Akkor az ÚRisten ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, ezért ettem. Akkor ezt mondta az ÚRisten a kígyónak: Mivel ezt tetted, átkozott légy minden jószág és minden vadállat között: hasadon járj, és port egyél egész életedben!  Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod.
(1Móz 3, 13-15)

Ádventet Ünneplő Gyülekezet,

Kedves Testvérek!

A régiek, amikor református egyházunknak életét, hétköznapi kegyességgyakorlást számba vették, megállapították azokat a lehetőségeket, amelyek egy-egy ünnepi időszakra felnyitják a szemünket. A tanult kis ének a régi üzenet újbóli megfogalmazásában mondja el Advent négy vasárnapjának választható, de bizonyára sokak által ismert teológiai mondanivalóját is.

Bod Péter szerint ádvent első vasárnapján megünnepelhetjük, hogy Isten ígérete beteljesedett. Valóság Jézus Krisztus testet öltése, eljövetele. Valóságos az, hogy itt élt közöttünk ezen a Földön, és hogy valóság, hogy Ő beteljesítette mindazt, amit leírtak a próféták. Mondhatnám úgy is, hogy Ádvent első vasárnapja arról az objektív, tőlünk független igazságról beszél, hogy Jézusban Isten eljött erre a Földre. Azért jött el erre a Földre, hogy megmentsen bennünket.

Sokat imádkoztak, könyörögtek régen a próféták és beteljesedett mindez. Ígéret és beteljesedés. Objektív igazság – objektív valóság. Sokszor az ember azt kérdezi, hogy ehhez az objektív igazsághoz mi közöm van nekem. Hogy lesz ez személyessé? Ádvent második vasárnapjának ez az üzenete: Jézus Krisztus megszólít. Mint ahogyan hallottuk a bizonyságtételben is: új utat ad, megvált. Egyrészt tőlem független igazság (nem azért létezik az Isten, mert én hiszek Benne), másrészt személyes valóság: felismertem, megismertem Őt, ezért hihetek Benne.

Talán szarkasztikusnak gondolják mindazok, akik rátekintettek ennek a kis éneknek a 3. versszakára is, amikor arról beszél az ének írója, hogyha utunk egyszer véget ér, akkor ott az út végén Jézus vár (Adventi hírnök, friss fenyőág, / Lobog már három gyertyaláng! / Múlnak az évek, életünk száll, / De utunk végén Jézus vár! / Ujjong a szívünk, dalra gyúl, / Nincs már messze az Úr! Dallam: H. Rohr, szöveg: M. Fresch nyomán Hamar István). Azaz el kell engednünk azt a téves képzetet, hogy nem látjuk meg Isten igazságát, objektív igazságát. Amikor Isten vár és utolsót dobbant a szívünk, akkor már nem hinni fogunk Benne, mert nem kell hinni Benne; meglátjuk Őt. Ott leszünk Előtte. Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek azt mondja: „Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé...” (2Kor 5,10). És ott tényleg nem a hit lesz az, ami számít, mert az már nem ment meg, ott Krisztus ment majd meg bennünket a maga valóságában.

A negyedik vasárnapra pedig azt mondják a régiek bátorításul és vigaszul, hogy az ember, aki Istenbe veti a bizodalmát, az nem retteg a holnaptól, a holnaputánitól, az azutánitól, mert nem egy sorsszerű végzet érkezik erre a Földre. Jézus Krisztus jön vissza, aki egyszer itt élt, megmutatva az Ő teljhatalmát, hogy újjá teremtse ezt a világot, azaz beteljesítse az első teremtés után az újjáteremtésnek a munkáját.

[[ paginate ]]

A bevezető után nézzük meg az első vasárnapnak az üzenetét. A Szentírásból a bűneset történetét olvastam. Isten kérdését, és Isten válaszát. Az ember, elsősorban nem Ádám és Éva, nem az egykori ősök, hanem az ember, mi, mindannyian, amikor Istentől lehetőséget kapnánk erre az életre, szeretjük Őt háttérbe szorítani. Háttérbe szorítani úgy, mint ahogyan megesett az első időkben, elfordulni Istentől és megnézni azt, hogy mi mire megyünk a saját erőnkből. Legtöbbször ez kísértéssel kezdődik. Valóban azt mondta az Isten? – mondja egykor és ma a Kísértő. Valóban azt mondta az Isten, hogy a kert egyetlenegy fájáról sem ehettek? Éva még akkor tudja a leckét, mert azt mondja, hogy nem ezt mondta Isten, hanem azt mondta, hogy a kert egy fájáról nem ehetünk, és amikor eszünk arról a fáról, akkor meg fogunk halni. Az ördögnek azóta a válasza: dehogy történik ez meg, dehogy haltok meg! A megszerzett tudással, a meglopott istenséggel olyanok lehettek, mint az Isten Ő maga. És valljuk be őszintén, ez egykor és ma nagyon erősen izgatja az embert: Olyan lehetek, mint az Isten!

