A Színművészeti Főiskolát elvégezve frissen diplomázott színészként a Veszprémi Petőfi Színházhoz szerződtem. Az első évad vége felé egy portréinterjú jelent meg velem a helyi Naplóban Koncz István tollából Az Ady-arcú színész címmel. Hozzá pászítva egy könyöklős fotó rólam – az újság fényképésze készítette – a költő elhíresült arcképére emlékeztetően.

„Véletlenül egy újsághír gépelése közben – kezdte írását a szerző – egymás mellé írtam le ezt a két nevet: „előadás a szabadegyetemen Ady felé címmel... közreműködik Tóth Miklós, a Petőfi Színház tagja...” Leírtam és magam is meglepődtem. Megvan! Régóta töprengtem ugyanis, hogy kire hasonlít, kire emlékeztet Tóth Miklós. Hát most megtaláltam. Ady Endrére. Tóth Miklósnak Ady arca van.

Csak megerősödik érzésem, amikor rábukkanok a Bakony presszóban. Fekete ruhában, könyöklőn, állát tenyerébe ejtve ül az asztalnál. Cigányosan barna arc, sötét, bús, afféle „ugye milyen nagy” szempár; fáradtan ívelt dús szemöldök, homlokába hulló hajtincs. Tiszta Ady. De kinevet, amikor – asztalához ülve – elmondom neki egyáltalán nem közérdekű csak magánjellegű felfedezésemet:

– Nem te vagy az első! Amikor felvettek a főiskolára, felfedezte már a felvételi bizottság is.”

Az interjú további részében az évadban eljátszott szerepeimről beszélgettünk. A végén arról is, hogy szeretnék egyszer előadó estet is létrehozni Ady költészetéből.

Nem túlzás azt állítanom, hogy Tóth Miklós művész urat – színészként még az eredeti nevemet használtam – népszerűvé tette ez az interjú Veszprémben, de még megye szerte is. Akadtak olyan Ady-rajongó gimnazista lányok, de egyetemisták is, akik a költő verseskönyvét hozták el dedikáltatni velem. De a poéta által megbűvölt hölgyek, asszonyok is keresték társaságomat. Megállítva az utcán kifejtették, hogy milyen kísérteties ez a hasonlóság. Ugye, maga is ír verseket – kérdezte egyikük –, és tagadó válaszomra szinte megbotránkozva csóválta a fejét.

– Nagy kár – folytatta sóhajtva–, de még bepótolhatja, hiszen maga még nagyon fiatal ember. Szerintem igen szép verseket tudna írni, olyan Adysokat. Mert meggyőződésem nem csupán kívülről, de belülről is hasonlít nagy költőnkhöz.

Bevallom, különösebben nem lepett meg ez a „közvetett” rajongás. Már a főiskolán, de még jóval előbb is kezdtem hozzá szokni ehhez. Ami aztán elhúzódott egész színészi működésem alatt – tíz évig játszottam különböző vidéki és pesti színházakban –, de még akkor sem maradt egészen abba, amikor íróvá lettem. Ennek is pár évtizede már, de egykori teátrista társaim, barátaim és főleg a hajdani számos nőimnek egyike-másika azóta is határozott követeléssel rukkol elő. Miért nem írok már végre arról az Ady-arcú színészről is, amilyennek megismertek? És ami számukra is emlékezetes élmény volt.

A kérdésben megbújó kérés elültetődött bennem, mert igazat kellett nekik adnom. Belátva, hogy ők is kíváncsiak lennének egy ilyen általam írt visszatekintésre akkori önmagamról. Néhány esztendeje hozzá is fogtam ehhez, de akkor éppen egy történelmi dráma elkészítésére kaptam felkérést és a „magántörténelmi” história megfeneklett.

Azonban ebbe mégsem tudtam belenyugodni, azért sem talán, mert azóta már sokan elmentek azok közül, akik még láthattak ebben az Adys szerepemben. Elment már Koncz István is, a hajdani veszprémi újságíró, aki annyi szóbeli megítélés után először adta írásba Adyhoz fűződő hasonlóságomat. Úgy döntöttem, ha mégis megírom ezt a könyvet, az általa adott címen fog megjelenni.

[[paginate]]

Addig tehát végül is eljutottam, hogy bele kéne kezdenem ebbe a sajátos memoárba, de mintha még vártam volna vajmi inspirációra. Olyanra, amely az íróasztalomhoz ültet. Meg is érkezett egy váratlan találkozáskor egy hajdani nagyon csinos bölcsészhallgató lány személyében, akivel akkoriban rövid, de annál intenzívebb kapcsolatot folytattam. Aranka – nevezzük csupán a keresztnevén – immár fehér hajú nagymamaként toppant elém, de szemének tükrében mégis mintha azt a hajdani szép lányt láttam volna.

– Miklóskám – mondta egykori mosolyát megőrizve –, most már nyugodtan bevallhatom, hogy annak idején kettőtökbe voltam szerelmes: Adyba és beléd. Hevesebben vert a szívem, ha beléptél az ajtón a bölcsészmenzára, ahol akkoriban ti, színészhallgatók is étkeztetek. Nem csak én fordultam feléd, de sok lánynak is elkaphattad volna még a tekintetét.

– Régen volt, Arankám – ingattam a fejem –, nézz csak rám, mára már alaposan kiőszültem az akkor oly sötét hajú Ady alteregóból.

– Nincs igazad – mondta az a de szép lány, az a múltbeli –, mert, ha Ady megérte volna a te korodat, szakasztott így nézne ki ő is.

– Ha meg nem kopaszodott volna – mondtam nevetve –, de ezen már kár elmélkednünk. Fogadjuk el egyszer voltnak a költővel rokon hasonlóságomat, amely abban az időben sem volt mindig kedvemre való, bőven akadtak ennek árnyoldalai is.

– Azt, hogy egyszer volt – nézett rám Aranka –, látod, ezt elismerem. Mert azóta sem találkoztam olyan férfival, akinél ez megismétlődött volna. Éppen ezért tartozol azzal mindnyájunknak, akik még láthattunk téged hasonlóságod teljében, hogy megírod ezt az egyediségeben páratlan kalandodat, aminek akaratodon kívül egyik főszereplője lettél. Különösen izgalmassá teszi az a körülmény, amire színész korodban senki sem számított, hogy időközben Ady kollégájává is váltál íróként. Nem is akármilyenné, ezt tanúsíthatom. Több könyvedet olvastam, legutóbb is a Kálvinról szóló regényed igen nagy hatással volt rám, de láttam bemutatott drámáidból is. Meggyőződésem, hogy Adynak – játsszunk el ezzel a gondolattal – nem csupán a hozzá való hasonlóságod lenne érdekes, de elsősorban kollégaként nyújtana kezet neked. Tudod-e, miért? Mert a fizikális, sőt lelki hasonlóságotok ellenére egy mondattal sem utánoztad, mindig a magad útját jártad, akárcsak ő.

– Látszik, hogy magyar szakon végeztél az egyetemen – mondtam mosolyogva –, legalább íróként nem hasonlítasz hozzá, azt meghagyod a színésznek.

– Ne erről beszélj – intett le Aranka –, hanem arra válaszolj, hogy megírod-e azt a visszaemlékezést? De tudod, mit? Nevezd inkább énregénynek. Megírod? Vagy hiába próbáltalak rávenni?

– Arankám – válaszoltam erre –, te már elég régen tisztában vagy azzal, hogy én sosem tudtam ellenállni a nőknek. Akárcsak Ady. Na, látod, ebben nagyon is vállalom a hasonlóságot. Természetesen most már megírom, mert nem csak te akartál erre rábeszélni. Hanem többen is azok közül, akik, ha arra az Ady-arcú színészre emlékeznek, abban benne van a saját ifjúságuk is. Mint neked is, Arankám.

[[paginate]]

Kezdem akkor hát a legelején, amikor ez a rendhagyó hasonmás história elindult. Minden bizonnyal 1936-ban egy július 7-ikei éjszakán, nem sokkal éjfél előtt. Akkor hozott ugyanis világra Tóth Albertné Máthé Izabella a tiszalúci református papné.

– Nagytiszteletű asszony – kiáltott fel Bergerné, a zsidó bábaasszony, amikor meglátott –, ez a fiúcska tisztára olyan, mint Ady Endre. Már ilyen kicsiben is észrevehető! Annak ellenére, hogy nem hat ujjal született, mint a költő, de ez a kis különbség nem számít. Tessék csak megnézni!

– Igaza van Bergerné – suttogta anyám a szüléstől elgyötörten –, csakugyan szakasztott mása a nagy költőnek. Nem véletlenül, hiszen, ha jól tudom, neki is egy református pap lánya volt az édesanyja, mint én is ennek a kisfiúnak, Miklóskának, mert az lesz a neve.

Bergerné a felfedezők örömével bólogatott erre, gyönyörködött még kis ideig bennem, majd szaladt és vitte a hírt a kerti filagóriában borozgató társaságnak, akik a születésemre vártak. Apám Tóth Albert a helyi református pap, nagyapám Máthé Gyula nyugalmazott karcsai református lelkész, Bodnár István az orvos, Kőrösi József főjegyző, Nagy Endre volt honvédezredes, költő és megrögzött agglegény.

– Fiú! Fiú! – kiabálta Bergerné. – Egészséges, szép nagy fiúcska, aki ráadásul Ady Endréhez hasonlít!

– Micsoda?! – ugrott fel apám. – Ezt komolyan mondja, Bergerné? Na, hadd lássuk!

Besietett az alkalmi szülészetre, a parókia hálószobájába, nyomában a többiekkel és amikor anyám mellől a karjába vett, a meghatódottságtól elfúló hangon így szólt:

– Köszönöm kedvesem Miklóskát. Azt meg különösen, amiért igyekeztél úgy megszülni, hogy a magyar irodalom egyik géniuszához hasonlítson.

– Hálás vagyok ezért én is lányom – mondta nagyapám –, de még inkább Istennek, amiért engedte megérnem ezt a találkozást a nagy költőre emlékeztető unokámmal. Ha már Adyt nem ismerhettem meg, pedig kortársak voltunk, ez a fiúcska legalább kárpótol érte.

– Nekem sikerült Adyval összejönnöm – jelentette ki Nagy Endre volt honvéd ezredes, költő, agglegény –, de csupán futólag. Szerettem volna neki megmutatni a verseimet, de erre nem adódott lehetőség. Most már nem is bánom, hiszen ennek a fiúcskának, ha nagyobb lesz majd, dedikálhatok egy verseskötetemet, ezáltal a költőre is emlékezve.

