1) A Seuso-kincs formahordozó anyaga rendkívül tiszta, 90-99 %-os ezüstből készült Kr. u. 360-370 körül Pannonia Valeria területén élő tulajdonosa számára. Ugyan nem olyan minőségű, mint a 12. zsoltárban említett kohóban megolvasztott ezüst hétszeres tisztításban, mert az már az anyag szellemi, transmateriális esszenciája lenne, mindenesetre emberileg a legtisztább előállításban a kor ritka nemesfémjéről van szó, amely értékálló, ugyanakkor jól alakítható is. A közel 70 kg súlyú ezüstkészlet a saját korában 9 kg aranynak, mintegy 2040 solidusnak felelt meg, amit egy átlagos hivatalnok vagy egy lovaskatona 225 évi jövedelméből tudott volna megvásárolni.

A Seuso-kincs

[[paginate]]

Ehhez az együtteshez hasonló legismertebb korabeli lakomakészlet a kaiseraugsti, valamint a mildenhalli kincslelet (British Museum), amelyek összetételéből is bizonyosan lehet tudni, hogy a Seuso-kincs tartozékai lehettek kicsi poharak, kanalak és egyéb evőeszközök is. Ezeknek darabjai azonban még lappanganak valamerre szétszóródva az országban. A Nemzeti Múzeum két kiállító termet biztosított a kincslelet számára úgy, hogy azok előtérében a korábban Pannonia területén talált nagybirtokosok villáiból előkerült gazdag tárgyak bemutatásával vezeti be a látogatót a római birodalom anyagi kultúrájába. A ragyogóan megtisztított, szinte új állapotában tündöklő Seuso-kincs darabjait a rajtuk látható ábrázolások alapján csoportosítva állították ki egymástól igen szellősen, különálló és jól körbejárható üvegtárlókban. Az első terem szemközti tárlójában azonnal a névadó, a legértékesebb és a legnevezetesebb, az ábrázolását tekintve egyedülálló Seuso-tállal találkozik a látogató. Ettől balra a négylábú ezüstállvány fénylik gyönyörűen restaurált, használatra kész állapotban. Az úgynevezett geometrikus-tál tárlója mellett a hatalmas rézüst látható, amelyben az egész kincsleletet rejtették el annak idején, illetve rögtön a bejárattól jobbra a két vödörből és egy korsóból álló Hippolütosz-készlet tekinthető meg. A következő bejárat baloldala felől indulva és a második termet körbejárva hét üvegtárlóban a következő egységek vehetők szemügyre: a két korsóból és a mély mosdótálból álló mosdókészlet, a Meleagrosz-tál, a Dionüszosz-korsó, az amfora, az állatalakos-korsó, az Akhilleusz-tál és végül az illatszeres doboz. A kiállítás rendezői mindehhez egy igen igényes kiállítású, szép katalógust is megjelentettek Dági Marianna és Mráv Zsolt részletekbe menő elemzéseivel, valamint Dabasi András és Kardos Judit szuper közeli fényképfelvételeivel.

^{A Meleagrosz-tál közepe}

[[paginate]]

2) A Seuso-kincs formaalkotó szellemisége a tárgyain lévő ábrázolásokon keresztül tartalommal tölti meg az egyébként csak nemesfém súlyában mérhető puszta anyagot. Az kétségtelen, hogy a magas művészi színvonalon anyagba formált alakok ezüstös domborodása és csillogása, sötétszürke nielló (ezüst-szulfid) alászínezése és kiemelő aranyozása az anyagszerűség esztétikájával is gyönyörködtetnek. Azonban a szép az igazság átragyogásában mutatkozik meg igazán. Ekkor olvasatunkban az ábrázolások képei már elszakadnak a formahordozó anyagtól és önálló üzenettel bíró jellé, jelentéssé formálódnak a mindenkori jelenben, s e jelentések végül a lélek emelkedettségében válnak jelentőssé. A Seuso-kincs ettől a szívünkben megfogant és megfogalmazható szellemi tartalomtól értékes a számunkra, s nem a 70 kg csillogó-villogó ezüst értékétől.

