Tekintélyes életmű-kiállítás nyílt a Nemzeti Galériában, amely bemutatja Gulácsy Lajos fellelhető műveit, néhány szép kalligráfiával rótt kéziratát, szüleinek szövegezett tisztelettudó, kedves és szerető üdvözlő lapjait, valamint folyóiratok, plakátok dokumentációit. Mindezt felnagyított korabeli fotográfiák környezetében, hogy az alkotó életének pillanatfelvételéiről is legyen élményünk, hiszen az ő személyisége elválaszthatatlan létrehozott alkotásaitól.

Gulácsy festészete Csontváryéhoz hasonlóan, de attól még sarkosabban kilóg nemcsak a kortárs művészetből, de a maiakéból is. Felfogásában érinti a szecessziót, a posztimpresszionizmust, a szimbolizmust, a preraffaeliták alkotásait, ugyanakkor jelentősen el is tér tőlük. Személyiségének és műveinek kapcsolata éppen ezért maga a probléma, életműve megértésének kulcsa idestova már száz éve. Pro és kontra születtek tanulmányok e különleges festőművészet értelmezéséhez. Még életében, 1922-ben megjelent, Gulácsy Lajos dekadens festő című elemzésében Lehel Ferenc a festő őrültségéből magyarázza Gulácsy elvarázsolt kompozícióit, finom érzékiségét éppúgy, mint mellbevágó drasztikusságát, a valósággal harmonizáló elvonatkoztatását, illetve a megbomló elme elrajzolt és eltorzított sutaságát. Ebből a megközelítésből kialakult idők során egyfajta csökönyös Gulácsy-mítosz, „lírai parafrázis” (Eisler Mihály József), műveinek „besorolhatatlansága” (Szabadi Judit), „hangulatoknak illatokká sűrűsödő köde-füstje” (Marosi Ernő). Ezzel szemben e kiállítás katalógusa számára írt Történet nélkül – A Gulácsy-képek története című tanulmányában Bellák Gábor elítéli az érzelmekre hagyatkozást, s a történetkritikát, az objektív dokumentációt, az alkotások eredeti címeinek kutatását helyezi előtérbe Gulácsy képei megismerésének kritériumaként. Ha ad absurdum vesszük a szerző hitelesítő dokumentációs eljárását, akkor a kiállításon fal felé fordított képeknek, vinyettáival látható háttábláknak és eladási jegyzékeknek kéne szerepelniük, s akkor a puszta ész éleslátásában garantáltan nem terheli meg műelemzésünket sem esztétika, sem érzelem.

^{Önarckép, 1903}

[[paginate]]

Mégis mindkettőben van igazság. Lehel Ferenc személyesen ismerte Gulácsy Lajost, amennyire lehetett kapcsolatot tartott vele a Moravcsik-klinikán és a lipótmezei tébolydában is. Keleti Artúr és Lázár Béla műkritikusokkal együtt tette lehetővé, hogy 1922-ben az addig legteljesebb Gulácsy-kiállítást rendezzék meg az Ernst Múzeumban. Azt is megszervezték, hogy ápolói kíséretében maga a mester jelen legyen a megnyitón. Gulácsy akkor már zavartan járkált saját képei között, barátait sem ismerte föl, mosolygásának és köszönetének feszült körülményeit Keleti Artúr döbbenetes beszámolójából ismerjük.

Lehel Ferenc alapvetése, az őrület, mint Gulácsy különcségének oka, nem alaptalan. Ha nem patológiai szempontból nézzük, hanem Platón gondolatából indulunk ki, a legnagyobb boldogságunkra adatott Isteni ajándék, a mánia feltétlenül szükséges a jósláshoz, az imádsághoz és a művészeti alkotáshoz. A művészettel kapcsolatban így ír a filozófus: „A múzsáktól való megszállottság vagy őrület; ha ez megragad egy gyöngéd és tiszta lelket, fölébreszti és mámorossá teszi, és dalban meg a költészet egyéb módján magasztalva a régiek számtalan tettét, neveli az utódokat” (Phaidrosz, 244a-245c). Az alkotáshoz tehát szent őrület kívántatik, annak hiányában pedig a józan ésszel élő embernek hiába van mesterségbeli tudása, tökéletlen lesz maga is, költészete is.

