Bevezető

Nehéz helyzetben van a konzervatív, keresztyén oldal az ún. klímavédelem ügyében, ezt talán sokan érzékelik. A jellemzően ateista progresszív oldal ugyanis egyféle pótvallást igyekszik faragni az ügyből – annak új papságával és szertartásaival, mint a milyen a mesterségesen generált „ökoszorongás” vagy a „klímastressz” –, generális bűntudat-kultuszt indukál, és a mindez iránt nem fogékonyakat kiátkozza az Emberiség testéből. Ennélfogva sokan szkeptikusan tekintenek az egész „klímaőrületre”, ugyanis – talán jogosan – úgy érzik, hogy az egy újabb, materialista világszemléleten alapuló aktuális világtrend, mely nem a belbecsről, a tartalomról, sokkal inkább a külcsínről – a kommunikációról, a marketingről – szól. Azonban valójában a keresztyén ember relatíve könnyen megtalálhatja az egész kérdéskörhöz tapadó választ, a jó „testtartást”.

Az első és legfontosabb ugyanis, hogy az Isten által teremtett embernek bibliai parancsból fakadó kötelessége óvni és védeni a teremtett környezetet. Ugyanakkor elővigyázatosnak is kell lennie, hiszen nem veheti át kritikátlanul a posztmodern liberális ízlésmódot és szókészletet a témában, azzal ugyanis a hiszterizálásban lenne csak partner, a megoldás megtalálásában nem. A másik csapda, amelybe belesétálhat, hogy „zöldebb akar lenni a zöldeknél”. Ez azonban egyenes út a politikai önmegsemmisítés felé: ugyanis a globalista oldal „klímanarratívája” már készen van, és az ő játékszabályaik szerint játszva identitásvesztésre lesznek kényszerítve azok, akik nem az egész világért akarják újra átvenni a felelősséget, „csupán” tisztelik a természet teremtett rendjét.

Az alábbiakban megkíséreljük összefoglalni keresztyén szemszögből a klíma- és környezetvédelemmel összefüggő legfontosabb konzervatív tanulságokat, kihívásokat, egyáltalán: a probléma konzervatív „magyarázatát”. Az esszé – nem titkoltan – nagyban támaszkodik a nemrégiben elhunyt konzervatív filozófus, Roger Scruton „Zöld filozófia” című művének alapvetéseire, amely minden bizonnyal a legalaposabb és legigényesebb műve a konzervatív „zöldgondolatnak” és melynek alaptétele a kötődés fontosságának hangsúlyozása mindahhoz, ami körülvesz minket, ami létünket meghatározza.[1]

[[paginate]]

Tagadás vagy beismerés?

Az írásnak nem célja a „klímavita” tudományos eldöntése, de nem kerülhető el néhány mondat erejéig kitérni erre a kérdésre is. Mai tudásunk szerint bizonyos, hogy a földi klímát befolyásolják az emberi tevékenység során keletkező üvegházhatású gázok: növelik a globális átlaghőmérsékletet.

Az első globális felmelegedésről szóló tanulmányok már a ’60-as években megjelentek, a téma tehát nem új, 50 éve kutatják. A klímaszkeptikusok gyakran hivatkoznak arra, hogy a ’70-es években megjelent tanulmányok egy része globális lehűlést jelezett előre (megközelítőleg az akkori tanulmányok 30%-a). Az elemzések túlnyomó többsége azonban már ekkor is felmelegedésről beszélt, mára pedig már gyakorlatilag nullára redukálódott a lehűlést prognosztizálók száma.[2]

E körben – laikusként nem vállalva az önálló állásfoglalást – meggyőzőnek tartjuk Ferencz Orsolya, az ELTE TTK Földrajz- és Földtudományi Intézet űrkutató csoportja tudományos főmunkatársának érveléseit, miszerint az ipari forradalom óta az emberi és az ember által létrehozott technikai faktor a korábbiakhoz képest jelentékenyebb mértékben járult hozzá az üvegházhatású gázok kibocsájtásához, ezen keresztül a Föld túlmelegedéséhez.[3] Összességében tehát általában a józan hangok túlnyomó része nem vitatja a klímaváltozás tényét. A különbség tehát alapvetően nem a beismerés vagy tagadás törésvonala mentén fogható meg, sokkal inkább a valós probléma megoldásához vezető út tér el az egyes megközelítések tekintetében. Bármi legyen is azonban „valós magyarázat” vagy a fősodor által propagált viszonyulás, a keresztyén ember számára nem kérdés, hogyan viszonyuljon magához a környezethez: hiszen magát a világot az Úr teremtette, a Teremtés koronájaként az embernek rendelte, hogy a Földet és annak más teremtményeit uralma alá hajtsa, de azzal, hogy egyben óvja és gondozza is azokat.[4]

