Az észak-iraki Kurdisztán független régió Koja városában a közösségi térként működő Szabadságközpont (Freedom Center) udvarában éppen rakodtuk ki a Magyarországról vitt adományt, a református és római katolikus idős testvérek kézzel kötött takaróit is – szeptember 8-án –, amikor robbanásokat hallottunk. Irán rakétákkal támadta meg az iraki kurd területen lévő Iráni Kurdisztán Demokratikus Pártja bázisát, ahol aznap tartották az iráni kurd fegyveres ellenzéki csoport és az Iraki Kurd Demokrata Párt képviselőinek találkozóját. A tábor területén háromszáz iráni kurd menekült élt.

Egy célt tévesztett rakéta az amerikai alapítású Szabadságközpont felett elhaladva, tőlünk néhány száz méterre csapódott be. Az emberek azt beszélték, hogy a lövedéket a kurdok robbantották fel a levegőben, majd azt hallottuk, hogy az irániak semmisítették meg, nehogy a (tőlünk „karnyújtásnyira” lévő) kórházba csapódjon.

Minden tétovázás nélkül a kórházhoz indultunk, amelynek területére első kísérletre nem engedtek be. Alkalmunk nyílt azonban szóba elegyedni az oda érkezőkkel, és tájékozódni az eseményekről. Egy kurd férfi elmondta, hogy épp a katonai főhadiszállás közelében tartózkodott, amikor több robbanást hallott. Volt, aki helikopterről történt támadást emlegetett.

Az orvosok fehér köpenyükkel a kezükben igyekeztek a kórházba, ahová személygépkocsik és szirénázó mentőautók hozták a sebesülteket. Bebocsátást nyerve a kórház területére, beszélgettem egy pszichiáternővel, aki két kisfiával várakozva figyelte a történéseket. A gyerekeken (nyolc- és tízévesek) pizsama volt, mivel az édesanyjuk mielőbb a munkahelyére kívánt érni. „Ezekben a percekben nem pszichiáterre van szükség” – fogalmazott az arab doktornő, „de itt akartam lenni”. Majd kiábrándultan folytatta: „Senki nem törődik velünk – sem az iraki kormányt, sem a Nyugatot, sem az Egyesült Államokat, sem az ENSZ-t, sem a NATO-t nem érdekli a sorsunk alakulása”. Az idős testvérek készítette takarók, amelyekbe imádságaikat is belefűzték, ide, a kórházba kerültek a rakétatámadásban megsebesültekhez.

Egy mentőautót slaggal mostak – belülről. Ez képet fest a „patakzó” vér látványáról. Egy kurd férfitól azt kérdeztem, hogy milyen reményekkel tekint a jövőbe. „Nem tudom” – felelte. Szomorúságot, remény- és jövőkép-nélküliséget láttam a szemében – nem először, és nem is utoljára.

[[paginate]]

Dzsipünkkel a támadást szenvedett főhadiszálláshoz hajtottunk. Mint ahogyan a kórházhoz, ide sem akartak beengedni. Testi épségünk érdekében – nagyon kedvesen, de határozottan – többször visszafordulásra szólítottak fel, végül mégis bebocsátást nyertünk. A távolban, jól kivehetően körvonalazódott a Szabadságközpont.

Egy magát angolnak mondó úrhoz vezették hatfős csoportunkat. (Jellemző sajátosság, hogy aki egy ideig külföldön él, majd visszatelepül, az az idegen ország polgárának vallja magát.) A származásunkat tudakoló kérdésére elhangzott a „Hangárijá” megnevezés, amire mosolyogni kezdett, és mindannyiunkkal kezet fogott. Kurdisztánban a magyar kormány és az egyházak helyben történő segítségnyújtása miatt, a magyarok nagy megbecsültségnek örvendenek. „Nem beszélhetek, és saját biztonságuk érdekében jobb, ha nem látják itt önöket” – hangsúlyozta az angolként bemutatkozó úr. Ezen szempontot figyelmen kívül hagyva, tovább kérdezgettem. „Öt rakétával történt a támadás ” – fogalmazott tényszerűen. (A főhadiszállás területén becsapódott lövedékek robbanását nem hallottuk a Szabadságközpontból.) „A kurdok legnagyobb baja a megosztottság, az összefogás, az egység hiánya. A teljes függetlenségünk kivívásának ez a legnagyobb akadálya” – mondta, majd elsietett. Elhívták a katonák.

A katonai bázishoz, a néhai diktátor, Szaddam Husszein erődjéhez politikusok érkeztek, hogy interjút adjanak. A világhálóra szinte a támadással egy időben kerültek fel a fotók a sziklahasadékban megbújt emberekről, köztük nőkről és gyerekekről, a gomolygó füstről, a rakéta ütötte kráterről… Tizenheten életüket vesztették, negyvenen megsebesültek. A táborból kurd családokhoz költöztették a menekülteket. A hegyeken túl az iraki-iráni határ húzódik.

Önálló államiságot magukénak soha nem tudó kurdok napjainkban lélekszámban jelentős kisebbségként élnek Irakban, Iránban, Törökországban és Szíriában. Megtalálhatók továbbá Örményországban is. Szabadságra, függetlenségre, saját hazájukban való boldogulásra vágynak, amelyért fegyverrel is küzdenek.

Gondoljunk lélekben és imádságban a kurdokra, az Irakban élő keresztyénekre, akik minden segítségnek örülnek. Nagy szükségük van „Hangarijá” és a magyar nép támogatására.

Krasznai Andrea