Bevezető gondolatok

Témaválasztásom indoka többévi kántori szolgálatom, melyet egy-két rövidebb, epizodikus gyülekezeti szolgálat után valójában tizenévesként, kántorképzős tanulmányaim alatt kezdtem, majd rendszeresen folytattam. Jelenleg e szolgálat részemről csupán alkalomszerű, de annál nagyobb örömmel végzem.

Dolgozatomban először megkísérlem meghatározni az improvizáció fogalmát, majd kitérek a kántori szolgálat feladataira és a liturgikus improvizációs lehetőségekre. Bemutatom a református istentiszteleti rendben megjelenő kántori szolgálat részeit, majd összehasonlítom egy másik keresztyén gyülekezet kántorának zenei szolgálatában megjelenő improvizációs formákkal.

I. Az improvizáció fogalma, a zenei improvizáció

I.1. Az improvizáció. Jelen dolgozatban a zenei improvizáció megjelenési formáiról elmélkedünk a kántori gyakorlatban, így e fogalom meghatározásakor is erre próbáljuk leszűkíteni definíciónkat. Az improvizáció egyfelől kétségkívül „pillanatszülemény”, [1] vagyis „a zene egyidejű kigondolása és hangzó megvalósítása”.[2] Másfelől – legalábbis a XIX. század előtti zenében – e pillanatnyiságában előre adott modelleket követ. Így van ez a liturgikus orgonajáték területén is, ahol számos gyakorlati kézikönyv maradt ránk a XVII. századból. Ezek a kézikönyvek ún. kötött improvizációt oktatnak, vagyis improvizációs modelleket közölnek, arra szólítva fel a játékost, hogy a közölt modellt vagy egészítse ki, vagy pedig a modell nyomán készítsen hasonlót.[3] E kézikönyvek felépítése azt sugallja, hogy bárki bármely dallamra megtanulhat orgonadarabokat rögtönözni, ha elsajátítja az adott szabályokat.[4] A valóságban azonban ez nem ilyen egyszerű, s jóllehet egy kántor szolgálatában mindig fellelhetőek improvizatív elemek, a „kötött rögtönzés”, vagy szabad fantáziálás, a meditatív orgonamuzsika, vagy bármely más improvizációs megjelenési forma a mindennapi gyakorlatban való megjelenése többévi gyakorlás, próbálkozás, tanulás eredménye lehet.

I.2. A kántor feladatköre. „A kántor zeneértő keresztény, akit az egyház megbízott a liturgikus szolgálat zenei részének végzésével.” [5] Feladatai közé tartozik az istentiszteleti rend adott részein a liturgikus énekek kísérete, vezetése, a templomokban jellemzően orgonakísérettel; gyülekezeti énekek tanítása, megfelelő énekek kiválasztása is lehetséges (felekezetenként, ill. helyi szokásoktól is függ); esetleg gyülekezeti kórus vezetése.

I.3. A liturgikus improvizáció típusai:[6] előjáték típusú rögtönzések: intonációk, korálelőjátékok; harmonizáció (énekvezetés): szoprán cantus firmus (különböző letétek); cantus firmus áthelyezése más szólamokba (tenor-, alt-, vagy basszus cf.); liturgikus cselekményt kísérő, keretező improvizáció: lehet tematikus (a liturgiához kapcsolódó dallamra épülő pl. korálfeldolgozás), vagy teljesen szabad improvizáció, mely kapcsolódik a liturgia hangulatához, de saját invenciójú témára épül.

[[paginate]]

II. Kántori szolgálat a protestáns liturgiában

A korábbi évszázadokhoz hasonlóan a mai egyházzenében is megjelenhet az improvizáció lehetősége az istentiszteletek megfelelő liturgiai részében. E dolgozatban mindenekelőtt a Magyarországon legnagyobb létszámú protestáns felekezet, a református egyház liturgiai rendjében fellelhető kántori szolgálatról, s annak improvizációs lehetőségeiről írok.

II.1. A református istentiszteletek liturgiája. A következőkben a református istentiszteleti rendtartást ismertetem, a megfelelő helyeken kiemelve a kántori szolgálatot.

