Hol húzódik az őrület határa? Van-e baj a rögeszmével? Milyen hatással van a magány az emberekre? Mi a fontosabb – az, hogy valóban boldogok legyünk, vagy elég, ha az emberek annak látnak? Többek között ezekre a kérdésekre is kereste a választ a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulata Műtét című darabjában.

„Tomcsa Sándor drámájának kispolgári világában az egzisztenciális elhidegülés és a magány dominál. Szereplői azonban továbblépnek a társadalmi besorolhatóságon, és státuszukat ledobva alkotnak maguknak belső valóságot. A dráma főszereplője, dr. Ember László átírja magányát egy képzeletbeli családdal, amely számára a boldogságot jelenti. A történetben fokozatosan ismerjük meg Ember kettős világát, amelyet tudatosan hoz létre. Nem egy kegyes hazugsággal csapja be magát, hanem készakarva választja a boldogságot egy önmaga által felépített igazságon keresztül.”

Miközben ezeket a sorokat olvasva a Thalia Színház előterében a Határon Túli Magyar Színházak Szemléjének második előadására vártam, egy kissé unalmas szociodráma jelent meg a szemeim előtt. Egy darab, ami sokat akar markolni, de a végén csak keveset fog. Kispolgárság, egzisztenciális válság, kettős világ, boldogság. Elképesztő mennyiségű téma és gondolat. Mint kiderült azonban, ez inkább előny volt, mint hátrány.

Miután csöngettek ugyanis, rögtön szembe is találtam magam az első meglepetéssel. Tudniillik, míg a közönség a székeit kereste, a dr. Ember Lászlót alakító Farkas Lóránd már a színpadon ült és játszott. Bár megállapítani nem tudtam, hogy mit csinál egész pontosan, ez a fajta azonnaliság szinte rögtön bevont a darabba és mozdulatlanságra ítélve a székhez szögezett. A színész mögé vetített, hatalmasra felnagyított kisfiú folyamatosan változó képe kíváncsivá tett, a zene és a hanghatások – amelyeket a színdarab a későbbiekben is csodálatosan használt a látottak kiegészítésére és a mondanivaló átadására – pedig segítettek fejest ugrani a szürrealitásba.

[[paginate]]

A leírásból nem derült ki, hogy a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művészei mennyire érzékenyek. Leheletfinoman hálózzák be a nézőt, a játékukkal kifejezetten élethűen jelenítik meg a megformált karaktereket. Az igazán megdöbbentő ugyanakkor az, hogy bár a világ, amiben játszanak szürreális, néha mégis hangos nevetésre sarkallja a közönséget, egyébként pedig annyira húsbavágóan megdöbbentő, hogy a darab végére nem marad más, mint a néma magunk elé bámulás.

Ennek egyszerű az oka: bár a főszereplőről először azt hisszük, hogy teljesen normális, majd azt, hogy tökéletesen őrült, a végére rádöbbenünk, hogy valójában egyik sem, mindössze végtelenül boldogtalan. Mindez pedig rajta kívül bármelyik nézővel – akár velem is – előfordulhat, akár már holnap is. Lehetnék a fájdalmában saját, képzeletbeli világot építő, és a valósággal szándékosan nem foglalkozó doktor – aki őrületnek tűnő idegállapotának ellenére tökéletesen tisztában van a valósággal –, de emellett lehetnék a boldogtalanságában folyamatosan öngyilkossággal fenyegetőző lány a szomszédból, a végtelenül kíváncsi, pletykás házinéni, vagy éppen az igazságért akárkin átgázolni képes, először csak barátnak tűnő, aztán tényleg azzá váló Flambó úr is. A darab pedig ezután a felismerés után válik igazán zseniálissá.

