Jób könyve számtalan szerzőt megihletett az európai művészet és filozófia történetében; igaz, meg kell jegyezzük, hogy már ennél korábban is: az ókori keleti irodalomban is többször és többféleképpen jelentkezik a Jób-figura. Ehhez képest viszont meglepően kevés az a hatása a könyvnek (legalábbis magyar református körökben), amely ténylegesen az értelem megragadására irányul, s az üzenet mai interpretálását tűzné ki célul – röviden: ami tényleges prédikáció írására ösztönözne. Valójában arról van szó, hogy egy-egy kiragadott verstől eltekintve Jób könyvének egészét tesszük zárójelbe, s a magyarázatot is durva sematizmusok jellemzik: a barátok „nem értik meg Jóbot”, a könyv témája a „teodicea” (Isten igazsága) stb. Ilyen háttéren mindenképpen üdvözlendő, ha valaki lectio continua formájában folyamatos értelmezéssel nem csak megragadni akarja a könyv tartalmát, hanem – miként a jelen könyv – 26 prédikációval próbál üzenetet megfogalmazni a mai olvasó számára. Külön öröm, hogy mindezt nem fiktív prédikációnak szánja a szerző: ténylegesen elhangzott igehirdetésekről van szó. Csak buzdítani tudjuk tehát a szerzőt: menjen utána, s kérdezze ki hallgatóit, mit értettek meg ebből a féléven keresztül húzódó teológiai eszmélődésből! A könyv szövege, stílusa ugyan közérthető, mégis a benne rejlő tartalom aligha mondható átlagosnak – érdekes lenne egy ilyen fölmérés is!

Mert hogy a magyarázat kifejezetten teológiai. Ugyan nem kérkedik szakzsargonnal a könyv (s prédikáció esetén ezt igen helyesen teszi), mégis feltűnik a szakkollégának, hogy az egyszerű szavak mögött milyen munka húzódik. Ezt már az ún. keret-elbeszélés magyarázata is mutatja: a sokak által ismert Jób történet elbeszéléséből azt emeli ki a szerző, hogy az alapvető kérdés az emberi hit. Az emberi viszonyulás ugyanis: bőrt bőrért ad az ember (^cór b^ecór héberül) – s itt emlékeztetnünk kell arra, hogy az állatbőr hosszú ideig fizetőeszközként szolgált az ókori keleten. Tehát „alku” áll Jób istenhite mögött – avagy „hiába”, „ingyen” szereti Istent: ḥinnám héberül; azért írjuk héberül, mert héberül tudó rögtön látja, hogy a kegyelem = ḥén szó húzódik meg mögötte. Valójában ez a keret-elbeszélés teológiai mondanivalója, s ha valaki az illusztráló részleteknél leragad (amelyek persze szintén fontosak), akkor pont a lényeget téveszti szem elől. Mindenesetre felhívjuk a figyelmet a 18-19., ill. a 27., vagy 316. lapokra, ahol a teológiai üzenet egyszerű szavakkal, világosan megtalálható.

[[paginate]]

Jób könyvének derekas része – s így nyilván a prédikációk legfőbb témája – az emberi szenvedés. A szenvedésnek felsorolhatatlanul sok bugyra van, hiszen elmondani se tudjuk, mi miatt szenved valaki, és hogy ez a szenvedés milyen, minőségét és mélységét tekintve. S ha ez így van, akkor logikus, hogy a szenvedésre adott emberi válaszok sokasága ennek hatványozott többszörösét teszi ki – ennek egyfajta panorámáját adja maga Jób könyve is, még ha azzal az igénnyel nem is lép fel, hogy teljes képet fest, hiszen ez lehetetlen. Abban azonban joggal hiszünk, hogy a nagy vonalak mégis előttünk állnak; ez ad értelmet annak, hogy a prédikációk megpróbálják ezeket a maguk aktualitásában újra elmondani, s a mi életünkre alkalmazni. Itt mindenek előtt azt üdvözölhetjük, hogy az általános képet jócskán fellazítja a szerző, s nem engedi, hogy a gyakori összefoglalások sémája zavarja a megértést: túl egyszerű azt mondani, hogy a „barátok” vádolják Jóbot, amivel szenvedéseit csak tetézik. Jóval árnyaltabb dolgokról van szó, hiszen van vigasztalás is a könyvben: a szenvedésben kitartás sikerre fog vezetni; van benne biztatás, hitben támogatás is: Isten mindig igazságos; és igen, van benne szemrehányás is a szenvedő Jóbbal szemben. A hang néha fülbe súgás, másutt tanáros prelegálás, ismét másutt kőkemény beszéd (lásd a 11. prédikációt) – itt nyilván egy régebbi exegetikai eredményt közöl a prédikátor Elífáz, Bildád és Cófár eltérő bölcsességirodalmi tradícióiról. Amit azonban a recenzens feltűnőnek tart: a prédikációk nem annyira a szenvedés értelmét keresik, hanem inkább mint ha arra koncentrálnának: mi a helyes keresztyén magatartás, ha Isten szenvedéssel látogat meg bennünket? A gyakori újszövetségi idézetek is erre utalnak, csakúgy, mint a gazdag utalások is az európai szépirodalomra.