– Most már menjetek – szólalt meg édesanyám –, pihennünk kell. Odakint beszélgessetek tovább erről a csodáról, ami ma éjszaka esett meg velünk.

A férfiak szót fogadtak neki, visszamentek a filagóriába, miközben felnéztek a megannyi csillagtól fénylő égre és aztán bort töltöttek poharaikba, hogy tovább ünnepeljék megszületésemet.

Ugye, milyen meghatóan szép indítása ez az Adyról és rólam szóló énregénynek? Csak az a kár, hogy mindez a régóta szolgálatomban álló fantáziámnak a terméke. A valóságban azon az éjszakán természetesen egyszer sem hangzott el Ady Endre neve, sőt a családunkban vagy tágabb rokonságunkban később se nagyon. Ezt leszámítva egyébként a születésem körül minden így történt. A filagóriában borozgató, nevük szerint is hűen regisztrált társasággal, de elsősorban anyámmal, aki a világra hozott, és Bergernével, aki ebben segített neki.

– Meleg szívű, kedves asszony volt az a zsidó bába –, emlékezett rá esztendők múltán anyám. – Talán azért is – ma már így látom –, mert ő is nagy hittel bírt és ez adott neki erőt a munkájában is. Abban az időben még sok zsidó család élt Tiszalúcon. Zsinagógájuk is volt, sakterük, aki levágta az állatokat, és ezek az emberek csak vallásukban, szokásaikban különböztek a falubeliektől. Becsülte, tisztelte egyik a másikat. Nem azt nézték, ki a magyar, ki a zsidó, mindnyájan egy falu közösségében éltek. Miért gyűlölték volna személyében a másikat? Isten teremtményei vagyunk, nem egyszer bizony egymásra utaltak. Ennek lehet-e igazabb példája, hogy a református pap fiának egy zsidó bába segített a világra jövetelében. Szörnyű még belegondolni is, hogy ezt az asszonyt, aki mindig csak a jót cselekedte, elvitték és megölték valahol. Legyen áldott az emléke és ezt érezd így te is, fiam.

Nem kellett, hogy erre figyelmeztessen édesanyám, mert, ha a születésemre gondolok, mindig eszembe jut Bergerné is. Mivel Bodnár doktor, anyám erről is beszámolt, éppen csak be-benézett hozzájuk borozgatás közben, a szüléssel kapcsolatos tennivalókat a bába végezte. Ezért ő is részesévé vált megérkezésemnek ebbe a világba, amiért annyi esztendő múltán is csak hálával tartozom neki!

[[paginate]]

De visszatérve Adyhoz, akit ugye becsempésztem a születésem körüli fantázia játékba valami csekély alapja azért volt ennek is. A szüleim hálószobájában volt egy bekeretezett fénykép, mely tudomásom szerint egy miskolci fotó műteremben készülhetett. Sötét terítővel letakart pulpituson ülök talán egy esztendősen, mögöttem két oldalról anyám és apám áll. Kezükkel éppen csak érintve engem vigyáznak rám. Ebben nem lenne semmi különös, de abban már igen, hogy a jobb kis kezemmel könyökölve a fejemet támasztom. Mintha csak a híressé vált Ady fotót utánoznám.

Ehhez az is hozzá tartozik, hogy sokszor láttam ezt a képet, ha otthon tartózkodtam, de erre a pózra nem figyeltem fel. Lehet azért sem, mert jó ideig nem tudatosult bennem az Ady hasonlóság, így valószínűleg „átsiklottam” fölötte. Ma már ez a kép a lakásomban van és néhány éve egy barátomnak tűnt fel ez rajta.

– Nézd csak – mutatott oda –, már kisfiúként is Adyra emlékeztetsz!

De ez számára is azért jelentett érdekességet, mert ő már régóta tisztában volt a költőhöz kapcsolatos hasonlóságommal. Ezért meglepődve „kuriózumként” fogta fel ezt a pózt a kisfiúnál. Abban azonban biztos vagyok, hogy ezt apámék észre se vették, később sem, így tiszalúci gyerekkorom, majd a Sárospatakon töltött gimnáziumi éveim az Ady hasonlóságtól mentesen teltek el.

Egyébként miért is teltek volna el másképpen? A szüleim nem voltak kifejezetten a költészet kedvelői, maga az irodalom sem állt központi helyen az életükben. Volt ugyan egy kis könyvtárunk, mely főleg sorozatokból tevődött össze, amiket szorgos könyvügynökök sóztak rájuk, akkor divatos íróktól. Valamilyen sárga, selyemkötésű könyvekre emlékszem, elkülönítve, gőgösen pipiskedtek a kombinált szekrény üveggel védett polcain. Hogy belül mit őriztek, arról fogalmam se volt, mert nem lehetett hozzájuk maszatos kézzel nyúlni. Márpedig akkoriban csak ilyen kézzel rendelkeztem, tekintettel arra, hogy a kinti játékok – bige, labdázás, sárpogácsák durrogtatása – hevében nem állt módomban tisztán tartani. A tiltás vonatkozott a Gárdonyi Géza könyveinek díszkiadására is, éppúgy, mint Herczeg Ferenc műveire. Ezek bordó fedéllel sorjáztak, középütt az író kidomborított arany színű képmásával. Kamaszkoromban már a tilalom feloldatott, így legkorábban ennek a két írónak a műveivel ismerkedtem meg. Gárdonyi Gézát azóta is szívem szerinti egyik legjelentősebb elődömként tartom számon. Aztán fokozatosan elolvastam más könyveket is a készletből, köztük Szentmihályiné Szabó Mária műveit. Az írónő egyik regényében apáméknak szóló dedikációra bukkantam, és ez különös izgalommal töltött el. Többször is megnézegettem az ajánlást, mert el sem akartam hinni, hogy annak a kézírását látom, aki ezt a regényt írta. Mivel az írót – számomra akkoriban – misztikus homály körítette, aki mindenki mástól különbözik és be van zárva a könyveibe. Legfeljebb az olvasó hívására jön elő. Szentmihályiné kézírása meg nyilván azt bizonyította nekem, hogy azért ő is csak ember, ha titokzatosabb is a többieknél.

Talán kilenc éves lehettem, amikor kaptam apámtól egy fűzöld borítójú könyvet, melyet valószínűleg szintén ügynöktől vásárolhatott.

– Petőfi Sándor összes versei – adta a kezembe –, először a János vitézt olvasd el belőle. Az bizonyára tetszeni fog neked.

Illőbb lett volna természetesen jelenlegi témámhoz, ha Ady verseskönyvével ajándékoz meg. Igaz, egy kilenc éves gyereknek az meglehetősen nehéz olvasnivaló lett volna, de apámnak ilyesmi eszébe sem jutott. Adynak legfeljebb a nevét ismerhette, a költeményeit biztos, hogy nem. Annál inkább Petőfi verseit, hiszen apám Pápán érettségizett, ahol, mint tudjuk, a költő is diákoskodott Jókaival együtt. Apám tehát joggal gondolhatta úgy, hogy régi pápai gimnazistaként a fiának is Petőfi verseit ajánlja figyelmébe. Arról viszont fogalmam sincs, hogy akkor olvastam-e el a János vitézt vagy később, de magára a könyvre máig emlékszem. Mert ha előzőleg kaphattam is mesekönyvet ajándékba, az első komoly könyv, ráadásul verses, a Petőfié volt. És az ilyesmit egy életre megjegyzi az ember.

Az eddigiekből tehát az is kiderülhetett, hogy abban az időben nem volt nagy kultusza Adynak a környezetemben. A szülőfalumban elvégzett négy elemi osztályban bizonyára nem került szóba, és először valószínűleg csak a sárospataki diákoskodásom alatt tudhattam meg, hogy volt egy ilyen nevű költőnk is. De hát persze, akkor még sejtelmem sem lehetett arról, hogy milyen jelentős tényezővé válhat egyszer az életemben.

[[paginate]]

Akkor még – tíz esztendősen oda kerülve első gimnazistának – csak a nagy idegenséggel voltam elfoglalva, mely mindenütt körülvett. A gimnáziumban épp úgy mint az angol internátusban, ahol laktam. Addig ki sem mozdultam Tiszalúcról és egyszerre mintha „külföldre” kerültem volna. Erről most nem szólok többet, mert ezt megírtam a Pecúrok című regényemben, amely több kiadást is megért már, és jelenleg is kötelező olvasmány a református általános iskolákban. Népszerű a mai diákok előtt annak ellenére, hogy számukra az a korszak már történelem.

Nekem persze „pecúrként” – a kisdiákokat nevezték így – még nagyon is valóságos volt mind az öt év, amit „lemorzsoltam” Patakon. Ahol, csak érdekességként jegyzem meg, kétszer voltam elsős gimnazista. Először ugye, amikor kisfiúként oda kerültem, másodszor pedig már kamaszként az általános iskola utáni négygimnáziumos rendszerben. Ez így működik ma is, de büszkélkedhetnék azzal, hogy részese lehettem, amikor az elkezdett gimnázium második osztálya félévkor átváltott hatodik általánosba. De ez engem, ahogy így visszaemlékszem, különösebben nem viselt meg. Abban az öt esztendőben a Bodrog-parti Athénban – hogy Patakot a ragadvány nevén is említsem – egészen más gondok gyötörtek. Miként lehet megúszni a feleltetéseket és egyáltalán félévkor vagy év végén ne bukjam meg. Ez hol sikerült, de többnyire nem. Míg aztán az „új” első gimnáziumban év végén két tantárgyból is „elhasaltam”. Az egyikük természetesen matematika, amit csak azért emelek ki, mert ez bukás szempontjából mindig résen állt.

Elképzelhető, hogy apámra milyen hatással lehetett ez a kudarc és bár sikeresen átmentem a javító vizsgákon, mégis úgy döntött, hogy átterel Debrecenbe.

– Értsd meg, ez így nem mehet tovább! – jelentette ki. – Képtelen vagyok felfogni, hogy ilyen csapnivalóan rossz tanuló vagy. A bizonyítványodban hemzsegnek az elégségesek is. Amiért eddig úgy-ahogy elevickéltél Patakon, az annak is köszönhető, hogy nem téged, hanem engem osztályoztak a régi barátaim. Ennek most véget vetek! Debrecenben nem ismernek engem, így teljesen magadra leszel utalva. Ott minden rajtad múlik majd, fiam!