[[paginate]]

Klímaapokalipszist hirdető hiszterizált élcsapatok – hogyan jutottunk el idáig?

Ha azt kérdezzük, mi történt az ipari forradalom óta eltelt időben a környezetünkkel, keresztyén szempontból a válasz egyszerű: az emberi élet deszakralizálásával a Föld, az élőhelyünk szentsége is megszűnt. Akár az emberi élet, a bolygónk is egy öncélból minden további nélkül kizsákmányolható, neutrális tér lett az évszázadok során, a nemzeti terek, az idő (történelem) és a természetes identitás(ok) lerombolásával pedig mára már teljesen megszűnt az „otthonunk” lenni.

Az ateizmussal átitatott, individualista posztmodern ideológiája a kezdetektől világos volt: az ember totálisan szabad, „határtalan”, nincsen alárendelve semmiféle transzcendens törvénynek, nincs objektív mérce, így az lehet, aki csak lenni kíván. Az elmúlt két évszázad során fokozatosan megszűntek mind a lelki, mind a fizikai határok. A második világháború után pedig néhány évtized alatt kialakult a legfontosabb és legtermészetesebb identitáselemeitől megfosztott, semleges térben, elképzelései pszeudovalóságában lebegő, „globalizált” fogyasztó embertípus, aki soha nem látott mértékben terhelte le a környezetet. Fontos tehát rögzíteni: a globális fogyasztói láncokat, az ehhez társuló túltermelést és az ezzel együtt járó globális problémahalmazt valójában a korlátok nélküli önkibontakoztatást és önmegvalósítást hirdető progresszív ideológia hozta létre, amely problémák megoldására újfent ideologikus választ kínál. Ez a téma tehát azért is rendkívül kedves a balliberális oldalnak, mert a „planetáris” kihívással támasztják alá a számukra oly kedves globalizáció létjogosultságát, s így zárul be az ördögi kör: hiszen magát a kihívást az általuk propagált életmódkultúra hozta magával, melynek (látszat)megoldóiként most tetszelegni kívánnak.

A zöldmozgalmak- és pártok maguk persze nem új jelenségek, már a ’70-es évek közepétől alakultak ilyen csoportosulások, a globális klímahisztéria azonban most vette igazán kezdetét. A mozgalom működésbe lépett, és nem szabad lebecsülni a hatalmát. Mit tanít nekünk erről a történelem? A szocialisztikus diktatúrák, amelyek emberek millióinak életét követelték, mind olyan problémákat „karoltak fel”, melyet az emberek magukhoz közel állónak éreztek. Nincs annál veszélyesebb, mint amikor egy szentimentális, önmaga helyzetét kilátástalannak látó tömeg radikális válaszokat követel. Ez maga a terrorhoz vezető út. Marx a francia és az ipari forradalom okozta társadalmi káoszra, Hitler az összeomlott, nyomorúságban élő német nemzetre „épített”. Azonban az istentelen, ideologikus „válaszok” emberek millióinak életébe kerültek.