Bizonyára sokan tudják, (ennek nem teológiai üzenete van, de azért a játék kedvéért elmondom) hogy lehet kapni olyan termékeket, telefonokat, amelyeket almás telefonoknak hívnak. Ebből az almás logóból hiányzik egy darabka. Ez a megszerzett tudásra utal. Ez arra a picire utal, hogy az ember szeretne egy ilyen kicsit megkaparintani az isteniből. Hogy egy kicsi legyen talán az enyém Belőle, mert akkor olyan leszek, mint Ő.

Valóban azt mondja az Isten – teszi fel a ma emberének a kérdést −, hogy minden vasárnap ott kell lenned a templomban, hogy ne legyen egyetlenegy szabadnapod sem? Nyilván nem ezt mondja az Isten. Amikor az Isten azt mondja, hogy legyünk együtt az Isten házában és örvendezzünk, akkor arra bátorít bennünket, hogy legyen ritmusa az életünknek. Legyen a munkának és a pihenésnek ritmusa. Ezt mondja az Isten. Legyen abban az értelemben is ritmusa az életünknek, hogy valamit nekünk kell megtennünk a kezünkkel, s valamikor pedig oda kell állnunk Elé, hogy Ő tegyen velünk valamit. Ezt mondja az Isten. Nem elrabolni akarja azt a 2-3 órát a te életedből, hanem meggazdagítani. Vagy manapság fiatal házasok szokták kérdezni: valóban azt mondja az Isten, hogy a szerelem bűn? Azt szoktam nekik mondani, hogy nem a szerelem bűn, hanem a paráznaság a bűn. Isten nem a szerelmet bünteti, hanem azt mondja, hogy akik házasságban élnek, azok hűségesek legyenek. Valóban azt mondta Isten – teszik fel mások a kérdést -, hogy az embernek nem lehetnek kívánságai, vágyai? Zárójelbe teszem, hogy nemcsak hogy Isten nem mondta ezt, hanem egy keleti vallás mondja ezt. Isten nem azt mondja, hogy nekünk nem lehetnek kívánságaink, hanem azt mondja, hogy „Ne kívánd azt, ami a te felebarátodé”.  Ne légy irigy! A régiek nagyon jól tudták azt, hogy az ősbűn az irigység. Ez mozgat mindent, ez van ott a háttérben, tulajdonképpen ez az engedetlenségnek az alapja is. Testvérek, tisztázzuk: nem változott a Kísértő, nem változott az ember, hiszékenységében. Ugyanolyanok vagyunk mint Ádám és Éva, ugyanolyanok vagyunk mint a férfiember, és ugyanolyanok vagyunk mint az asszonyember. Rólunk beszél a Szentírás.

Rólunk beszél a Szentírás akkor is, hogy amikor szakítunk, amikor nemcsak hogy bedőlünk, hanem aktívan részesei vagyunk annak az Istentől való elfordulásnak, aminek részese volt Ádám és Éva is.

Tudniillik elbújtak Isten elől, s ez azért van, mert nem merünk Isten szemébe nézni. Értsétek jól a mai példát, nem mentegetésként fogom mondani. Valamit elfelejtettem, és ma reggel kellett pótolnom. Nem szoktam ilyet tenni, de vasárnap hajnalban el kellett mennem egy kisboltba, mert észrevettem, hogy az Úrvacsorához elfogyott a szőlőlé (szoktunk idekészíteni azt is). Csodálkozott is a boltos, hogy valaki reggel 6 órakor 130 forintért két darab 2 decis szőlőlevet vásárol. Amikor beléptem a kisboltba – nem őket akarom bántani, inkább általánosságban elmondani −, ketten voltak, egyikük kiszól a raktárból: „Te, mintha ma kezdődne az ünnep”. S a másik, miközben nézegette, hogy mennyibe is kerül ez a szőlőlé, azt mondja: „Utálom az ünnepet, mert akkor a szemembe világít a fény”.

 Azt hiszem, erről beszél a bűnesetnek a története. Nem merünk Isten szemébe nézni, mert akkor meglátjuk benne saját magunkat. Szeretnénk elbujdosni, elbújni Előle, bezárkózni egy picit, hogy legalább ebben az ünnepi időszakban hagyjanak már végre békén minket. Szeretnénk egy kis nyugalmat. Isten eközben önmagunkkal szembesít. A bujdokolás mindig a bűnnek a következménye.