II.1.1. A vasárnap délelőtti istentiszteletek általános rendje – különös tekintettel a kántori szolgálatra. Bevonulás: A gyülekezet a templomtorony harangjainak hívó szavára megérkezik az istentisztelet helyszínére, az orgonista-kántor ezalatt szabadon választott előadási darabokat, harmonizált gyülekezeti énekeket, azokhoz tartozó előjátékokat, vagy bármely más, akár improvizatív jellegű darabokat játszhat, melyek természetesen illeszkednek az egyházi év és az istentisztelet megfelelő rendjébe; egyúttal segítik a hívek imádkozó lelkületét, elcsendesítik a mindennapok gondjait. Az utolsó harangszó elnémulása után a lelkész (és szokásrendtől függően a presbitérium is) bevonul a templomba, a gyülekezet tagjai felállnak. Mikor mindenki a helyére érkezik, az orgonajáték megfelelő zárlat után elcsendesedik, a lelkész köszönti a gyülekezetet.

Kezdő, invokációs ének: A kezdőének bejelentése után a kántor hangnemnek, karakternek és tempónak megfelelően egyfajta előjátékot játszik az ének dallamára, melyben harmóniába helyezi, s sok esetben felismerteti az adott dallamot, megadva az előjáték záróhangjával akár az ének kezdőhangját is. Ez előjáték – ugyanúgy, ahogyan akár maga az énekkíséret is, lehetőséget teremt adott kereteken belül az improvizációra. Természetesen a gyakorlatban elterjedtebb a református gyülekezeti énekeket feldolgozó négyszólamú korálkönyvi letétek alkalmazása, azonban mindig van lehetősége a kántornak e letétek közül is kiválasztani a megfelelőt, és/vagy akár saját harmóniákba helyezve kísérni, ill. vezetni az ismert dallamot. A kezdőének (általában egy versszak) elhangzása után a kántor szép feladata lehet egy rövid utójáték játszása, mellyel lezárja az adott éneket, s ami alatt a gyülekezet akár helyet is foglalhat.

Főének: A főének lehet olykor a kezdőének folytatása is, ilyenkor a szolgálattévő lelkipásztor akár már a kezdőének bejelentésekor jelezheti ezt, s a következő versszakok előtt a kántor egyfajta közjátékot játszhat, míg a gyülekezet helyet foglal. Más esetekben a főéneknél a kezdőénekhez hasonlóan a kántor előjátékot játszik, majd kíséri a versszakokat, s végül lezárhatja az éneket egy utójátékkal. A kántor szabadságába tartozik, hogy akár minden versszakot más kísérettel szólaltasson meg, vagy más regisztereket használva újabb és újabb hangszínekkel, harmonizációban, akár fontosabb részeket kiemelve unisonóban vezesse/kísérje a gyülekezet énekét. Nyilvánvalóan mindez függ a gyülekezet éneklő lelkületétől, a helyi szokásoktól, a hangszer és az orgonán kísérő adottságaitól. Mindenképp rendkívül hasznos, ha a kántor képes rögtönözni énekkíséretet. Így helyzettől függően megváltoztatható pl. a harmóniaritmus: a harmóniaváltások sűrítésével előre mozdítható a tempó, ha összefogottabb éneklést szeretnénk, ritkítanunk kell a harmóniaritmust. Az improvizált letéttel lehet leginkább alkalmazkodni az egyes strófák tartalmához is, a kulcsgondolat kiemelhetővé válik.

[[paginate]]

A kántor intonációs-gyűjteményekkel bizonnyal rendelkezik, ezek azonban többnyire előjátékokat tartalmaznak, köz- és utójátékokat elvétve, vagy egyáltalán nem. Ezek játéka tehát alapvetően a rögzült zenei mintákból táplálkozó, az ismert dallamnak megfelelő, harmóniába illeszkedő improvizatív feladata az orgonakísérőnek.

Ének igehirdetés előtt majd után: A fohász, lekció és imádság után a választott textus és igehirdetés előtt az igehirdetés előtti, majd igehirdetés után a ráfelelő ének következik, ezek többnyire egy-egy versszakosak. Az igehirdetés előtti ének előjátéka épp ezért nem lehet túl hosszú, hiszen maga a gyülekezet sem énekel hosszan. Hasonló a helyzet a ráfelelő éneknél, amelynek kapcsán érdemes arra is figyelnie a kántornak, hogy az igehirdetés milyen jellegű volt, hogyan hatott rá, s akár ennek megfelelően harmonizálhatja a ráfelelő éneket, vagy legalábbis megválaszthatja az orgona regisztereinek hangszínét. A ráfelelő éneknél az orgonista-kántor olykor akár hosszabb improvizációt is játszik, ezzel is elmélyítve a hívek imádságát. De jellemzőbb talán a ráfelelő ének utáni könyörgés és az úri imádság közötti csendes perc alatti improvizáció.