[[paginate]]

Ugyanakkor nem mehetünk el amellett sem, hogy milyen következményekkel járt a természetre nézve Marx, de általában valamennyi olyan szocialisztikus eszmerendszer, mely a természet meghaladása által kívánt eljutni az általa tételezett „igazsághoz”. A természet leigázása, a természet feletti uralom megszerzése, az erőltetett szocialista iparosítás és ezen keresztül a környezet soha nem látott mértékű pusztulása minden kommunista országban: ez a marxizmus mérlege. Scruton felhívja a figyelmet ezzel összefüggésben Kínára is, ahol a hagyománytiszteletre, az otthon és az ősök feltétlen szeretetére épülő kultúrát Mao kulturális forradalma, tehát a kínai hagyomány elleni támadás tönkretette, óriási károkat okozva ezzel a környezetnek is.[5]

De ahogy utaltunk rá, nem csak a szocialisztikus, hanem a „szuperkapitalista” liberális progresszió is tett azért, hogy a modern ember életmódja minél inkább környezetterhelő legyen – ennek magyarázata, hogy alapvetően mindkét megközelítés az ember „valami alól” (feltételezett elnyomás, Isten, haza, szokások, hagyományok stb.) történő felszabadításában látja az Emberiség „jó jövőjét”. A klímaharc legnagyobb képmutatását így valójában az adja, hogy éppen azok beszélnek szemérmetlenül és álságosan „klímavédelemről”, akik lényegében „elvezették” a nyugati társadalmakat a „fogyasztói kánaánba”. Ez különösen igaz a fősodratú liberális ízléskánonra. Másról sem szól a kozmopolita világéletérzés, a populáris kultúra, a vágyakból jogokat kreáló emberi jogi fundamentalizmus, hogy „valósítsd meg önmagad”, „bontakozz ki”, „váltsd valóra a vágyaidat”, „te vagy a középpontban”, „mindenhez jogod van”. És igen, ha az ember korlátok nélkül „kreatív” önkiteljesítésbe fog, az túlfogyasztáshoz vezet, a művi módon felpörgetett keresleti oldal pedig értelemszerűen magával hozza a kínálati oldal bővülését, azaz a nagyvállalati kapitalizmus túltermelését. A fogyasztói kultúra, a konzumidiotizmus, hogy mindig mindenből vegyél újat, hogy utazz jó sokat – lehetőleg olcsó fapados repülővel –, igyál a másik öt kontinensről beszállított összetevőkből készült avokádós lattét, mind erről szól. Mi állhat jobban szembe a természeti környezet tiszteletével, mint az urbanizáció kritikátlan dicsőítése? Mégis minden arról szól a „haladáspártiaknál”, hogy az anyagiakra épülő városi életforma a jó, a vidékiek ezzel szemben örökös megvetés tárgyai a városi ember szemében. A modern tudás letéteményese a nagyvárosi, széleslátókörű, sokat utazó – tehát világlátott – fogyasztó; az avítt tradíciók, a „társadalomtudományi fejlődés” által meghaladott, a korábbi generációk élettapasztalatára alapozó létforma hordozója pedig a vidék.[6] És ezt az egész posztmodern liberális tartalomipart a fogyasztói igények kiszolgálásában 100%-ig partner multinacionális cégek segítik – hiszen végül is az ő termékeiket, szolgáltatásaikat vesszük meg újra és újra. Mindeközben a felszínen mindenféle érzékenyítő- meg CSR-kampányokkal igyekeznek elhitetni, hogy számukra fontosak az ún. társadalmi ügyek.^[7]

Ezen a ponton meg kell jegyeznünk, nem arról van szó, hogy a konzervatív emberek ne lennének részesei ennek a körforgásnak (bár érdekes lenne összehasonlítani egy falun élő és egy nagyvárosi ember „ökológiai lábnyomát”). A csábítás nagy, sokszor nem vagyunk elég erősek, hogy kivonjuk magunkat alóla, ugyanúgy részesei vagyunk a fogyasztói társadalomnak. Az viszont elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk a mindannyiunk által tapasztalt krízis valódi okával és az ok jellemzőivel. Meg kell értenünk, hogy az ideológiát, amely elkerülhetetlenül áthatja életünk minden percét, nem dicsőíteni kell, hanem néven nevezni, minden általa okozott pusztítással együtt. A dolgok megértése és feltárása nélkül ugyanis nem számíthatunk tényleges változásra.

[[paginate]]

Úton egy újabb, totális ideológia felé – hol tart a forradalom?

A „bolygó pusztulása” tehát a következő releváns, de sokak által szándékosan eltúlzott probléma, amelyet oly „jó érzékkel” megtaláltak a 21. század felvilágosult ideológusai, és amelyre rendkívül taktikusan felépítették az „ítéletnap-retorikát”. A félelemkeltés hatásos, emberek milliói reagálnak rá, a tömegpszichózis kialakulóban van. Már csak egy „megváltó” hiányzik az új „valláshoz”.

