Igen tisztelt Államtitkár Asszony, Polgármester Úr, Főgondnok Úr!
Kedves Emlékezők! Hölgyeim és Uraim!

Mint a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke, örömmel jelentem, hogy a ma megnyíló Szabó Magda Emlékház létesítésével egyházkerületünk eleget tett a 2014. október 6-án aláírt megállapodásnak, amelyben a Dóczy Gimnáziummal és a Szabó Magda írónő hagyatékát hűségesen gondozó Tasi Gézával együtt azt vállaltuk, hogy azt az életművet, amelyet az örökös birtokol, a Dóczy Gimnázium a Tiszántúli Református Egyházkerület támogatásával közkinccsé teszi.

A megvalósítás egy emlékszobával kezdődött a gimnáziumban, de ez már kicsinek bizonyult. Kinőtte magát, mert a szívünkben sokkal nagyobb Szabó Magda, mint azok a tárgyak, könyvek, ruházatok, emlékek, fényképek, amelyek belekerültek egykor a szobába, most pedig az emlékházba. Emlékház lett, mert úgy gondoljuk, hogy ez a polgári miliő, amelyikből tápláltatott Szabó Magda lelke, úgy adható vissza, hogyha nem egy szobácskányira zsugorítjuk, hanem bemutatjuk azt az önálló világot, amelyből kibomolhat minden kincs, ami mindenképpen megismerésre méltóan az ő hagyatékához tartozik.

Örülök annak, hogy önerőből készíthettük el ezt a házat. Vannak ígéretek támogatásra, azokat örömmel elfogadjuk, de az emlékház kialakításának számláit a Tiszántúli Református Egyházkerület végeztette el. Az emlékház létrehozása egy olyan vállalkozás, amelyik nem csak a 2017-es esztendőre vonatkozik, hanem ez olyan alkotás, amellyel többet tudunk jelezni a tiszteletünkből, s nem múlik el a centenáriumi évvel. Éppen ezért hálás köszönetet mondok a hagyatékot gondozó Tasi Gézának és Ilyés Ilona igazgató asszonynak, valamint kedves munkatársainak. Hálás köszönetet mondok Gáborjáni Szabó Botond gyűjteményi igazgató úrnak, úgy is, mint kurátornak és a kiállítás forgatókönyvét megálmodó, megíró és végrehajtó kurátornak, dr. Keczán Mariannának.

[[paginate]]

Nem lehetett volna berendezni azt a házat, amit kiszemeltünk erre, itt, a Dóczy Gimnázium udvarán, hogyha Vári Attila főépítész úr nem vette volna pártfogásába azokat a brigádokat, kivitelezőket, akik gyönyörűen, minőségi munkával szolgálták a magas művészet bemutatását. A kiállítás megvalósítása a Debreceni Református Kollégium Múzeumának érdeme, akik számos munkatárssal éjt nappallá téve dolgoztak, hogy a 100. évfordulóra, a rövid határidő ellenére elkészüljön ez a ház.

Magától értetődően tettük mindezt, hiszen Szabó Magdát 1985-ben egyhangúlag és nagy örömmel választották meg az egyházkerület gyülekezetei a főgondnoki tisztségre. Szabó Magda megválasztása egyháztörténeti esemény volt. Két évvel azután, hogy egyáltalán a női lelkészeket ordinálni, fölszentelni lehetett, hivatalba lépett az első női főgondnok. Történelmi szolgálataiért a Tiszántúli Református Egyházkerület közgyűlése örökös főgondnok címet adományozott neki, a Nagytemplomi Gyülekezet Presbitériuma pedig örökös presbiter címmel tüntette ki. A Debreceni Református Teológiai Akadémia 1992-ben avatta díszdoktorává. A titulusok adása egy-egy ülésnek, előterjesztésnek az eredménye. A címek könnyen születnek, de azt gondolom, hogy most kap igazán aranyfedezetet a tiszteletünk Szabó Magda iránt, mert tudtunk érte áldozatot is hozni, és tudunk benne továbbra is gyönyörködni. Holta után is prédikálhat, mert van mit prédikálni. Amint ő nevezte magát, mint generális kurátor magára vette a tisztsége minden gyönyörűséges terhét, egyházi tisztségét legmagasabb kitüntetései között tartotta számon. Vallotta: „A kálvinizmus nem pusztán teológiai kategória, bizonyos magatartás, életvitel is. Az itt állok, másként nem tehetek attitűd. Igen, ez az igazi predestinációs életforma, amelyben az ember élete soha nem rendül meg annyira senkitől és semmitől, hogy ne lenne ereje belekapaszkodni ebbe a velünk az Istenbe, s ne lenne ereje talpra állni, tovább menni, írni, szólni, álmodni.”

