Életünknek első harmadában vagy felében nagy szerepet kapnak a barátok, úgy is mint csoportközösség. Ez abból is látszik, hogy akkoriban barátnak mondatik az is, akivel csak egy jót beszélgettünk. A közösség befogadására várva sokszor fel is adjuk a szülők ókonzervatív nézeteit, sejtve, hogy mi már nem azt az életet fogjuk élni, amit ők éltek. Csalódásoktól még mentesen, a helyes tájékozódásra tippelve felnézünk a nagyobbakra, a négy-öt évvel idősebbekre, tőlük vesszük a viselkedési mintát, különösen, ha egy internátusban vagyunk összezárva.

Meglakván Sárospatak, Debrecen és Budapest kollégiumi szállásait bőséges ismeretet szereztem a közösségi élet írott és íratlan szabályairól. Ólmeleg volt a diákközösség, amiben mindenkit az őt megillető helyére tettek. Egyéniségek mutatkoztak és formálódtak lépten-nyomon. Az volt népszerű, aki tudott adni valamit a társaságnak, ha egyebet nem, hát szívből jövő nevetést. Amikor Seres Iván megállt valahol a debreceni teológián és elváltozott hangon elkezdte utánozni a püspököt és a tanárokat, pillanatok alatt közönsége volt, és harsogó nevetés jutalmazta poénjait. Könnyfakadásig tudott nevettetni, és még ma is itt érzem őt magunk között, pedig régen elment; alig élt még néhány évet a nagy vidámság után. Az, hogy most emlékét felidéztem, jólesően bizonyítja, hogy a megnevettetés tehetségét is lehet ünnepelni, főleg ha nem valami alantas kétértelműségből meríti anyagát.

Amikor 1954. január 30-án még gimnazistaként ellátogattam Debrecenbe, és ott találtam a pataki exodus végzős diákjait vidáman és erőteljesem, kedvet is kaptam az odamenetelre. A második emelet folyosóvégi szobájából harsogó nevetés hullámai csaptak ki, és betöltötték az egész házat. Előttem járó nagyok múlatták ott a világi lét visszásságait: Czinke Zoltán, Móré László, Makó Dezső és még mások, akiktől megtanultuk, hogy a közösség ólmelegében magányérzetünk feloldható. Hittel és humorral – mondta valaki, és akkor még nem is tudtuk, hogy életre szóló muníciót kapunk ott az élet Urától mindenféle méltatlanságok elviseléséhez. Évtizednyi idő kollégiumi internátusokban olyan nevelési tényezőnek bizonyul, amivel zártabb közösségben (börtönökben) is megáll, illetve megül a „legvidámabb barakk” népe, ha van hite és humora. Országnyi nép sínylődött akkor az osztályharcos ideológia mániájának kényszerhelyzetében, egyszerre lehetett sírni és nevetni a dolgokon, és akik átmentek a forróból jegesre váltó fürdőn, megedződtek egy életre. Ráéreztem talán magam is arra az igazságra, hogy „ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja” (Illyés: Bartók). Már akkor úgy éreztem, hogy kimondásra és feloldásra születtem. Ez megnyilvánult abban is, hogy diákköri rendezvényeken saját kis karcolatokkal szerepeltem és novellaszerű írásokkal is próbálkoztam. Az utóbbinál mindig leállt a folyamat, mert utánérzéseken kaptam magam és fényképszerű leírásokon. Valaki megsúgta, hogy ez nem jó, és egyébként is a szocialista realizmus osztályharcos konfliktusábrázolása lebegett a szemek előtt. A nagy irodalom megigézett, a legújabb koré pedig silány utánzatnak tűnt. Az öncenzúra, a hamis lelkesültség és az, hogy kilógott a lóláb a kortárs pályakezdők vagy a rafinált vének irományaiból, elvette a kedvem az íróságtól. Nyilvánvaló volt, több tehetség kell ahhoz, hogy valaki átgázoljon a politikai követelmények szemétdombján. Aztán még az is kell, hogy ismerje az életet és prófétai hevület támadjon benne az álságos közállapotok megtagadására. Akkoriban két teológus társunkat menesztettek, mert vizsgadolgozatukban véleményt nyilvánítottak, más véleményt, mint amit az egyház jövőjéről és működéséről a szólamvezetők diktáltak. Sokat töprengtünk ez időben barátommal, Csikos Jánossal, akit a miskolci egyetemről származása miatt küldtek el, és a teológiára jelentkezett. Nem éreztünk először nagy elhivatottságot. Jó pár év kellett hozzá, hogy a hamis lelkesültség világából kilábaljunk és el merjük hinni, hogy még ma is és mindig a Názáretinek van igazsága, mert Ő maga az igazság.

