Miért éppen Josephus Flavius? Számunkra éppenséggel nem kanonikus iratokat írt, keresztyénné soha nem lett, sőt még csak nem is szimpatizált. A zsidóság sem igazán mondja magáénak, hiszen sokan a zsidóság árulójának tartották és tartják őt. Mégis vitathatatlan értéke van annak, hogy valaki, aki személyesen, katonaként vett részt a nagy zsidó háborúban (Kr. u. 68–72), melynek során a zsidó államiság megszűnt – s maga írja meg ezt a történelmet. Sőt nem csak ezt, hanem a zsidóság történetét, és még egyebeket is, mint szakavatott hellenista történész, s mint a zsidóság tanításaiban járatos szerző. A szemtanú akkor is szemtanú, ha nem mindenben ért valaki egyet vele!

A jelen könyv szerzője: Steve Mason, napjaink Josephus-kutatóinak vezető személyisége, a torontói, aberdeeni, majd groningeni egyetem ny. tanára, Josephus műveinek kiadója és fordítója. Ő maga ugyan nem teológus, de tanára, E. P. Sanders révén az újszövetségi kutatásban is otthonosan mozog – teljesen érthető, ha a Hendrickson kiadó arra kérte, hogy ezúttal olyan könyvet írjon, ami a bibliai tudományok és az ókortudományok együttesét tárgyalja. A könyv nagy sikerét mutatja, hogy németül, olaszul, koreaiul – és ezúttal magyarul is megjelent, több kiadásban is. Amit az olvasó ezúttal a kezében tart, koncepcióját tekintve már 30 évvel ezelőtt megszületett, adataiban pedig teljesen napra kész, hiszen Steve Mason nem csak összefoglalja, hanem vezeti is a kutatást.

Miért éppen Josephus? A kérdést föl se teszi az, aki az első nagy fejezetet elolvassa: „Felhasznált vagy kihasznált irodalom?” Titus Josephus Flavius (kb. 37–100) műveit azért írta meg, hogy egy legyőzött nép hatalmas története és becses kultúrája vonatkozásában fölkeltse a figyelmet. Érdeklődést állt szándékában kiváltani, ugyanakkor azonban érdekeltség volt az, aminek révén hosszú távon hagyományozták művét: főként keresztyének tálalták úgy az általa megírt történetet, hogy Isten ezen a módon büntette meg Izraelt, amiért a Messiást keresztre feszítették.

[[paginate]]

A bűnbánat gondolata ugyan nem áll távol se Josephustól, de a zsidó olvasóktól sem: ők azonban inkább a Törvény elhanyagolását, az atyák tanításától való elhanyatlást említik. Világos, hogy jelentős a hangsúlyeltolódás – a modern kutatásnak éppen az a célja, hogy bár örülünk annak, ha ezeket az iratokat egyáltalán tovább hagyományozták, az interpretációban azért igyekeznünk kell Josephus tényleges mondanivalójának meglátására és korrekt kiértékelésére. Óriási a feladat!

Hogy mennyire nagy, azt rögtön mutatja a következő fejezet: a szerző Josephus életének bemutatása. Ugyan abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Josephus megírta saját élettörténetét („Vita”), s bizonnyal jó adatok vannak benne. Steve Mason azonban pontosan rámutat azokra a mozzanatokra, amelyek a hellénista életrajzok kliséi – és akkor kiderül, hogy éppen azokról a számunkra döntő fontosságú kérdésekről van szó, amelyek alapján mi meg tudnánk ítélni Josephus személyét. Azzal is számolnunk kell, hogy nem csak az utókor volt érdekelt a történetírás felhasználásában: Josephus maga is bizonnyal sok dolgot úgy ír le, hogy személyét elfogadhatónak tartsa az olvasó. Hogy így mondjuk: a bemutatás „reálpesszimista”:Mason szerint soha nem fogjuk megtudni, hogy milyen volt a kapcsolata Josephusnak más katonai vezetőkkel a zsidó háború során, nem tudjuk meg azt sem, hogy hogyan maradt életben az általa vezetett Jotapata eleste után, de az is elkendőzve marad előttünk, hogy hogyan maradt életben, ill. hogyan került Vespasianus közelébe, akinek (saját elmondása szerint) megjövendölte, hogy majd császár lesz belőle. Ő maga ugyan prófétának tartja magát – de még az is elképzelhető, hogy csupán a történeti események logikus következtetését vonta le. Az pedig, hogy élete második felében a Flavius-császárok jóvoltából békében és jólétben élt Rómában, bármennyire is lényeges a művek megírása szempontjából, már kevéssé áll a történelem kutatójának érdeklődésében.