Legjelentősebb képi üzenete a névadó Seuso-tálnak van, amelynek közepén lévő medálionja sok mindent elárul a lelet-együttes tulajdonosáról. Ilyen értelemben nincsen párja a világon. Először is a medálion szélén olvasható adományozó körfelirat tartalmazza a nászajándék tulajdonosának nevét: SEVSO, mely névalak alapján joggal feltételezhetjük, hogy romanizált kelta férfiről van szó. A kép közepén szabadtéri baldachin alatt Seuso esküvőjének ünnepi lakomája – symposion-ja – elevenedik meg római szokás szerint, pamlagon fekvő helyzetben. Egyedülálló az, hogy nemcsak férfiak helyezkednek el a tricliniumon, ahogy az szokás volt mindig, hanem a főhelyen menyasszonya is Seuso mellett fekszik, akinek a vőlegény kezét nyújtja éppen.

Ráadásul a medálion gazdag, sokalakos kompozíciója a tulajdonos birtokát is pontosan elhelyezi Pannonia térképén. A központi helyet elfoglaló tricliniumtól délre halban dúskáló vizet láthatunk, amelynek bevésett felirata, PELSO, a Balaton római kori latin elnevezése feltehetően éppolyan fontos tulajdonosa számára, mint a lakoma mellett, fához kikötött lovának, az „Ártatlanság”-nak latinul beírt neve, az INNOCENTIVS. A Balaton-felvidéket ebben a korban gazdagon belakták villáikkal a pannon elit tagjai, magas beosztású hivatalnokok, katonák, akik egyben nagybirtokosok is voltak. Köztük Seuso is Caesariana (Baláca) környékén vagy ahhoz közel élhetett a medalion ábrázolása és a lelet-együttes megtalálásának helye alapján. Tőle északra vadakban igen gazdag bakonyi erdőségek tartoztak hozzá, hiszen a körkompozíció mozgalmas alakjai külön kiemelik a Seuso-birtok szarvas- és vadkanvadászat adta lehetőségeit.

Nem lehet véletlen, hogy a nagy vadászjelenetek és felbontásra kerülő vaddisznók ellenére a körkompozíció mértani közepén elhelyezkedő asztal tálcáján csak egyetlen hal van. Ugyan lehetséges, hogy ez a három részből álló főétkezés kezdetét, a gustatio-t illusztrálja, amikor még csak pikáns mártású halat tálaltak föl. De az, hogy ez a tálban lévő egyetlen hal a körkompozíció közepére került, ahol még az ötvös medaliont bekarcoló körzőjének kicsi tűbemélyedése is látszik, s az, hogy pontosan a hal fölött, a képzeletbeli függőleges felezővonal tetején, a medalion peremének közepére a XP Krisztus-monogramot vésték a konstantini kor stílusában, szalaggal megkötött szép koszorúba foglalva, valami másról tanúskodik. Arról, hogy Seuso és házanépe ariánus keresztény volt, és symposion-jának megörökítése egyúttal a kánai menyegzőre, illetve Krisztus utolsó vacsorájára is utal.

[[paginate]]

Mindennek ellentmondani látszik az, hogy a készlet többi edényeit pogány mitológiai tárgyú jelenetek domborításai díszítik. Az kétségtelen, hogy az ábrázolások a tulajdonos klasszikus görög műveltségét, római kultúráját hivatottak kihangsúlyozni, azonban a IV. század végére keresztények körében a régi görög-római mítoszok és hérosztörténetek jelentése teljesen megváltozott. A keresztény hittartalmat kellően kifejező ikonográfia ekkor még nem alakult ki, ugyanakkor a régi vallás formavilága tartalmát tekintve kiüresedett. A római katakombák ábrázolásai bizonyítják azt a 3-4. századra jellemző szellemtörténeti fordulatot, miszerint jelentésükben kiürült mitológiai alakzatok keresztény hittartalommal telítődtek.

