„Én az életet kaptam itt, a nyelvet, amelyet beszélek, amelyen a könyveim is beszélnek.” Először ezzel a mondattal találkoznak az Emlékház jövőbeni látogatói, a három éves Szabó Magda fényképe fölött, majd a folyosó végén, az ereje és szépsége teljében lévő író látható – még ebben az összefüggésben sem merném mondani, hogy írónő, merthogy „nőíró nincs, csak író” – akinek kiállítást záró képe fölött öntudatos kívánság olvasható: „Ó öreganyám nagyvilág, jól megjegyezd a nevemet.” Mintegy válaszként az életnagyságú felvétel előtt egy válogatás tornyosul az ünnepelt idegen nyelvekre fordított műveiből. Aki a világ 42 országában Szabó Magdát olvas, minden bizonnyal megjegyezte Debrecen nevét is.

Ez az Emlékház óhatatlanul beszél a városról, ahol élete első húszegynéhány esztendejét töltötte, ahol tanulmányait végezte, doktorátusát – és életre szóló, életről szóló tapasztalatait, élményeit, mondandóját – szerezte, ahol a háború utolsó szakaszát átvészelte.

A kiállítás ajándékokról is szól, a városéról, a kollektív tudatról és a személyiségről, a varázslatosnak érzett gyermekkorról, melyet a két szülő adott. Jablonczay Lenkéről, aki született író volt, de Tündérként tengette életét, és Szabó Elekről, aki Európa klasszikus gyökereivel és vallása lényegével is megismertette leányát. Akinek csizmája és csizmahúzó szerszáma is ott van fogasa tövében, de minden technikai újítás érdekelte, His Master’s gramofonján dzsesszt hallgatott, és jó érzékkel fényképezett.  Felvillan a debreceni iskoláztatás karaktere és szellemisége, betekinthetünk Szabó Magda könyvtárába, láthatjuk ruhatárát, ékszereit, személyes tárgyai és bútorai sokaságát, találkozunk a hozzájuk kapcsolódó történetekkel. Múzeumpedagógiai szobánkban megismerhetik a látogatók Szabó Magda sok-sok arcát, és az Ókút minden fontos helyszínét is.

Számomra külön öröm, hogy a szalonban kitárul a Rickl, Jablonczay, a Váradi Szabó és Ágyai Szabó háttér egyaránt, a kalmárok, dzsentrik és egyházi értelmiségiek különös ötvözete, erősen debreceni, kulturált, és nagyon polgári közeg ez, mert a család különböző ágainak bokros érdemei vannak a Gőzmalom, a Takarékpénztár, a Margit-fürdő, a Színház, a Múzeum, és az Emlékkert létrehozásában.  Esterházy Péter erre a lényeges körülményre utal írótársáról szólva: „Ha a városról beszél … meg-megnyílik egy mondat alatt a föld, s belelátunk valaki sorsába, aki valaki mi is vagyunk. Újragondoltatja velünk a Tiszántúl-Dunántúl különbséget… Hogy ez bonyolultabb, mint látni szokás. Magyarán: szokás elfeledni, hogy Csokonai is debreceni. S akkor van-e annál finomabb hely? ”

Leginkább az írónak a városhoz és a református egyházhoz kötődése mozgósította a Református Kollégium Múzeumának munkatársait, hogy a reformáció emlékévének sűrű programjai közepette, (elvi felkészüléssel, tervezéssel, teljes épületfelújítással együtt) három hónap alatt megvalósítsuk az Emlékházat.

A kiállítás forgatókönyvét – minden szakmai vita, tervezés és kivitelezés alapját – Keczán Mariann írta, a technikai kivitelezésben Balogh Csabának volt kiemelkedő szerepe. Rajtuk kívül is köszönetet mondok mindenkinek, aki segítette ezt az ügyet – a hallgatóság türelmét igénybe venné a névsor hossza – így mélyen igazságtalan kell legyek – de egy zárótábla meg fogja örökíteni minden közreműködő nevét. Ezúttal legyen elég annyi, hogy a segítők jó ügyet szolgáltak, amely hatni fog, és talán az ünnepelt is elégedetten konstatálja, hogy szintén „szabálytalan” debreceni református emberek az Ő emlékére, következésképpen a számára oly fontos ügyekért is próbáltak tenni valamit.

Gáborjáni Szabó Botond