Az elhangzottakhoz hozzá kell még fűznöm az érthetőség kedvéért, hogy apám is Patakon végezte a teológiát. Ennek következtében néhány évfolyamtársa – köztük Szabó Gyula, a gimnázium igazgatója is – ott tanított az intézményben. Ők kettős képesítéssel bírtak, miután a papi oklevél mellé megszerezték a tanárit is. Apámmal ellentétben én ugyan nem éreztem a részükről különleges bánásmódot, de elég, ha ő úgy vélte. Azonban az igaz, hogy Szabó Gyula próbálta eltéríteni apámat ettől a szándékától. Jelen voltam akkor én is ennél a beszélgetésnél.

– Ugyan, Bercikém – csóválta a fejét az igazgató –, miért menekítenéd át Debrecenbe? Kedveljük a fiadat, majd csak elboldogul az érettségiig. Az esze megvan hozzá!

– Csak nem használja – felelte apám –, úgy pedig mit ér vele. Ne is akarj lebeszélni Gyulám! Menjen csak a fiam egy másik iskolába, ahol nincsenek tanár barátai az apjának és neki magának kell mindenért megküzdenie. Hiszen ez nem lesz másként az életben sem!

Így kerültem tehát apám döntése folytán Debrecenbe, aki ugye abban reménykedett, hogy ott majd jobb tanulóvá válok. Ebben alaposan tévedett. Távirati stílusban annyit erről, hogy a második gimnáziumban három tárgyból buktam meg osztályismétlésre, a másodszori nekirugaszkodás pedig teljes kudarccal végződött. Ha jól emlékszem, hat tantárgyból „vágtak” el és beírták az indexembe, hogy tanulmányaimat csak miniszteri engedéllyel folytathatom.

Mi történt? Annyi esztendő múltán meg sem kísérlek választ találni erre, inkább csak megpróbálom felidézni akkori önmagamat. Aki Patak nyitottabb, szabadabb világához viszonyítva úgy éreztem, mintha várfogságra ítéltek volna. A ridegen zárt kollégium falai között bóklászva egyszerűen nem találtam a helyem és legszívesebben elmenekültem volna. De ez végül is csak a helyszínt jelentette, a nagy épületmonstrumot, ami úgy-ahogy kibírható, de az már nem, hogy hozzá hasonlóan ridegek és zártak voltak a tanárok is. Egy-egy kivételtől eltekintve a diákokban csak a diákot látták, csekély hajlandóságot se mutattak az embert is felfedezni benne. Ez a szemlélet rám is vonatkozott, aki igaz, hogy rossz tanuló voltam, különösen reál tárgyakból, de ugyanakkor jeles dolgozatokat írtam magyarból, és a rajztudásom is magasan meghaladta az átlagot. Portrékat készítettem diáktársaimról, tanáraimról, utóbbiakról inkább karikatúrákat, melyeket ki is függesztettünk a tanulószoba falára, kiállítást hozva így létre. Nem bizonyult jó ötletnek, mert majdnem kicsaptak miatta a kollégiumból, de azért valakinek feltűnhetett volna, hogy személyemben mégsem csak egy közönséges rossz tanulóról van szó. Talán, ha elbeszélget velem valamelyik tanárom, bizonyára közelebb kerülhetett volna a világban helyét kereső kamaszhoz. Ilyenre – jó, hogy eszembe jutott – egyre azért emlékszem. Kónya Józsefre, aki osztályfőnököm volt a megismételt második gimnáziumi osztályban. Őt néhányszor hazakísérhettem – olykor a fiával együtt, aki osztálytársam volt –, és útközben az a derék tanár próbálta kifürkészni, milyen indulatok forrhatnak bennem. Nem tudom, miket mondhattam neki, sok jót biztos nem, hiszen fulladoztam a szellemi dohot árasztó kollégiumi légkörben. Erős a gyanúm, hogy Kónya József megkísérelt nagyobb türelemre inteni a körülmények elviselése érdekében, de ő legalább meghallgatott.

[[paginate]]

Dr. Koppányi Mária tanárnő viszont nem nagyon beszélgetett el velem, mégis jelentős alakjává válhatott ennek az énregényemnek. Mivel „úttörő” szerepe volt az Ady-hasonmás felismerésében. Ezt ő látta meg először és a későbbiekben mindenki csak őt ismételgette.

Fő tárgya ugyan a magyar irodalom volt – állítólag Tóth Árpádhoz is gyengéd kapcsolat fűzte fiatal korában –, de szerencsétlenségemre nekünk matematikát tanított. Nagyon nehézményezte szörnyű hozzáállásomat a tantárgyhoz. Egyik alkalommal apámnak is kifejtette, aki felkereste, hogy történt-e előrehaladás részemről a számok, egyenletek útvesztőjében. A tanárnő elmondta, hogy semmi fejlődés, majd értékelését személyes véleményével is megtoldotta:

– Valamit azonban nem értek, nagytiszteletű úr, és ezt meg kell osztanom önnel is. Még nem találkoztam senkivel, aki úgy hasonlítana Ady Endréhez, mint az ön fia. Jó olykor megpihentetni rajta a tekintetem. Csak éppen nagy költőnk kitűnő tanuló volt. Meg lehet nézni a bizonyítványait. Miklósról pedig, hát tudjuk, milyen... Nem értem kérem, nem értem...

Amikor apám kijött a tanári szobából, ahol beszélgettek, mosolygós derültséggel, vidáman közeledett hozzám, aki a folyosón várakoztam.

– Na, fiam – kezdte a fejét csóválva –, most már jobban meg kell néznem annak az Adynak a fizimiskáját, mert a tanárnő azt állítja, nagyon hasonlítasz hozzá. Majdnem kibuggyantak a könnyei, amikor arról szólott, hogy te milyen rossz tanuló vagy, pedig a költő eminens volt. A helyedben én megpróbálnék ebben is rá hasonlítani, hogy legalább örömöt szerezz ennek a kedves tanárnőnek. Igazán tekintettel lehetnél rá is!

Hát igen, gondolhattam, csak ne matematikát tanítana! Különben apámat talán jobban meglephette ez az Adyhoz való hasonlítás, mint engem. Nem figyelhettem erre annyira vagy nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Ady egy költő volt a számomra, mint Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty. A versekért sem rajongtam túlságosan, de a színházért annál inkább. Abban a helyzetben, amiről már Kónya tanár úrnak is beszéltem, egyetlen menekülési lehetőségként a Csokonai Színház maradt a számomra. Ott ugyanis elfeledkezhettem mindennapjaim ügyes-bajos nyűgjeiről, egyáltalán a diáklétemről is. Mintha csak egy másik tartományba kerültem volna, egy nekem valóbb, színesebb, „élhetőbb” világba. Ahol nincs matematika, kémia, fizika, komor képű tanárok sincsenek, de van helyette minden más. A drámától az operettig, melyekre jó rácsodálkozni a nézőtéri zsöllyében ülve. Legszívesebben a színházban laktam volna, de mivel ezt mégsem tehettem, beértem a diákbérlettel, vagy olykor a legolcsóbb hellyel a „kakasülőn”, ha újra meg akartam nézni valamely kedvemre való előadást. A Luxemburg grófja című operettet legalább négyszer láttam és mindannyiszor elbódított a függöny felhúzását követően az a különös „színházillat”, melynek elegyét nehéz lenne kielemezni, de én mindenesetre mámorosan szippantottam be. Ezzel együtt magát a színházat is „mellre szívtam” és akkor és ott döntöttem el, hogy színész leszek. Ez azonban még néhány évig csak az elhatározás szintjén maradt. Mert apám kívánságára folytatnom kellett elakadt gimnáziumi tanulmányaimat. Hiszen említettem már, hogy a „végbizonyítványomban” az elégtelenek vezettek, de csodák csodája, a matematika nem volt közöttük. Abból megkaptam az elégségest dr. Koppányi Máriától, nyilván Ady Endrére való tekintettel.

[[paginate]]

Miskolcot nem csekély iróniával Tiszalúc külvárosának szoktam nevezni. Húsz kilóméterre található a szülőfalumtól, ahonnan abban az időben sokan bejártak dolgozni a különböző gyárakba, üzemekbe. Apám úgy határozott, hogy ott folytassam tovább a középiskolát, esti tagozaton a diósgyőri – Miskolc testvér települése – Kilián György Gimnáziumban. Ehhez azonban munkahely is kellett, amit Göndöcz László, apám egyik barátja szerzett is nekem. A Horthy-rendszerben református tábori lelkész volt így szinte csodának számított, hogy szállítási ügyintézőként alkalmazták a Betonútépítő Vállalatnál. Ez a cég a miskolci Lenin Kohászati Művek területén építette az utakat és oda helyezett el engem Laci bácsi figuránsnak, mely munkakör hétköznapibb elnevezéssel felmérő segédmunkást jelent.

– Bercikém – közölte apámmal –, igen elit társaságba kerül a fiad. Urakkal lesz körülvéve ebben a szörnyű elvtársi vircsaftban. Mert tudod-e, kikből tevődnek össze a figuránsok? Csupa osztályidegenből, egy vörös széltoló sincs közöttük. Csak egykori tábornok, főszolgabíró, tábori lelkész, mint én is, de akad ott jezsuita szerzetes is. Na, mit szólsz? Egy pap fiának ilyenek mellett a helye.

Apám is rábólintott erre a lehetőségre. Szereztünk albérletet egy idős asszonynál és megkezdődött sűrű és viszontagságos létezésem Miskolcon. Sűrűnek azért nevezném, mert három elfoglaltságom is próbára tett akkoriban és igyekeztem mindenütt helytállni. Először is figuránsként a munkahelyemen, ahol valóban úriemberek vettek körül, akik a számukra megalázó helyzetben is megőrizték belső tartásukat emberi, erkölcsi értelemben és zokszó nélkül végezték meglehetősen alantas feladataikat. Példa emberekké lettek a számomra, sokszor gondoltam később is rájuk, ha engem is méltatlan helyzetekbe szorított az élet.

Második elfoglaltságnak ott volt a dolgozók gimnáziuma, ahol délutánonként folyt az oktatás, hetente talán háromszor, nem emlékszem. Aztán volt még egy kedvemre való tevékenység. Bekerültem többedmagammal az Sz. M. T. (Szakszervezetek Megyei Tanácsa) öntevékeny színjátszó csoportjába. Ezt az együttest Orosz György, a Déryné Színház – akkoriban így hívták a miskolci teátrumot – rendezője vezette. Vele nagyon jól jártunk. Igyekezett empatikus lenni irántunk. Mivel csaknem mindegyikünk a Színművészeti Főiskolára készülődött, meghallgatta, milyen versekkel, monológokkal akarunk felvételizni, és segített a tanácsaival. Engem kedvelt, szerette a humoromat és persze, nem kerülték el figyelmét a költőt megidéző arcvonásaim sem.

