Metamorfózis
Ennem adtál. Falatnyi ízed nem felejtem el,
bár rejtőzködve jössz, mint bort rejt hűs kehely.
Újra átemelsz fáradt, nehéz folyók fölött,
hogy porszemmé őrlődnek a kőkemény rögök,
lázas lépteim alatt, mintha szállanék
egy végtelen tenyéren szappanból buborék.
S mert ennem adtál – érzem lélegzetem.
Már elszunnyad szívemben társam: a gyötrelem.
Több vagy mindennél – titkod elkísér –
a végérvényes íz vagy: óbor és kenyér.