Ez az életmű arról (is) szól, hogy lehet úgy is istenes lírát alkotni, hogy nem minden pillanatban szól Istenről, Jézusról és a hitről. Ám minden sorát áthatja a teremtett világ csodálata. A válogatott kötet élén álló mottó is ennek a jegyében keletkezett: „Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak” (Szophoklész). S erre rímek az Értékbecslés záró strófája: „…Szilárd hitednek / sorsa más: / teljes életed / vallomás.” Igen, Zsirai László eddigi lírai életműve ilyen tiszta vallomás a „hűséggel mért időben”.

A Kányádi Sándornak ajánlott vers, a Gondviselés már címével is ezt jelzi, s egyben adózik a Valaki jár a fák hegyén költőjének. A Hisz jót sugall pedig ezt küldi az olvasónak: „…néma falak közt hallgat a csend, / nyugodt álmaiddal Isten üzent…” S ez a csend, ez a meghittség járja át a versek többségének egészét. A kezdeti próbálkozásoktól kezdve napjainkig. Pécsi Györgyi ajánló szövege szerint: „A hétköznapi élet költője Zsirai László: méretarányosan emberléptékű, tehát élhető, szerethető világot közvetít”. Ez így van, de tegyük hozzá, hogy a költő túl is lép a hétköznapiságon, miközben hirdeti a szeretetközpontúságot és az erőszakmentességet, mint a nagyon fontos keresztyén értékeket. Vallja, hogy „Hiába háborognak nappal kőtengerek, / nem tehetnek kárt a szeretetben…” (Álmokkal bélelt).

[[paginate]]

Tüskés Tibor szerint „tiszta fényű ragyogás” jellemzi ezt a versvilágot. S a formai gazdagság, hiszen a négysorosok, a rendkívül tömör szerkezetek épp úgy jelen vannak, mint a nagy ívű költemények. Ihletforrása is sokrétű. Sopron, a szülőhely épp úgy, mint sorsának számos pillanata. Az ifjúkori útkeresés, a kamaszkori emlékek sokasága a korai pályaszakasz vissza-visszatérő elemei. Fontos nála az emlékezés, az ezzel összefüggő hűség ábrázolása. Hangja már idejekorán érettnek mondható, erőltetettségnek nyoma sincs, látszólag könnyedén születnek tollán a verssorok. Mindeközben ellenáll a divatoknak, és konokul járja saját szellemi útját. Nem tartozik a nagy megújítók közé, de erősíti a számára rokonszenves társak hangját.

A már említett négysorosok külön ciklusban is helyet kapnak. Apró képeivel, villanásaival. Rögzíti a sebek és fájdalmak erejét, színei melankolikusak. Egy híres négysoros költőjére így reagál: „Kifulladt cigarettafüstje, / aranykeretbenfej-ezüstje. / Lendülete már, mint a szikla, / örökös jóságba taszítva” (Pilinszky emlékére). Van is jeles elődjéhez köze, világképük rokonságot mutat egymással. Ugyanakkor más hatásokat is fölfedezhetünk Zsirainál: Fodor Andrásét, Ladányi Mihályét, Kormos Istvánét vagy Váci Mihályét. Mind-mind egymástól különböző alkat volt. Vácira például tájlírája emlékeztet. Érdekes kivételt jelent az ipari táj megjelenítése a Tandori Dezsőnek ajánlott Fehérvárcsurgói anzikszban. „…Fehérhomok, / verébnyomok, / napfényben érő / dallamok…” Ipari tájról szólnak egy másik nagy előd, József Attila bizonyos versei, itt pedig az Idill világa mintha az ő útját jelezné: „Vágyakkal vasalt türelemmel / viselem hiányok halmazát…” S aztán elérkezik a „felépült csendhez” és „fénylabdázó csinos csillagokhoz”. A vágyakhoz, a távlatokhoz. Másutt így fogalmazza meg szerepét: „…Mert mi a költő? / Szerény rigófütty / az öntelt verebek kórusában, / gyógyító sugár a vers / a világ beteg lelkének húsában” (Hitvallás). Visszafogottság és önismeret – ez is eszünkbe jut eme sorok olvasása közben.

Számára a múlandóság ellenére a remény nem halandó. De hát hogy is lehetne ez másképp a hívő költő esetében? Persze ennek jegyében azért nem minden mű telitalálat, a Két mondat című négysoros szövege túl egyszerűsített: „Bántó késeket élesít / a kígyó gyűlölet. / Fenyőágakat ékesít / a boldogító szeretet”.

Feltűnő, hogy mennyire kedveli az alliterációt, és gyakran él vele. Néhány példa: „Lankadatlanul lobogó láng lohol…” (Tét), „Szelíd szavakkal szóljatok…” (Szelíd szavakkal), „…a borongó Bakony / balladáival ballagok / tova…” (Mennék, maradnék), stb. És számos példát idézhetnénk még. Kétségtelen, hogy tetszetős játék ez, bár nem minden esetben szolgálja a mondandót.

[[paginate]]

Alapjaiban azonban színes, elemekben gazdag ez a költészet. Valóban jellemzi a szelídség, a visszafogottság. Akkor is, amikor a hazaszeretetről szól eképpen: „…Mégsem mennék. Maradnék. / Szívedben albérlőként laknék / hazám”. Ám mindig tágabb értelmű is a vonzódása, s ezzel is összefügghet, hogy egyik fő motívuma a Nap. Érdekes, hogy ezek a vonzódások oldják a kétségkívül nála is meglevő magány nyomasztó hatását. Az 56 éve elején a „Nap rejtőző sugarát” látjuk, aztán szó esik arról, hogy „ólomidők jönnek”, és így érkezünk el az „ugyanaz a Nap süt”-féle közlésig. A változás és a változatlanság közti feszültség is érzékelhető itt.

És találunk nála részösszegzéseket is, hiszen a „boldog vagyok, mert tiszta maradt / a kezem, a lelkem, az elmém” megvallása a Számvetésben ennek számít. Persze rögtön föltolul bennünk a kérdés: totális értelemben lehet-e ilyen a bűnös ember? Hiszen éppen a keresztyénség tanítása szerint egyikünk se bűntelen. Valószínűleg az ilyesfajta költői vallomás úgy értelmezhető, hogy a hívő emberben a szándék mindenképpen megvan a tisztának maradásra.

Ideje érik címmel a kötet végén olvashatjuk Zsirai László új verseit. Az élen egy remek négysoros: „Mama már más mesében él, / álmát őrzik a csillagok – / szeretetéből létezem, / mit örökségül rám hagyott” (Örökség). Dal ez, a legjobb változatból, miként másutt is műveli költőnk ezt a műfajt. Amúgy alapvetően a jól bevált költői utat járja tovább, tudatos életműépítéssel. Változatlanul a szeretetközpontúsággal a szellemi-lelki háttérben. Időtlen szeretete már címében is a végtelenségét sugallja. Másutt érinti a hiányát is, pl. a be nem teljesült szerelemmel kapcsolatban. Helyenként a korábbiaknál szenvedélyesebben szól, s az érzelmek is intenzívebbek. A Confessioban 2017-ben közölt versében, az Utolsó üdvözletben T. Ágoston Lászlótól búcsúzik méltósággal.

Érinti korunk visszásságait is, s ekkor keserű a hangja. „…És Rodolfóznak a tárt ajtók mögött / a pénzzsonglőrök s a kamatördögök…” (Küldetés), s a költő ebben a világban bizony idegenül mozog. Így, együtt hiteles az összkép, amit a Hűséggel mért időben fölmutat.

Bakonyi István