„A végítélet-forgatókönyvek megszüntetnek mindenfajta hitet a kis léptékű és alkufolyamatokon nyugvó megoldásokban, és helyükre a megváltás utáni erős és átfogó vágyakozást helyezik” – írja Roger Scruton.[8] A filozófus arra is figyelmeztet, hogy a Lenin által feltett kérdés – „Mi a teendő?” – maradt a 20. századi forradalmak alapkérdése a különböző vészhelyzetekre reagálva, amelyeket így radikális megoldásaikkal azok kapcsoltak össze, akik később hasznot húztak belőle.[9] „Ezt az új vallásosságot civilszervezetek szervezik, és neve is van: környezettudatosság. A környezet a lealacsonyított isten, akire a törődés és a csodavárás irányul. Ez a zöld hitrendszer persze sokkal stabilabb, mint az a vörös, amelyet leváltanak vele. A természet leváltja a proletariátust annak elnyomottságában, sértettségében és kizsákmányoltságában.”[10] Tehát – fűzhetjük hozzá – míg korábban a nemzetközi proletariátus vagy a „felsőbbrendű faj” kizsákmányolása volt a hivatkozási alap az ideologikus gondolatok számára, hogy átvegyék a felelősséget az egész világért, ma ugyanerre a „bolygó kizsákmányolása” szolgál.

De valójában a 16 éves kislányokat szolgálatukba állító mozgalmárkodók soha nem a bolygónk iránti aggodalomról szólt, hanem a marxizmus újjászületéséről, amit egyre nyíltabban fel is vállalnak a külön hitrendszert kidolgozó zöldmozgalom arcai. A célpont a „világot kizsigerelő, kapitalista fehér ember”, ezen csoporton belül is leginkább a férfiak vannak célkeresztben. Az identitáspolitikájukat sikeresen beágyazták a bolygó megmentésének kérdésébe. Ez abból is látszik, hogy minden valós, kompromisszumon alapuló lépést ignorálnak: nem kell spekulációkba bocsátkozni, hiszen mindig elárulják magukat. A kézzelfogható problémákra adott, kézzelfogható válasz számukra nem elég, mert egy dolog számít, hogy valaki csatlakozik-e az „ítéletnap” neomarxista mozgalmához, vagy sem.[11]

„Végül is a klímaválság nem csak a környezetről szól. Ez az emberi jogok, az igazság és a politikai akarat válsága is. Koloniális, rasszista és patriarchális elnyomó rendszerek alkották meg és fokozták azt tovább. Nekünk mindezt fel kell számolnunk (…) A politikai vezetőink nem húzhatják ki magukat a felelősség alól” –- írják Greta Thunbergék a Project Syndicate hasábjain megfogalmazott manifesztójukban. Ez már egyértelmű, világos és tiszta beszéd. A zöldideológiának – és nem a valódi környezetvédelmi politikának – fundamentuma a mindent felforgatni vágyó vulgármarxista eszköztár, ez minden radikális aktivista megnyilvánulásaiból levezethető. Erre azért szükséges felhívni a figyelmet, mivel nincsen veszélyesebb egy hiszterizált élcsapatnál, amely válságot megoldani még soha nem volt képes, csak még inkább elmélyíteni azt. Sokatmondó, hogy tendformáló rovatában az Economist jelezte még múlt nyáron: az európai liberálisoknak új „kultúrháborús” frontot kell nyitniuk a „populisták” ellen, a legutóbbit – a migrációról szólót – ugyanis elvesztették. Ennek a frontnak pedig a klímaváltozásnak kell lennie, itt azonban nem szabad „kiegyezni félúton”, hanem „érzelmekre ható tényekkel” kell előrukkolni.[12]

[[paginate]]

A konzervatív válasz keretei

Nem véletlen, hogy a konzervatív oldal nehezen veszi fel a fonalat a „klímakérdésben”, hiszen a helyzet rendkívül bonyolult, nincsen rá egyetlen, egyszerű válasz. A probléma valós, így ignorálni nem lehet, a másik oldalon azonban „a mozgalom” forradalmi aktivistái egyre hangosabbak, akikről azonban minden egyes alkalommal le kell rántani a leplet.

