lemondása után kiderültek ennek az új szervezetnek a gyermekbetegségei, mégpedig az, hogy a svájci kantonális egyházak, önállósághoz szokva, nem igazán tudják elfogadni, hogy központilag döntsenek bizonyos kérdésekben. Szintén előkerültek a német svájci és a francia svájci egyházak látásmódbeli különbségei, erről később még érdemes lesz szólni.

A közös múlt ellenére nagyon erősen érződnek a történelmi és a kulturális különbségek. Egyrészt abban a tekintetben, hogy miként határozza meg magát a francia svájci református egyház, illetve a német svájci református egyház az államhoz viszonyítva; másrészt pedig, hogy mennyire erősek a gyülekezetek. Ezek azok a kérdések, amelyek ebben a pillanatban foglalkoztatják az egyházat. Széleskörű párbeszéd indult el arról, hogy miként tudunk együtt egyház lenni: német svájciak és francia svájciak, illetve a különböző kegyességi irányokat képviselő gyülekezetek és szervezetek.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: Győri János a rendszerváltást követően töltött hosszabb időt Svájcban. Hogyan láttad az ottani református egyházat, milyen különbségeket és hasonlóságokat érzékeltél a magyarországi állapotokkal összevetve?

Győri János: Az én emlékeim távoliak, hiszen idén ősszel lesz éppen 30 éve, hogy 1991-ben Svájcba utazhattam egy egész esztendőre. A HEKS-től, ettől a ma is jelentős és közismert segélyszervezettől kaptam ösztöndíjat, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy mint végzett tanár (akkor már nyolcadik éve az egykori iskolámnak, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának voltam a tanára) vendéghallgató lehettem egy évig a Zürichi Egyetemen. Ott szabadon hallgattam filozófiát, művészettörténetet, irodalmat, valamint teológiai tárgyakat is (bár nem vagyok teológus, de az érdeklődésem ezt megkívánta). Ugyanilyen szabadsággal próbáltam mozogni az egyházi életben, hogy minél több információt szerezzek. Például tudatosan látogattam meg különböző gyülekezeteket. Zürichben erre nagy kínálat volt, hiszen elég sok gyülekezet van. Kapcsolatot kerestem a svájci református iskolákkal is. Sőt, aminek nagyon örülök utólag is, a HEKS segélyszervezet vendége volt azon az őszön, 1991-ben Horkay László lelkipásztor Kárpátaljáról, akit később püspökké is választottak. Tolmácsként nagyjából két héten át őt kísértem gyülekezetről gyülekezetre. Ez nagyon jó lehetőség volt arra, hogy városi vagy kisebb falusi gyülekezeteket is megismerjek.

Mit láttam, mit érzékeltem én akkor Svájcban? Hangsúlyozom, a rendszerváltás utáni pillanatban utaztam ki. Az én egyházi élményeim − azon túl, hogy lelkészgyermek vagyok – alapvetően az 1970-es, 80-as évekből származtak. Ennek erős szála volt az egyházi iskola, hiszen a Refiben érettségiztem és ide is jöttem vissza tanítani. Ebből a szemszögből néztem én rá az ottani református egyházra. Ami nekem Svájcban feltűnt, hogy milyen nagyfokú, a mi akkori viszonyainkhoz képest jelentős szabadsággal és nyitottsággal rendelkeznek ezek a gyülekezetek. Egy külföldi, messziről jött, az éppen szétesőben lévő Szovjetunióból érkezett lelkészvendéget kísértem. Magyarországon – akkoriban különösen – az volt a szokás, hogy a lelkészvendéget feltétlenül a helyi lelkész fogadja, ő vezényelje le a beszélgetést. Ezzel szemben az esetek felében a lelkésszel nem találkoztunk, a beszélgetést többnyire a gyülekezeti tagok, civilek vezették le. Általában kicsi, de érdeklődő közönség vett részt ezeken az alkalmakon. Nem azért, mert kicsi gyülekezetbe mentünk, hanem azért, mert ennyi embert érdekelt. Viszont őket nagyon érdekelte! Kérdeztek, érdeklődtek, látszott rajtuk, a hozzászólásaikból is kiderült, hogy ők áldozatot is képesek hozni, adakozni is hajlandóak ezért az ügyért. Akkoriban még elég jelentős egyházi támogatások jutottak Kárpátaljára, éppen különösen a HEKS révén. Ez a miénktől eltérő gyakorlat, ezek a fórumok engem inkább az egyesületi élet alkalmaira emlékeztettek, mintsem egyházi közegre, ami nem minősítés a részemről, inkább érdekesnek találtam. Egyetlen olyan emlékem van, hogy a kárpátaljai lelkészt megkérték istentiszteleti szolgálatra, és talán két-három esetben – kb. húsz helyet látogattunk meg – fordult elő, hogy a beszélgetést vagy egy rövid áhítat, vagy egy egyházi ének eléneklése kísérte. Ez számomra egészen új volt, és azt láttam, hogy egyházi élet más keretek között is folyhat, mint ahogy mi azt a rendszerváltás körüli, vagy a rendszerváltást megelőző időszakban megéltünk.

Hasonlót tapasztaltam Zürichben is. Láttam egészen kiürült templomokat, ahol legfeljebb 20-30 gyülekezeti tag ült vasárnap, láttam több teli templomot, és láttam már akkor múzeummá vált templomot a város közepén. Nagyon széles volt a skála. A látogatott istentiszteleteken, amennyire meg tudtam ítélni és amennyire emlékszem, leginkább valamilyen evangelikál típusú kegyesség volt kitapintható. Valamint akkor még például az idős Eduard Sweitzer nyugalmazott professzor is prédikált, talán havonta egyszer, és az istentiszteleten − hivatalból és érdeklődésből is, mivel nagynevű professzor volt − tömegek jelentek meg. Nagyon sokszínű világ volt ez.

