A Confessio körkérdésére a válasz sokrétű. De lerövidíthetem egy félmondatba is: abban, ahogyan Istenről beszélünk. Hitünk elakadásainak egyik legfőbb oka – tapasztalatom szerint ─ az Istenhiányos igehirdetések. Valójában azokat is elérte és átjárja a szekularizáció. Ennek a részletezéséhez viszont egy kicsit messzebbről indítok.

Az 500. évforduló kapcsán a kolozsvári reformátusok a művelődési házban, Szól a Szkriptúra címmel bibliaolvasó maratonba fogtak. A néhány napos rendezvény alatt több százan olvasták a Bibliát. A felhívás a reformáció alaptételének, a „sola Scriptura”, a Szentírás mint egyedüli zsinórmérték elvének ügyes szójátéka. Vajon a Biblia magyarázat nélkül is képes hatni? Tudom, hogy hatalmasat fejlődtünk Luther kora óta, aki hosszas keresés után tudott csak a kolostorban ráakadni a Bibliára, és amikor elkezdte tanulmányozni, meg is intette érte egyik szerzetes társa, mondván „Minden lázadást a Biblia idéz elő”[1] Ma már alig akad valaki, aki szerint a Biblia veszélyes könyv lenne. Vagy talán erre is igaz Németh László elképzelése, aki bugyuta mesék helyett Arany János-balladákat olvasott fel a lányainak: szerinte a nagy mű attól igazán értékes, hogy minden korosztály számára kínál élményanyagot. Még akkor is, ha a gyerekek mást értékelnek benne, mint az irodalomtörténészek. Talán a Biblia is ilyen örök érvényű alkotás, amely önmagában hat?

Azért ahhoz, hogy ezzel az ókori szöveggel a ma embere kapcsolatot találhasson, mégis kellenek a Fülöpök, akik hajlandók felülni a tekercsekkel próbálkozók „hintajába”, akárcsak a bibliai evangélizátor az etióp udvari főember mellé, és magyarázni azt (ApCsel 8). Ez a feladat mára már intézményesült az egyházban, s úgy hívják, prédikáció. És itt van a baj, vagyis a vaskos megreformálni való. A legújabb kutatások ugyanis kimutatták, hogy „a „prédikál” és „prédikáció” szavak manapság azt jelentik, hogy „alkalmatlan vagy szükségtelen erkölcsi vagy vallási tanácsot adni.”[2]

Az eredeti értelmezés pedig sajnálatosan feledésbe merült, miszerint az igehirdetés az Istenről szóló beszéd. Mivel lelkészként jómagam is sokat unatkoztam és unatkozom a prédikációk alatt, sietve hozzáteszem: aki csak annyit tud elmondani, hogy az Isten szeretet, az ne menjen fel a szószékre, mert azt még Mari néni is tudja.

[[paginate]]

Lehetséges, hogy az utóbbi betoldással néhai Gyökössy Endre lelkész, magántanár egykori és jelenlegi rajongói erősen vitatkoznának, mert azóta sem tudta senki sem úgy megjeleníteni az ő szeretett „Apuci-Istenét”, mint ahogyan ő tette igehirdetéseiben. Hallgatósága szinte magán érezhette Isten ölelő karját és elfogadó szeretetének melegét. Tehát akik vitatkoznának velünk, azok síkraszállnának a szószéken hitelesen megjelenített szeretet-Istenért. Mégis, ők is bizonyára egyetértenének abban, hogy ha az Istenről szóló beszéd sekélyes közhelyekből áll, vagyis ha mindössze annyit ismételgetünk, hogy Ő szeret és megbocsát, azonkívül törődik velünk, gondoskodik rólunk, ezzel az általános tulajdonsággyűjteménnyel nehéz lángra lobbantani a hallgatóság szívében az Isten iránti buzgó szerelmet. Különösen a mai fiatalok, akik még érdeklődnének az egyház iránt, zsigerből nem tűrik a papi ipar eme termékét. Az általánosságok és közhelyek mindig eltávolítanak és elidegenítenek, s egyáltalán nem segítenek az istenkapcsolat elmélyítésében. Márpedig ez lenne az igehirdetés feladata, ami semmi módon másra át nem ruházható. a fórumon népszerűsíteni