– Biztos vagyok benne – mondta egyik alkalommal –, hogy tisztában vagy azzal, mennyire hasonlítasz Adyhoz. Ugye, ezt említették már neked?

– Tegnapelőtt is – válaszoltam és rámutattam egyik csoporttársamra –, Begányi Feri is azzal élcelődött, hogy miért nem megyek én is inkább költőnek. Remélhetem, rendező úr, hogy ez a hasonlóság nem lesz hátrányomra színészként?

– Nyugodt lehetsz – nevetett Orosz György –, de ha mégis, majd maszkot csinálnak neked!

Ezek a foglalkozások is, melyeken Makarenkó: Az új ember kovácsa című színdarabjának első felvonását próbáltuk – mi mást is 1955-ben –, szintúgy délutánonként történtek. Ezáltal ütköztek olykor a gimnáziumi tanórákkal. Ha így volt, nem kétséges, hogy melyik foglalatosságom mellett döntöttem. Még szerencse, hogy a Kiliánban oda „üldözött” volt pataki tanáraim is tanítottak. Ők adott esetben vállalkoztak hiányzásaim kimagyarázására. Előttük nem volt kétséges, hogy színésznek készülök és próbálták ezt ily módon is segíteni.

[[paginate]]

Egyébként akkoriban Miskolcon nem csak Orosz György firtatta az Ady-hasonlóságomat. Mindinkább kezdett elterjedni, mint érdeklődésre számot tartó kuriózum. Közvetve vagy közvetlenül. Voltak, akik csak megbámultak, mintha valahonnan ismernének, de akadtak, akik ezt szóba is hozták, ha alkalmuk adódott erre. Nem lepődtem meg már ezen, köszönhetően dr. Koppányi Mária tanárnő szenvedélyes megnyilvánulásának. Kénytelen voltam elfogadni hát ezt a „szembe szökő” tényt, de nem töltött el büszkeséggel. Színésznek készültem és egy költőhöz hasonlítgatnak? Ez meglehetősen disszonáns érzéseket váltott ki belőlem. Nyilván kedvezőbben fogadom, ha egy hajdani ismert színészre emlékeztetek. Mondjuk Jávor Pálra. De választásra nem volt lehetőségem, ezért bele kellett törődnöm, hogy „csupán” egy nagy poétával rokonítanak.

Megesett, hogy az utcán is megállított egy asszony a színház közelében. Ábrándos szemű, áttetsző kezű, mellette gömbölydedre serdült vaskosabb kamaszlánya. Elnézést kért a nő, hogy az utamba állt, de mindenképpen meg akart szólítani. Mert neki a legkedvesebb költője Ady és megdöbbentően hasonlítok rá.

– Ugye, ön is azon a tájon született? – kérdezte áhítatos reménykedéssel.

– Nem. A mostani határokat tekintve egy országgal idébb.

– Pedig meg mertem volna esküdni, hogy maga is szilágysági. De hát ez igazán nem tesz semmit, a hasonlósága hozzá így is bámulatos.

Aztán elérkezett a nap, amikor a Déryné Színház kamaraszínházában bemutattuk a Makarenkó-darab első felvonását. Közönség előtt, a színház vezetőségének vigyázó tekintetét is magunkon érezve. Lapotot, egy szélhámos ifjút alakítottam benne, sikeresen. Ígéretet is kaptam, ha nem vesznek föl a főiskolára, lehetnék segédszínész is a színházban.

– Micsoda? – nézett rám döbbenten apám, amikor legközelebb találkozván vele elújságoltam neki. – Jól hallottam? Ismételd csak meg!

– Segédszínész! – jelentettem ki hangosabban, mintha csakugyan nem hallotta volna. –Tetszik tudni ez azért lenne jó, mert bekerülnék a színházba és nem kéne többet figuránskodnom. Később pedig színésszé is válhatnék. Van erre példa bőven itt, a Déryné Színházban is.

– Na, ide figyelj! – kezdte erőteljesebb tónusban apám –, ha te beállsz ilyen segédszínész félének, akkor többet haza sem jöhetsz. A parókia kapuja végleg bezárulna mögötted. Mégis, mit gondolsz, hogy fogadnák ezt otthon az emberek, ha megtudnák? Mert azt, hogy segédmunkás, csak megértenék, de segédszínészről nem is hallottak. Találgatnák, mi az, amit a pap fia csinál. Segédkezik a színészeknek, valami szolga vagy ilyesmi? Nem, fiam! Ha már befészkelődött a fejedbe, hogy színész akarsz lenni, annak csak egy útja lehet. Amennyiben felvesznek a Színművészeti Főiskolára, és el is végzed azt. Úgy már én is kénytelen lennék belátni, hogy valami tehetség mégis csak szorult beléd, ha mások így gondolják. Mert én inkább változatlanul azt szeretném, ha rajztanár lennél. Rajzolni azt tudsz, ezt mindig elismertem, de milyen színész akarsz te lenni? Nincs jó énekhangod, a táncban sem jeleskedsz, akkor mégis milyen?

– Drámai – vágtam rá dacosan –, nagy drámai szerepeket szeretnék eljátszani!

– Ugyan már, fiam – legyintett apám –, hát nem elég drámai az élet? Maradj inkább egyelőre figuráns és végre valahára érettségizz már le!

Akkor ugyanis már harmadszorra elvégeztem a második gimnáziumot és magam sem tudom hogyan, de a harmadikat is. Pedig mindent szívesebben csináltam, mint azt a dolgozók iskoláját, ahol meglehetősen kevés kortársam tanult. Többnyire középkorú férfiak, nők, de tőlük idősebbek is. Akadt közöttük egy nyugalmazott postai levélkézbesítő is. Akit ha felelésre felszólítottak, tisztelettudóan vigyázzba is állt és bölcsen hallgatott. Hiába kapta a kérdéseket, nem szólt semmit, amíg a tanár megunta és leültette. „Na, jól van, Józsi bácsi, legközelebb majd ismét próbálkozom!”

[[paginate]]

Akkoriban az elfoglaltságaim mellett ráadásul még szerelmes is lettem. Egy könyvtároslányba, akit Kingának hívtak. Széparcú, sudár alkatú, hosszú hajú, és kellően egzaltált is. Mégis volt benne valami belső vonzerő, ami már első találkozásunkkor levett a lábamról.

– Beiratkozni jött? – kérdezte, amikor bementem a könyvtárba, ahol éppen egyedül volt. – Vagy fölöslegesen kérdezem, mert már tag is nálunk?

– Most járok itt először – válaszoltam –, és egy könyvet szeretnék kivenni, ha megtalálható önöknél.

– Milyen könyvről van szó?

– Móra Ferenc verseiről, melynek, ha jól tájékozódtam, Könnyes könyv a címe.

– Várjon, megnézem – mondta, és beljebb ment a könyvekkel teli polcok között. Kis idő múltán a Móra verseskönyvvel tért vissza. –Szerencséje van – tette le a pultra –, mert ez nem mindenütt lelhető fel. Mórának nincs is több verseskönyve, hiszen köztudottan a prózájáról híres. Magának miért van erre szüksége?

– Hallottam egy meghatóan szép versét Pécsi Sándor színész előadásában. A színházban egy esztrádműsorban. A hegedű volt a címe.

– És szeretné azt újra elolvasni?

– Nem csupán elolvasni, de megtanulni.

– Miért? Csak nem színésznek készül maga is?

– Eltalálta. Az áll szándékomban. Kivehetném a könyvet?

– Természetesen – mondta a könyvtároslány –, mindjárt felveszem az adatait. Előtte azonban lenne egy kérdésem, ha nem haragszik. Maga is ott dolgozik a színházban? A múltkor járt itt egy kellékes, drámakötetet vett ki, mert ő meg rendezőnek készül.

– Nem a színházban dolgozom – mondtam kicsit bosszúsan a faggatástól –, hanem a Betonútépítő Vállalatnál figuránsként.

– Az meg mi? – nevette el magát a lány. – Ilyen beosztásról még nem is hallottam!

– Felmérő segédmunkás – mondtam ingerültebben –, így már érthető?

– Megsértődött? – kérdezte kis megbánással a hangjában a lány. –Ne tegye! Bocsássa meg a tájékozatlanságomat! És már előre elnézését kérem azért, amit még közölni szeretnék magával.

– Ki ne mondja! – ráztam a fejem. – Mert úgy is tudom, mit akar velem közölni. Nem hiszi?

– Miért? Maga szabadidejében gondolatolvasó?

– Nem kunszt – néztem rá –, mert már hozzászoktam, hogy azzá legyek.

– Na, erre kíváncsi vagyok – mosolygott a lány –, árulja már el, mit is akartam mondani. Hallgatom.

– Maga csak azt akarta a tudomásomra hozni kedves... Elárulná a keresztnevét?

– Igen, Kingának hívnak.

– Engem meg Miklósnak, a teljes nevem ott van a személyimben, amit közben már letettem a pultra.

– Azt látom – mondta Kinga –, de a lényeget még mindig nem közölte velem. Ilyen nehezen megy?

– Dehogy, vegye úgy, hogy húzom kissé az időt, annál izgalmasabb. De ebből most már elég ennyi. Maga azt akarta velem közölni, hogy miért akar Móra-verseket olvasni és mondani, aki ennyire hasonlít Ady Endréhez? Eltaláltam?

Kinga nem válaszolt rögtön, csak nézett rám, mint akit megbűvöltek.

– Eltalálta – mondta aztán –, hiszen amikor bejött a könyvtárba, mintha csak Ady lépett volna be ide. Megborzongtam ettől. Nem hiszek a reinkarnációban, de most már el kell töprengenem azon is.

[[paginate]]

Attól a naptól kezdve gyakran találkoztunk, és talán a harmadik randevúnkon megajándékozott egy Ady-verseskötettel.

– Ne csodálkozz ezen – mondta, amikor átvettem tőle –, de már akkor elhatároztam, hogy egyszer megleplek ezzel, amikor a Móra-kötettel kimentél a könyvtárból. Nyugodtan elfogadhatod, mert nem vásároltam, hanem az egyik sajátomat hoztam el otthonról. Három különböző kiadásban volt meg nekem, az egyiket most megkaptad!