Azt is meg kell említenem, hogy külön kértem a meghívó szervezetet, hogy kapcsolatba kerülhessek református oktatási intézményekkel Svájcban. Nem sok ilyen intézmény volt, nem tudom, hogy hány, de engem meglepett, hogy milyen kevés van. Azt hittem, hogy Nyugaton, ahol szerves volt a fejlődés, nem volt államosítás és nem volt szocializmus, jóval nagyobb számban vannak iskolák. Ma már tudom, hogy a németeknél elég erős maradt a protestáns iskolarendszer, Svájcban szerényebb. Ezen a vonalon a későbbi években, egészen máig egy másik forrásom is van, hiszen a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának most már kb. 20 éve van egy testvériskolai kapcsolata a svájci Schiersben működő református gimnáziummal. Mind a schiersi, mind a zürichi tapasztalataim azt mutatták (amikor bejutottam egy református gimnáziumba néhány napra, illetve órákat is látogattam, hittanórát is láttam, az igazgatóval is találkoztam és a tanárokkal beszélem), hogy az iskolaügy oldalvágány, valójában mellékes tényező. Amit én láttam, az tulajdonképpen a laicizálódott, szekularizálódott egyházi iskola. Tehát nem az az iskolatípus, amit mi Magyarországon egyházi iskolaként ismerünk a történelemből. Ráadásul ekkoriban, 1991−92-ben, Magyarországon sorra nyíltak református és más egyházi iskolák.

Ha itt párhuzamot vagy kontrasztot keresünk, akkor arra kell felfigyelnünk, hogy ez idő tájt nálunk nagy illúziókkal alapítottak iskolákat, és majdnem (hangsúlyozom, majdnem) dogmává vált, hogy az egyház az iskoláiban él, nem pedig a gyülekezeteiben. Volt olyan elképzelés (és ma is megvan ez a kísértés), hogy majd az iskola behozza a szülőket az egyházba, a gyermekeket pedig ide szocializálja. Svájcban viszont azt láttam, hogy az egyházi szocializáció terepe nem az iskola, hanem elsősorban a gyülekezet és a család, és ez valószínűleg már az előző századokban is így lehetett.

Nálunk, történetileg nézve, az egyházi szocializáció erős bázisa az iskola volt. Egy konkrét példát említek. Móricz Zsigmond egy nagyon érdekes visszaemlékezésében arról beszél, hogy neki az egyházi iskolákban hiányérzete volt. (A Debreceni Református Kollégiumba és a Sárospataki Református Gimnáziumba is járt, Kisújszálláson érettségizett, tehát három református középiskolát látott. Sőt, teológiára is járt Debrecenben.) Azt mondja, hogy spirituális értelemben véve mindenütt hiányérzete volt. Éppen Kálvin kapcsán említi, hogy nem akadt vallástanára, aki megmondta volna neki, hogy mit is tanított Kálvin; mindig csak szabadkoztak, hogy „ez a Kálvin” megégette Servét Mihályt. Tehát egyrészt az a tanulság, hogy valóban van egy védekező álláspont hagyományosan Kálvin és Servét kapcsán, de én most egy másik tanulságra szeretnék rámutatni. Móricz Zsigmond jellemzően nem azt mondja, hogy „nekem a családban nem mondta meg senki”, noha az édesanyja paplány, a nagyapja pedig református lelkész volt. Nem a családra, hanem az iskolára testálta ennek felelősségét. Miért? Mert úgy érezte, abból a népegyházias keretből érkezve, hogy ez az iskola feladata lenne. Ez a református magyar álláspont szinte a mai napig. Visszatekintve, a gyülekezeti tapasztalataimon túl, az egyik legmaradandóbb élményem, hiszen Svájccal szemben Magyarországon és az egyházunkban akkor is, ma is nagyon aktuális kérdés az iskolaügy, amint nagyon sokféleképpen lehet kezelni.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: Mennyire tér el az Erdélyi Református Egyház jelenlegi helyzete és miben különböznek hagyományai a magyarországi, illetve svájci testvéregyházakétól?

Ősz Sándor Előd: Ferencz Árpád gondolatához kapcsolódnék, aki arról beszélt, hogy Svájcban az állam az egyházakat társadalomalkotó tényezőknek tekinti. Az erdélyi reformátusság száz esztendővel ezelőtt Magyarországtól Romániához került, ami jelentős változásokat eredményezett. Erdélyben Trianon előtt a reformátusság volt a legnagyobb társadalmi súllyal bíró felekezet. A fejedelemség korában ez már-már az államegyházi státust közelítette, de még a Habsburg-uralom alatt is jelentős szavuk volt a református főuraknak. Trianon után azonban az erdélyi reformátusság (és a többi protestáns egyház) Nagy-Romániában elvesztette a korábbi meghatározó szerepét. Egyetlen példa: az államfő beiktatásakor, a parlament alakuló ülésén, a szónoki emelvény jobbján ott ül az orthodox pátriárka (mint a ki nem mondott államegyház feje), mellette a római katolikusok bukaresti érseke (még véletlenül sem a gyulafehérvári 100 éves egyházmegye elöljárója). A többi felekezet, illetve vallás képviselői legfeljebb a páholyokban kapnak helyet. Klaus Ioannis lutheránus vallású államfő beiktatásakor mindenki arra számított, hogy a lutheránus egyház püspökét díszhelyre ültetik, mellette pedig ott lesz majd a többi protestáns püspök. Nem így történt. Az országos televízió vallási műsorában a protestáns felekezeteknek nincs is adásideje, de a magyar katolicizmusnak sem nagyon van. Csupán a kisebbségi, a magyar adás keretében jut valamennyi adásidő.

Ám ahogyan Svájc a kantonok országa, úgy Erdélyben is különböző identitások vannak. Székelyföldön minden jelentős rendezvényen ott vannak a helyi egyházak lelkészei, illetve papjai: ha négy van belőlük, akkor mind a négyen. Belső-Erdélyben, például Kolozsváron ez másképp működik. Fontosabb állami vagy önkormányzati rendezvényeken főhelyet biztosítanak az orthodox metropolitának, illetve a görög katolikus püspöknek, ám az itt szolgáló három protestáns püspökről gyakran megfeledkeznek. Ezek a példák jól mutatják a reformátusság társadalmi súlyának alakulását. Még egy példa: ma Románia mindössze kilenc városában (Sepsiszentgyörgyön, Baróton, Kovásznán, Székelykeresztúron, Nyárádszeredában, Erdőszentgyörgyön, Nagyszalontán, Székelyhídon és Érmihályfalván) alkotják reformátusok a lakosság relatív többségét. Ezekből hat erdélyi, három partiumi, egyetlen kivétellel mind kisvárosok.