^{Paolo és Francesca, 1903}

[[paginate]]

Ez a gondolat nemcsak illik Gulácsyra, de véleményével is egyezik. Van egy ehhez kapcsolódó érdekes elemzés Pál apostol egyik levelében. A nyelveken szólást (loquitur lingua) értelmezi olyan ihletettségnek, amely a platóni értelemben vett mániához hasonló, hiszen a megnyilvánuló elragadtatásában a Lélek által beszél ki titkos dolgokat. Sokféle szólás van a világon, írja, és egy sem érthetetlen, ha a nyelveken beszélő megmagyarázza jelentését a gyülekezet számára, hogy az abból épüljön, tanuljon, vigasztalódjon (1Kor 14,1-40). A szöveg összefüggéseiből arra következtethetünk, hogy a Pál apostol által említett különböző szólások nem blabla vagy halandzsa hangjai, hanem az imádság műfajainak különböző megnyilvánulásai, amit ma már jobban megértünk a művészeti nyelvek sajátossága felől, hiszen a verbális nyelv mellett létezik vizuális-, zenei-, kinetikus nyelv, amelyek egy magyarázó (interpres) által a hallgatók és nézők előtt értelmet nyernek. Akár a többi nyelv esetében, a vizuális nyelv révén is művelőjének – Pál apostol szavaival – „szíve titkai válnak nyilvánvalóvá” (occulta cordis eius manifesta sunt). Gulácsy Lajos képeinek jelentése tehát magukból a képekből értelmezhető az esztétika, az ikonológia és a művészettörténet együttes segítségével olyannyira, hogy személyes közelségbe, mélységbe juthatunk a festő alkotó lelkének és indulatának megismeréséhez. Ez azért is lehetséges, mert ahogy Kárpáti Aurél írja róla: „a művész annyira uralkodó, kizárólagos volt benne, hogy az embert háttérbe szorította, eltakarta. /…/ Cselekvőképessége egyedül művészi tevékenységében fejeződött ki és emésztődött fel”.

^{Elhangzott dal régi fényről és szerelemről, 1904}

[[paginate]]

Ugyanakkor nem állíthatjuk, hogy Gulácsy Lajos művészetére kiható őrülete összefüggéstelen gondolkodását eredményezte volna mindaddig, amíg a háborús években a dementia praecox hatalmába nem kerítette. Verbális nyelven írott szövegei a leghívebb példái annak, hogy szent őrültsége mellett tudatos volt, nemcsak logikusan, tisztán gondolkodott, hanem megfontolásai, érvei tovább gondolásra késztetnek. Rövid helyzetjeleneteit, novelláit az teszi az irodalmi hagyománytól eltérően különössé, hogy nemcsak képekben, színekben, formákban fogalmazza szövegeit, hanem a művészettörténet legnagyobbjainak festményélményeit építi mondataiba. „Elkényeztetett a művészi látás” – írja. Aztán a Kedves tanulóévekben: „Az én örökségem az egész Historia d’Arte, sőt mondhatnám: több ennél, curiosité des Arts anciens et aromatique Arts modernes. Mindent összefoglaltam, amit csak kiböngézhettem a múlt különlegességei közül, természetesen magam alkotta, rendszertelenül rendszerezett rendszer szerint.” Ennek következtében pedig értekezéseiben leírt verbális gondolatai adják a kulcsot vizuálisan megfogalmazott műveinek magyarázatához, megértéséhez. Ars poétikája a Művészetről címet viselő írásából elég világosan kiderül:

„Kerestem módokat a kifejezésre. A látottakból konzekvenciákat vontam le, igyekeztem hol egyik, hol másik kifejezési módot megérteni és összehasonlításokat tenni. Jobban érdekelt a hogyan, mint a mi. Nem néztem, hogy ez vagy az a kép mit ábrázol, nem érdekelt a tárgya soha, mindig inkább az a hang, mely a dolgokból kiárad, az a nagy általános harmónia, mely egy műnek értéket tud kölcsönözni.” Egész magán- és művészi életét átható mániájára írásaiban tudatosan reflektál: „Igen, a művész tépelődjön, tervezzen, hasonlítson össze és gondolkozzon a miként fölött, de ezt a tépelődést és küzdést teljesen megelőzze, ha dolgozik. Ilyenkor ne legyen magánál. Ilyenkor legyen teljesen trance-állapotban, éppen úgy, ahogy egy őrültet vagy delíriumban levőt elővesz valami hatás és ez hatalmában tartja, úgy a művész is legyen önkívületi állapotban és izolálva mindentől, ha alkot. Kinek nincsenek ily önkívületei, az nem művész. Művész teljesen normális nem lehet.”