Ez azt jelenti, hogy például a Seuso-kincs részét képező, a bor felszolgálására használt amfora Dionüszosz gyermek- és ifjú alakzatai a szótér, a szabadító személyét képviselik, akikben a gyermek, valamint a győzelmes Krisztus jelenik meg. Az Akhilleusz-tál peremén ez a Dionüszosz-Krisztus váltja meg az Ariadné alakjába rejtett egyházát. Ugyanúgy szótérológiai jelentéssel bír Akhilleusz alakja is a róla elnevezett tálon, hiszen medálionjának ábrázolásában a hős kilétét felfedve és lándzsát ragadva, a Trója falait védő ellenség közé veti magát – Krisztus győzelmes pokolra szállását idézve fel. De ugyanilyen mögöttes tartalmat rejtenek keresztény használóik számára a pusztító vadkant – a sátánt – legyőző Meleagrosz, vagy az illatszeres doboz égi és földi szerelmet megtestesítő Aphrodité alakja, valamint girlandokat cipelő Erószai, akik a mennyei világ angyalaivá váltak már ekkoriban. Nem hagyható figyelmen kívül a mély mosdótál „S” alakú hullámmélyedésekkel kialakított strigilis-díszítése sem. Ez ebben a korban kimondottan az első keresztény képi megoldásnak nevezhető, különösen szarkofágok oldalain az optikailag elért hullámzás hatásával, amely a megelevenítő Léleknek tűz, víz és szél tulajdonságát fejezi ki.

^{Az Akhilleusz-tál medalionja}

3) A Seuso-kincs története tulajdonosának és utódainak nagyon rövid használatában folytatódik, mely viszonylag békés időszaknak legfeljebb csak 20-30 évet adhatunk. Már egy évtizeden belül a Seuso-kincs elkészítése után súlyos támadás éri a tartományt. 378-ban az Athanariktól felzavart, nyugatra visszavonuló szarmaták délről özönlötték el Pannonia közepét. Ennek az inváziónak híre eljutott Itáliába is, Ambrosius egyik levele tanúskodik erről: „Nemde, Thrákia vidékeitől kezdve, a parti Dacia, valamint a pannonok Valeria tartományán keresztül az egész limest szentségtörő szavaktól s egyszersmind a barbár betöréstől visszhangzani hallottuk” (10. levél). Ezt a támadást Theodosius még sikeresen visszaverte, de egy évre rá délkeletről keleti gótok és alánok törtek be Pannonia Secundán át, elpusztítva Mursát és Stridót. Gratianus megpróbált békét és szövetséget kötni a barbárokkal, melynek következtében 380-ban letelepítette az ariánus kereszténységgel már megismerkedett keleti gótokat és az alánokat Pannonia Prima déli részén. Ennek az Alatheus és Saphrac vezette gót-alán foederátusnak korszaka 401-ig tartott.

A hun invázió elől vonuló folyamatos barbár betöréseket azonban már nem lehetett megfékezni. A pannón lakosság és különösen a kereszténység egészét rendítette meg Radagaisus barbár betörése 401-408 között, amelynek következtében a menekülteket rabszolgának fogdosták össze, megszámlálhatatlan kereszténnyel együtt. Vidékről az emberek tömegesen menekültek a fallal védett városokba, illetve nagy részük Itáliában keresett menedéket.  Nem véletlenül írja Szent Jeromos már 396-ban írott egyik levelében: „…egész Pannoniát gótok, szarmaták, kvádok, alánok, hunok, vandálok, markomannok pusztítják, rabolják, fosztogatják. Hány matrónából, Isten hány szűzéből és hány nemes és előkelő testből űztek gúnyt ezek a vadállatok! Püspököket vetettek fogságba, presbitereket és különböző szolgálatokat teljesítő papokat gyilkoltak le, lerombolták a templomokat. Krisztus oltárainál abrakoltatták lovaikat, kiásták a vértanúk maradványait, mindenfele gyász, mindenfele jajszó, meg a sanda halál ezer arca” (60,16). Az V. század első évtizedében Seuso házanépe is otthagyni kényszerült birtokát. Hogy valamelyik nagyváros felé vette volna az útját, vagy Itáliába tartó menekülő családokhoz csatlakozott, nem tudjuk, egyedül az a biztos, hogy menekülése közben, Caesarianától a Gorsium-Herculia felé tartó úton, a mai Szár-hegy oldalában elásták féltve őrzött családi kincsüket abban a reményben, hogy még visszajönnek érte. Ennek a lehetősége számukra már sohasem adatott meg.