– Nem kellett volna – csóváltam a fejem –, -mert neked bizonyára mind a három kedves volt. Egyébként én is akartam már magamnak venni egy Ady-kötetet. Eddig csak azért nem vásároltam, és ezt bevallom neked Kinga, mert egyre rendszeresebben gyötörnek a hasonlítgatással.

– Gyötörnek? – kerekedett értetlenül Kinga szeme. – Miért használsz ilyen durva kifejezést? Ettől már alig van távol, hogy kínoznak. Ez méltatlan Adyhoz is, de mindazokhoz is, akik elámulnak a köztetek lévő hasonlóságon. Miért baj az, ha az emberek ezt észreveszik? Ezek szerint én is gyötörlek?

– Ugyan már Kinga – feleltem bosszúsan. – Ne akadj már fönn egy erősebb kifejezésen!

– De fennakadok – folytatta tovább a lány –, mert ahogy nekem mondtad, felvételizni akarsz a Színművészeti Főiskolára. Tudod, még hányan fognak jelentkezni oda, hiszen csak egyetlen van belőle az egész országban. Neked nem Mórától vagy bárkitől kéne verset mondanod, hanem Adytól. Az állna igazán jól neked, amit csak hangsúlyosabbá tenne a hasonlóságod.

– Éppen ezt nem akarom – tiltakoztam –, mert akkor csak Adyt vennék fel, engem meg kirúgnának.

– Ne akard elviccelni – bosszankodott Kinga –, mert később magad is rá fogsz döbbenni arra, mennyi közös tulajdonságotok is van. Ehhez persze ismerni kéne a költészetét és persze a róla írott könyvekből sem ártana néhányat elolvasni. De én egyre inkább úgy érzem, hogy te valamiféle dacos makacssággal éppen ezt nem akarod!

– Lehet, hogy erre ráhibáztál, Kinga – mondtam eltűnődve –, mivel valóban ezt a fizikális hasonlóságot nehéz elfogadnom. Éppen ezért kihasználni sem akarom, berzenkedek ellene. Nem szeretnék egy híres költő alteregójaként lengeni-tengeni a világban. Főleg színészként nem. Csak gondolj bele, mi lesz, ha egyszer majd úgy emlegetnek, hogy volt egy színész, aki hasonlított Ady Endréhez.

– Nahát, ez mindennek a teteje – nevetett Kinga –, még a pályára sem kerültél és máris múlt időben beszélsz magadról? Ne szaladj már ennyire előre!

Nem vitatkoztam tovább, mert egy Ady-hívővel úgysem lehetett. Kinga pedig engem is azzá akart tenni, mint valami fanatikus szekta tagja a kívülállót. Elbizonytalanodtam vele kapcsolatban. Ő volt az első lány, akiről úgy éreztem, mintha jobban szeretné Adyt mint engem. Neki ehhez én csak eszköznek kellettem, aki rá emlékeztette.

Néha felmentünk együtt az avasi temetőbe, mely egy dombon terült el. Próbált rávenni, hogy az ő kedvéért tanuljam meg Adytól a Halál rokona című verset, és szavaljam el ott. Kedvesen kérlelt, de én ellenálltam ennek a csábításnak, mint Odysseus a szirének énekének.

– Pedig milyen jól hatna itt – mutatott körbe –, nézd csak, az ott a Latabárok sírboltja. Ők is hallhatnák.

– Mondd el te, Kinga, szerintem úgyis tudod.

– Persze hogy tudom, és még több Ady vers is a fejemben van. Szégyellhetnéd magad!

Aztán már mondta is. Hosszú haját olykor kirázva a homlokából, mély sötét barna szemét egy sírkeresztre függesztve: „Én a Halál rokona vagyok / Szeretem a tűnő szerelmet / Szeretem megcsókolni azt / Aki elmegy, ...”

Amikor befejezte, részemről egy Petőfi verssel viszonoztam. Ami ugyan nem illett a temető hangulatához, de az élethez annál inkább.

[[paginate]]

Pedig akkor még nem sejthettük, hogy ez a két fogalom, az élet és a halál, milyen közel kerül egymáshoz. 1956 augusztusában jártunk már, de semmi jelét nem tapasztalhattuk annak, Miskolcon legalábbis, hogy olyan sorsfordító esemény következhet be, ami egyszer történelemmé válik.

Csend volt inkább, a diktatúrában már megszokott csend, amiben a hangos szó is lázadásnak tetszik. A kiáltásról már nem is beszélve. Éltük a mindennapjainkat a Szinva folyó gyárak szennyétől, piszkától fekete vizű partján, és csak szűk körben próbáltunk kissé nyitottabbá válni. Olyanok között, akikről tudtuk, hogy nem adják tovább a szót. Lehet, hogy ebben is tévedtünk? Nincs kizárva, de hát akkor sem lehetett mindig bezárt szájjal létezni.

Nekem szerencsém volt, mert a figuráns társaim között otthon éreztem magam. Elegendőnek bizonyult csak egymásra néznünk és a véleményünk egyértelműen tükröződött a tekintetünkből.

Leginkább akkor, ha a művezető Zord elvtárs – a tábornok úr nevezte el így – bejött a barakkba, és leült közénk. Sosem köszönt, ha bejött, és akkor sem, ha kiment. Kis ideig megült ott, nem szólalt meg, komor tekintettel a padlót nézte. Néha felemelte a fejét és figyelt. Aztán ismét magunkra hagyott minket.

– Egyszer már meg kéne tudni a nevét is – mondta a főszolgabíró.

– Nem mondaná meg – legyintett a tábori lelkész –, nekünk biztosan nem. Majd éppen a magunkfajta osztályellenségnek árulná el, hogy hívják. Ne is reménykedjetek! Nekem nagyon is megfelel a Zord elvtárs. Tekintsük úgy, hogy ez is jellemzi a rendszert, amiben élnünk muszáj.

– Akkor Vörös elvtársként kéne emlegetnünk – mondta a jezsuita szerzetes –, az jobban illene hozzá.

– Abból temérdek van – mondta a tábori lelkész –, Zord elvtársként inkább egyedibb. Maradjon csak annak!

Nevettünk ezen, és mintha megérezte volna a „beszédtéma” is, hogy róla van szó, hirtelen besompolygott. Megállt az ajtóban, most nem ült le, hanem váratlanul megszólalt.

– Azt hiszik, nem tudom, méltóságos urak, hogy maguk rühellenek engem? Nagyon is tudom, de én is gyűlölöm ám magukat. Tudják-e, miért? Mert maguknak lófing a szocializmus építése, amíg mi, kommunisták éjjel-nappal melózunk ezen. Mert nekünk ebben gyönyörűségünk telik és még szerencse, hogy maguk nem tehetnek ez ellen semmit. Ha beledöglenek is, mi csak azért is felépítjük! Maguk meg csak a nyakukat meresztve bámulhatják, milyen nagyra és magasra sikeredett! Hogy a fene essen magukba, ahányan vannak!

Megrázta az öklét mindnyájunkat fenyegetve, aztán kiszaladt a barakból, mintha sürgősen várnák a szocializmus építésénél.

– Na, ezt megkaptuk – véleményezte a tábornok –, nagyon odamondott nekünk. Mert abban igaza van, hogy mi most sem építjük a szocializmust, mert odakint zuhog az eső. Mi meg csak itt ülünk bent és nem csinálunk semmit.

– Ez is azt mutatja, tábornok uram – mondta a főszolgabíró –, hogy ránk nincs is szükség, hiszen a szocializmus felépül magától is. Engedjük csak, hogy kedve teljen benne Zord elvtársnak!

Ilyen és ehhez hasonló beszélgetések zajlottak közöttünk, nem úgy, mint a dolgozók gimnáziumában. Oda még KISZ titkár is járt, akinek olyan volt a füle, mintha önjáró lenne, és még a suttogást is meghallotta. De egyébként sem volt időnk beszélgetni tanórák között. Amikor meg véget ért a tanítás, már rohantunk is szerte szét. Kivéve a nyugalmazott postai levélkézbesítőt, aki rendszerint várt még egy darabig, hátha lesz még egy következő óra is. A takarítónő világosította fel, hogy a tanítás befejeződött. Nem csodálkoztam volna, ha még az augusztusi nyári szünetben is olykor bemegy kicsit elidőzni ott.

[[paginate]]

Akkoriban már Kingával is ritkábban találkoztunk. Mintha valamit titkolt volna előttem. Jól sejtettem, mert végül is nem bírta magában tartani és az is kiderült, hogy mit. Az egyik cukrászdában, ahová beültünk gesztenyepürére és kávéra.

– Miklóskám – kezdte el inkább a plafon felé, mint rám nézve –, valamit el kell neked mondanom. Te akkor érkeztél az életembe, amikor nem sokkal előbb szakítottam Jánossal, a vőlegényjelöltemmel. Ő tanársegéd a miskolci egyetemen. Nem tűnt ez végleges szétválásnak, de ahogy téged megláttalak, már éreztem, hogy vele befejeztem. Hiába telefonálgatott János, akkor már úgy hittem, hozzád tartozom. De a szüleim nagyon felháborodtak azon, hogy én egy figuránssal járok, aki ugyan színésznek készül, de ki tudhatja, lesz-e abból is valami. Állandóan ezzel zaklattak, úgyhogy már kezdtem idegileg kikészülni.

– Eddig ezt miért nem mondtad el? Miért tartottad ezt magadban?

– Nem akartalak elveszíteni – tologatta a kávés csészéjét Kinga –, mert most is szeretlek, ne hidd, hogy nem. Ez bennem nem változott első találkozásunk óta.

– Te nem engem szeretsz Kinga – ráztam a fejem –, inkább Adyba vagy szerelmes. Erre én már előbb is rájöttem.

– Ne mondj ilyet – mondta majdnem sírva Kinga –, ő már régóta halott, csak a műveiben él, de te valóság vagy! Butaság rivalizálnod vele!

– Akkor meg végképp nem értem – néztem rá –, ha még mindig szeretsz, miért nem teheted ezt továbbra is?

Kinga várt a válasszal, hallgatott, majd úgy szólalt meg, hogy kerülte a tekintetem.

– Gyáva vagyok, Miklóskám, csapdába kerültem és nem tudok abból menekülni. Ahhoz a szüleimmel kéne szembe fordulnom, arra meg képtelen vagyok. Mindent elkövettek értem, egyetlen lányukért, hogy nekem jobb sorsom legyen. A szerelemnél nincs csodálatosabb, tudom, de a realitással nem jár közös ösvényen...