Egy egyházi fenntartású intézmény avatásakor illik igét hirdetni, illik felszentelő imádságot mondani. Abban az egyházban, ahol az egyetemes papság elvét valljuk és gyakoroljuk, ott engedjék meg a kedves jelenlévők, hogy egy számomra nagyon kedves és annak idején szinte megdöbbentő írásból olvassak föl egy részt. Második évfolyamát élte a Református Tiszántúl című egyházkerületi lap, amikor Szabó Magdát arra kértem, hogy írjon a lapunknak egy tanévkezdő rövid írást. Meg voltam győződve, hogy nemet fog mondani, de mégis megjött az írás: Őszi fohász, 1993. Következzen most ebből egy részlet, mert ebben lesz ige, amiről ő prédikál, és lesz fohász, amit utána vele együtt imádkozhatunk:

[[paginate]]

„Ki tudja, ha nem Te, Uram, milyenek azok az esti beszélgetések, amelyeket Veled folytatok, és milyen gyerekesek az óhajok, amelyek foglalkoztatnak. Te tudod, hogy néha arra kérlek, közelíts hozzám az üdvtörténetből úgy, mintha személyesen részt vennék benne, egyik-másik nagy tablót. Van, hogy teljesíted, amit kérek, lezárom a szememet és látom a képet, amire vágytam. Lévit, ahogy babrál a különféle nemzetek pénzdarabjai között, valami nagy fehérség közeledik hozzá, Lévi meg lesunyja a szemét a pénzdarabokra, tudja ő, ki az a hihetetlenül fehér Fehér. Jobb a magafajta megvetettnek rá se nézni, úgyis elkerüli, ahogy mások is teszik a tiszták közül. Áll a pénzváltók sora, látom, annyira látom, hogy meg is érinthetném, és szent Fiad árnyéka rávetül a pénzváltó asztalra. Lévi fel se mer nézni, a fülének se hisz, hisz a Megváltó azt mondja neki, vele akar étkezni azon a napon. És a pillanat megáll a levegőben, mert történt valami váratlan, meghökkentő, gyönyörűséges, a farizeusok elképednek, mi folyik a vámos asztalánál, mi jutott a názáreti férfi eszébe, hiszen ki ül le kenyeret törni egy megvetett bűnössel. És akkor elhangzik, Uram, a mindent megvilágító mondat: Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegnek, és e pár szó révén kitárul az üdvösség felé nyíló ajtó Lévi előtt, és a pénzváltó a sokféle pénzdarab, az olcsó, de nyomasztó gondok, a pici csalások és nagy viszályok világából elindul azon az ösvényen, amely Krisztus kertjébe torkollik.

Uram! Negyven olyan esztendő múlt el felőlünk, amikor mindenki, aki abban nem gyerekként vett részt, kenyérkeresete révén meg kellett, hogy érintse Lévi pénzdarabjait. Nincs köztünk makulátlan, küldd el hozzánk szent Fiadat, hogy élő vízzel lemossa ujjaink begyéről a kényszerből, félelemből, emberi gyöngeségből, meggondolatlanságból, bűnből megérintett sekel vagy drachma emlékét. Add, hogy megtisztítson bennünket, hogy új emberként új életre támadva indíthassanak új nevelőink új útra új nemzedéket. (…)

Ne csak nevelőinknek adj áldást és türelmet, adj valamennyiünk szívébe is, hogy követni tudjuk akaratodat a hitbéli tolerancia kérésében. Szándékod nélkül nem hull a madártoll, Te nem szétválasztani, összetartani akarod a hajóhadat, amely más-más felségjellel, de azonos irányba kell, hogy tartson, a Te birodalmad üdvösséges kikötője felé.

Nemcsak iskolát kezdünk és megpróbálunk új utakon járni, de a reformáció keletkezésének emléknapját is ünnepeljük ezen az őszön, ahogy tettük minden évben. Add Uram, hogy ezen a napon Máté ünnepeljen már és ne a régi Lévi, hogy tisztelni és szeretni tudjuk azokat is, akik valamikori sebeinket ejtették, és az emlékezés mellett legyen köztünk a megbocsátás és saját bűneink emléke a hittel együtt, amivel kezedbe kapaszkodunk.

Uram, mi Méliusz püspök egyházkerülete vagyunk, ami eke kifordította rögeink felett, súlyosabb talppal jár a magyar történelem, mint máshol. Mi ismerjük igazán Erdély gondjait és azt, mi történt a királyok udvarában és a török megszállta területeken, ismerünk zsoldost, bérgyilkost, bűnt, erényt, itt jártak Rákóczi úr hadai, itt kötötték meg a szatmári békét, Uram, hisz, ismersz bennünket, valaha fogalom voltunk, kálvinista legenda, hitünk erőssége miatt. Váljunk ismét a kegyesség tántoríthatatlan példáivá, s erősekké a megbocsátás általad rendelt erényében is. Áldj meg Uram bennünket, méltatlanokat, akik ezen az őszön új életeket indítunk el régi iskoláinkban, amelyek immár megújulnak, és feléd tartjuk felemelt szívünket és benne a bűnbánatot, mert Tiéd a dicsőség égen és földön, a Tőled függő megszentelt vagy bűnhődésre rendelt végtelen időben mindörökké! Ámen.”

Fekete Károly