Ezután a Seuso-kincs másfél ezer évig a föld méhében nyugodott.

[[paginate]]

Csak 1878 májusában a kőszárhegyi pincék között fakivágás közben került elő az első darab, a Seuso-kincshez tartozó négylábú (quadripus) ezüstállvány, amelyet persze több mint száz évig a Nemzeti Múzeumban „Polgárdi tripus” néven háromlábúnak véltek. Hatvanhat évre rá, úgy hírlik, négy bakát ölt meg a hadnagyuk 1944-ben, hogy soha ne találhassák meg az állítólagosan ott felfedezett ezüst-készletet. A kincs későbbi napfényre hozója, valódi megtalálója a Polgárdiban élő fiatalember, Sümegh József (1956-1980) volt, aki 1975-ben a kőbánya földmunkálatai közben találta meg a – visszaemlékezések szerint – két, ezüstökkel teli kisebb és nagyobb rézüstöt. Sümegh József az ezüsttárgyak közül többet értékesített, míg katonai szolgálata végén, leszerelése előtt négy nappal, 1980. december 15-én rejtélyes körülmények közepette a Szár-hegyi szőlők Borbély-pincéjében önakasztásként feltüntetve, gyilkosság áldozata lett. Az ott rejtegetett kincset pedig eltulajdonították.

Legközelebb 1984-ben tűnik fel a lelet-együttes a kaliforniai J. Paul Getty Múzeumban, ahol Szilágyi János György ókortörténész figyelt fel rá, és biztatására Mócsy András Pannonia-kutató német nyelvű tanulmányban számolt be róla a klagenfurti régészeti konferencián. Akkori tulajdonosai, Sir Peter Wilson (Sotheby’s néhai elnöke, egyébként KGB-ügynök) és Lord Northampton (műtárgyakkal üzletelő arisztokrata) túl akart adni a hamis papírokkal és csempész útvonalon hozzájuk került kincs-leleten a Sotheby’s akciósház segítségével 1990-ben New Yorkban, ahol a tárgyak első katalógusa is megjelent. A felkínált Seuso-kincset homályos eredete miatt azonban sem magánszemélyek, sem múzeumok nem vásárolták meg. Az 1993-ban New York-ban tartott perben jogos tulajdonosi igényét Magyarország a tárgyalást vezető bíró által elutasított perdöntő tanúk és bizonyítékok miatt nem tudta érvényesíteni. Mind a tulajdonos, mind pedig Magyarország előtt egyetlen lehetőség maradt csupán: az adás-vétel.

Hosszú tárgyalások eredményeképpen létrejött a megoldás, és az Orbán-kormány vásárlásával a Seuso-kincs két részletben, 2014-ben, illetve 2017-ben végre újra hazakerült. A nagy különbség az, hogy nem a föld alá, nem is egy sötét széfbe, hanem amire eredetileg szánták, a nemzet örömünnepére, amiképpen a Seuso-tál felirata szól: „Szolgáljon sok századon át, Seuso, ez a készlet, s használják hosszan büszke utódaid is!” Az utódok pedig mi vagyunk. Nemcsak a keresztény egyház Pannoniában alapított és máig folyamatos létezése okán, hanem a rómaiak, kelták, gótok, alánok, hunok, avarok és magyarok itt maradt és egybeolvadt népeiben is. Ez az ezüstkincs sok-sok szenvedést, vért, halált tapasztaló és előidéző átkozott bálványból ezerhétszáz éves identitásunk áldott tanújaként támadt föl. Hiába az ezerhétszáz év pusztításai, kegyetlen tömeggyilkosságai, megszállásai, valamint megfélemlítései és a barbárok sorozatos támadása, Sümegh József polgárdi sírjának többértelmű felirata értelmében „soha nem felejtünk”.

Békési Sándor