– Ne folytasd – szóltam közbe –, mert igazad van és a szüleidnek is. Megértelek, mert a szerelem végül is nem egzisztencia. Abból nem lehet megélni. Egyelőre én meg csak egy figuráns vagyok, pontosabban egy felmérő segédmunkás, semmi több. Hosszú utat kell még megtennem, hogy olyan emberek, mint a szüleid is szívesen lássanak a lányuk mellett. Mi mást is tehetnénk hát Kingám, minthogy elbúcsúzzunk egymástól. És stílszerűen Adyval.

– Jól értettem? Az ő versét akarod nekem elmondani?

– Miért? Nem te ajándékoztál meg Ady-kötettel? Akkor azon se csodálkozz, hogy készültem is erre, mert valami ilyen beszélgetésre számítottam és nem csalódtam a megérzésemben. Hallgasd hát egyik verséből ezt a részletet. „Tudom, hogy hű hozzám / Jó magad se lettél / Álmodozó szívvel / Minek is szerettél? / Az álmoknak vége / Nem adnak pénzt érte. / ... A nagy szerelemből / Nem maradt meg semmi / Álmaim olyan jól / El tudom temetni / Nem emlékszem másra: / Csak a búcsúzásra”. Isten áldjon, Kinga!

Felálltam, a pincérnőhöz mentem, fizettem, és kimentem a cukrászdából.

[[paginate]]

Azon a napon, október 23-án megérkezett a forradalom. Olyan váratlanul jött mint alig felhős égből az égiháború. Most is szívet dobogtató felidéznem azt az egyszer volt magyar „októberi tavaszt”, holott évek múltával a Figuránsok című regényemben már emléket állítottam neki. De akkor a forradalmunk leverésével ért véget a mű, most azonban az utána következőkről is szólok majd ebben az énregényben.

Hanem előbb még arról az eufórikus állapotról írok, amit akkoriban éreztem. Amikor szinte el sem akartam hinni, hogy leverhetik a vörös csillagot és az emberek ölelgetik egymást az utcán, szabadon, önfeledten, akárha dohos, penészes börtönből szabadultak volna. Akkor ez a valóságban is megtörtént, az ártatlanul elítéltek előtt megnyíltak a cellaajtók a népfelkelők jóvoltából. De megértük azt is – ha csupán pár órára is –, hogy a ruszkik kitakarodtak az országból. Visszajöttek persze, de mégis, ha csak annyi időre is, szabadok lehettünk. És megfordulhatott a fejünkben, hogy úgy bukik meg a kommunizmus, mint annak lidérces elődje, a tanácsköztársaság.

Állandóan az utcákat jártam, minden eseményre „vadászva”, és akkor sokakhoz hasonlóan nem Adyval, de Petőfivel rokonítottam magamat. Ingáztam Miskolc és Tiszalúc között az otthoni történésekre is kíváncsian. Fel is kért a lúci forradalmi ifjúság vezetője, hogy a 25-én délutánra szervezett tüntetésen én szavaljam el a Szózatot és a Nemzeti Dalt. Megígértem nekik, hogy erre hazautazom, mert aznap délelőtt még jelen akartam lenni a miskolci nagy forradalmi demonstráción. Előző este Lúcon csak úgy belső hevületből írtam egy verset. Azelőtt még sose írtam, de akkor úgy éreztem, szétrobbanok, ha ezt nem írom meg. Szívemből írtam, mindenkinek írtam, aki igaz magyar és gyűlöli a kommunizmust. Másnap már azzal a verssel a zsebemben jelentem meg Miskolcon a Petőfi téren, ahol a nagy tömeg összegyűlt.

Egy általános iskolai tanár ismerősömmel találkoztam, Farkas Gyulával, aki egyik kollégájával együtt szintúgy a tüntetésre igyekezett. Kihasználva a lehetőséget felolvastam nekik frissen írott versemet.

– Hűha! – adta tudtomra ilyenképpen elismerését Gyula és a másik tanár is bólogatott hozzá. – Komolyan állítom, hogy írhatta volna ezt Petőfi is!

Közben elkezdődött a tüntetés, egy férfi nagy kokárdával a szíve fölött rövid beszédet mondott, majd Nagy Attila, a színház művésze elszavalta a Nemzeti Dalt. Aztán a kokárdás ember bemondta, hogy induljanak el a Nehézipari Műszaki Egyetemre, mert ott folytatódik a nagygyűlés.

– Hallottátok! Nem a Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetemre, ahogy még mindig nevezik, mert azt a kopasz szörnyet örökre elfelejtjük!

– Fúj!  -Fúj! - Fúj! – üvöltötte a tömeg. – Forró vizet a kopaszra, akárhol is lapul a dög!

A tömeg megindult és ekkor Farkas Gyuszi oldalba bökött.

– Miklóskám, fogadjunk, hogy nem mered felolvasni a versedet!

– Elvesztenéd a fogadást, Gyula, mert miért ne adnám elő ekkora közönségnek?

Odaszaladtam a Petőfi szobor talapzatához, felálltam rá és a verses papírral a kezemben integetni kezdtem:

– Emberek! Magyarok! Egy versemet szeretném felolvasni, erre az alkalomra írtam!

Saccra vagy háromszázan visszafordultak a tömegből, hogy közöttük mennyi ávós, azt nehéz lett volna akkor eltalálni.

– Halljuk! Halljuk! Olvasd fel! Olvasd!

[[paginate]]

Eleget téve óhajuknak, jó hangosan, hogy a hátrább lévők is hallják, felolvastam a versemet.

Hatalmas üdvrivalgás, taps, véleménynyilvánítások, egy-egy elkiáltott mondatban: „Magyar vagy öcsém, áldjon meg az Isten!”, „Na, ha ezt hallották volna a mocskos kommunisták!”, „Nyugodj meg, hallották, mert itt bujkálnak ők is!” „Akkor kapjuk el őket! Könnyű lesz, vörös még a kabátbélésük is!”

Aztán indultak a lemaradottak, én is mentem volna, hogy megkeressem a két tanárt, de ekkor hirtelen Kinga termett előttem.

– Köszönöm a verset, arról nem is beszéltél, hogy titokban költő is vagy. Nagy élmény volt, mert mintha csak Adyt láttam volna a versét felolvasni! Nem Petőfit, érted, Adyt! Isten veled, Miklóskám!

Kétoldalt megcsókolt, majd szaladt vissza a tömegbe. Még annyit láttam, hogy egy bajuszos, szemüveges férfihez csatlakozik, belekarolt, aztán eltűntek az emberek sűrűjében.

A két tanárt is már csak messziről láttam. Kezükkel a győzelem Vé jelét mutatták felém, majd elvegyültek ők is a felvonulók között. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy Farkas Gyuszi titokban lefotózott a Petőfi szobornál, és vitte magával azt a felvételt a fényképezőgépében. Évtizedekig őrizte más képekkel együtt, amiket a forradalom alatt készített, és amikor már lehetett, egy kiállítást készített azokból Miskolcon. Időközben ugyanis a tanárság mellett amatőr fotós is lett. Azon az ’56-ot idéző kiállításán látta meg a rólam készült képet egy lúci asszony és erről értesített engem. Felvettem a kapcsolatot Gyuszival, és így került hozzám az a fotó, emlékeztetve hajdani forradalmár önmagamra.

 

[[paginate]]

A lúci tüntetés egyébként jól sikerült, a község lakosságának legalább a fele részt vett azon. Beszédek is elhangzottak, elszavaltam a két verset, és aztán a harang is mintha ünnepélyesebben kondult volna, hogy istentiszteletre hívjon minket a református templomba. Felekezetekre való tekintet nélkül reformátusokat, római katolikusokat, de olyanokat is, akik azelőtt messze elkerülték az Isten házát. „Az Úrnak irgalmát, örökké éneklem...” – indult az egyik legszebb zsoltár orgonakísérettel és folytatódott is, lelkesen, szívből énekelve. Utána apám ment fel a szószékre, és prédikációjának alapigéjéül Józsué könyvéből ezt a részletet választotta: „Kiálta azért a nép mihelyt kürtölének, a kürtökkel: Lőn ugyanis, amint meghallá a nép a kürtnek szavát, kiálta a nép nagy kiáltással és a kőfal leszakada magától és felment a nép a városba, ki-ki az előtte való helyen és bevevék a várost.”

Jerikót bevették ugyan a bibliai történetben, de nekünk nem sikerült bevenni Budapestet, de magát az országot sem. Egyedül maradtunk, mint már annyiszor, akik tele voltunk hittel és reménységgel a szinte sóhajtásnyi forradalom időszakában. A szocializmus építése – hogy Zord elvtársat idézzem – zavartalanul folytatódott a kommunista pallérok irányításával a szovjetek vigyázó szemétől bátorítva. Előbb azonban a terror és a bosszú következett. Legszívesebben kiirtottak volna minden ellenük fordult magyart a gyűlölettől megrészegült látszatgyőztesek. Annyi akasztás, börtönbe csukás előtte még sohasem volt ebben az országban. Amit az is egyedülállóvá tett, hogy itt a magyar a magyart ölte. Sokszorosan meghaladva még az osztrák Haynaut is. Akkoriban csak az Istenhez fordulhattunk, húszéves önmagam is feltette neki a kérdést: Hogy történhetett ez meg, Uram? Mit követtünk el, hogy a Sátán fogságába kerülhetett ez a nemzet? Ments ki minket, Istenem, hiszen mi is választott néped vagyunk, amit évszázadok óta már bebizonyítottál temérdek hányattatásunk alatt! Segíts megmaradnunk továbbra is!

Joggal fohászkodtam Istenhez, mert veszély fenyegetett engem is. A szüleim is tudták ezt, mert hiába égette el apám azt a versemet – máig sajnálom –, attól még hallották olyanok is, akik a retorzióban voltak érdekeltek. Apám ezért azt tanácsolta, hogy kerüljem el Miskolcot, és otthon húzzam meg magam. Adjam be a felmondásomat a Betonútépítőknél és ne látogassam a dolgozók iskoláját sem, ahol még a forradalom előtt elkezdtem a negyedik gimnáziumot.