^{Ablaknál, 1902}

[[paginate]]

Gulácsy Lajos ennek megfelelően kilógott a sorból rendesen. Árulkodók csoportos fotógráfiái. A Mintarajziskolában készült felvételen növendéktársaitól eltérően a 18 éves Gulácsy nem néz előre, hanem a társaságtól elfordul a fal felé, s könyvet tartva kezében a mennyezetre tekint. Játékosan és ösztönösen valami fontosabbra kívánja felhívni a figyelmet. Az egyik, feltehetően beregszászi nagy családi fényképen szintén a háttér szélén, profilban különáll a szembe tekintő rokonoktól. Valójában ott sincs jelen. Nem a mindenkori mában él. A nyüzsgő eleven életből korán kilépett. Belső elragadtatása révén folytonosan dolgozott benne egy másik világ a valós környezetet átszakítandó távoli horizontjával. „Félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli” – vallja meg 27 évesen a Tűnődésben. Ugyanakkor a valóság sokszor fakó és hazug számára, vele szemben „a művészet hazugsága színgazdag, tartalomdús, cizellált, mint a nemes fém, mint az ötvözetlen tiszta arany. Az érdek nélküli hazugság szent”. Ezért lett Na’Conxypan az általa elképzelt és kialakított világ az ő otthonos, biztonságos helye.

Amit látunk a valóságból az a Maja fátyla – „csak a selyemszálszerű tüneményben gyönyörködünk, mely előttünk lebeg”, de túl kell lépni a perzselő hálón, vallja önmagának. Vizuális nyelven megfogalmazott ars poétikájában, A művész áhítata (1902) című, gyönyörű, finom fátyolossággal megfestett korai képén minden rajta van, ami jellemzi szemléletét. Festőállványt sejtető árnyékos sötét szobából néz ki a fekete sziluettbe foglalt művész az ablakon túli, varázslatos világítású tájra, a valóságból az álomvilágba. Itália végzetesen elcsábította az édesanyjával egy lakásban élő fiatalembert, hiszen Itália a mesés, művészeti minőséggel és ideákkal kicsillagozott túlvilágával megadja számára a távlatokat. Aki a világon túl él, maga is különc a világon innen. Signor Luigi reneszánsz viseletben orgonál Székely Aladár fényképén éppúgy, mint az annak alapján készített Az orgonista (1908) című festményén. Nem véletlenül Giorgione képét idézi fel, csakhogy háta mögött nem a múzsa alabástrom teste utal a zene távlataira, hanem a fakó valóság, a roskadásig rakott ravatalon az elmúlás koponyái és egy fátyollal borított halott lába tölti el feszültséggel a nézőt. Gulácsy önarcképein mindig más és más: szerzetes vagy abbé, vagy ficsúr vagy bolond, vagy Medici vagy maga Dante, míg az Önarckép esti fényben (1904) az önazonos Gulácsyval a művészettörténet legfestőibb portréja.

[[paginate]]

Az Isteni színjáték az ő alapvető identitása, ebben a vertikálisan poklot, purgatóriumot és mennyet megjáró világban nyílik meg számára az égi örök szerelem: Dante találkozása Beatricével (1906), a Varázslat (1906-1907) vagy a Dal a rózsatőről (1904) az elérhetetlenség kohójában égő vágy tanúja, vagy Paolo és Francesca (1903) ceruza és akvarell légies áttetszőségében az ifjúság szűzies tisztaságú egymáshoz simulása gyönyörködtet. A felszabadító, könnyeden játékos rokokó világban is otthonos a művész. Háromszögkalapban sétapálcájával kopogtató úr most Gulácsy, aki meglesi a kokettáló ifjú párt: Vasárnap délután Comóban (1910), vagy a szerelmesek után merengő Pierrot A bolond és a katona (1904) című festményén. Kávézás leánykérés közben: Olivér megkéri Oliviát (1910), csilingelő kávéscsésze kavarás a vének pletykázása közben: A púpos vénkisasszony régi emlékeit meséli Herbertnek (1911) Pierre Bonnard-féle kompozíciójában, s önfeledt játékot játszik a pasztell kékekkel, halvány almazöldekkel a Szappanbuborék (1911) mesterművén.

