Nem háláért, hanem hálából

– Milyen szükséget lát most Kárpátalján?

– Az elmúlt hetekben, hónapokban több magyar feliratot vetetett le az ukrán állam különböző helyekről, és a magyar zászlót is közintézményekről. Ez nyilvánvalóan fáj a kárpátaljai magyaroknak. Ez a helyzet felőrli az emberek idegeit. És olyan körülmények között élnek most, amit senkinek nem kívánok: állandó áramhiányban, állandósult félelemben, rettegve a katonai behívóktól. Egyre nehezebb az élet ott. Mindig optimista beállítottságú ember voltam, azt gondoltam, hogy Kárpátalján is javulni fog a helyzet egy idő után, de sajnos az emberek félnek, bizonytalanok, rentegeten elhagyták a szülőföldjüket, és sokan tervezik ezt a még otthon lévők közül is.

– Emlékszik, hol volt tavaly február 24-én? Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy Oroszország támadást indított Ukrajna ellen?

– Aznap épp Kárpátaljára tartottam adományokkal, de visszafordultam. Előtte hetekig hallottuk, hogy készülődik valami, de hogy ilyen borzasztó lesz, azt nem gondoltam. Rengeteg református gyülekezet és intézmény keresett meg, hogy segítenének, úgyhogy már a háború első napjaiban a határ magyarországi oldalán szerveztem az adományozást. Naponta 15–20 autó, kisbusz, kamion érkezett hozzánk, egy nap kétszer, akár háromszor is vittem át a kapott adományokat, általában egyszerre két-három tonnányit. A Kárpátaljai Református Egyházkerület sokat segít, Zán Fábián Sándor püspök úrral hetente vagy annál is gyakrabban konzultálunk, hogy az adományokból hova, kinek, mit vigyünk. Az elmúlt egy évben 115-ször léptem át a határt.

[[paginate]]

– Mik a legfontosabb feladataik, programjaik?

– Úgy gondolom, alapítványunknak az is feladata, hogy lelkileg támogassuk az embereket, és erősítsük őket, hogy maradjanak Kárpátalján. Számos programunk ezt segíti: támogatjuk az oktatási intézményeket, a református líceumok tanulói számára vannak ösztöndíjaink, Nagydobronyban és Técsőn időnként élelmiszercsomagokkal, kenyérpénzzel is segítjük a diákokat. Támogatjuk a gyülekezeti konyhákat is, ahol több száz embernek főznek naponta meleg ételt. Van rezsitámogatás-programunk is, amelyen keresztül havi 10 ezer forinttal segítünk családokat. Ez hatalmas segítség ott, ahol mondjuk 20 ezer forintnak megfelelő hrivnya egy havi nyugdíj. A programban támogatott többgyermekes családokat, egyedül élő időseket mind-mind a helyi lelkészek segítettek kiválasztani. „Gazdamentő” mezőgazdasági programot indítottunk, hogy minél több embert tudjanak foglalkoztatni, termőföldeket tudjanak vásárolni. Katasztrófavédelmi segítséget is nyújtunk, hiszen támogatjuk a Kárpátaljai Református Egyházkerület által fenntartott önkéntes tűzoltóságot, a betegek szállítását. És ott vannak a családok, akiket már idestova tizenöt éve látogatok, támogatok. Sorsok, emberek, tragédiák… például egy édesanya jut eszembe, aki több gyermekkel maradt egyedül a közelmúltban, miután a férje és az édesapja egy balesetben elhunyt – őket is rendszeresen segítjük.

– Lelkigondozói feladatokat hogyan látnak el?

– Egyre elesettebb emberekkel találkozom. Egyre szélsőségesebb körülmények között élnek emberek. Többször lelkészekkel látogatunk közösen családokat. Beszélgetünk, együtt imádkozunk, ezek rengeteget számítanak, és hiszem, hogy az imádságnak is óriási ereje van. Kérem az olvasókat is, hogy minél többen imádkozzunk azért, hogy ennek az értelmetlen háborúnak vége legyen, a feszültség csökkenjen.

– A lelkészcsaládoknak segítenek valahogy?