A történelem érdekes fintora, de inkább a Gonviselésnek tulajdonítanám, hogy (az 1940–1944-es időszakot kivéve) az Erdélyi Református Egyház területét az 1570-es évekbeli megalakulása óta soha nem metszette politikai határ. Kizárólag az Erdélyi Fejedelemség, majd a Habsburg Birodalom, később az Osztrák-Magyar Monarchia, végül pedig Románia területén létezett, létezik az egyházkerület. (Ezzel szemben például a Tiszántúli Református Egyházkerület délnyugati része a XVI-XVII. században török hódoltsági terület volt, a keleti része az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott, az északi régiók hovatartozásáért pedig az Erdélyi Fejedelemség és a Habsburg császár harcolt. A trianoni döntés következtében ma öt országban találhatóak egykori gyülekezetei.) Éppen ez a folyamatos egység, egyazon politikai hatalomhoz való alkalmazkodás tette lehetővé az Erdélyi Református Egyház szilárd struktúrájának kialakulását, megerősödését és viszonylag zavartalan működését.

Az erdélyi egyház sok mindenben különbözik Svájctól. Például nagyon erős a centrális vezetése: az erdélyi püspöknek mindig erős társadalmi-politikai szerepe van. Az is igaz viszont, hogy az egyházmegyéknek, az espereseknek jóval nagyobb az egyházigazgatási szerepük, mint például Magyarországon. Ez adja a centralizáció és a decentralizáció egyensúlyát. A püspökválasztás rendje kiválóan példázza ezt. A Magyarországi Református Egyházban, sőt, Románia másik református egyházkerületében, a királyhágómellékiben is minden egyes gyülekezet presbitériuma szavaz. Ezzel szemben Erdélyben a püspököt az egyházmegyék küldötteiből („elektoraiból”) álló közgyűlés választja. (Nem tudjuk pontosan, hogy ez a rendszer mikor alakult ki, de a XVIII. század közepén már bizonyíthatóan így működött. Ma egyháziak és világiak egyenlő arányban képviseltetik magukat.) Az erdélyi protestáns felekezetek közül egyedül a szász lutheránusoknak van hasonló választási rendszerük. Az erdélyi magyar evangélikusok és az unitáriusok választási rendszere pedig a magyarországi reformátusokéhoz hasonlít.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: Milyen különbségei voltak a Zwingli-féle, illetve a kálvini egyházfelfogásnak a XVI. századi helvét reformációban, és hogyan formálódtak ezek a későbbi egyházi gyakorlatban?

Ferencz Árpád: Alapvetően meghatározó a svájci reformáció egész történetében, hogy annak alakulását tulajdonképpen a két nagy nyelvi közösség sajátosságai határozták meg. A német, illetve a francia nyelvi közösség. Ez azt is jelenti, hogy a két vonal, amelyek most már együtt élnek, egy közös egyházszervezetben, korábban bizonyos kérdésekben alapvetően más álláspontra helyezkedett. Győri Jánosnak a beszélgetésünk elején megfogalmazott gondolata arra vonatkozóan, hogy inkább egyesületi forma jellemző a svájci egyházakra, abból a szempontból valóban találó, hogy a Zwingli által elindított reform olyan irányba indította el az egyházat, amelyben az egyházi szervezet sokat profitált a politikai szervezetek már kialakult formáiból. Nagyjából minden német svájci gyülekezetre jellemző, hogy a szervezeti formák tekintetében a különböző egyesületi szerveződések formáit veszik át. Egészen odáig elmenően, hogy például a mi zsinatunkban frakciók vannak. Deklarált frakciók, akiknek külön frakcióüléseik vannak, és az egyházi parlament ülésein a frakciók képviseltetik magukat, képviselik az általuk fontosnak tartott érdekeket.

Honnan indult ez és miért alakult így? Talán azzal kellene kezdeni, hogy a Zwingli által képviselt felfogásban az egyháztagság, illetve a városi polgárság tulajdonképpen fedte egymást. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egyháztagok a református város polgárai is voltak, minden jogot és kötelességet felvállalva, és ezt a látásmódot és hozzáállást bevitték az egyházi életbe is. Kálvin szerint viszont az egyház és az állam nem fedi egymást teljesen. Látásmódja szerint az egyház Krisztus teste, vagyis szent. Ha megnézzük azokat a reformációkori vitákat, amelyek a német és a francia svájci, azaz a zwingliánus és a kálvini egyházi irányvonal között kialakultak, akkor azt látjuk, hogy nagyon sokszor valóban arról folyt a vita, hogy miként értelmezi önmagát az egyház. Ebben a tekintetben a leginkább érzékeny kérdés az egyházi vagyon ügye volt, vagyis, hogy mi történik az egyházi vagyonnal a reformációt követően. Zwingli számára, illetve a Zwingli által befolyásolt területeken egyértelmű és világos volt, hogy az egyházi vagyont az állam adminisztrálja. Az egyháznak nyilvánvalóan joga van beleszólni, joga van arra, hogy a hasznát a maga javára fordítsa, de alapvetően az állam adminisztrál. Ezt a felfogást a Kálvin által képviselt irányzat nem volt hajlandó elfogadni.

Voltak más kérdések is, amelyek vitákat váltottak ki a svájci egyházon belül. Egyetlen jellegzetes példát emelnék ki ebből a nagyon gazdag tárházból. Egy teológiai kérdést, amely politikai üggyé is vált: a kettős predesztináció kapcsán folytatott vitát. A svájci egyházak egymás mellett élését a Consensus Tigurinus határozta meg. Ezt 1549-ben aláírták Zürichben, és ezzel nagyjából rendezték a francia és a német reformátusok közötti ellentéteket. Igen ám, de nem sokkal a Consensus Tigurinus aláírása és elfogadása után megjelent a francia nyelvterületen egy Jérôme Bolsec nevű valamikori szerzetes, aki elég erőteljesen Kálvin ellenes nézeteket vallott, és azt mondta, hogy a kettős predesztináció minden nyomorúság okozója az egyházban. Kálvin a Consensus Tigurinusra hivatkozva támogatást kért a német svájci egyházaktól azzal, hogy Bolsecet mint eretnekgyanúst közösítsék ki. A támogatás azonban, finoman fogalmazva is, mérsékelt volt. Elmagyarázták Kálvinnak, hogy ugyan megértik a teológiai érvelését, de mégiscsak el kellene gondolkodnia azon, hogy milyen társadalmi következményei vannak annak, hogy ha egy ilyen vitát egyáltalán tovább folytatnának. A Bolsec-afférnak az lett a végeredménye, hogy 1555-ben a berni hatóságok − az akkori legnagyobb, leghatalmasabb német svájci egyház képviselői − az állam segítségével kitiltották Kálvint a berni területekről, illetve a kálvini tanítást is elítélendőnek tekintették. Ennek az lett a következménye, hogy amikor végül ezek a viták lecsendesedtek (Genf és Bern vitája, illetve a közben lutheránus álláspont felé hajló Bázel vitája), vagyis Béza és Bullinger idejében, akkor megszületett a II. Helvét hitvallás. Erre nem nagyon szoktunk odafigyelni. Ha megnézzük a II. Helvét hitvallást, akkor világos, hogy az egy jellegzetesen svájci, teológiai kompromisszumos irat. Hiszen hiányzik belőle a kettős predesztináció, hiányzik a konzisztoriális egyházfegyelmi gyakorlat (amit alkalmaz Kálvin és majd továbbél a holland és a skót egyházakban és másutt is), illetve hiányzik az excommunicatio gyakorlata. Ezeket nem volt hajlandó a svájci, akkor már nagyobb református közösség magára nézve kötelezőnek elfogadni. Aminek az lett a következménye, hogy ez a kompromisszumos hozzáállás határozza meg a svájci reformátusság életét napjainkig is. Lehet úgy is fogalmazni, hogy ezen az alapon állva akkor jó egy döntés, ha sem az egyik oldal, sem a másik oldal nem teljesen elégedett azzal.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: Mit jelent a „kálvinizmus” fogalma a magyarországi hagyományban, illetve hogyan érvényesült Kálvin recepciója a kora újkori magyar református kegyesség és művelődés történetében?