[[ paginate ]]

Van még egy következménye a bűnnek. A felelősség-átruházás. Ma ezt így fogalmazzuk meg: Hogyan engedheti meg ezt Isten? Hogyan engedheti Isten azt, hogy ez vagy az történjen? Ott, az ősbűneset pillanataiban, a családi körben történik ez. Még mosolygunk is rajta. Egy szép lánctörténet ez: Ádám azt mondja: Éva; Éva azt mondja: a Kísértő. A felelősség átruházása. Ma ugyanezt kérdezzük: Hogyan engedheti meg ezt Isten? Hogyan jutunk idáig? Miért nem találunk megoldásokat erre a világra? Ha Istennek fontos az ő népe, fontos a keresztyénség, akkor hol vagyunk, hogyan is kell nekünk ezt értenünk? Tudjátok, lehet, hogy közhelyszerű, de mégis, úgy érzem, hogy a felelősség elől menekülő embernek a kérdése ez. S ezzel nem szeretnék semmilyen tragédiára általános magyarázatot adni, hanem imádkozni kell azokért a családokért, akik rettegésben élnek, akiket megbántottak, akinek a szerettét elvették. Imádkozni kell saját hazánkért is.  A napokban jött el hozzám egy édesanya, elmondta, hogy nagyon büszke a lányára, mert a gyermeke a tavalyi esztendőben egy rangos nemzetközi versenyen első helyezést ért el. Ennek a jutalma az volt, hogy éppen ezen a héten kellene Párizsban lennie, egy nemzetközi konferencián, ahol a világ elsőszámú kutatói vannak: A leghíresebbtől vehetné át személyesen a tavaly megnyert fődíjat. És nem mert felülni a repülőre, pedig nem lesz ilyen alkalom több az életében. Miért engedi ezt Isten?

A napokban olvastam azt is – megint inkább a helyzet leírásáért mondom, nem a felelősség átruházásáért –, hogy amikor más kultúrájú és más vallású emberek érkeznek hozzánk, akkor egy társadalom elsődleges feladata és célja az, hogy megismertesse a sajátját velük, és hogy ezt elfogadtassa velük. Azonban – bármilyen furcsa –, vannak világnézetek és világképek, amelyek nem kompatibilisek egymással. Ez nem a jónak és a rossznak a küzdelme, hanem ez tényszerűség. Tudniillik az iszlám nem különbözteti meg a vallást és a társadalmat, hanem egy egésznek tekinti. Éppen ezért meddő kísérletnek gondolom azt, amit Németországban kipróbáltak, hogy beíratták a muszlimokat egy olyan tanfolyamra, melyen megpróbálják meggyőzni őket arról, hogy a német alkotmány fontosabb, mint a Korán. Nem lehet, mert teljesen más világkép. Azt is el tudom mondani, hogy miért teljesen más világkép. Ez a mi protestáns hagyományunk, lutheri hagyomány, a reformáció hagyománya. Luther mondta azt, hogy két kard van ebben a világban: az egyik kard a világi hatalomé, az a feladata, hogy országokat, népeket rendezzen, igazgasson – innen van a politikai hatalomnak a legitimációja. És van egy másik hatalom, az egyházi hatalom. A kettő pedig független egymástól. Ezt mi értjük, mi ezen nőttünk fel 500 éve, ez a kultúránk része. De egy tízórás tanfolyammal másokat nem lehet meggyőzni úgy, hogy a világképük megváltozzon. Még egyszer mondom, nem jóról és rosszról beszélek, hanem arról, ami a mi felelősségünk ebben a kérdésben: elhittük azt, hogy az Isten Igéjének csak itt, kizárólagosan a templomban van helye. Ez a nagy csapda. Isten Igéjéről azt gondoljuk, hogy csak a lelki dolgainkban ható és élő erő.

Amikor azt kérdezzük, hogy hová jutott és hová megy Európa, ezt a kérdést saját magunknak kell feltennünk: Mi mit tettünk Istennel? Azt hiszem, kizártuk Őt az életünkből. Kizártuk a családunkból. Kizártunk a mindennapjainkból. A felelősség ezen része a miénk.

