Bármennyire is furcsán hangzik, nem beszélhetünk történelmi filmről.

Ugyanis minden játékfilm történelmi abban az értelemben, hogy idői művészet lévén, a képek, a hangok egymásutánjában és mozgásában történik benne valami. Egy irodalmi mű feldolgozása éppolyan történeti filmet eredményez, mintha kimondottan a filmhez készült forgatókönyv lenne az alapja. A képzelet szülte cselekvések és a történelemben végbement valóságos események eljátszása között semmiféle különbség nincs a film művészi megjelenítésének vagy hatásának szempontjából. A történés a mozi, a mozgófilm lényegéhez tartozik még akkor is, ha hiányzik belőle a történelem. Ugyanakkor művészi nyelvezete akkor is a dráma, a szimbólum és a montázs, ha éppen a történelemből meríti témáját. Ezért legjobb, ha nem alkotunk külön kategóriát a történelmi filmek számára, hanem a német filmteoretikus, Ernst Iros (1885-1953) – ma már klasszikusnak számító munkája (Wesen und Dramaturgie des Films, 1938) – nyomán a művészi igénnyel készült filmalkotásokat meghatározó elemei alapján a három alapvető irodalmi műfaj szerint csoportosítjuk.

Az epikus film a történést töretlen időfolyamban mutatja be úgy, hogy a maga sokféleségében, társadalmi összefüggésében, organikus egymásra hatásában ábrázolja a világot. Történéseiben nincs, vagy alig van kiemelkedő csúcspont, képi világa általában az elmesélés hosszú folyamatát ábrázoló hatalmas és részletekben gazdag tablóképhez hasonlítható. A drámai film története a szereplők feszültségeiben, összeütközéseiben kicsúcsosodó viszonyainak fejlődését és egymásra hatását mutatja be. Ennek érdekében közvetlen dialógusokból, mozgékony kamerával, rövid snittekkel bemutatott közelképekből építkezik a film. Minden itt és most – a jelenben zajlik. Drámai vonala viharosan hullámzó, míg a film végére el nem éri a katarzis érzését a nézőben.  A lírai film pedig inkább belső, szellemi történések utalására törekszik. Valójában enigma – felbontandó rejtvény. Látható, hallható és történő elemei szimbolikusak, magukon túlmutatók, akárcsak egy költeményben, s így intellektuális éberségben tartja a nézőt, hogy felfejtse a műalkotás mélyén a valódi jelentést és az igazi mondandót. A lírai filmnek semmi köze az irodalomhoz, a szöveget maguk a képek költik – ahogy azt Balázs Béla filmesztétikája hangsúlyozza (A látható ember, 1924). Ez a fajta film valójában mozgóképi poézis. A filmeknek e három műfaja között természetesen lehet átfedés, egyikkel vagy másikkal való kapcsolat, de mindenképpen a műfaji elemnek meghatározónak kell lennie.

[[paginate]]

Mind a három: az epikus, a drámai és a lírikus elemekből építkező film feldolgozhat történelmi témát. Egy-egy klasszikus példát említve, epikus filmben A. A. Tarkovszkijtól az Andrej Rubljov (1966), vagy Szabó Istvántól A napfény íze (1999), drámai filmben Jean Renoirtól A nagy ábránd (1937), vagy Kovács Andrástól a Hideg napok (1966), illetve lírai filmben Ingmar Bergmantól A hetedik pecsét (1956) vagy Jancsó Miklóstól a Fényes szelek (1968) című alkotások dolgoztak fel történelmi eseményt. Azonban a történelmi témához nyúló alkotási folyamatnak szigorú feltételei vagy szempontjai vannak. Passuth László, a történelmi regény alapos művelőjeként a következőképpen összegzi ezeket a feltételeket (Tornyok árnyékában, 1977). Először is meg kell teremteni a társadalmi, művészi, kulturális hátteret, ahogy ő mondja, a lokális légkört, más szavakkal: benne kell élni az elmúlt világnak sajátos atmoszférájában. Másodszor fő és mellékalakjainak húsból és vérből alkotott, kortársainkhoz hasonló embereknek kell lenniük. Harmadszor kerülni kell a sematizálást, a filológiai pontosságú nyelvi és stílusbeli régieskedést. Negyedszer nem szabad meghamisítani a történelmet és ezzel megtéveszteni az olvasót. Mindezeknek érdekében pedig ötödször azt hangsúlyozza, hogy az alkotási folyamat előtt elengedhetetlen a tanulmányokra fordított munkás esztendők, a források, a személyes élmények és a dokumentumok figyelembe vétele, amint az valamennyi történelmi regénnyel foglalkozó író életéből bizonyítható. Majd ezekkel a szavakkal zárja tanulmányát: „Meggyőződésünk szerint a história önmagában oly gazdag összefüggésekben, eseményekben, szereplő személyiségekben, hogy úgy lehet megalkotni az egész «panorámát», hogy alig kell folyamodni önkényes eseménybéli megoldásokhoz vagy képzelt alakok szerepeltetéséhez”. Ahogy igazak ezek a sorok a történelmi regényre, úgy igazak a történelmet témául választó filmre is.