Orgonajáték a csendes imádság alatt: A legtöbb gyülekezetben a lelkész az igehirdetést követő ráfelelő ének utáni könyörgést egy csendes perccel zár le a gyülekezet tagjaival együtt fennhangon és már állva megszólaló Úri imádság előtt. E csendes percben némely helyeken az orgonista játszhat az orgonán egy-két percig akár egy előre kiválasztott előadási darabot, akár valamely gyülekezeti éneket, illetve improvizálhat saját képességeinek és az orgona adottságainak megfelelően. E feladat rendkívüli körültekintést igényel a kántor részéről, hiszen a hívek imádságát segíti. Azonban lehet akár teljes improvizáció, rezonálva az igehirdetésben elhangzottakra.

Záróének: A záróéneknél a főénekhez hasonlóan előjáték, illetve több versszak kísérése szükséges, majd utójáték, zárlat. Ez utójáték az istentisztelet végén lehet akár kissé hosszabb is, érdemes figyelni a lelkész jelzéseire, ennek megfelelően játszani az improvizatív orgonajátékot. Különösen szép megoldás lehet egy jól éneklő, nagyobb létszámú gyülekezetnél pl. egy karácsonyi istentisztelet végén, hogy a záróének utolsó versszakánál, ahol rendszerint a Szentháromság dicsőítése jelenik meg a szövegben, az orgonista egy kis közjátékot beiktatva néhány harmónia segítségével modulál, s akár egy (fél)hanggal feljebb lévő hangnemben, csengőn, fényesen kíséri le a doxológiát.

Kivonulás: Különböző rendben zajlik, helyi szokásoknak megfelelően. Lényeges azonban mindenhol, ahol orgonaszó alatt, szép rendben hagyják el a hívek a templomot, hogy a kántor tehetségének és adottságainak, hangszeres tudásának megfelelően akár nagyobb lélegzetű, de az alkalomhoz feltétlenül illő orgonadarabot, vagy egy-egy tételt, esetleg prelúdiumot, gyülekezeti ének valamely feldolgozását játssza mindaddig, míg tart a kivonulás. Szükséges lehet improvizatív megoldásokra is – akár darabon belül, vagy újabb darabot is választva van lehetősége egyénileg harmonizálni, bővíteni, díszíteni. Mondhatnánk azt is: „az orgonista kedvére játszik”, akár végig improvizálhat is.

[[paginate]]

II.1.2. Sákramentumok kiszolgáltatása. A keresztelő alkalmával a kántor szerepe annyiban bővül, hogy az előzőeknek megfelelően újabb éneket kísér, amely bevezeti a keresztelőt egyfajta fohászként, esetleg áldásként. A végén megszólalhat újabb gyülekezeti ének is, vagy még inkább nemzeti imádságunk, a Himnusz – melynek kíséretét természetesen nem improvizálhatja a kántor. 

Úrvacsora alkalmával a kántor végig kíséri a gyülekezet éneklését az úrvacsora látható jegyeinek vétele közben, megfelelő hangszínt választva. A versszakok elfogyása után improvizálhat utójátékot, illetve megfelelő átvezetést a következő éneklendő gyülekezeti ének hangnemébe, mielőtt intonációjával bevezetné az újabb dallamot.

II.1.3. Esküvő, konfirmáció. Esküvők alkalmával különösen jelentős szerepe van az improvizatív orgonajátéknak: mind a bevonuló-, mind a kivonulórendben, bár általában egyértelműen előre választott orgonadarabokkal történik a szolgálat, mégis azok sorrendje, ill. terjedelme, hangnemük, lezárási lehetőségeik fontosak az adott esemény történései szempontjából. A kántornak tudnia kell bármely adott ponton előbb-utóbb megfelelő harmóniákkal lezárni orgonajátékát. Szintén vonatkozik ez az eskü alatt halkan szóló orgonakíséretre, mely szintén lehet improvizatív, vagy szabadon választott, de alkalomhoz mindenképpen illő orgonadarab. Konfirmáció esetén is előfordulhat a lelkipásztorok áldásmondása alkalmával halk orgonazene, erre ugyanezen szabályok érvényesülnek.