Válasz az antikapitalizmusra

A marxista retorika immanens része a kapitalizmus támadása. Ilyenkor általában a – valóban – legkörnyezetszennyezőbb multinacionális vállalatokra mutogatnak, egyenlőségjelet téve ezzel a kapitalizmus és a környezetszennyezés közé. Erre a zöld ideológiába csomagolt marxista elvekkel egyet nem értő Lányi András egy – Tallár Ferencnek címzett - publicisztikában a következő választ adta: „A multinacionális cégbirodalmak és pénzügyi hálózatok nem gazdasági, hanem politikai szereplők. Az államoktól annyiban különböznek csupán, hogy semmiféle társadalmi ellenőrzés alatt nem állnak, és nem tartozik hozzájuk se népesség, se földdarab, amelyért felelősséggel tartoznának. Amikor a globalizált gazdaság kulcsszereplői így járnak el, azaz >>a tőkés termelés logikáját<< ad absurdum viszik, már nem >>tőkés termelők<<. Mert tőkés termelésről csak a maga helyén beszélhetünk: ott, ahol a piac mechanizmusai szerves összefüggésben működnek a társadalmi önreprodukció egyéb tényezőivel.”[13]

E fentiekből viszont könnyedén levonható a következtetés, miszerint a neomarxista zöldek valójában nem is kapitalizmuskritikát fogalmaznak meg, sokkal inkább globalizációkritikát, ami némileg ellentmondásos az eszmerendszerüket tekintve. A konzervatív narratíva alapja ezzel szemben az, hogy a környezetszennyező multinacionális cégek nem pusztán a kapitalizmus, hanem a globalizáció jelenségei, azé a globalizációé, amelyet a balliberális oldal internacionalista szellemiségen nyugvó „áldásos” tevékenységének köszönhetünk, és amelyet a második világháborút követően visszafordíthatatlanul bebetonoztak.[14]

A másik alapvető probléma a multinacionális nagyvállalatok működésével szintén nem csak a kapitalizmus alapstruktúrájából, hanem az intézményi szabályozásból adódik. Scruton például úgy érvel, hogy a nagyvállalatok erőforrásokat kizsákmányoló, korlátlan hatalmát az adja, hogy olyan polgári jogi jogintézmények, mint például – az egyébként rengeteg előnnyel is járó – korlátolt felelősségű társaságok és részvénytársaságok esetében elválasztották a tulajdont az irányítástól, valamint az ügyvezetők és a részvényesek nem viselik tévedéseik teljes költségét. Ettől sokkal bátrabbá válnak, mint amit a piac egyébként lehetővé tenne számukra. Kenneth Arrow ezzel összefüggésben úgy fogalmazott, hogy „a jogrendszer hatására a kockázatok másokhoz tevődnek át, amire nem kerülne sor, ha csak tisztán a piaci mechanizmusok lennének működésben”.[15]

Lokális megoldás a globális helyett

A forradalmi mozgalom vezetői mindig azt üzenik, hogy „a világnak felülről irányított, radikális megoldásokra van szüksége. Mi több, ezt a felülről jövő irányítást soha nem nevezik nevén; mindig úgy állítják be, mint ami alulról jön, mint amit a nép gyakorol, amelynek nézőpontjából a forradalmi elit csupán >>élcsapat<<, amely csak azért ragadja magához a hatalmat, hogy azután át is adja azoknak, akiknek erősebb jogcímük van rá” – írja Scruton.[16] Ez ma sincs másképp. A klímavédő aktivisták mind globális megoldást sürgetnek, mellyel szemben azonban komoly aggályok fogalmazhatók meg. Egyfelől ott van a nemzetközi jog kikényszeríthetőségének problematikája. Az elmúlt évtizedek klímaügyi nemzetközi egyezményeiről – a Párizsi klímaegyezménnyel bezárólag – elmondható, hogy a hangzatos célok megfogalmazásán túlmenően nem sok eredményt tudtak eddig felmutatni. Ennek egyik legfőbb oka, hogy az államok nem érdekeltek ezen egyezmények betartásában.  Ezek valójában politikai pamfletek, amelyek hatás nélkül maradnak, hiszen éppen a legnagyobb széndioxid kibocsátó államok tekintenek el betartásuktól abban a pillanatban, hogy az szembe megy gazdasági érdekeikkel (ld. Kína és USA példája).[17]