– Igen, főleg áramfejlesztő eszközökkel. A saját gyülekezetem, a Budafoki Református Egyházközség 21 áramfejlesztőt adományozott, további helyekről még 12 ilyen eszközt kaptunk. Ezeket református gyülekezetek, parókiák kapták az egyházkerület által felállított rangsor szerint. A lista elején a nagycsaládos lelkészek voltak. Az áramfejlesztők mellé akkumulátorokat vittünk: amikor van áram, az akkumlátorok feltöltődnek, és amikor áramszünet van, a feltöltött eszközökről lehet bizonyos gépeket használni. Például sok helyen nincs fűtés, ha áramszünet van, mert még a gázfűtés mellé is kell áram, hogy a keringetőszivattyú működjön. Az áramszolgáltatás mindenhol kiszámíthatatlan. Van, ahol 12-14 órán át nincs. Nem túlzás azt mondani, hogy ma nincs olyan dolog, aminek ne találnánk gazdát Kárpátalján. Alapítványunk vállalja, hogy a nekünk adott pénzadományok teljes összegét tovább adjuk, vagyis átvállaljuk a banki költséget, és nem vonunk le egyetlen százalékot sem a ránk bízott összegekből például működési költség címén. Ha kapunk ezer euró támogatást, hogy juttassuk el Kárpátaljára, pontosan ezer eurót fogok átadni a támogatott intézménynek.

[[paginate]]

– Nem csak a szűken vett Kárpátalján adományoztak. Miért volt fontos Önöknek, hogy a Kárpátokon túl is segítsenek?

– Mert például volt időszak, amikor szó szerint éheztek az ukránok, és az általunk küldött kenyeret és ivóvizet kiosztották nekik. Mi nem a front közelébe, hanem központi gyűjtőhelyekre vittük az adományokat. Ez egy kis csepp volt a tengerben, de ebből érezhető, hogy a magyarországi adományozás, segítségnyújtás nem korlátozódik a magyarokra. Köszönetet sem várunk, hiszen nem háláért, hanem hálából végezzük ezt a szolgálatot. Ismerve a Kárpátaljai Református Egyházkerületet, úgy gondolom, úgy érzik, ez nem csak lehetőség számukra, hanem kötelességük is, hogy segítsenek a Kárpátokon túl is.

Isten tudja, mi a terv

– Hogyan adták át ezeket az adományokat?

– Korábbi kapcsolataink révén találtunk olyan profi, egyházi szervezeteket, amelyek vállalták, hogy átveszik és odaszállítják. Tőlük tudom, hogy az adományok egy része Kijevbe és a főváros környékére került, ahol a bombázások után félve jöttek elő az emberek a rejtekhelyekről, és voltak, akik három napja nem ettek semmit. Óriási dolog volt, hogy Beregszászból kaptak kenyeret és vizet. Az átvételnél rengetegen segítettek pakolni. Természetes, a keresztyén lelkületünk fontos tényezője, hogy adunk, és hogy jobb adni, mint kapni. Egy kárpátaljai lelkész 20 órát autózott, hogy az adományainkat célba juttassa – veszélyes út volt, azt mesélte, hogy még lőttek is az autójára.

– Sosem félt a háború kitörése óta hadiállapotban lévő Ukrajnában, Kárpátalján?

– Nem, én az Úr Istenre bízom magam, aki tudja, hogy mi a terve velem. Hiszem, érzem, hogy évtizedek óta kijelölt utam az, hogy segítsek például Kárpátalján, én ehhez kaptam az erőt az Úrtól.

– Most mit gondol, ha egyszer vége lesz a háborúnak Ukrajnában, maradnak még magyarok Kárpátalján?

– Igen! Sok olyan embert ismerek, akik minden nehézség ellenére úgy gondolják, hogy ha Isten oda teremtette őket, akkor ott kell szolgálniuk. Úgy tapasztalom, most mindenki szíve tele van fájó érzésekkel, ez nem fog egyhamar oldódni, de szerintem megmarad a magyarság, ezért is imádkozunk sokan.

– Korábban vezetője volt a Magyar Református Szeretetszolgálat Alapítványnak (MRSZ). Milyen napjainkban a viszonyuk?