Pozsgai Zsolt tavaly elkészült filmjének, a Megszállottaknak írója és rendezője volt egy személyben. Tehát a legszerencsésebb alkotói minőségben, hiszen már eleve úgy írhatta meg a történetet, ahogy lelki szemei előtt az filmként megjelenhetett. Egyébként jelentős filmek alkotói, mint Fellini vagy Bergman, íróként és rendezőként tudták igazán sajátjukká formálni műveiket. Ezzel szemben Pozsgai Zsolt filmjére sajnos azt kell mondanunk, hogy nem sikerült. Nem lett alkotójára jellemző, sajátos mikrokozmosz a filmje, mert megírásában éppúgy, mint a film műfajában sok kívánnivalót hagy maga után.

^{Pozsgai Zsolt: Megszállottak. Forrás: MTI, Színház.org}

[[paginate]]

A Megszállottak alapötlete ragyogó lehetőséget kínált föl: Kálvin János és Loyolai Ignác, az egyház két, egymástól markánsan különböző szemléletű reformátorának ütköztetésére egy igazi világdráma épülhetett volna. Azonban a téma hatalmas lehetőségét nem használta ki a film alkotója. Hiányzik a filmből a történelmi, művészeti, társadalmi háttér, az a bizonyos lokális légkör, amely által átélhetjük a 16. századnak nemcsak a hangulatát, de vallási és lelki feszültségét is. Ugyanakkor a film során nem ismerjük meg a két reformátor teológiáját sem, s ez azért nagy baj, mert nem a megszállottságuk miatt lettek azok, akik, hanem mert vallásos meggyőződésükben, tanításukban és életvitelükben alkottak nagyot. Csak halkan jegyezzük meg, hogy a „megszállottak” cím a magyar filmtörténetben már foglalt, gondoljunk Makk Károly 1962-ben ugyanezen a címen forgatott filmjére. Persze semmi sem tiltja, hogy egy másik alkotás is ugyanezt a címet kapja abban az esetben, ha az nagyon indokolt, de Kálvin és Ignác esetében nem démoni erőtől vagy rögeszmétől történt „megszállottságról” van szó, hanem a Krisztus szeretetéből fakadó, magas tűzön égő tanúságtételről. Ráadásul teológiájuknak kétféle elgondolása alaposan meghatározta Európa későbbi évszázadait a protestáns-jezsuita vallásháborúktól a felvilágosodáson át egészen a mai felekezeti különbségekig. A két főszereplő a többi papírmasé mellékalakkal együtt azért mozog olyan sematikusan és üresen a film folyamán, amellett, hogy ordibálnak, sírnak és nyöszörögnek, mert nem tapasztaljuk meg döntő teológiai tétjét annak, amit képviselnek. Másrészt pedig mind Kálvinnak, mind Ignácnak – mint hús-vér embereknek, ahogy Passuth írja – kimunkálatlan a belső lelki fejlődése, amely egymással éppúgy, mint a történelmi folyamatokkal mintegy ellentétes parallelizmust képezhetett volna.

