Az ír származású biológus több hónapos terepmunkáját elementáris erővel foglalja össze a BBC dokumentumfilmje, amelynek fókuszában mindvégig az ember felelősségvállalása és a törékeny élővilág kiszolgáltatottságának kettőssége áll. Liz Bonnin útját a csendes-óceáni Lord Howe- szigeten kezdi, ahol egy tengeri madarakat segítő önkéntes csapathoz csatlakozik. Munkájukban ő is aktívan részt vesz, így saját szemével látja, ahogyan az alig néhány hónapos tengeri madarak gyomrából 15-17 műanyag darabot (kupakok, törmelékek) mosnak ki. Jennifer Lavers tengerbiológus jóslata szerint ez a szám a jövőben elérheti a 30-40 darabot is, miközben a rajtuk megtelepedő vegyszerek tovább gyengítik a madarakat és hormonháztartásukban is visszafordíthatatlan problémákat okoznak.

^{Műanyag szigetek - http://wewantrefill.com/garbage-islands}

[[paginate]]

Mégis, miért eszik meg akkor a műanyagokat? – merül fel a kérdés. A válasz tanulságos: mert algák telepszenek meg rajtuk – mondhatnánk, körbenövi őket az élet – amik egyfajta jeladóként működnek, csábító illatot árasztva magukból. Így tulajdonképpen puszta jószándékból etetik a szülők műanyaggal fiókáikat. Ezen a vonalon haladva Liz Bonnin utolsó állomása az Északi- sarkkör, ahol a nagy, szemmel is jól látható műanyag kupacok helyett a részecskék mikrovilágában merülünk el. A Föld egyik legtávolabbi és leginkább érintetlennek vélt pontján a szemünk láttára igazolódik be: az ember végérvényesen otthagyja keze nyomát mindenütt. Nincs menekvés előle. Hogyan kerülnek mikro műanyag részecskék az Északi-sarkkörre? Egy-egy mosási ciklus alkalmával több, mint 700 000 mikroszálas rostot szabadítunk fel, amik az esővíz, a csatornák és folyók segítségével végül az óceánokban kötnek ki. Az apró, fluoreszkáló részecskéket pedig örömmel fogyasztják a planktonok – amik így már be is kerültek a táplálékláncba, aminek a végén mi, csúcsragadozók állunk.

^{http://internapcdn-net-shutterstock.com}

^{http://independent.co.uk/plastic-pollution}

[[paginate]]

Ahogyan a táplálékláncban is nagy utat járnak be a műanyagok, az ír kutató útja is hosszú és megrendítő Ausztrálitától az Északi-sarkkörig. Közben számos aktivistával, fiatal feltalálóval, önkéntesekkel és szakemberekkel találkozik, akik mind azon dolgoznak, hogy Földünk a jövőben is élhető maradjon. Az egymásnak gyakran ellentmondó képsorok – mint amilyen a műanyagokban fuldokló indonéz folyók, rajtuk a szemét-halászókkal és a legkülönfélébb technikai újításokkal dolgozó óceán tisztító szerkezetek – óhatatlanul vetik fel a kérdést: hol a határ teremtett világunk kizsákmányolásában? Ajándékba kapott Földünket miért nem becsüljük meg jó gazdaként? A világon továbbra is csupán a műanyagok tizenegy százalékát hasznosítják újra, a fókusz még mindig az újak gyártásán van. Pedig, ha így folytatjuk, becslések szerint 2050-re 500%-kal nő meg az évi műanyag termékek mennyisége, ez pedig azt jelenti, hogy több műanyag lesz vizeinkben, mint hal.

^{http://independent.co.uk/environment}

„Felelős vagy azért, amit az életedben teszel. Én nem akarok felelős lenni bálnák halálért, csodálatos teremtmények, amikben inkább gyönyörködnünk kellene” – fogalmazza meg a nagy titkot egyszerűen az egyik amerikai kereskedelmi halász, akit Liz Bonnin felkeres. A dokumentumfilm számos példát hoz arra is, hogyan lehet a hagyományos halászati módszereket kiváltani, hangsúlyozva, hogy az elszakíthatatlan vékony függőleges plasztik kötelek a legfőbb forrásai a különböző tengeri fajok, például a bálnák nagyfokú veszélyeztetettségének, amiket jelenleg is a kihalás fenyeget.

^{http://cleanmalaysia.com/wo-content-uploads-2016-02-turtle-in-plastic}

[[paginate]]

A furcsa kettősség végig uralja a filmet: egyszerre látjuk a mérhetetlen szemét-özönvizeket többek között Indonéziában, ugyanitt látjuk azonban azokat a példákat is, amiket egyszerű emberek egyszerű eszközökkel pusztán az elhatározásukból visznek véghez. Így azokat az indonéz közösségi vállalkozásokat, szemét újraválogató és felhasználó üzemeket, amik egy-egy apró láncszemet alkotnak a nagy egészben. A végeredmény pedig alacsonyabb fokozatú, de tökéletesen újrahasznosítható műanyag.  Más szavakkal a végeredmény: naponta harminc tonna műanyaggal kevesebb az óceánokban.

http://shutterstock/plastic-pollution-nagy-bagoly-arpad

A film legszemléletesebb példája, amikor Liz Bonnin annak jár utána, hogy a sekély részeken élő tengeri fű, hogyan járul hozzá a korallok egészségéhez. Tulajdonképpen az első védelmi vonalat alkotják, ami nemcsak megszűri, fertőtleníti a műanyagokat, hanem 50%-kal csökkentik a műanyagokon megtelepedő, élővilágra ártalmas baktériumokat. Vagyis, a természet saját maga talál gyógymódot önmaga regenerálására.

Az egyik ázsiai piacon nézelődve, a temérdek műanyag csomagolás közepette Liz Bonnin szavakba önti a film legfontosabb, nyíltan kimondatlan üzenetét: a fejlődő országokba a műanyag viszi el a „nyugati életérzést”. A műanyag az, ami a jólét illúzióját kelti, amitől úgy érzik az emberek, hogy ők is részeseivé válnak a fejlett, modern világnak. Többszörösen szomorú üzenet ez, rólunk, „nyugati emberekről”. Egyfelől azt a káros attitűdöt közvetíti, hogy a fejlődés, a modernitás, a „nyugatiság” egyet jelent a pazarlással, a kizsákmányolással, a következmények nélküli MŰ élettel. A műanyag nevében is hordozza, hogy művi, természetellenes, életidegen. Másfelől, műanyagokba zárni az életet az emberiség legnagyobb tévedése, amiért a történelem legsúlyosabb büntetése jár. Mert a természet nem felejt. Unalomig ismételt közhely, de valóban rajtunk múlik, hogy milyen kép alakul ki a világ nagyobbik felén rólunk, piedesztálra emelt, felvilágosult, művelt és gazdag nyugatiakról. Tegyünk hát róla, hogy ne kiváltságos kiskirályokként gondoljanak ránk, akik éppen a Föld szerencsésebbnek titulált felére születtünk, hogy ne önérdekeinktől vezérelve basáskodjunk erőforrásainkkal és Föld többi részével, miközben nemcsak a környezetünk, hanem mi magunk is megmaradunk az újrahasznosítatlan műanyagok szintjén, mű-emberekként elveszve a plasztik tengerben.

Szoták Orsolya