^{Dal a rózsatőről, 1904}

[[paginate]]

A református Gulácsy Lajos másvilága vajon mennyire illeszkedik keresztyénségéhez, amelyre döntő hatása volt édesanyja katolicizmusának is. Ennek megválaszolására nagyon kevés támpontunk van, ugyanakkor több is, mint gondolnánk. Attól függ, hogy az Isten akaratához való ragaszkodást miként közelítjük meg. Ha arra gondolunk, hogy a Lélektől elragadtatott művész, aki vizuális nyelven épít, tanít, vígasztal bennünket, és arra ösztönöz, hogy megértsük nyelvezetét a saját érdekünkben, akkor azt mondhatjuk, hogy Gulácsy Lajos a prófétai tisztet töltötte be egész életével. Ahogy sírkövén is áll: „csodálatos Szent Tiszta Művész” volt. Semmi más nem foglalkoztatta, csak az a bizonyos hang vagy harmónia, amit a művészet fátylán keresztül meghallott és továbbadni szándékozott. Visszaemlékezésem Itáliára írásában jegyzi meg: „A legintimebb emlékeket jegyezgetem le mint örök és változatlan gyönyörét egy vágyaktól telt léleknek. Imádságaim ezek. /…/ És azt határozottan állítom, hogy aki tudja az Isten létezését, és a végtelen életet tisztán maga előtt látja, az nem fog az emberek által összerótt kántusból leckézni.” Mintha hitvallásként hangzanának az Álom egy kora keresztény templomról (1912) című írásának végére tett mondatai: „Új élet küszöbén állottam. / Rinascimento. / Ismét újra kell születnünk.”

   
^{Vasárnap délután Comóban, 19011-1912}

[[paginate]]

Sokan írtak Gulácsyról kortársak és utódok, alkotók és műtörténészek, de talán legszebben Juhász Gyula poéta, kor- és kórtárs értette meg őt és emlékezett meg róla a legméltóképpen. Nem Gulácsy Lajosnak (1922) című sokat idézett versére gondolok, hanem A szépség betegére (1925), amely prózában simogatja végig szeretett barátjának már a tébolydában tapasztalt lelkületét, amelyben mint cseppben a tengert, Gulácsy egész életművét és személyiségét ismerteti meg velünk. Végezetül álljon itt néhány bekezdés ebből a csudálatos elégiából:

„Angyali lélek egy szatír testében: ez volt első gondolatom, amikor fiatalságomban legelőször találkoztam Gulácsyval. Olyan fájdalmasan mosolygott, mint aki bocsánatot kér az emberektől, hogy közéjük tévedt, és olyan sejtelmesen, mint aki a titkot hordozza magában. /…/ Mindig valahol másutt járt a lelke, a képzelete, a vágya, és azért azt hitték, hogy nagyothall, pedig csak nagyon messze volt attól a világtól, amely körülötte zsongott és zsibongott…

^{Dante találkozása Beatricével, 1907}

[[paginate]]

…Gulácsy igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész egy tisztára művészietlen korba született bele, és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépítette. Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen. Így menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba. Innen, a halál életéből az élet halálába: az őrületbe. De mint Oféliáé, az ő tébolya is szép volt. Dalolva merült el az örvényben, és virágokat hintett a habok közé…

…Kolostornak érezte a klinikát, ahova elvonult elmélázni és alkotni, a megőrült világ és emberek elől. Mert dolgozott itt is titokban. A közös nagy hálóteremben az ágya mellett, amikor a többiek a folyóson üldögéltek, járkáltak, kártyáztak, olvastak vagy sakkoztak. Néha észrevétlenül beosontam hozzá, lábujjhegyen megálltam az ajtóban, és elnéztem, amint valami régi olasz áriát dúdolva festett, néha térdepelve, mint előde, Beato Angelico. /…/ Az édesanyját is bálványozta, a törékeny kis öregasszonyt, aki könnyes szemekkel és síró szavakkal ajnározta elveszett fiát, és ha nagy nehezen elengedte látogatás után, órákig feldúlva járt-kelt a folyóson, az elzárt ajtót rázta, és az orvosnak panaszosan siránkozott, mint egy nagy beteg gyermek: az édes mamácskám akarom látni, nagyon szerettem volna még neki valamit mondani. Szegény fájdalmas anya elpusztult ebben a reménytelen jóságban és szeretetben…

…Minden mozdulatából ki lehetett olvasni: Anch’io sono pittore! És a téboly lárvája között épen maradt a fiatalsága, a szebb gyermeksége. Mint a vak Milton, a látóknál jobban látta a Fényt, és az őrület elisiumi mezőin kószálva jobban érezte a Szépet.”

Békési Sándor