A Szentírásnak van egy története, egy döbbenetes történet, amit mindenki ismer. Ez a Tékozló Fiúnak a története. A Tékozló Fiú története arról beszél az első mondataiban, hogy egy családból a kisebbik fiú elkéri a család vagyonából a rá eső részt, és elmegy idegen földre.  Amit ebből a történetből gyakran elfelejtünk: az a nehéz tény, hogy az Atya elengedi. Elengedi. Próbáljátok meg nélkülem, próbáld meg nélkülem, milyen az élet. Elengedte Ádámot és Évát, elengedte a Tékozló Fiút az Atya, és elengedi a mi életünket is. A felelősség ebben a tekintetben is a miénk. De akkor mit reméljünk? Mi az, amit tehetünk? Mert nem lehet, hogy megállapítsuk magunkról azt, hogy mi slamasztikában vagyunk, megállapítsuk magunkról, hogy mi elfordultunk! Nem lehet, hogy ez legyen a vég! A diagnózis helyes, de hol van a terápia? Kedves Testvérek, a terápia a Szentírásnak az első lapjain már leírásra kerül.

A megoldás, a gyógyítás Istennél van. Mert Isten nem csak átkot mond mindazért, amit az ember megtett, hanem ígéretet is tesz, hogy jön Valaki, Aki ezt a láncolatot, ezt a bujdokolást, ezt a meglopott istenséget, ezt a magunkra maradást megváltoztatja! Ő Jézus Krisztus. Az Ószövetségnek az Igéi, amelyek belénk hasítanak, hiányérzetet tükröznek, mind-mind Krisztus-várásról beszélnek. Az Újszövetségnek az első lapján pedig azt olvassuk: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből” (Mt 1,20-21).

Ádventnek ez a nagy Üzenete, testvérek, hogy a diagnózisunk helyes, de nem meghalnunk kell, hanem élhetünk. Ezért jön Jézus. Az Újszövetségben az első keresztyén gyülekezetek, a tanítványok, az apostolok mind-mind felismerik azt, hogy Jézusban Isten ígérete valósággá vált. Nem a reménytelenségé, hanem a Reményé, Jézusé az utolsó szó. Mert Ő valóban Szabadító. Valóban Megváltó. És Ő valóban győztes. Míg a Szentírás első lapjain azt olvassuk, hogy majd jön az utód, Aki a Kígyó fejére tapos, a Szentírás utolsó oldalainak egyikén, a Jelenések Könyvében ezt olvassuk: „Megragadta a sárkányt, az ősi kígyót, aki az ördög és a Sátán, és megsemmisítette”. Beteljesedett az, amit Isten ígért. Mi gyakran vívunk és küzdünk, mi gyakran kesergünk. De az Ige azt mondja, Jézusban győztes leszel. „Ne sírj, mert íme, győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, Dávid gyökere, és méltó arra, hogy felnyissa a könyvet.” Ámen.

Urunk Istenünk, szerető mennyei Édesatyánk Jézus Krisztus által. Köszönjük Neked, hogy a te Igéd tőlünk független igazság és valóság.  Köszönjük Neked, hogy Te tőlünk függetlenül élsz, uralkodsz. S köszönjük Neked, hogy Te tőlünk függetlenül elküldted Jézus Krisztust. Köszönjük, hogy ez történelmi tény is. És köszönjük, hogy Jézus valósága és igazsága a mi világunknak kérdéseire is felelet, és a mi személyes életünkre is megoldás. Add Urunk, hogy így fogadjunk Téged, mint aki Jézus Krisztusban beteljesítetted minden ígéretedet. Add, hogy ne rettenjünk meg attól, hogy Te közeledsz felénk, és hogy a Te közeledésedben, a Te fényedben meglátjuk a magunk mezítelenségét, Tudjuk, Urunk, hogy a surló fény előhozza a legkisebb hibákat is a falon, a Te jelenléted pedig porba és térdre küldi a ma emberét, hogy megbánja az ő bűnét, s Benned felismerje Megváltóját. Add, hogy az Adventi időszak ennek különösen is méltó ideje és helye lehessen személyes életünkben.

Könyörgünk, Urunk a mi gyülekezetünk egészéért, kicsinyeiért, nagyjaiért. Imádkozunk Hozzád a gyászolókért, imádkozunk Hozzád azokért, akik most távol vannak. Imádkozunk Hozzád gyermekeinkért, akik szolgálatra készülnek, imádkozunk Hozzád népünkért, nemzetünkért. Imádkozunk Hozzád, Urunk Jézus Krisztus, hogy vállaljon fel Téged a mi közösségünk, egy nép, egy nemzet, egy kultúra, egy földrész, hogy Te légy az Úr. És könyörgünk azért is, Urunk, hogy Nálad csendesüljön el mindannyiunknak a lelke. Ámen.

Nyilas Zoltán