Győri János: Hadd kezdjem azzal, hogy nem igazán kedvelem a kálvinizmus fogalmát, különösen a XVI-XVII. századra, sőt még a XVIII. századra vonatkozóan sem. Hiszen az elődeink, a korabeli magyar reformátusok, legalábbis önmaguk megnevezésére, ezt nem nagyon használták. Ha előfordult a használata, akkor inkább gúnynév volt, és ezért nem alkalmazták magukra. A név elfogadása inkább XIX-XX. századi jelenség. Amikor ez meghonosodott, és már maguk a reformátusok is használták egy-egy irányzat megnevezésére − sokszor büszkén vállalva azt −, akkor már nagyon különböző irányzatokról van szó, amelyek különbözőképpen értik a kálvinizmus fogalmát. Kálvini hatás nyilvánvalóan érvényesült a XVI-XVII. században, de az nem „izmusként” volt jelen. Azt hiszem, ez éppen a kálvini szellemiségből következik, hogy nem Kálvint mint embert akarták követni, hanem egyfajta szemléletmódot tettek magukévá, amit mi, utólag – és jobb híján a szakirodalom is − kálvinizmusként nevez meg.

Mik voltak ennek az elemei? Nem vagyok teológus: művelődéstörténészként és irodalomtörténészként gondolkodom ezekről. Egyrészt nyilvánvalóan a Szentírás egységének hangsúlyozása. Aztán ezen belül az Ószövetség kiemelt szerepe, ami nagyon fontos, különösen a magyar gondolkodásban. Továbbá az életszentség kérdése, különösen Kálvin nyomán a XVII. századi puritán prédikátorok, teológusok hangsúlyozták, hogy nem elégséges a megtérés, azt követnie kell a megigazulásnak, a megszentelődésnek, az életszentségnek. Olvastam olyan XVIII. század eleji erdélyi nyomtatott prédikációs kötetet, ahol a lelkész úgy szólítja meg a gyülekezetet, hogy „Szentek”! Ezzel az egyetlen szóval. Főleg már ekkor, a felvilágosodás előestéjén tűnik furcsának. Sokáig gondolkodtam rajta, hogy mire is vonatkozik ez a megszólítás. Nem tudtam másra gondolni, mint egyfajta pietisztikus hatásra, vagy a puritanizmus kései hatására. De itt a kálvini életszentségről lehet szó. Egészen meglepett ez, nem általános jelenség, de talán mégiscsak kálvini hatás, anélkül, hogy Kálvinra különösebben hivatkozna.

Még egy konkrét példa. A magyar kálvinizmus, a magyar református szellemiség egyik alapvető nyomtatott dokumentuma egy kis gyermekkáté: Siderius János kátéja 1597-ből. Ezt 200 éven át a Kárpát-medence jelentős területein használták, számtalanszor kiadták. Talán Erdélyben kevésbé, de itt, a mi környékünkön, az Alföldön, illetve nagyjából a mai Magyarország területén mindenképpen. Sem az előszóban, sem a kátéban nem hivatkozik a szerző konkrétan Kálvinra, nincsenek úgynevezett kálvinista passzusok. S bár a szöveg nem egyszerűen a gyermekeknek szóló lerövidítése például Kálvin Genfi kátéjának, az egészből mégis sugárzik, hogy református szellemű káté. Siderius egyszerűen újraírta ezeket a gondolatokat, átírta magyar nyelvre.

[[paginate]]

Ősz Sándor Előd: Erdély mindig egy kicsit eltér Magyarországtól: a kálvinista megnevezés kora újkori előfordulását illetően is. Az Erdélyi Országgyűlés 1595-ben mondta ki a négy bevett vallás (recepta religio) – a római katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius vallás – szabad gyakorlatát. (Sokszor kell ismételnünk: ez nem 1568-as tordai országgyűlésen történt, ott csak a szabad papválasztásról rendelkeztek, felekezeteket vagy hitvallásokat nem is említ a végzés!) Annak a bizonyos 1595-es országgyűlésnek végzése a reformátusokat calvinistica religiónak nevezi. Ez már az az időszak, amikor az Erdélyi Országgyűlésen jelentős számban ott ülnek a reformátusok, illetve a Szentháromságot valló protestánsok. Ennek ismeretében elgondolkodnék azon, hogy a korszakban gúnynév-e vagy sem a kálvinista kifejezés. Az persze tény, hogy teológusainktól, lelkészektől nem olvasunk ilyet önmeghatározásként ebben az időszakban. Hogy került bele mégis az országgyűlési végzésbe?!