Mindezekkel együtt a legfontosabb, hogy a kántor „itt és most” van jelen a gyülekezetben és vesz részt, szolgál az istentiszteleten, ami azt is jelentheti, hogy bármikor történhet az események menetében nem várt szituáció, melyet uralnia kell, pl.: újabb, vagy más ének(ek) bemondása; időkitöltő orgonajáték pl. úrvacsoraosztás közben; meglepetés énekszám köszöntő alkalmával; beszóló regiszter, vagy orgonapontként beragadó hang stb. Ezek mind szépítik a kántori szolgálatot, s felkészülten, improvizatív módon, örömmel való áthidalásuk újabb erőt adhat a későbbi szolgálatok gyakorlatában.

II.1.4. Temetések. A kántori szolgálat egyik legnehezebb feladata – nemcsak a hangszer nélkülözése szempontjából – a temetéseken való részvétel és éneklés. Sokszor előfordulhat, hogy akár egyedüliként, vagy csupán a lelkésszel énekli végig a temetés választott gyülekezeti énekeit. A temetésnél az improvizáció az adott esemény történéseire koncentrálódik, úgymint mely éneket válassza, melyiket hány versszakkal, milyen módon énekelje. Akár a lelkész, akár a kántor választ, folyamatosan figyeli az elhunytat kísérő rokonság igényeit (pl. énekelnek vagy sem; miket tudhatnak stb.), illetve a hantolás menetét, hosszát. Zeneértő és búcsúztatás alatt éneklő gyászoló rokonság és gyülekezet esetén előfordulhat akár improvizatív többszólamú éneklés.

Az előzőekben részletesen ismertettem a református istentiszteleti liturgiát, kiemelve a kántor szerepét. Az alábbiakban összefoglalom az improvizációs lehetőségeket, majd összehasonlítom azok megjelenési formáit egy másik felekezetével.

II.2. Improvizációs lehetőségek a kántori szolgálatban a református istentiszteleteken: bevonulás, kivonulás; gyülekezeti énekek elő-, utó- és akár közjátékai; gyülekezeti énekek kísérete: adott keretek között, de szabadon változtatható; akár minden egyes versszaknál újabb és újabb harmonizálás, vagy hangszín; orgonaregiszterek, hangszínek megfelelő kiválasztása, módosítása; csendesperc, áldás, eskü, úrvacsora stb. alatti orgonamuzsika, mely a kántorra bízatott.

[[paginate]]

III. A kántori szolgálat improvizációs lehetőségeinek összehasonlítása különböző felekezetek esetén

A következőkben megkísérlem összehasonlítani a református liturgia kántori szolgálatában alkalmazható improvizációs lehetőségeket a római katolikus egyház miserendjében meghatározott kántori teendők improvizatív megoldásaival, lehetőségeivel. Ez utóbbinál segítségemre lesz egy hasonló témában írt évfolyamdolgozat.[7]

Improvizatív lehetőségek a kántori szolgálatban
Istentisztelet és/vagy szentmise liturgiai része	Római katolikus szentmise	Református istentisztelet	Mindkettőre jellemző
Bevonulás	Az éneket megelőző előjáték hosszának összeegyeztetése a liturgikus folyamatokkal; találó bevezetőének választása.	A bevonulás alatt egyes kivételektől eltekintve (pl. konfirmáció) nincs ének, orgonaszó hallik.	Az ünnepkörnek megfelelő ének vagy előadási darab, prelúdium kiválasztása; megfelelő hangszín (regisztráció) beállítása, szükség esetén módosítása; a liturgikus folyamat figyelemmel kísérése, arra való folyamatos zenei reflektálás; akár egyéni harmonizálás.
Énekek kísérete		Invokációs ének	Megfelelő elő- és utójáték alkalmazása, regisztráció, harmonizálás lehetősége. A kántor a liturgikus folyamatban tevékenyen résztvevő hívő is – improvizatív orgonajátékát ez mindenképp befolyásolja.
	Kyrie	Főének
	Gloria
	Graduale (zsoltár és antifóna)	Igehirdetés előtti ének
	Alleluja
		Igehirdetés utáni ének
	Credo
	Offertorium (Felajánlás) A kiválasztott ének, valamint annak elő-, ill. utójátékának összeegyeztetése a liturgikus folyamatokkal.
	Sanctus (Benedictus)
Imádság alatti orgonaszó		Csendes imádság alatt: Az elhangzott igehirdetésnek megfelelő halk orgonajáték; akár improvizatív harmonizáció megadott dallamra, és/vagy teljes improvizáció.	A hívek imádságos lelkületét elősegítő orgonaszó.
	Pater Noster (Mi Atyánk)
	Agnus Dei		ld. Énekek kísérete, vagyis pl.: megfelelő elő- és utójáték alkalmazása, regisztráció megválasztása, szabad harmonizálás.
	Communio (Áldozás): ének(ek) kiválasztása	Úrvacsora	Az elő- és utójátékok, közjátékok, átvezetések harmonizációja, terjedelmük hossza – liturgikus folyamattól függő; orgona hangszíne (regisztráció).
Kivonulás	A liturgikus improvizáció egyik legrelevánsabb része, a szentmise leghangosabb, leggyorsabb „darabja”. [8] Az ének utáni utójáték (gyakran fúgaszerű) rögtönzése.	Az ünnepkörnek megfelelő ének vagy előadási darab, prelúdium kiválasztása; improvizatív harmonizáció adott gyülekezeti ének dallamára, és/vagy teljes improvizáció.	Megfelelő hangszín (regisztráció) beállítása. Improvizatív lehetőségek legkülönbfélébb módjai (pl. fúgaszerű rögtönzések – ld. előbb; variációk egy adott cantus firmusra, dallam áthelyezése más szólamba … stb.). A liturgikus folyamat figyelemmel kísérése.