[[paginate]]

A másik alapvető probléma a nemzetek feletti szabályozással, hogy ezeket akkor sem korrigálják, ha rendkívül károsak (ld. következő alpont), hiszen a következményeket nem ők viselik, arról nem is beszélve, hogy ezen szabályokat általában felelőtlen, senki által meg nem választott bürokraták írják. A tevékeny közösségi szellem abban a pillanatban megszűnik, amint személytelen bürokraták elveszik tőlünk saját kockázatainkat „és úgy tesznek, mintha szabályozási tevékenységükkel ki tudnák iktatni őket az életünkből”.[18] Az embereknek meg kell érteniük és viselniük kell a kockázatot a tetteikért, méghozzá úgy, hogy a hozzájuk legközelebb meghozott törvények alapján, közösségi szellemben és az otthonuk iránti szeretetből cselekszenek. Törvényekről márpedig „csak ott beszélhetünk, ahol azok, akiknek a törvény alkalmazása és érvényesítése a dolguk, mélységes tisztelettel viseltetnek az eljárásrendi folyamatok iránt, és elismerik a törvény tekintélyét”.[19] Éppen ezen természetes lojalitás fenntartásáért van szükség a nemzetállamokra. Összefoglalva a konzervatív megközelítéshez kapcsolódó lokalitás előnyeit azt mondhatjuk, hogy a történelmi tapasztalat azt mutatja, a helyi szokásokhoz alkalmazkodó szabályozás és a saját mikrokörnyezet önálló, közösségen alapuló menedzselése az egyetlen hatékony megoldás a környezeti károk megszüntetésére. Ráadásul az egyes környezeti problémák másképpen jelentkeznek a szubszaharai térségben, Dél-Amerikában vagy például Magyarországon – tehát eltérő, lokális megoldásokat is igényelnek: a globális, pláne ideologikus (tehát doktriner) receptek nem tudnak működni a „hely szellemével” szemben.

Kockázatvállalás

A tény az, hogy „zöldkérdést” csak a Teremtés rendjéhez visszataláló „konzervatív innovációval”, és az azzal együtt járó kockázatvállalással lehet megoldani. A kockázatvállaláshoz pedig „formabontó” – de valójában nagyon is a hagyományokban gyökerező – gondolkodásra és bátorságra van szükség. Felmerülhet a kérdés, hogyan kívánná megoldani a fennálló problémákat az a hangos tömeg, amely Scruton szavaival élve „a gyávák kultúrájának” része. A mai nyugati ember nem képes kríziseket megoldani, mert kihalt a túlélési ösztöne (mondhatjuk, hogy identitásával együtt ezen ösztönét is elveszítette). Ezért mondja a filozófus, hogy szükségszerűen az állam (pontosabban nagyobb, föderatív entitások) mögé bújnak, attól várva a megoldást minden problémára, hiszen individuumként, tevékeny közösségként már rég megszűntek létezni. Semmilyen kockázatot nem mernek felvállalni az „anyámasszony katonái”, ezért még több kárt okoznak, mint amennyit használnak. Ennek eklatáns példája Scruton szerint, amikor az EU olyan egészségügyi és biztonsági előírásokat fogad el, amelyek következtében belefulladunk a csomagolóanyagokba. Az élelmiszeriparban előírás, hogy az élelmiszer még azt megelőzően legyen becsomagolva, hogy elszállítják a gazdaságból, ami nem csak gazdaságilag katasztrofális a kistermelőkre nézve, de a környezetszennyezés szempontjából is fontos tényező.[20] Egy másik ilyen példát is hoz az EU bürokraták kockázatvállalási képtelenségéből fakadó döntésre. Annak megelőzésére, nehogy beteg állatok kerüljenek az élelmiszerláncba, előírták, hogy egy vágóhíd sem működhet állatorvos nélkül. Ennek helyi következménye volt Nagy-Britanniában – ahol az állatorvosok nagyon drágák –, hogy a kisebb vágóhidak nem tudták fenntartani magukat és bezártak, így az állatokat hosszú mérföldeken át kell utaztatni a vágás helyszínére. Az egyik végzetes következménye ennek a döntésnek az volt, hogy amikor 2001-ben kitört a száj-és körömfájásjárvány, az nem korlátozódott a kitörés helyére, az állatok szállítgatása miatt pillanatok alatt az egész országban elterjedt. Ez történik, ha a csekély kockázatvállalástól is rettegve a bürokraták beláthatatlan helyi következményekkel járó döntéseket hoznak.[21]