– Sokban hasonló a két szervezet célkitűzése. Én szabadabban tudok mozogni Kárpátalján, engedélyeket sem kell úgy kérnem, mint az MRSZ-nek. Megvan az együttműködés közöttünk, van, hogy ők segítenek nekem, máskor én segítettem a református szeretetszolgálatnak, és ez így van jól. Az Magyar Református Szeretetszolgálatot tíz évig szolgáltam és vezettem, a mai napig a gyermekemnek érzem, és büszke vagyok a teljesítményükre, például a törökországi földrengésnél nyújtott segítségükre.

[[paginate]]

Kaptam, hogy továbbadjam

– Meséljen, miért teszi mindezt? Úgy beszél a Te Is Segíthetsz Támogató Alapítványról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy vállalkozó a saját magánvagyonából segítő szervezetet alapít, és azt nagy mértékben támogatja.

– A világi gondolkodású emberek sokszor úgy látják az életüket, hogy szerencséjük volt, jókor voltak jó helyen, ezért lettek nagy, sikeres vagy épp gazdag emberek. Valami hasonlót gondoltam én is 40 éve, de aztán megváltozott az életem. Ennek számtalan állomása volt, most csak néhányat van idő felvillantani: a Debreceni Református Kollégiumba jártam, ahol megtanultam, hogy nem én vagyok a fontos, hanem a másik és mások szükséglete. Diákszerelemből nősültem be egy református lelkészcsaládba. Apósom veszprémi lelkész volt, tőle rengeteget tanultam, ő vitt el először a Dunaalmási Református Szeretetházba, fogyatékos emberek közé. Ott azóta is sok barátom van. Aztán a rendszerváltozás idején lettem – és azóta is vagyok – igazgatója a Magyar Plastiroute Kft.-nek. Ez teszi lehetővé, hogy támogathassam az alapítványt. Ez nem véletlen, hiszem, hogy az Úr Isten tett olyan helyre, ahol az összegyűlt anyagi javakból tovább tudok adni. A feleségemmel mindig szerettünk volna három-négy gyermeket, sokat imádkoztunk, de úgy tűnt, nem lesz gyermekünk. Végül huszonhárom év házasság után született meg a lányunk, Juditka – aki ma már 24 éves. Isten ajándéka ő nekünk, és ezért az ajándékért is, úgy éreztem és érzem, hogy nekem is meg kell ajándékoznom másokat. Amim van, azt Isten nem azért adta, hogy ráüljek, és én egyre gazdagabb legyek, hanem hogy a nálam nehezebb helyzetben élőknek továbbadjam. Azt is megtanultam, hogyan kell alázattal és szeretettel adni, hogy aki kapja, az a szeretetet érezze, ne azt, hogy én mennyire jó ember lennék. Nap mint nap különleges csodákat élek át, amióta így élek.

Megvalósult álmok

– Mondana példát a csodára?

– Néhány héttel ezelőtt, amikor Kárpátaljára készültem, az indulás előtti nap kérdezte valaki, hogy Őrbottyánból el tudnám-e vinni az ott összegyűlt adományokat a kárpátaljai Hettyenre. Mondtam, hogy persze, amúgy is épp megyek az őrbottyáni Juhász Zsófia Református Szeretetotthonban élő Vidák Laci barátomhoz. Nem sokkal később hívott Zán Fábián Sándor kárpátaljai püspök, hogy ha legközelebb megyek Kárpátaljára, elvinném-e Őrbottyánból a munkácsi gyülekezet új harangját, ami épp most lett kész. Azt is bepakoltuk a kisbuszba, aztán elindultam. Már úton voltam, amikor csörgött a telefonom, a sajósenyei református szeretetotthon volt vezetője hívott, hogy elvinnék-e tizenöt banánosdoboznyi adományt valamikor Hettyenre. Mondtam, hogy egy óra múlva át tudom venni a csomagot, mert épp Kárpátaljára tartok. Két éve nem voltam Hettyenben, de ezen az úton épp mennem kellett oda is. Ezek mindennapi csodák. Ahogy a példa is mutatja, nem én tervezem az útjaimat, hanem Isten. Ezeket ajándékoknak érzem, Isten a tenyerén hordoz. Tavaly 35 nap alatt végigjártam a 900 kilométeres El Camino zarándokutat is. Ezt tizenöt éve terveztem, itt is naponta éltem át csodákat, áldásokat és még közelebb kerültem Istenhez. Hálás vagyok, béke van a szívemben.

– Köszönjük a beszélgetést!

Feke György – Hegedűs Márk