 

IV. Zárszó

A kántor feladata tehát rendkívül összetett, felkészülést, háttértudást igényel. A felkészülésen túl ugyanakkor bármely időben, bármely formában is rendelkezésre kell állnia szolgáló lelkületével az igehirdetések alkalmával, s előfordulhatnak helyzetek, mikor valóban improvizálnia kell úgy is, hogy különösebben nem jártas benne. Érdemes tehát e téren folyamatosan fejlődnie, gyakorolnia, annál is inkább, mert a már jól rögzült harmóniamenetek, zenei megoldások és tanulható szabályrendszerek kötöttségeikkel együtt segíthetik szabadságát, színesíthetik játékát, míg előbb-utóbb kottájától elvonatkoztatva képessé válhat akár a legtisztább improvizációra is.

Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a zene, melyet a hívek felé közvetítünk, vagyis „az improvizált zene is az egybegyűltek zenei „világképét” spontán befolyásoló tényező, ízlést formál, mintegy elmélyíti a lelki azonosulást a liturgia folyamán történő eseményekkel, a hit közös megélésével.”[9] Az istentiszteleteken megszólaló zene és ének pedig valódi imádság lehet, hiszen „kétszeresen imádkozik, ki lelkéből énekel”.[10] És azt is tudjuk – és ezen a ponton ismét említhetem akár a zeneterápiát is, mint improvizatív folyamatot –, hogy „vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be”.[11] Azonban az istentiszteleteken elhangzó liturgikus zene improvizációjában még ennél is lényegesen többről van szó, melynek megértése és átélése egyéni és egyben közösségi élmény, valódi lelki világosság lehet.

Máté Anna Zsófia

[[paginate]]

FELHASZNÁLT IRODALOM

Brockhaus - Riemann: Zenei lexikon (szerk. Carl Dahlhaus és Hans Heinrich Eggebrecht); Zeneműkiadó, Bp. 1984

Dolinszky Miklós: Jelképtől jelig. Typotex Kiadó, Bp. 2019

Janka György: Az improvizáció és a kántori szolgálat kapcsolata, Aktív és passzív játék a katolikus liturgia tükrében. ELTE BTK Zenei Int.; Dolinszky Miklós által vezetett, A 20. századi zenetörténet II. c. kurzusra készített dolgozata, a 2019/2020-as tanév tavaszi félévében.

Kelly, Thomas Forrest: Régizene – Nagyon rövid bevezetés. Rózsavölgyi és Társa 2014

Kodály Zoltán: Visszatekintés. Összegyűjtött beszédek, írások, nyilatkozatok. I. kötet. Szerk. Bónis Ferenc. Budapest: Argumentum, 2007, 154.

Kovács Szilárd: Zenei ízlésformálás az orgonapadról, avagy a kántor mint nevelő. Parlando Zenepedagógiai folyóirat. 2013/4. szám. URL: https://www.parlando.hu/2013/2013-4/2013-4-09-Kovacs.html Letöltés dátuma: 2020. december 22.

Riemann, Hugo: Musik-Lexikon. Leipzig: Max Hesse, 1900