Változást követelnek, de minden előremutató megoldástól rettegnek. Ezzel szemben a konzervatív oldal a bátorságával és a mainstreamtől való elfordulás képességével alternatívát, kiutat mutathat a „gyávák kultúrájából”, ami e tekintetben (is) életmentő lehet. A lényeg tehát ez: ez az ideologikus kör soha nem fog egyetlen krízist sem megoldani, mert lényegüknél fogva alkalmatlanok a kríziskezelésre.

[[paginate]]

Összegzés

Ideologikus gondolkodással – ahogyan azt a történelem is példázza – soha egyetlen válságot nem sikerült még megoldani, ellenben elmélyíteni és feldolgozhatatlan pusztítást okozni, azt igen. Újra szembe kell néznünk egy valós problémával, amelyhez bátorságra és kockázatvállalásra lesz szükség, de közben folyton figyelni kell a globális mozgalom erőit.

A keresztyén-konzervatív oldal (politikusok, gondolkodók, újságírók) feladata a „zöldkérdésben” nehéz és sokoldalú, tehát „multifunkciós” testtartásra van szükség. Mindenekelőtt fel kell tudni mutatni, hogy éppen a posztmodern kornak az ember korlátlan szabadság- és önkibontakoztatási vágyára építő progresszív, szociálliberális ideológiája és életmódkultúrája a gyökere a környezet túlterhelésének. A komfortos életbe és konzumerizmusba belehajszolt, a természeti igazságokat meghaladni kívánó, így Istenre immáron féltékeny ember „típusa” a gazdasági túltermelés, ezáltal a természetpusztítás melegágya. E „felmutatáson” túlmenően azonban azt is szükséges elmondani, hogy a Teremtő és a Teremtés tisztelete, a természet rendje iránt tanúsított alázat, a környezet – legfőképpen szűkebb környezetünk, az otthonunk – szeretete valójában mind keresztyén, konzervatív érték: a környezetvédelem tehát valójában a teremtett természet védelme. Mindezeken túlmenően arra is rá kell mutatni, hogy az egész problémahalmaz epicentrumában az Istenétől elszakadt, csak saját magára figyelő és saját érdekének mindent alárendelő emberkép áll, mely, úgy gondolván, hogy az élet véges, e földi lét során akar mindent elérni (elfogyasztani, kipróbálni, felhasználni) így hozván létre az „evilági mennyországot” – mindezzel azonban csupán a pokolhoz kerülünk egyre közelebb. Ha tudjuk és hisszük azt, hogy a halál után is van élet, akkor az önmérséklet, az önkorlátozás, önnön vágyaink megzabolázása, saját érdekünk és saját magunk mások alá rendelése azonnal más értelmet nyer.

A környezetünk pusztulása tehát nem választható el az ember lelkének pusztulásától, hiszen élőhelyünk lelkiállapotunkra reflektál. A konzervatív megközelítésből nem hiányozhat tehát az őszinte szembenézés az elmúlt évszázadok szocialista vagy „haladáspárti” hazugságaival és bűneivel, mindazzal, ami idáig juttatta világunkat. Meggyőződésünk, hogy ebből a helyzetből csak a társadalom alappilléreinek számító közösségeinkhez, önmagunkhoz, a hitünkhöz való visszatalálás útján lábalhatunk ki végérvényesen. Úgy véljük, e folyamatban nagyon fontos szerepe lesz a keresztyén értékekhez történő visszatérésnek, az evangelizációs parancsnak: „tegyetek tanítványokká minden népeket!”[22]

Szánthó Miklós – Kéri Veronika