A mű derekas részét természetesen Josephus munkáinak a bemutatása teszi ki. Mintegy 90 lapon a modern kutatást foglalja össze itt a szerző, aminek visszaadása aligha lehetséges egy rövid könyvismertetés történetében! Csupán két rövid megjegyzést fűzzünk a bemutatáshoz: jóllehet Mason történész, az ókori történelem kutatója, mégis több írásában bizonyította, hogy a történetfilozófiában mennyire jártas. Josephus történészi érdemeinek kidomborítása ezért nagyon erős része a könyvnek, különösen az, amikor bemutatásra kerül, hogy a hellénista történetírás és a zsidó hagyományok mennyire jutnak érvényre az egyes passzusokban. Mi például nyilván szkeptikusok vagyunk, amikor egy-egy alkalommal hosszú ideig beszélteti szereplőjét Josephus: nem hisszük el, hogy egyáltalán ilyen beszéd elhangzott, vagy ha mégis, akkor nemigen lehetett lejegyezni a mondottakat…

[[paginate]]

Viszont arra teljesen alkalmas ez a hellénista eszköz, hogy jellemezze a szereplőt! – A másik fontos momentum: a Zsidó háborúban és a Zsidók történetében néha átfedések is vannak; külön érdekesség, amikor a szerző ugyanazt kétféleképpen mondja el! Ez ismét Josephus történetírói kvalitásainak a kiértékeléséhez kell vezessen: a célkitűzés annyira más a Zsidó háborúban, mint Izrael történetének ábrázolásában, hogy nem kell megbotránkoznunk ezen. Viszont ki kell értékelnünk: mit és mennyire tudott „megváltoztatni” Josephus – adott esetben más helyen is, ahol egyébként nincs dublett! És nyilván az is roppant érdekes, hogy az Izrael történetében fölhasznált bibliai (kanonikus, de sokszor a kánonon kívüli) iratok anyagként történő kezelése hogyan történik Josephusnál. Számtalan érdekes kérdés, s nyilván nem csak Josephus, hanem minden korabeli szerző esetében így kell eljárni!

Ami az Újszövetség és Josephus írásait illeti, elengedhetetlenül fontos írásokról van szó: egy kortárs, aki Jézussal ugyan nem találkozhatott, hiszen Jézus halála és feltámadása után született, s nem valószínű, hogy az újszövetségi szerzők közül is valakit ismert volna. Viszont írásaiban rendre dokumentálja azokat a tradíciókat, amelyekből a mi Újszövetségünk is áll, ráadásul abszolút kívülállóként. Név szerint nem sokakat ismer Josephus az újszövetségi szereplők közül, annál érdekesebb, hogy Keresztelő Jánosról beszámol – s megerősíti, amit az Újszövetségből is olvasunk; csakhogy nem úgy, ahogy azt megszoktuk, hiszen mi Jézus Krisztus előfutárának tekintjük őt, míg Josephus saját érdemeiért említi. Jézus említése, az ún. Testimonium Flavianum régóta vitatott kérdés; nyilván itt is magyarázati problémát jelent, hogy a későbbi keresztyén hagyományozók (hogy Mason már idézett kifejezésével éljünk) „felhasználták és kihasználták” ezt a megjegyzést is, ami nyilván az I. század végének tradícióját, s nem a keresztyén üzenetet tolmácsolja. Hasonló az eset az Úr testvére Jakab kivégzése esetén: látható, hogy nem is annyira a személy érdekli Josephust, mint inkább a korabeli helyzet jellemzésére talál jó példát, amivel illusztrálja a történelmet. Gondolatébresztő az összehasonlítás.

A bibliaolvasót nyilván Josephus történeti művének Lukács történeti művével (Lk és ApCsel) való egybevetése érdekli leginkább. Itt is meglepő, hogy sok ismert tényt mennyire másként látunk, ha a hellenista történetírás hátterén értelmezzük az ábrázolást. Köszönet illesse a Kálvin Kiadót, valamint a Selye János Egyetem Josephus Kutató Intézetét a példás együttműködésért, aminek eredménye egy szép könyv, élvezhető fordításban, megfelelő mutatókkal ellátva. Reméljük, sok hasonló dolgot olvasunk majd az Intézet és e kiváló szerző, Steve Mason együttműködésének gyümölcseként.

Karasszon István