– Tudom, fiam, hogy sokszor zaklattalak az érettségi megszerzésével, de ez most már inkább halasztódjon, semhogy neked valami bajod essen. Ha kezükbe kerülnél ezeknek a vörös bitangoknak, a bosszújukat nem kerülhetnéd el. Különösen, ha kiderülne a miskolci fellépésed, hozzácsapva a szavalásodat az itthoni tüntetésen, jó, ha börtönnel megúsznád. A szörnyűbb megtorlásra gondolni se merek. Mert ezektől minden kitelik!

Elintéztük hát, hogy hátat fordítsak Miskolcnak, meghúzódva otthon, hanem valamire nem számítottunk, hogy a diadalittas bosszúállók Tiszalúcon is kezdték benyújtani a számlát. Elvitték Angyal László tanító urat, a helyi munkástanács elnökét, majd következtek azok a fiatalok is, akik szervezték, irányították az októberi történéseket. Elvitték még a katolikus plébánost is, aki pedig a sekrestyében bújtatta el a párttitkárt a népharag elől.

Nem ért hát váratlanul Angyal tanító úr üzenete a fogdából – nem tudni, milyen titkos ügyeskedés következtében egy lúci fiatalember által –, hogy vigyázzak, mert értem is jönni fognak!

A kurátor akkor éppen nálunk tartózkodott, valami egyházi ügyet tárgyaltak apámmal, így ő is hallotta a hírt. Azonnal felajánlotta, hogy ő majd elbújtat engem a padlásukon, ahol biztonságban lennék.

– Kurátor úr – mondta apám –, köszönöm, hogy így gondolkodik. De hát meddig lehetne rejtegetni a fiamat? Örökké nem, az egyszer biztos. Előbb-utóbb megtalálnák. De kérdezzük meg, ő hogy látja.

Kiszólt értem és amikor bementem, elmondta, miről lenne szó. Rögtön nemet mondtam a bujkálásra, gyávaságnak tartva, hiszen nem tettem semmi olyat, amit ne vállalhatnék.

Anyám jött be az irodába. Tudott már mindent, de rajta nem látszott aggódás vagy félelem. Apám neki is elmondta a kurátor úr javaslatát, de ő csak a fejét ingatta erre.

– Hát milyen a mi hitünk? Gyenge és erőtlen, mint a nádszál? Nem! Nekünk erős hitünk van és nagy bizodalmunk Istenben. Hiszem, hogy a fiamnak nem lesz semmi bántódása. De ezért imádkoznunk kell. Együtt, mindannyiunknak. Gyertek velem!

A parókia egyik szobájában már összegyűlt az imaközösség, lehettek vagy húszan. Aznap éppen szerda volt és hetente ezen a napon szoktak együtt lenni anyám vezetésével. Amikor bementünk közéjük mi is, anyám elmondta, hogy veszélyben vagyok, ezért imádkoznunk kell, ameddig csak tudunk. Lehet éjfélig vagy tovább, és nem hagyhatjuk abba akkor sem, ha a dzsip értem jönne és elvinne.

És az a közösség imádkozott, velük mi is. Csaknem hajnalig. Miként valamikor az őskeresztények, és az Úr meghallgatta kérésünket. Eltelt az az éjszaka, majd a másik, a harmadik, a negyedik, és nem jöttek értem. Ma már tudom, hogy nem is jöhettek, mert olyan falnak ütköztek volna, amit az Isten kerített körém, és amit embernek lehetetlen áttörnie.

[[paginate]]

Maradtam hát tovább a lúci „elzártságban” és készülődtem a főiskolai felvételi vizsgára. Amiről apámnak is beszámoltam, aki meglehetősen értetlenül fogadta ezt

– Érettségi nélkül akarsz oda jelentkezni?

– Megtudtam, hogy a művészeti főiskolákon eltekintenek az érettségitől, ha a jelentkezőben kimagasló tehetséget látnak.

– Na, még ez is – tárta szét a kezét apám –, és te úgy gondolod, hogy az vagy? De még ha így is lenne, hogy fittyet hánynak az érettségire, te rossz káder is vagy. Egy pap fiának szinte lehetetlen oda bejutni. De nem bánom, ha ennyire akarod, próbáld meg és tanuld azokat a verseket, meg amiket kell. Azért azt ígérd meg, pihenésképpen az én kedvemért rajzolgatsz is olykor, hogy ki ne jöjj a gyakorlatból.

Megígértem apámnak, hiszen már figuránsként is azzal telt az időm, ha valamiért állt a munka, hogy rajzolgattam a kubikosokat, meg bárkit. Otthon meg valóban jól esett felkészülés közben portrékat csinálni parasztemberekről, asszonyokról szénceruzával és ezeket kötelességtudóan megmutattam apámnak.

– Fiam, nagyon jók – dicsérte elismerően –, Hegedűs néni mintha csak élne ezen a rajzlapon, de remekül eltaláltad a kurátor urat is. Miért forszírozod azt a színészetet, amikor ilyen talentummal bírsz? Jól van, nem vitatkozom, legyen ez a te dolgod és készülj csak tovább arra a felvételire.

Nem kellett bíztatnia, mert szorgosan készülődtem magamra hagyatkozva. Ki más is segíthetett volna a versek, monológok kiválasztásában, hogy melyeket érdemes megtanulnom? Akkor olvasgattam először elmélyültebben Ady-verseket is. Csak arra emlékszem, hogy egyikük-másikuk kezdett hatással lenni rám. Akadt, amelyiknél gondolati, érzelmi rokonságot is felfedezni véltem. De erről azt is hihettem akkor, hogy a fizikális hasonlóság miatt egyszerűen beképzeltem ezt. Visszarettentem ettől már akkor is. Hiszen mikor higgye az ember, ha nem húszévesen, hogy más, mint a többi. Lehet ezért is történhetett, hogy bár több verse is késztetett előadásra, a felvételi vizsgára szántak közé nem választottam be egyet sem. Ragaszkodtam elhatározásomhoz, amit régebben Kingának is mondtam, hogy azért sem „profitálok” az Adys hasonlóságomból!

Aztán eljött az első felvételi vizsga, hol másutt, mint Miskolcon. Akkor ugyanis az első megmérettetése a jelentkezőknek a lakóhelyükhöz legközelebbi színházban történt. Tehát számomra a Dérynében. A következő kettő – három vizsgán kellett sikeresen átmenni – már Pesten lesz a Színművészeti Főiskolán.

Tiszalúci „remeteségemből” kimozdulva egy május közepi napon 1957-ben megjelentem hát a Déryné Színházban. Összegyűltünk ott talán negyvenen jelentkezők és elkezdődött a felvételi vizsga. A rendezőkből, színészekből álló zsűri a nézőtéren foglalt helyet, minket pedig a színházi titkár név szerinti sorendben szólított színpadra.

Elég sokára került így rám a sor, de arra jól emlékszem, hogy Petőfi: Arany Lacinak című játékosan könnyed, vidám versét mondtam el, arra számítva, hogy ezt csak úgy „bemelegítésként”, mert utána majd biztosan kérnek valami fajsúlyosabb költeményt, esetleg monológot. De nem kellett nekik más! Megköszönték a produkciómat és már mehettem is le a színpadról.

A nézőtéri folyosón ballagtam a kijáratig, útközben elkapott Horváth Gyuszi, a színház egyik színésze.

– Remekeltél a Petőfi verssel! – mondta lelkesen – Te biztosan tovább jutsz!

– Ne viccelj már – legyintettem lehangoltan –, semmi mást nem kértek. Pedig készültem egy fene nehéz drámai monológgal is.

– Beérték Petőfivel – nevetett Gyuszi –, mert ne feledd, ha valaki valamelyest konyít ehhez a szakmához, ebből is megállapíthatta, hogy tehetséges vagy!

[[paginate]]

Amikor lezajlottak a meghallgatások, az eredményhirdetésre legalább két órát kellett várni. Akkor ismerkedtem meg egy szintúgy felvételiző lánnyal. Csinos, rövid szőke hajú, nem amolyan ölbebújós, elomló típus, határozott, erős egyéniséget sejtetett. Kiderült ez abból is, amikor bemutatkozáskor megszorította a kezemet.

– Nagy Sarolta vagyok, de mindenki csak Sacinak hív.

Megmondtam én is a nevem, mire mosolyogva rákérdezett, hogy becéznek-e engem is valahogy.

– Otthon nem – válaszoltam –, a szüleimnek csak fiam, Miklós, olykor Miklóskám vagyok. A barátaimnak viszont többnyire Micu.

– Ez jól hangzik – mondta Saci –, eltér az átlagostól, bizalmat keltő. Nevezhetlek így én is?

– Ha akarsz, természetesen.

Aztán elmondta, hogy tanítónő Miskolchoz közel egy faluban és valójában csak kíváncsiságból jelentkezett a Színművészetire. Akarta tudni, milyen is lesz a felvételi, izgulni fog-e a színpadon és különben is szereti a verseket.

– Neked, Micu, elárulhatom – nézett rám nyílt tekintettel –, hogy én is szoktam verseket írni, de csak úgy magamnak. Nem mutatom meg senkinek.

– Ki a kedvenc költőd Saci? – kérdeztem meg puhatolódzó kíváncsisággal.

– Egyértelműen József Attila, de azért szeretem Babitsot, Kosztolányit, Juhász Gyulát és persze Adyt is. De hát sorolhatnám tovább.

Amikor megemlítette Adyt, rám sem nézett és ettől kicsit felvillanyozódtam. Úgy éreztem, mintha váratlanul „kimenőt” kaptam volna a költő alteregójaként. Rövidet, de legalább egy kissé fellélegezhettem.

Végre bemehettünk az „ítélethirdetésre”. Horváth Gyuszinak igaza volt, tovább jutottam a következő fordulóba, még öt másik felvételizővel együtt. Saci nem volt köztük.

– Előre tudtam – közölte, amikor mentünk ki a színházból –, mert én sem juttattam volna tovább magamat. Sajnos, nagyon gyengécskén adtam elő a Kései siratót József Attilától. Alig ismertem a saját hangomra, mintha valaki idegen szólt volna belőlem. Annak azonban örülök, hogy te bekerültél a második fordulóba, szerintem felvesznek majd a színművészetire is. Hidd el, én ezt megérzem, mert elég a szemedbe nézni, hogy meglássam benne a jövő nagy színészét.

– Elkápráztatsz – ingattam a fejem –, hogy köszönjem meg neked ezt az előlegezett bizalmat? Tudod, mit? Meghívlak moziba, persze csak akkor, ha nem lenne terhedre a társaságom.