Kálvin korabeli recepciójára visszatérve érdemes megemlíteni ifj. Révész Imre megállapítását, miszerint Kálvin teológiája a XVI. században csak kis mértékben hatott a magyar protestantizmusra, és majd a XVII. századi németalföldi peregrináció eredményeként lett dominánssá Magyarországon. A Kálvin-emlékévekben (2009–2014) ezt szerettem volna könyvtörténeti adatokkal alátámasztani, de éppen az ellenkezőjére derült fény. Számba vettem az Erdélyben fellelhető, 1701 előtti Kálvin-kiadásokat, és kiderült, hogy e kötetek egyharmada, – közel 120 Kálvin-mű – már a XVI. században a Kárpát-medencében volt. Természetesen a tulajdonosok között vannak erdélyi és felvidéki németek, illetve szlovákok. A kötetek tulajdonosbejegyzései arról is tanúskodnak, hogy nemcsak reformátusok forgatták Kálvin írásait, hanem a Szentháromság-tagadó unitáriusok is – még a XVIII. században is. A Kálvin-kiadások vizsgálata jelenleg a trianoni Magyarország gyűjteményeiben folytatódik, de még messze vagyunk a végétől, így csak részeredményekről számolhatok be. Az kiderült, hogy – szemben az erdélyi egyharmaddal – a budapesti gyűjteményekben őrzött Kálvin-kiadásoknak alig nyolcadát forgatták a XVI. században Magyarországon.

Az előzővel párhuzamosan Erdélyben folyik egy másik kutatás: tizenöt európai protestáns teológus, ún. reformátor 1600 előtt megjelent munkáit vizsgálom. Eddig mintegy 600 könyv járt a kezemben, ezeknek is közel egyharmada − 188 kötet − 1600 előtt már itt volt. Ha szerzők szerint vizsgáljuk ezt a 188 kötetet, kiderül, hogy legnagyobb mennyiségben (ez 36 kötetet jelent) Kálvin-munkái fordulnak elő. Őt követi Melanchthon 34 nyomtatvánnyal. Ebből a két adatból is látható, hogy Kálvin és Melanchthon volt a két legolvasottabb protestáns teológus a XVI. századi Erdélyben. Utánuk óriási lemaradással következik Heinrich Bullinger, majd a kevésbé ismert zürichi reformátor, Ludwig Lavater. Úgy tűnik tehát, hogy a XVI. században is sűrűn használták és olvasták − wittenbergi közvetítéssel − Kálvin műveit a hazai diákok. Például Heltai Gáspár könyvtárában is volt egy Institutio, amelyet valószínűleg 1544-ben hozott Wittenbergből.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: Tudjuk, hogy Luther rendkívül tudatosan, jelentős nyomdai apparátus segítségével alakította saját imágóját, mai szóval imidzsét, hogy széleskörű ismertségét is a reformáció eszközeként használja. Kálvin jóval kisebb hangsúlyt helyezett az énformálásra. Volt-e ennek következménye arra nézve, hogy Lutherhez képest a genfi reformátor kultusza is kevésbé vált jelentőssé a kora újkori Svájcban, illetve Európa más területein, így Magyarországon és Erdélyben?

Ősz Sándor Előd: Valóban, ha hinni lehet a biográfusoknak, akkor Kálvin a személyi kultusz ellensége volt. Viszont ott volt tanítványa, Théodore de Bèze, magyarosan Béza Tódor, aki mégiscsak kialakított valamiféle „Kálvin-kultuszt”: Effigies című portrégyűjteményében megtalálható Kálvin képe. Szenci Molnár Albert még személyesen találkozott Genfben az idős Bézával, aki megmutatta neki a portrégyűjteményét, és sírva fakadt Kálvin portréja felett, mondván, hogy ő volt Krisztusban az atyám. Ez a portré tovább él Szenci Molnár munkásságában, ugyanis amikor lefordítja és 1624-ben kiadja a magyar nyelvű Institutiót, a címlapjára már rányomatja Kálvin arcmását, ezzel szembe pedig a sajátját. Ezzel – ha nem is kultuszt épített, de − kijelölte Kálvin (és a saját) helyét a magyar református „panteonban”.

De vannak Szencitől független, „kultuszra” utaló jelek is. Például Piskolti Fabricius Mátyás, a XVI. század végének egyik jelentős erdélyi lelkipásztora (szolgált Déván, Szászvárosban és Marosvásárhelyen) az Eber-kalendáriumának június 9-i oldalára feljegyezte Kálvin születésnapját mint számára fontos évfordulót. (E kalendáriumtípusban – amely Paul Eber wittenbergi lelkipásztor kiadásában jelent meg – a dátumokat nem kötötték a hét napjaihoz, így tulajdonosai élethossziglan használhatták, több évtized fontosabb eseményeit is feljegyezve a lapjaira. A protestáns értelmiségtörténet fontos kordokumentumai.)

Kultuszról viszont csak nagyon visszafogottan beszélhetünk, inkább egyfajta tudományos/szakmai megbecsülésről van szó. Még a XIX-XX. század fordulóján zajló, nagy kálvinista felbuzdulásban sem készült egyetlen Kálvin-szobor sem Magyarországon. Bár tervek voltak, és az emlékezetkultúrának akkor fontos része volt a szoborállítás, Kálvinnal óvatosan bántak. Majd csak az 500. évfordulón, 2009-ben nőttek ki a szemünk láttára a Kálvin-szobrok Erdélyben és Magyarországon.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: Hogyan viszonyulnak a mai és a XX. századi Svájcban Kálvinhoz: akár a személyéhez, akár a teológiai örökségéhez?

Ferencz Árpád: Svájc pontosan a sajátos struktúrái miatt nem hajlandó elfogadni egy központi identifikációs figurát. Ha pozitívan akarom megfogalmazni, akkor azt mondhatnám, hogy a svájciak bizonyos értelemben immunisak a központi identifikációs figurára. Ezért nem beszélhetünk arról, hogy a kálvini gondolat megjelenne valamilyen projekciós felületen, valamifajta személyi kultuszként. Ugyanúgy, ahogy például Zwinglinek sincsen kultusza. Nagyon hosszú ideig szinte magánügyként kezelték a svájci egyházakban, hogy melyik reformátort tartod fontosabbnak.

Viszont nagyon érdekes az, amit kultúrtörténeti szempontból meg lehet figyelni. Visszakapcsolódnék ahhoz, amit Győri János mondott a saját megérzéseiről a harminc évvel ezelőtti svájci helyzetről, vagyis hogy a vallási szocializáció a családban és a gyülekezetekben, nem pedig az egyházi iskolákban folyik. Ennek bizonyos mértékű magyarázatát Zwingli egyházreformja jelenti, amely során az egyház valóban betagolódik a szervezett társadalmi élet különböző egyesületei közé. De ha nincs is olyan, hogy kálvinizmus − az izmusokat egyébként sem kedvelik a svájci reformátusok –, azok a gondolatok, amelyek a reformáció teológiáját meghatározták, mégis tovább élnek. Mégpedig a laicitásban, humanista értékekként: vagyis az a laicitás, amelyet Győri János harminc évvel ezelőtt diagnosztizált a svájci gyülekezetekben, a mai napig is jellemző. Viszont ebben a közegben, érdekes módon, alapvetően nem teológiai töltettel, hanem erkölcsi dilemmákként, erkölcsi kérdésekként öröklődnek a teológiai hagyományok.

