Fazekas István az evangéliumi elbeszéléseknek írói fogásokkal próbált drámai jelleget kölcsönözni. Egyrészt hangsúlyozza, hogy a vád megváltoztatása (istenkáromlás, ill. lázadás a császár ellen), mely azt a célt szolgálta, hogy mind zsidó vallási, mind pedig római politikai szempontból kivégezzék Jézust, nyilván csalás volt. Hogy Pilátus a csalás tényét felismerte, az egyrészt az evangéliumok elbeszéléseiből is kiderül, de drámai jelleget Pilátus és felesége (Claudia Procula) párbeszédeiből derül ki világosan a néző számára. Pilátus ellentétét a zsidó főpapi klánnal a szerző erősen hangsúlyozza. Végül pedig, hogy mégis az általa gyűlölt és megvetett főpapi család kérésének tesz eleget a helytartó, azzal magyarázható, hogy zsarolható helyzetben van a „császár barátja” cím által (Jn 19,12). Ez idáig nem meglepő a néző számára, viszont a drámai effektust még további, bevallottan hipotetikus mozzanat egészíti ki: a dráma szerint Pilátus a „császár barátja” címet Seianustól kapta, s Tiberius alatt már inkább félnie kellett miatta – ennek ugyan nincs dokumentuma, de elképzelhető. S vajon hol értenénk jobban a változó rendszer, változó uralkodó miatt érzett bizonytalanságot, ha nem itt és most Magyarországon? Feltételezés az is, hogy Pilátus és felesége nem csak szerelemben él együtt (ez a római házasságok esetén egyáltalán nem biztos!), hanem még a hivatalos dolgokat is megbeszélik. A drámában ez az effektus a néző önvizsgálatát, önértelmezését és elhelyezését segíti elő. Kifejezetten hipotetikus, hogy a páska idején szabadon bocsátható fogoly gondolata nem Pilátus, hanem felesége gondolata volt – e mozzanat egyébként a passiótörténetben is elég komoly dilemmát okoz a történészeknek! A fentiek mindenesetre garantálják a drámai feszültséget, de éppúgy a szigorú gondolatvezetést is: a vívódó Pilátus mellett a véleményét folyamatosan modifikáló Claudia mintegy a mai ember párbeszéde önmagával, jobban mondva saját lelkiismeretével, dilemmáival és az általunk elkövetett csalásokkal.

A drámai előadás garantálva van e mozzanatok által, s hogy a szerző kétséget se hagyjon efelől, utal Szophoklész drámájára, az Aiaszra, amelynek előadására készül a helytartó és felesége a dráma előtt: a párhuzamot maga Pilátus mondja ki. Viszont hogy lehet egy ilyen drámát színre vinni? Esemény szinte semmi, mindössze két szereplő van, akik párbeszédet folytatnak egymással, s a színek sem váltakozhatnak: Pilátus éjszakájáról lévén szó, végig egy hálószobában vagyunk, ahol egyik kép csak attól különbözhet a másiktól, hogy esetleg az egyik szereplő kimegy. Falussy Lilla ezt a nehéz feladatot kiválóan oldja meg: fény- és hangeffektu­sokkal operál, mégis oly módon, hogy a nézőnek ez fel sem tűnik. Csak az utolsó (hetedik) kép végén, amikor már minden szereplő elmondta a rá kirótt feladatot, s Pilátus felesége elküldte férjének a Mt 27,19-ben fennmaradt üzenetét, a háttérhang, a Barabbás szabadon bocsátását követelő nép zúgása sugallja, hogy az események mennek tovább – és végig a rendező effektusainak hatása alatt voltunk. Szép teljesítmény!

Nyilván óriási teher nehezedik egy ilyen dráma esetében az előadó színészekre, hiszen sem a szereplők változatossága, sem az események sorozata nem segíti a drámai előadást: végig a színpadon kell lenni, és végig kizárólag a színész személye dönti el, sikerül-e megjeleníteni a szerző szándékát, vagy sem. Jánosi Dávid alakítása Pilátusról jól sikerült: a vívódó, érzései és lelkiismerete, valamint a politikai racionalitás között őrlődő személyben a mai néző is önmagára ismerhet. Igazán kiemelkedő mégis Gregor Bernadett játéka: Claudia Procula szerepében az egész színházat uralta, hol elegáns római nőt, hol szerelmes feleséget, hol racionális intellektuelt, majd gyermekeit féltő családanyát láthatunk benne, míg végül aztán helyes döntésre jut. Mindezt mimikával, testbeszéddel, hanghordozással kifejezésre tudja juttatni – igazi nagy színészek alakításait idézve. Telt orgánuma megtölti a teret, s egyre inkább emlékeztet édesapja (Gregor József, világhírű szegedi basszista) sokat csodált hangjára. Voltaképpen ezt az egyetlen kifogást lehet emelni az előadás kapcsán: a néző végül nem volt egészen biztos abban, hogy Bernadett estéjét, vagy Pilátus éjszakáját látta.

Márpedig a néző is része a színházi előadásnak! Egy szót arról is, hogy érdemes volt körülnézni a jelenlévőkön, akik arckifejezésükkel egészen világosan mutatták, hogy nem csak a bibliai elbeszélést értik meg, de annak mai üzenetét, az állandóan ismétlődő emberi dilemmát is látják. Talán segítséget is kaptak abban, hogy a dilemmában jól tudjanak dönteni! Mindenesetre köszönet az Újszínháznak és igazgatójának, Dörner Györgynek, gratuláció a szerzőnek, taps a rendezőnek és színészeknek – és elismerés az értő közönségnek.

Karasszon István