– Ide hallgass – állt meg hirtelen –, észre vehetted volna már azzal a nagy szemeddel, ha jobban rám figyelsz, hogy tetszel nekem. Nem szoktam kertelni, egyenesen kimondom. De most haza kell mennem, hanem holnapután bejövök Miskolcra csekélyke hivatali ügyet elintézni és akkor összejöhetünk. Gyere, kísérj el a buszmegállóba, azalatt megbeszéljük, mikor és hol randevúzzunk.

Megbeszéltük, és amikor a buszmegállóba értünk, már bent állt a busz, mely Sacit a falujába viszi. Mielőtt felszállt rá, hirtelen átölelt és megcsókolt. Akkor úgy éreztem, hogy megtaláltam benne azt a lányt, aki Kinga helyébe léphet.

Két nap múltán a megbeszélt időben és helyen találkoztunk. Ugyanúgy csókkal üdvözölt és olyan érzésem támadt, mintha már régóta ismernénk egymást s előreláthatóan nagyon sokáig tart majd ez a kapcsolat. Sajnos nem így történt, de Saci máig megmaradt az emlékezetemben.

Ahogy megterveztük, moziba mentünk. Az elsőszámú közellenség című filmet néztük meg Fernandellel a főszerepben. Tetszett, jókat nevettünk rajta. Amikor kijöttünk a moziból, fejemen nagy szélű galambszürke kalappal, amivel egy amerikás csomagból ajándékozott meg apám egyik ismerőse. „Te úgyis színésznek készülsz – mondta –, hozzád ez jobban illik.”

– És most hová? – kérdezte Saci. – Remélem, nem akarsz még egy filmet megnézni a másik moziban is?

– Annyira nem vagyok mozirajongó – nevettem –, különösen, ha módomban áll egy szép lányt rajongva nézni!

– Köszönöm a bókot – mosolygott Saci –, most már csak azt mondd meg, hol akarsz tovább rajongani értem?

– Mindenütt, de talán leginkább Tapolcán. Oda buszozzunk ki. Jó az idő, szép ott a táj, felmászhatunk kicsit a domboldalon az erdőbe, keresni egy kies tisztást.

– Benne vagyok – egyezett bele Saci –, akkor mehetünk is!

[[paginate]]

Elindultunk, de alig tettünk meg tíz lépést, egy kiáltás hangzott fel mögöttünk, orvul bele a hátunkba.

– Hé! Te nagykalapos, állj meg csak!

Megtorpantam erre a hangra és hátra fordultam. Velem együtt Saci is. Kopott katonazubbonyos alacsony férfi tülekedett felénk, könyökével utat lökdösve a moziból még mindig érkezők között. Szétvetett lábbal cövekelt le előttünk. Csizmanadrágot viselt bakancsba gyűrve, haja, mint a gondozatlan gyep a homlokába nőve, szeme, mint két fénytelen szürke kavics.

– Megismertelek! Nem menekülsz, te rohadék! – meredt rám gyűlölettel, Saciról tudomást sem véve.

– Mit akar tőlem? Magát én még sohasem láttam.

– Elég, ha én láttalak, te mocsok, amikor azt az ocsmány verset olvastad fel a Petőfi szobornál. Szidtad benne a pártot, meg a szovjet elvtársakat. Ott voltam én is, jól megjegyeztem a pofádat!

– Összetéveszt valakivel, én semmilyen verset nem olvastam fel a Petőfi szobornál.

Ekkor már ott termett egy másik férfi is. Olyan észrevétlenül sompolygott oda, ahogyan csak a gazdátlan kutyák szoktak az emberhez. Magas volt, hajlott hátú, lábközépig érő bőrkabátban. Ijesztővé az egyik szemét elfedő, ovális fekete bőrdarab tette.

– Felismered? – kérdezte a csizmanadrágos.

– Naná, hogy felismerem – mondta a bőrkabátos. Ép szeme is inkább üvegszemnek tűnt, ahogy rám nézett.

– Velünk jössz! – markolta meg a karom a csizmanadrágos.

– Hagyjon! – rántottam ki magam és hátrább léptem. A csizmanadrágos utánam kapott, de markoló keze Saci kézitáskájába ütközött, aki, mint egy pajzsot tartotta maga előtt, ahogy hirtelen közénk állt.

– Kik maguk?! Mi bajuk velünk? Honnan jöttek? A pokolból? Emberek, segítség! – kiáltotta torkaszakadtából, de igyekezete haszontalannak bizonyult. A járókelők úgy siettek tovább, mintha attól tartanának, hogy akna robban a közelükben.

– Ne pofázz, te aljas szuka, mert téged is elviszünk! – ordította a csizmanadrágos és odébb taszította Sacit. Ha nem kapom el hátulról, biztos, hogy hanyatt esik.

– Menekülj! – súgta közben. – Fuss, ahogy a lábad bírja! Velem ne törődj!

Tétováztam. Nem akartam gyávának mutatkozni, még ha ő is kért erre. Ekkor azonban ismét a csizmanadrágos, meg közém állt kezét széttárva, mint egy akadály, és most már szinte követelte teljes hangerőből:

– Nem érted?! Ezek nem emberek! Az állattól is lejjebb vannak! Fuss, rohanj, menekülj!

Futni kezdtem. A két „számonkérőt” ez váratlanul érhette, mert nem indultak rögtön utánam. Lehet, az is megfordult a fejükben, hogy a lányt is meg kéne rendszabályozni, aki így szembe szállt velük. De hezitálásuk csak néhány másodpercig tartott, mert aztán annál nagyobb iramban kezdtek vágtázni ők is. Az előnyöm elég jelentős volt. A csizmanadrágos látta ezt és ordítozni kezdett.

– Fogják meg! Tolvaj! Tolvaj!

Cikázva kerülgettem a járókelőket és csaknem feldöntöttem egy rendőrt, aki karját kitárva állta el az utamat. Testes, nagydarab ember volt, joviálisan kerekképű, pocakos. Lihegve álltam meg előtte.

– Hová ez a nagy sietség? –engedte le a karját – Minek szaladunk úgy? Na, mutassuk csak a személyi igazolványunkat!

Odaadtam. Abban a pillanatban érkeztek meg az üldözőim is.

– Ne itt, rendőr elvtárs! – mondta fújtatva a csizmanadrágos. – Ez egy nagyon veszélyes elem. Résen kell lenni! Vigyük be egy kapualjba!

Nem várt választ a rendőrtől. A félszeművel együtt két oldalról megragadtak és vonszoltak magukkal a színház melletti kis utcába és ott egy bérház kapujába tuszkoltak be. A falhoz nyomtak, és a csizmanadrágos teljes erejéből gyomorszájon vágott. Összegörnyedtem az ütéstől és akkor kaptam a másikat az államra. A csizmanadrágos harmadszor is emelte az öklét, de az odaérkező rendőr elkapta a karját.

– Hé! Álljon már meg! Miért üti?

– Mert ez egy piszkos tróger, rendőr elvtárs! Egy büdös ellenforradalmár! – hirtelen hozzám hajolt, úgy acsarogta. –Megöltétek Pesten a bátyámat, te gyilkos, csak azért, mert a rendszert védte. Húszat ölök meg helyette a magadfajtából, de először téged!

[[paginate]]

– Elég már! Fejezze be! – szólt rá a rendőr és kinyitotta az igazolványomat. – Hogy hívják?

Megmondtam.

– Anyja neve?

Azt is megmondtam. Következett volna, hogy hol lakom, hol dolgozom, de akkor a rendőr lassan rám nézett, aztán a másik kettőre, és nem kérdezte meg. Újra az igazolványomba mélyedt és csak lapozgatta tovább.

Amíg a rendőr az igazolvánnyal bíbelődött, a csizmanadrágos felemelte az oldalán lógó gumibotot, meghajlította az arcom előtt.

– Tudod, mi ez? Kádár-kolbász! Akarsz belőle? Nesze!

A gumibot élesen vágódott arcomba. Még egyszer „rugózni” akart vele, de a rendőr kikapta a kezéből, leengedte az oldalához.

– Mit önkényeskedik? Maradjon már veszteg, a mindenségit neki!

– Miért? Talán maga is ezekkel tart?

A rendőr nem felelt. Visszaadta az igazolványomat.

– Köszönöm. Elmehet.

– Azt már nem! – A csizmanadrágos a kapubejárathoz ugrott, elállta. – Hagyná futni? Bevisszük, rendőr elvtárs! Ott majd kiszedjük belőle, mit csinált az ellenforradalom alatt.

– Nem! – A rendőr előbbre lépett, nagy keze a csizmanadrágos vállára nehezedett. – Ne akadékoskodjon! Ok nélkül nem vihetjük be.

– Ok nélkül?! Értse már meg, hogy ez egy ellenség! Hallottam pofázni a nyikhajt a Petőfi szobornál. Szidta a pártot, Rákosi elvtársat.

– Kit? Kiről beszél itt maga?!

– Na jó, jó – kapott észbe a csizmanadrágos –, de akkor is, hogy jön ez ahhoz. Tegnap még Rákosi elvtársat ócsárolta, ma meg Kádár elvtársat. Az ilyeneknek egyik se jó. Ezek leverték a vörös csillagot, elégették a vörös zászlót, felrobbantották a szovjet testvérek tankjait...

– Menjen... – szólt rám a rendőr és sürgetőleg intett a szemeivel is.

– Te aljas! – lökött oldalba a csizmanadrágos. – Ha újra találkozunk, nem úszod meg ilyen könnyen. Kicsinállak! Érted? Tőlem nem szabadulhatsz! – a rendőrre nézett, majd a fülemhez hajolt, úgy sziszegte. – Nem akad még egyszer ilyen vajszívű bunkó, aki a pártodat fogja.

Kiléptem a kapualjból. Mint a szökésben lévő rab, aki még mindig nem hiszi el, hogy megmenekült. A mellékutcákon előbb futólépésben, majd futva igyekeztem az állomás felé. Sacira gondoltam, aki megvédeni próbált, mintha a várat védő egri nők bátorsága költözött volna belé. Ekkor elszégyelltem magam és hirtelen megálltam. Mitől is félek én, amikor az Isten már másodszor mentett meg, ezúttal egy rendőr képében küldte segítségemre angyalát. Tudnom kell, hogy nem hagy el ezután sem és Sacira is vigyázni fog. Ugye számíthatunk rád továbbra is, Uram? Felnéztem a biztonságot sugalló, magasan tündöklő szelíd kékségbe és ekkor megnyugodtam.

Tóth-Máthé Miklós

(Folytatjuk)