Egyetlen példát hoznék fel erre, hogy miként él tovább valamifajta teológiai örökség. Svájcban a lelkészcsaládoknak nagyon fontos szerepe van a társadalomban. Nagyon sok kultúrát formáló, kultúrát meghatározó egyéniség kerül ki svájci protestáns lelkészi családokból. Ezek közül az egyik legismertebb személyiség Friedrich Dürrenmatt, akinek idén születése százéves évfordulóját ünnepeljük. Lelkészgyerekként nagyon sok olyan teológiai kérdést bevisz a munkáiba, amelyek egyébként nem annyira érdekelnék az átlagembert, de azért mégis ott vannak rejtve, újra és újra felbukkannak a dürrenmatti életműben. Tipikus példa erre, hogy a Fizikusok című drámához kapcsolódóan előkerültek, illetve most az évforduló kapcsán kiadták Dürrenmatt jegyzeteinek egy részét. Ezekben a jegyzetekben olvasok például olyat, hogy „a valóság, a hitvalóság is a paradoxonban mutatkozik meg”. Ezt a gondolatot egyébként ilyen formában, majdnem ugyanezekkel a szavakkal Karl Barth 1922-ben megfogalmazta, és tudjuk, hogy Dürrenmatt olvasta Barthot. Egyike volt azon irodalmároknak, akinek az íróasztala közelében, a könyvespolcon ott volt Barth óriási munkája, a Kirchliche Dogmatik. Vagy egy másik, ugyanilyen reformátori gondolat, amely szintén Barth közvetítésével kerül be a XX. századi – legalábbis svájci – köztudatba: a hit mint titok, a hit mint Isten ajándéka.

Tehát Svájcban nincs személyi kultusza a reformátoroknak, de azok az értékek, amelyeket más kulturális környezetben egy személyre projektálnak, búvópatakként és más formában, de jelen vannak a svájci egyházak és a svájci társadalom életében is. Azt gondolom, hogy mindez életképes teológiai örökséget jelent. Még akkor is, ha nagyon sokszor lelkészként rá kell mutassak a beszélgetések során  arra, hogy valami adott esetben tulajdonképpen teológiai kérdés. Ilyenkor a beszélgetőpartnereim − amennyiben például szociális területről, a szociálpolitika területéről jönnek − csodálkozva kérdezik, hogy „miért lenne teológiai kérdés”. Ha meg tudom mutatni, hogy „azért, mert”, akkor csodálkozva mondják, hogy „igen, végül is igaza lehet”. Tehát noha számukra nem világos a teológiai hagyomány, mégis örökségként továbbviszik. Azt gondolom, hogy nagyon érdekes jelenség a XXI. századi svájci református egyház számára is, hogy az örökség valamilyen formában búvópatakként él, csak tudatosítani kell a jelenlétét.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: Az 1860-as évektől kezdve Kálvin recepciója – sok évtizedes feledés után − újra elkezdett felerősödni a magyarországi reformátusság körében. Örökségének felfedezésében élen járt a debreceni, illetve a sárospataki és a pesti teológia néhány professzora. Az ő hatásukra hogyan formálódott a reformátor emlékezete a műveltség más területein, különösen az irodalomban?

Győri János: Éppen abban az időben, amikor már a kálvini örökség teológiai értelemben meggyengült, a szekularizáció, a racionalizmus, a liberalizmus korában megjelentek a „kálvinizmusok”. Két nagy ágra lehet ezeket az irányzatokat elkülöníteni. Egyrészt egy teológiatörténeti ágra, amelynek Debrecenben az egyik fő képviselője a XIX. század második felében Balogh Ferenc professzor volt. Ő a XIX. századi megújulási mozgalmak nyomán, főképpen angolszász hatásra, részben genfi hatásra, újra felfedezte Kálvint. Ennek folytatása ifj. Révész Imre tevékenysége a XX. században, valamint a budapesti teológiai tanár, Sebestyén Jenő nevéhez fűződő történelmi kálvinizmus. Ezek a teológiatörténeti értelemben vett kálvinizmusok.

Ezekkel párhuzamosan létezik egy kultúrprotestáns szál, egy kultúrkálvinista irány, bár ez utóbbi kifejezést ritkábban használjuk. Ezt a szekularizált kultúrában érhetjük tetten, elsősorban írók, költők a képviselői. A századforduló után felerősödik: Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Németh László − de szinte máig nyúlóan lehetne sorolni a szerzőket. Az ő esetükben a kálvinizmus hitvallásos tartalma szinte teljesen kifakul vagy hiányzik: egyfajta magatartásformát, kiállást, erkölcsi magatartást, szociális érzékenységet, nemzeti elkötelezettséget jelent. Gyakran az egyházzal szemben is kritikus magatartást gyakorolnak az említettek.

Nagy kérdés, hogy a kálvinizmus kétféle irányzata között volt-e, lehetséges-e egyáltalán párbeszéd. Úgy látom, hogy ezek inkább elmentek egymás mellett, de időnként azért lehetett találkozás is a kétféle kálvinizmus között. Például a XIX. század második felében érdekes jelenség, hogy – a racionalizmus jegyében – több ún. „kálvinista” teológus inkább a szekuláris kultúrát, az irodalmat művelte, mintsem a teológiát: Szász Károly, Tolnai Lajos, Baksay Sándor és mások. A hitvallásos reformátusok, a teológusok számára pedig ma is fontos kell legyen, hogy mit mondtak vagy mit mondanak a kultúrkálvinista gondolkodók. Ugyanis időnként a református vagy kálvini örökségünk egyes elemei jobban felerősödtek az ő köreikben. Mivel valamelyest kívül vannak az egyházon, szabadabban tudnak elmondani bizonyos dolgokat. Például amit mi hagyományosan úgy nevezünk, hogy „prófétai attitűd”, az szociális értelemben, vagy akár az egyházi önkritika vonatkozásában is gyakran erősebb volt e kultúrkálvinista gondolkodók részéről a XX. században. Az más kérdés, hogy sokszor ezek a felvetések vagdalkozó módon történtek, főképpen Szabó Dezsőnél voltak ilyen „kinövések”.