Jób és a barátok nyilván nem találnak választ a szenvedés miértjére; ez bizonnyal nem csak kompozicionálisan derül ki Jób könyvéből, hanem a dolog természetéből is fakad: az a szenvedés, amit ténylegesen nyomasztja az emberi lelket, rendszerint értelmetlen! A könyv végén azonban megszólal Isten, s Jób Isten kijelentésében megnyugszik, még mielőtt jóra fordítaná Isten a sorsát. A magyarázatok sokaságából azt emeli ki itt a szerző, hogy míg a szenvedés a föld porába taszítja a szenvedőt, Isten kijelentésével a Fenséges jön el hozzá – és ekkor nincs más hátra, mint hogy a panaszkodó szája elé teszi kezét, s hagyja a Fenségeset érvényesülni. Amíg szenvedtem, hitvány és alávaló voltam; és az is maradtam, de most már a Fenséges hatja át világomat. „Okosabb lett volna-e, ha Jób már a történet elején a szájára teszi a kezét, s nem kérdez egyet sem? Nem lett volna okosabb. Kétségtelen, okos emberként járt el, kérdezett, prüszkölt, tülekedett, könyökölt, mert Isten elé akart kerülni. Amikor aztán Isten elé érkezett (vagy inkább amikor elébe állt Isten), a szájára tette a kezét. Itt kezdődik a tökéletesség, ami több, mint okosság” (294–295. lap). Világos teológiai magyarázat ez, ami jelentősen eltér a vallástörténeti magyarázattól – ez utóbbit az elmúlt évtizedek ikonográfiai kutatásai is megerősítették. Válasz egy olyan kérdésre, amire emberileg nincs válasz.

[[paginate]]

Ez a teológiai magyarázat hatja át a Jób 28. részről szóló 16. prédikációt is, hiszen ez a fejezet köztudottan enigma a könyv kompozíciójában: látszólag semmi köze a Jób-történethez, hanem egy himnusz, ami a bölcsesség fellelhető helyéről szól. Miért van egyáltalán szükség erre a fejezetre? „Azért, mert így, vagy úgy, de eljött az ideje, hogy valaki belekiabáljon a zajongó, nyüzsgő, jajgató, veszekedő világunkba, és rámutasson arra, hogy Istennél van a bölcsesség, és Istentől megnyerhető ez a bölcsesség” (191. lap). A prédikáció szerint ez a bölcsesség egyrészt titok, másrészt ez a bölcsesség azonos a boldogsággal – világos, hogy ez már nem egyszerűen a szöveg magyarázata: ez a bibliai textus kérygmatikus magyarázata!

Külön érdeklődéssel fordulhat az olvasó az Elíhú-beszédek magyarázata felé, hiszen ezek némelyek számára banálisnak tűnnek, ismét némelyek pedig enigmatikusan érthetetlennek tartanak. A prédikációkból kitűnik, hogy a magyarázatok sokaságával a szerző is hosszabb ideig foglalkozott, s hogy úgy mondjuk: Elíhú üzenetét keserű orvosságnak tartja durva fakanálban. Bizonnyal így van! Elíhú keményen kioktatja Jóbot éppúgy, mint a három barátot/bölcset, sőt hangvételében még némi türelmetlenség is jelen van. A teológiai magyarázat azonban jól mutatja ki, hogy milyen interkontextuális beágyazottsága van az Elíhú-beszédeknek: számtalan igehelyet fel tudunk sorolni, amely hasonlóan hangsúlyozza, hogy Isten a nyomorúságban is megmentő Istene tud lenni a szenvedőnek. S ezért fontos, hogy az erős hang mögött az evangéliumot megpillantsuk: a szenvedésben is meg kell látnunk a történelem során számtalanszor megtapasztalt Megváltót.

Nem vitás: Jób könyvének értelmezése, magyarázata, aktualizálása nem spórol meg se időt, se fáradságot se olvasónak, se prédikátornak. De vajon milyen igaz ismeret érhető el ezek híján? Köszönet érte, ha a szerző ezt a munkát elvégezte, eredményeit közzétette, s bizonnyal felhívás ez az olvasóhoz: jöjj, és te is közöld, amit megértettél, ahogy Jób könyvének üzenete a te életeden keresztül is hatott! Hitből – hitbe!

Karasszon István