[[ paginate ]]

Adott Isten igaz barátokat. Közülük is ki kell emelnem Mészáros Istvánt, akinek a hivatásérzet kialakulásában legtöbbet köszönhetek. Mádi segédlelkészsége idején gyakran találkoztunk, és beszélgetéseink egy idő után magasabb szintre emelkedtek. Hét év volt köztünk, de ez nem bizonyult akadálynak abban, hogy együtt járjunk az igazságkeresés ösvényein. Negyven év távolából jó visszaemlékezni a sok szabadidőre, amit érdekes könyvek olvasására fordíthattunk. Gondolkodásunk filozofikus megalapozása folyt akkor olyan művekkel, mint Platón Az állam vagy Nietzsche Zarathusztra című alkotása. Egy másik műve, a Jenseits von Gut und Böse (Túl az erkölcs határán) olyan izgató anyagokat tartalmazott, amiknek révületében egyrészt rálátást kaptunk a kereszténység válságára, másrészt józan falusi értelmünkkel az is felfogtuk, hogy az élet elmegy szabadon „a filozófia nyomora” ellenében. A spengleri alkonyérzet, a Sartre-i egzisztencializmus vagy a bultmanni mitológiátlanítás csak úgy hatott ránk, mint valami múló járvány, aminek létezéséről tudni kell, de nem kell mellre szívni. A modernizmus túlhajtásai és extravagáns hóbortjai akkor még nevetségesek voltak masszív népegyházi keretünkben és jól őrzött határaink védelmében. Hajdanvolt teli templomok emléke, a maradék kivirágzása, a belenyugvással elfogadott status quo és a rendszer látszólagos stabilitása egy irányba mutattak: nyugatról nem jön semmi, inkább a keleti despotizmustól kell félni. De nem féltünk, mert nem tudtunk azokról a próbatételekről, amiket tőlünk keletebbre hitsorsosaink elszenvedtek. A pataki és a pápai teológia megszüntetése leleplezte a rendszer vallás- és egyházellenességét. Be is állított lelkileg a tartós nonkonformizmusra. A barátság pedig véd- és dacszövetséggé vált; tudtuk, hogy reakciósok, méghozzá klerikális reakciósok vagyunk. Az anekdota szerint ekkoriban így üdvözölte a falusi párttitkár valami gyűlésen a tiszteletest: „Köszöntöm a klerikális reakció helyi képviselőjét!” – majd elmondta azt a beszédet, amit a lelkész írt neki… A groteszk jelenségekre fogékonyan, mindig nevetésre készen hordoztuk osztályidegen mivoltunk méltóságát. A barátság szent volt és kárpótolt azért az elidegenítésért, amit a költő így fogalmazott: „Szerte nézett, s nem lelé / Honját a hazában”.

A nagyobbak és idősebbek megtisztelő barátságát élveztem. Az ötvenes években járt nálunk Mádon Victor István, Czinke Zoltán, Mészáros István és legátusként Szathmáry Sándor is. Magam pedig számos parókián megfordultam, először mendikánsként, majd legátus minőségben. A mádi parókián akkoriban volt lelkipásztorváltás: Kósa Szabó Pál helyére Zergi Gábort választották. A mádi atyafiakat megosztotta a debreceni vezetőség végzése. Ekkor ébredtek rá, hogy nem ők választanak, hanem őket választják. Hiába mondtuk, hogy jobb és értékesebb embert nem kaphatna a község, néhány család ellenzékbe vonult. Horváth József nagybátyám is évekig járt Göncruszkára úrvacsorázni. Bort is vitt magával, saját termésűt, dicsérni valót. Abban a hitben élt, hogy helyesen cselekszik, ez az ő protestálása az egyházkormányzati önkény ellenében. Elmondta, hogy nem az új lelkész személye ellen van neki kifogása, hanem az ijesztgetős egyházpolitika ellen.