Mások viszont megfontolandó szempontokat vetettek fel. Például Németh László, akinek a minőségeszményében vagy az értelmiség hivatásáról megfogalmazott gondolataiban egyértelműen érzem a protestáns, a református örökséget. Ő azonban, tudomásom szerint, nem nagyon ismerte vagy nem olvasta a kortárs Karl Barth írásait. Ezt sejteti Németh Lászlónak a debreceni barthiánus dogmatikaprofesszorral, Török Istvánnal történt levélváltása az 1960-as évek végén. Az író elhárítja a ráruházott liberális jelzőt, amivel szűkkeblűen megpróbálják őt kirekeszteni a reformátusságból. Török István a maga részéről megengedő, amikor elismeri, hogy a kultúrprotestáns hagyomány is megtermékenyítheti a személyes keresztyén hitet. Ritka pillanat, hogy író és teológus hitbeli kérdésekről vitázzék a szocializmus évtizedeiben. Kár, hogy ennek az együttgondolkodásnak nem lett később folytatása.

Irodalmi szempontból is nagyon érdekes a Debreceni Kollégium homlokzatán és az udvari árkádok alatt kirajzolódó panteon. E reliefek többségét az 1930-as években helyezték el, a Kollégium 400. évfordulójára készülve: Kálvint és Zwinglit, közvetlenül mellettük, szintén a Kollégium bejáratánál Arany Jánost és Kölcsey Ferencet, kicsit távolabb Csokonait és Fazekas Mihályt. Ekkor még élt Móricz, az ő domborműve majd 1953-ban került oda. Ha belépünk az udvarra, az árkádok alatt, nagyjából időrendi sorrendben láthatjuk a reliefeket. Szegedi Kis István reformátor utal a kezdetekre, aztán az erdélyi fejedelmek, a XVIII-XIX. századi nagy kollégiumi professzorok. Őket követi Jókai Mór és Baksay Sándor mint a kollégiumi diákélet megjelenítői, illetve Ady Endre zárja a 30-as években elhelyezett domborművek sorát. Látható tehát, hogy a fókuszban az irodalom volt, és annak elsősorban a kultúrkálvinista képviselői. Ennek keretében értelmezte magát e nagy múltú Kollégium, és tulajdonképpen ez a gondolat folytatódik a Nagytemplom és a Kollégium közötti Emlékkertben is. Bocskai áll a középpontban, a vallásszabadságért is küzdő erdélyi fejedelem, ott van a Gályarabok emlékoszlopa, 2017 óta pedig ott áll a Reformáció emlékműve. Még ez utóbbi monumentumon is költőktől, íróktól – Szenci Molnártól, Kölcseytől, Aranytól, Móricztól, Adytól – származó idézetek olvashatóak, nem pedig hitvallási iratok vagy teológusok szövegei. Tehát a mai napig meghatározó az irodalom a református emlékezési gyakorlatban.

Mi történt a század második felében, a szocializmus éveiben? Úgy látom, hogy különösen a humán értelmiség: írók, költők, irodalomtörténészek, részben talán még történészek számára is a kultúrkálvinista, a kultúrprotestáns örökség alternatívát kínált a másként gondolkodáshoz. Ebből az irányból lehetett az egyházi tradícióhoz kapcsolódni, az egyházi hagyományokról beszélni, a nagy kollégiumokat, azok történelmi érdemeit emlegetni. Ez a szemlélet még az 1950-es évek után is tovább élt, már csak azért is, mert a korszak jelentős írói, költői és irodalomtörténészeinek jó része még egyházi iskolában végzett, vagyis ezt az örökséget vitte magával. A kettős kötődésű, erősebben római katolikus gyökerű, de protestáns felmenőkkel is rendelkező Illyés Gyulánál is látható ez az elem, például A reformáció genfi emlékműve előtt című versében. Aztán erőteljesen Sütő Andrásnál, Páskándi Gézánál, Csoóri Sándornál és így tovább. Éppen akkorra kopott ki a közéletből és a kultúrából e kultúrkálvinista hagyomány, amikorra a szocializmus csillaga leáldozott. Ekkor viszont újonnan alakultak, illetve újraalakultak egyházi iskolák.

A református egyházon belül, amely egyébként beleszaladt a szolgálatteológia csapdájába, az 1980-as években volt egy érdekes kísérlet a kálvini hátterű megújulásra. Létezett egy könyvsorozat, az Evangéliumi kálvinizmus. A kálvinizmus tehát kapott új jelzőt: az evangéliumi kifejezést, amelyet nehezen lehetne támadni. A 80-as években meg is jelent a sorozatban tizenegy kötet. A korabeli teológiai élet jelentős alkotói: Gyökössy Endre, Dékány Endre és mások írtak ebbe, jó tanulmányokat. Kálvintól is közöltek szemelvényeket. Egy picit fájlalom, hogy a sorozatra ritkán történik hivatkozás. Magam is, amikor egyetemista, majd kezdő tanár voltam, jelentős mértékben ezeken keresztül találkoztam Kálvinnal. Hiszen mondjuk meg őszintén, az Institutio nincs ott mindenki asztalán. Bár nemrég megjelent a Parókiális Könyvtár sorozatban, amelyet a lelkészek levehetik, de azt hiszem, hogy a humán világi értelmiség, de még az egyházi értelmiség sem olvas naponta Kálvint. Ez a korábbi kis sorozat azonban ráirányította Kálvinra a figyelmet.

Összefoglalva tehát azt gondolom, hogy a II. világháború után sem enyészett el a kálvinizmusok korábban említett két iránya. Sőt, bármenyire ellentmondásosnak tűnik is, bizonyos értelemben a kultúrkálvinista vonalat még konzerválta is a szocializmus időszaka.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: Milyen változások történtek az erdélyi Kálvin-recepcióban a Trianon utáni időszakban?