Itt kezd ugyanis az ember igazán elgondolkodni azon, hogy hol vannak az őrület határai, hogy egy prostituált igazat mondhat-e, ha azt mondja magáról, hogy ő nem rossz, csak szerencsétlen, hogy mi történik akkor, amikor valaki őrületnek tűnő mániája, ami eddig csak a fejében létezett, egyszer csak valósággá válik, és, hogy kaphatunk-e második esélyt. Itt gondolkodunk el azon, hogy ha a saját életünkben történnének meg azok a dolgok, amik a színpadon zajlanak – és nekem például folyamatosan az volt az érzésem, hogy mindez nem is teljességgel lehetetlen – akkor vajon mit tennénk. Kreálnánk magunknak saját világot? Próbálnánk megmenteni a frissen megismert szomszédunkat? Vagy csak várnánk a megváltásra csöndesen?

Arról már nem is beszélve, hogy a közösségi média kirakatvilágában élve milyen áthallásos volt figyelni egy embert, aki inkább a mások irigységéből felépített álboldogságot választotta ahelyett, hogy szembenézett volna magával és helyre tette volna az életét. Ahogy arról sem, hogy mennyire tanulságosak voltak a szereplők történéseknek megfelelő, folyamatos pálfordulásai, vagy éppen a segítőként fellépő, gyakorlatilag életet mentő Flambó úr „jutalma” a színdarab végén.

^{Jelenet a Műtét c. darabból. Fotó: Tomcsa Sándor Színház}

[[paginate]]

Cinizmussal és félelemmel léptem be a színházba, elgondolkodva, csöndesen és nehéz szívvel léptem ki onnan. Mindezt köszönhettem az erdélyi színészek fantasztikus játékának (Farkas Loránd, Barabás Árpád, Márkó Eszter, Bekő Fóri Zenkő, László Kata, Esti Norbert, Nagy Xénia-Abigél, Pál-Varga Márta, Kőmíves Boróka, Dunkler Helka, Szűcs-Olcsváry Gellért, Tóth Árpád, Pál Attila, Dunkler Róbert), Tomcsa Sándor kiváló drámájának, és talán annak is, hogy képes voltam átlátni a darab humorosnak látszó, bár valójában végtelenül szomorú első rétegén egészen annak kilométeres, mégis rendezett és kerek mélységeibe.

Ha tehetik, látogassanak el a színdarabra Önök is, hagyják, hogy a főszereplő mellett az Önök lelkén is műtétet hajtsanak végre a színészek!

^{A színház. Fotó: Tomcsa Sándor Színház}

Mint az a színház honlapjáról kiderül, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház elsődleges célja a város és a térség kulturális igényének kielégítése és bővítése. A teátrum évadonként mintegy 5–6 saját bemutatóval jelentkezik, továbbá az ország különböző részeiből hív vendégelőadásokat, emellett drámafesztivállal, felolvasószínházi előadásokkal, gyerekprogramokkal és egyéb rendezvényekkel igyekszik minél gazdagabbá tenni a térség kulturális felhozatalát. A színház 1998. november 6-án tartotta nyitóelőadását Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékával. A színház repertoárjában minden évadban szerepel dráma, tragédia, zenés előadás, vígjáték, operett és mese. A klasszikus darabok mellett igyekeznek rendszeresen bemutatni olyan előadásokat, amelyek formabontásukkal eltérnek a megszokott produkcióktól. A Tomcsa Sándor Színházban továbbá hagyománnyá vált, hogy Szilveszterkor zenés darabot állítanak színpadra, amelynek célja, hogy bevonzza és művészi szinten szórakoztassa a közönséget. A jelenleg 15 színművész alkotta társulat munkájának színvonalát tükrözik díjaik: a Komédium Színház Fesztiváljának (festCO 2010) díjai, az EMKE Bánffy Miklós és Kovács György-díja, a Határon Túli Magyar Színházak Kisvárda Fesztiválján elnyert díjak, a Teplánszky és Uniter debüt-díj, illetve jelölések, a sepsiszentgyörgyi ATELIER Nemzetközi Színházi Fesztivál díjai, valamint az évente megszavazott közönségdíjak. A Tomcsa Sándor Színház kiemelt rendezvénye az évente megrendezett dráMA Kortárs Színházi Találkozó, amelyre kortárs magyar és román nyelvű előadásokat hívnak meg, így közönségüknek lehetősége van egy szélesebb kulturális skála belátására.

Szűcs Péter