Az történt ugyanis, hogy a mádiak küldöttsége felkereste Ondon Benke Kálmán esperesünket, aki kedves és jámbor ember volt. A mádiak erősen állították, hogy nem állnak el Koncz Sándor vagy Simon József jelölésétől. Az esperes, ismerve az ilyen ügyek fekélyesedését, azt találta kérdezni, hogy „akarnak-e Barcikára kerülni”. Akkoriban rabok építették a szocialista várost. A mádiak felfogták a szavak értelmét, megsértődtek, mert úgy vették, mintha a kérdéses eshetőség az esperes által is elfogadott meggyőzés lenne. Őket ne fenyegesse senki Barcikával, mikor csak papot akarnak választani. Ez jogukban áll, vagy nem? A jog kétségtelenül megvolt, csak nem illett élni vele. A „fortélyos félelem” aztán úgy igazgatta a dolgokat, hogy szegény Kálmán bácsi is szembekerült a hatalommal. Járdát építettek a parókia előtt, és ő követte a régi szokást, írt néhány sort az utókornak. Úgy hírlett, hogy ezt az ártatlan levelet beletették a betonba mint afféle palackpostát, amit ha megtalál majd valaki, örülni fog az üdvözletnek. Valaki ezt bejelentette illetékes helyen, a járdát felbontották, de miután nem bizonyult a levél izgatásnak, levették a napirendről, de még Kálmán bácsit is az esperességből. Engedély nélkül ugyanis még az utókorral se volt szabad levelezni.

Zergi Gábort Péter János püspök iktatta be. Amilyen tisztességesnek számított volna ez, olyan hátrányt is jelentett, mert meg kellett győzni a híveket arról, hogy a nagytiszteletű püspök tulajdonképpen jót akart a mádiaknak, és amit akart, az sikerült is. Mostanra már nem kérdés ez, annál is inkább, mert Gábor bátyánk lelkipásztori szolgálata több évtizedre szólt, és teljes elismerést nyert azáltal is, hogy Zemplénben esperesnek választották, a pataki teológián is tanít. Én magam is sokat tanultam tőle az évek során. De a leghálásabb azért vagyok, hogy a korkülönbség ellenére mindig nyitott parókiával fogadott. A parókiák mint afféle indóházak működtek akkoriban, egyéniségek lakták őket, akiket jó volt felkeresni. Személyiségfejlődésünk nagyban függ az időről időre elvégezhető mérési eredményektől. Egy több évtizedes kapcsolatban mindig újonnan szembesülünk önmagunkkal. Míg a kávét isszuk és esetleg füstölünk, meghányjuk-vetjük ország-világ dolgát. Klára asszony derűje, magyar szakos tanári érdeklődése mindig jó irányba vitte komorságra hajlamos eszmélődéseinket. Sok szép óránk telt így a mádi parókián, és túlzás nélkül állíthatom ma is, hogy a jóra való készség, a lelki és szellemi értékek kibontogatása eszményi példát adott arra, hogy milyen legyen a parokiális élet, ha sikerül a pályán maradnom.

[[ paginate ]]

De mások is hozzájárultak ehhez a parokiális mintavételhez. Dr. Szabó Lajos Taktaszadán, Kiss Pálék Prügyön, Faragó György Szerencsen, Tóth Alberték Tiszalúcon parókiáikkal. Mondhatni, megannyi nagykövetsége az Úrnak, ahol a külső világ szorításában olykor nélkülözések közepette is megőrizték a tisztességet és az emberi formát az egyéniségek sokféleségében.

Egyik nyáron már debreceni teológusként Prügyre mentem kerékpárral, hogy felolvassam Kiss Pálnak egy novellakísérletemet. Jólesett több évvel idősebb bátyám nyíltszívű fogadása. Ő már lelkész volt Móricz Zsigmond falujában és nagy filozófus. Volt képem előállni valami karcolattal, ami egyik szeretetotthonunk lakóinak életéről szólt. Azt kerülgette az írás, hogy van-e valami értelme a fogyatékosok életének, és hol térül meg az a reménytelen foglalatosság, amivel őket Jézus nevében körülveszik. Már nem emlékszem, hogy az abnormitás riasztó képeivel hová lehetett megérkezni. De arra az egy szóra, ami a bírálat volt, ma is. „Differenciált” – mondta Pali. Én meg nem mertem megkérdezni, hogy ez jó vagy rossz. Aztán az évek megmutatták, hogy gondolatvilágunk folyamatos javításra szorul és a bonyolultnak látszó életfilozófiákból ki lehet lábalni az evangélium egyszerűségére. Erre ad példát Jézus, amikor ezt mondja: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki befogadja azt, akit elküldök, engem fogad be; aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött” (Jn 13,20).