Ősz Sándor Előd: Amíg a XIX. század második felétől a magyarországi reformátusság körében kialakult egyfajta Kálvin-kultusz, addig Erdély kevésbé volt aktív ebben az irányban. Az 1909-es genfi megemlékezésre kiutazott az összes magyarországi református püspök, viszont Erdélyt csupán a püspöki titkár képviselte. Heinz Schilling, a nemzetközi kálvinizmus nagy kutatója határozta meg a kálvinizmust az üldözött kisebbség hitvallásaként. 1920 előtt – mint korábban említettem – az erdélyi reformátusság nem ismerte a kisebbségi helyzetet. 1920 után viszont Erdélyben is elkezdődött a Kálvin-reneszánsz. Ennek egyik legfontosabb jele, hogy az 1926-as liturgiareform idején Kálvin strasbourgi liturgiája szolgált például (egyébként ennek módosított változatát használjuk a mai napig). Leporolták a genfi zsoltárokat, az Institutio megjelentetésének 400. évfordulóján pedig nagyszabású ünnepségeket szerveztek.

Győri János említette Sütő Andrást, aki megírta A csillag a máglyán című drámáját, amelyben Servét a pozitív hős, a szabadon gondolkodó, Kálvin pedig az elnyomó, a diktátor. Nyilvánvaló, hogy az erdélyi kisebbségi magyar értelmiség Servéttel tudott azonosulni. A dráma megjelenését református egyházi körökben óriási felháborodás követte: azt tették leginkább szóvá, hogy miért kellett Sütőnek ismét felelevenítenie a két erdélyi felekezet „alapító atyjának” szembenállását. A kolozsvári Protestáns Teológián vitafórumot rendeztek, amelyre Sütő András nem ment el, csak levélben írta meg, hogy Kálvint legalább olyan drámai hősnek alkotta meg, mint Servétet. (Csak remélem, hogy egyszer valaki megpróbálja más hangsúlyokkal színre vinni a drámát, ahol nem az elnyomott gondolkodó, hanem a döntéshozó, felelős pozícióban lévő ember vívódása áll a középpontban. Talán ma ez a szemlélet aktuálisabb lenne.)

Míg az erdélyi református püspökeink közül csak Tordai Sándor Andrásnak van szobra, addig Kálvinnak több emlékműve is látható. De nincs köztéri szobra Szenci Molnár Albertnek és Apácai Csere Jánosnak sem. 2014-ben éppen a reformátusság egyik legkeletibb bástyáján, Sepsiszentgyörgyön állítottak keletre néző köztéri szobrot Kálvinnak. Ez jelzi, hogy míg Svájcban nincs szükség kapaszkodóra, addig az erdélyi, kisebbségbe került reformátusságnak szüksége van ilyenekre.

Végül engedjetek meg egy anekdotát. 1970-es évek vége, Gyergyócsomafalva, a római katolikus Székelyföld egyik leghagyományőrzőbb faluja. Udvarhelyszéki református férfi csomafalvi lányt vesz feleségül és oda költözik. A házasságból születő első két gyermeket a nagyszülők titokban megkereszteltetik a római katolikus plébánossal. Az apa hitét és öntudatát nagyon zavarja ez, így a harmadik fiú születésekor az anyakönyvi hivatalban a következőképpen jelenti be fia keresztnevét: Kálvin János. És nem sokkal később Jakab Kálvin Jánost már a református egyház szertartása szerint keresztelték meg. Vele jártam ifjúsági bibliaórákra, és manapság ha ünnepen otthon szolgálok, akkor (Jakab) Kálvin Jánosnak is úrvacsorát adok. Ennek a sok mindentől megfosztott édesapának Kálvin János neve jelentette az egyetlen kapaszkodót ahhoz, hogy hitét tovább örökítse utódainak.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: Már az eddigi beszélgetésünkből is kiderült, hogy számunkra nem csupán a reformátusság múltja, Kálvin recepciója, a teológiai, etikai, egyházpolitikai gondolkodásának hatástörténete fontos. Hanem − lelkészként, tanárként, kutatóként, egyháztagként – erőteljesen foglalkoztat bennünket a reformátusság jelenlegi helyzete és jövője. Ezért érdekel, hogy a beszélgetőpartnereim szerint mit lenne különösen is érdemes megújítani a református egyházunkban ama sok dolog közül, amelyeket egyébként hosszan tudnánk sorolni. Ha valamiben inspirálhat minket Kálvin, akkor mi lehet az?

Ferencz Árpád: Azt hiszem, hogy a kálvinizmus megnevezés számunkra büntetés. Erre nincsen szükség. Amire szerintem szüksége van a XXI. századi református egyháznak, az a kálvini hozzáállás, a Kálvintól megtanulható kritikus szemlélet. Azt, hogy az autoritás nem automatikus. Azt, hogy a gyülekezeti autonómia érték. Ami számomra nagyon fontos Kálvin teológiájában és egész hozzáállásában, hogy határozott minőségi igényt támaszt az egyházzal, a gyülekezettel szemben. Az egyház nem az állam erkölcscsősze, hanem kritikus, egyenrangú partnere kell legyen. Azt gondolom, hogy ha valamit tanulhatunk Kálvintól, akkor ez a szemlélet: ne erkölcscsőszként, hanem kritikus szellemi partnerként álljunk ott a társadalomban. Csak így van esélyünk, hogy a XXI. században valóban értelmesen tudjunk hozzájárulni a társadalom egészének fejlődéséhez.

Győri János: Noha Ferencz Árpád a Barth-kutató, mégis hadd idézzek most én valamit Barth-tól, akinek a Kálvin-előadására hivatkozik a korábban említett Evangéliumi kálvinizmus sorozat egyik kötete. Így hangzik: „Kálvin igazi tanítványa egy utat követhet: engedelmeskedik. Nem Kálvinnak magának, hanem annak, aki Kálvinnak is mestere volt”. Úgy gondolom, hogy a kálvini örökség lényegét ez nagyon frappánsan összefoglalja.

Ősz Sándor Előd: Ilyen velős összefoglalók után egy hitbeli és egy gyakorlati dologra hívnám fel a figyelmet. Éppen 400 éve, 1621-ben jelent meg Szenci Molnár Albert Imádságos könyvecskéje, amelyben négy Kálvin-imádság is szerepel. Erre is gondolva kell hangsúlyoznunk, hogy az imádkozás reformátori örökség. Bár nem veszett ki egyházunkból, de nagyon-nagyon meggyengült szolgálatunk imaháttere. Imádkozó egyházzá kell nőnünk. A másik szempont gyakorlati. Az egyház adminisztrációjában sokkal több szerepet kell adnunk a világiaknak. Ha nem tesszük meg, értékes lelkészgenerációk fognak az adminisztráció terhei alatt összeroppanni. Kálvin ezt nagyon jól tudta, nekünk is át kellene ismételnünk.

Fazakas Gergely: Köszönöm a beszélgetést Mindhármótóknak.