Kénytelenek vagyunk bővebben szólni Kálvin úgynevezett „ágyjelenete” ellenében. Ezt Pozsgai Zsolt ugyan visszafogottan kezeli, de a filmforgatásoknak ma már szinte kötelező betétje teljesen indokolatlanul jelenik meg a filmben. Érthető persze, hogy a szekularizáció mai fokán a köztudatban elképzelhetetlen, hogy Freud után szabadon az embert ne a libidó motiválná vagy határozná meg. Azonban ezen egyoldalú szemléletmóddal szemben tudnunk kell azt, hogy a szexuális vágy nem mindenkit mozgat egyforma erővel. A Máté evangéliumában Jézus erről úgy beszél, amit éppen a film témája okán szükséges idézni, hogy „Vannak házasságra alkalmatlanok, akik anyjuk méhétől így születtek…, és vannak, akik önmagukat tették házasságra alkalmatlanná a mennyek országáért” (Mt 19, 20). Engedjünk e különleges személyiségi karakterjegyek érvényének és ne vetítsük ki erőszakos módon szexuális vágyainkat se Jézusba, akinek ma oly divatos szerelmeiről fantáziálni, se a történelem olyan szereplőibe, akiktől bizonyíthatóan távol állt mindez. Ilyen volt Kálvin személyisége is, akinek életére egyáltalán nem volt hatással a testi szerelem által gerjesztett konfliktus.

^{Forrás: MTI, Színház.org}

[[paginate]]

Egy esetben azonban létjogosultsága lett volna akár szerelmi szálnak is, amennyiben lírai filmet készít ebből a történelmi témából Pozsgai Zsolt. Ebben az esetben minden alak, esemény vagy motívum szimbólumként szolgált volna, s elképzelhető, hogy a két főszereplőnek – mint testvéreknek (!) – közös édesanyjaként jelenik meg az egyház, egymástól különböző szerelmeik pedig sajátos teológiájuknak lenne a metaforája. A lírai filmnek ez a megvalósítása egyáltalán nem írja felül a történelmi tények részleteit, hanem egy magasabb, költői szinten olvasható ábrázolásba emeli azokat. Ezt az ugrást azonban az elkészült film nem merte megtenni. Láthatólag kis költségvetésű filmről van szó, tehát alkotója a nagy epikus filmek teljesítményét sem tűzhette ki célul. Viszont a drámai film viszonyainak feszültségéből, tragédiájából is hiába vártunk valami hazavihetőt, a film vége pedig dramaturgiai fricskaként furcsán elmetszésre került. És mindezek azért érthetetlenek, mert Pozsgai Zsolt elismerten jó drámaíró, elég csak sok más mellett a Szeretlek, Faust című történelmi darabjára emlékeztetni.

A film gyengesége tehát két irányból okolható. Egyrészt alkotója nem tudta eldönteni, hogy a történelem felhasználásával epikus, drámai, vagy lírai filmet készítsen. A Megszállottak egyiknek sem nevezhető, így a film sajátos műfaját biztosító sava-borsa hiányzik. Másrészt a Passuth által összefoglalt követelményeknek sem felel meg, ami a történelmi feldolgozást illeti. Főleg az a lehangoló, hogy a film alkotója nem mélyedt el az általa választott korban, Kálvin és Ignác személyének, életének és teológiájának dokumentumait, gazdag irodalmát nem használta föl a film elmélyítése érdekében, hanem beérte egyszerű sematizálással. Így a történelem meghamisításával egyúttal könnyen megtéveszti a tájékozatlan nézőt is.

Mindazonáltal ez a kevésbé sikerült film semmit sem von le Pozsgai Zsolt tehetségéből. Inkább arra figyelmeztet minden alkotót, hogy a mennyiség helyett jobb a minőségre figyelni, és egy sikeres alkotás után érdemes a mércét mindig följebb emelni, s így a korábbi műveivel megnyert közönségének csalódását elkerülni.

Békési Sándor