Petőfi Sándor írta A téli esték című versében, hogy „Akitől nincs messze az élet határa, / Nem előre szeret nézni, hanem hátra.” A fiatalon elhalt költő honnan tudhatta ezt? Neki nem voltak, nem lehettek „Őszikéi”. Nem élhette át azt a csodát, hogy húsz, harminc vagy negyven év múltán szembesüljön régi önmagával és emlékezet által azokkal, akik valamikor nagyon fontosak voltak, talán pótolhatatlanok és ma már csak szívünkben élnek.

Az elridegült világban milyen jó egy kortárs tanúra rátalálni! Valamikor nem voltunk nagy barátok, csak egy osztályba jártunk Patakon. De ötven év múltán már az ősz hajnak is kijáró tisztelettel nézzük egymást. Fejünkre nőtt fiaink csodálkozva nézik, hogy miféle energia villódzik abban a két villogó szempárban, ami a gyermekkori emlékektől úgy felélénkül. Gyermekkorunkban is így villogtak ezek a szemek, és fél évszázad múltán is felismerhető bennük a régvolt gyermek. Tóth-Máthé Miklós van a sorok mögött, az ismert író, akit legutóbb egy vidéki estjén volt alkalmam bemutatni. Mikor elfogytak a dedikálást kérők és leültünk végre a szentpéteri parókián, megkérdeztem:

- Emlékszel arra, amikor megszöktetek? Megírjam?

- Írd meg nyugodtan, már én is megírtam a Pecúrokban.

- Tudom, de én a személyes vonatkozást tartom érdekesnek. Azt, ahogy még édesapád mondta el nekem.

Tóth Albert tiszalúci lelkipásztor példáként idézte fel a történetet. Példaként arra, hogy milyen különös dolgok vannak az életben. Ilyesformán szólt. „Egyik nap telefonáltak Patakról, hogy jöjjek azonnal, mert eltűntek a kollégiumból a gyermekek. Vonatra ültem, és azon törtem a fejem, hogy mit is lehet ilyen helyzetben tenni. Ahogy Patak felé közeledtünk, valaki elkezdett dühöngeni a kupéban, és mindenki azzal volt elfoglalva, hogy miképpen lehetne megfékezni. Nekem meg azt parancsolta valaki, hogy álljak ki az ablak elé. Ahogy ott állok, egyszer csak mit látok Bodrogolaszi határában? Hát, Miklós fiamat a kis barátjával, amint keresik az utat a kukoricásban. A következő állomáson leszálltam, és sikerült őket elkapni, visszahozni.”

Van tehát megérzés, van isteni sugallat. Nagyon megértem ezt, mert évekig ábrándoztunk arról, hogy miképpen lehetne disszidálni, megszökni ebből az országból, nyugatra menni vagy a világ végére, még ha Robinson módjára kellene is felépítkezni. A gyermekkori kalandvágyat hamar felváltotta a felnőttkori mehetnék, amikor telítődött az ember egy megcsonkolt ország nehéz légkörével és azzal a tudattal, hogy az, ami van, mindig így lesz. Juhász Ferenc tékozló országnak nevezte el a Dózsa megégetése utáni, Mohácsba hanyatló országot. Mindenki tudta, aki olvasta művét, hogyan kell érteni. A mai hatvanasok életének jobbik fele azzal telt el, hogy elvágyott a hazájából, mert saját államát érezte az első számú közellenségnek. Idegen érdekek és érdekcsoportok csatlósaként meg kellett érnünk, hogy koreaiak, vietnamiak, kubaiak, görögök és mindenféle népek saját hazánkban megelőztek minket. Akik elmentek ’56-ban, ’67-ben már mint amerikai állampolgárok jöttek haza a debreceni zsinatra, az elnökségben ültek, míg az itthon maradtak a karzaton kuporogtak. Akkor felerősödött a gyanú: innen előbb el kell menni, hogy aztán otthon legyen az ember.

Mindazáltal csodálatosképpen, amikor nyitva volt a határ néhány hétig, nem nyugat felé szöktünk, hanem itthon maradtunk, ahogy mondják: kalandvágyból. Sőt még 1973-ban is, amikor először utazhattunk nyugatra kék útlevéllel, az történt velünk, hogy elutasítottuk az ajánlattevőt, aki meg akarta nekünk mutatni Ausztriában a menekülttábort. Mi tartott itthon, és mi hozott haza mindig? Erre még majd visszatérünk, mert az ilyen különös viselkedésben a sorsdöntő kegyelmet lehet felismerni.