Az Istenről szóló beszéd másik, számomra megkérdőjelezendő szószéki változata a dogmatikai tételek betoldása az igehirdetésekben. Nagyon hiányolom, hogy semmiféle egyéni megfogalmazás vagy személyre szabás nem jöhet szóba, csak az elvont dogmatikai tételek kerülnek új szövegkörnyezetbe, ágyazódnak bibliai történetekbe. Tévedés ne essék, nem a dogmatikaellenességet akarom népszerűsíteni, vagyis azt a tételt, hogy mindegy, mit hiszünk, csak éppen higgyünk. Mint ahogyan egyik írásában Vályi-Nagy Ervin rámutatott: Isten-tudásunk nélkülözhetetlen eleme a dogmatika, vagyis „a keresztyén hit igazságának keresése és összefüggő felelős kifejtése annak érdekében, hogy az egyházban valóban Istenről beszéljen az, aki megszólal.”[3] Természetesen én is vallom, hogy nélkülözhetetlen az a dogma, amely „az emberi szó, igehirdetés és tanítás megfeleltetése az Írásban bizonyított kijelentésnek”.[4] Egészen gyakorlatiasan: szükség van valamit „úgy tudni, hogy abból hasznunk legyen”[5]. Ide illik az igei figyelmeztetése is: „Elvész az én népem, mert tudomány nélkül való”. Az igehirdetés műfajilag mégis más, mint a dogmatikai előadás, a szószéken az egész embert kellene megszólítani, akinek csak egészen kis hányada az intellektus. Nem beszélve arról, hogy a kommunikációtudomány már régen kimutatta, hogy a beszédek hatékonyságáért mindössze 7 százalékban felelősek a szavak, 38 százalékban a hangnem, és 55 százalékban a gesztusok. Ezért is olyan lényeges, hogy abban a néhány szóban, mi hangzik el Istenről.

A fenti két állítás után – miszerint a prédikációk többségükben istenhiányosak, vagy ha Isten, netán a Szentháromság szóba kerül, akkor az többnyire általánosságokban vagy dogmatikusan közvetítődik – tegyük fel a kérdést: Valójában miről is szólnak akkor a félórás vagy egyórás templomi beszédek?

[[paginate]]

A legtöbb prédikációszöveg egy kaptafára húzható: az igehirdetők jobb esetben az adott textus alapján arról beszélnek, milyen tévesztéseink, bűneink vannak – esetleg nemcsak egyénileg, hanem közösségileg is, pedig az Ige alapján milyennek kellene lennünk. Általában egyfajta generálszószként szerepel a zárómondatokban az, hogy minderre a megoldás Krisztus váltsághalála. Az igehirdetések tartalmilag sajnos nagyrészt moralizálások, többnyire annak is csak olcsóbb, közhelyes változata. Ez azért is nagy baj, mert ezen a téren napjainkban igen nagy a konjunktúra. Elég egy kattintás a youtube-ra, és belehallgathatunk például Bagdy Emőke előadásaiba, aki az emberi, kapcsolatbeli, életmódbeli problémákat a pszichológia felől, tudományos megalapozottsággal hozza. De idetartoznak Popper Péter mesterkurzusának előadásai is, amelyek mögött hatalmas lelkigondozói, pszichológiai tapasztalatok vannak. Azért is emeltem ki ezt a két sztárelőadót, mert mindketten előszeretettel hivatkoznak a Bibliára, és támasztják alá megoldásjavaslataikat bibliai történetekkel. Ezekben az előadásokban hitelesebben, újszerűbben és izgalmasabban szólalnak meg az igei útmutatások, mint a gyakran sekélyes prédikációkban, amelyeket jómagam amolyan „Legyetek jók, ha tudtok!”-szövegeknek élek meg.

A pszichológusok előadásai meggyőzhetnének bennünket arról, hogy az embertani dolgokat érdemesebb lenne rájuk hagyni, s nekünk valóban az Istenről való beszédre kellene koncentrálnunk, ami specifikusan a mi szakmánk lenne. Nyilvánvalóan az igehirdetésekben is szükség van a tényfeltáró bevezetésekre, akár a deviáns kontextus részletezésére is, mert a hallgatóság figyelmét a szakma szabályai szerint „érkeztetni” kellene, mielőtt a transzcendens világ szemmel nem látható és füllel nem hallható valóságtartalmait kísérelnénk meg szavakba önteni. Tehát Gyökössy Endre szép megfogalmazásával élve az az igehirdetés nem nélkülözheti „emberexegézist”. Vagy egy másik hasonlattal: a repülőgép sem tud kifutópálya nélkül a magasba lendülni, de melyikünk venne jegyet egy olyan gépre, amely pusztán a földön körözne – üzemanyag hiányában, esetleg motorhiba vagy a pilóta repülési járatlansága, útvonalismeretének hiánya miatt. Márpedig napjaink igehirdetéseinek túlnyomó többsége riasztóan földszintes, a moralizálások egyáltalán nem kifutópálya-funkciójúak, hanem többnyire az egyetlen útirány, vagyis inkább körforgalmak halmaza.

A negációk után következzék a pozíció, a feltett kérdés megválaszolása: Hogyan is lehetnének tartalmilag Isten-dúsabbak a prédikációk, s erre hol találhatnánk követhető, vagyis nem dogmatikus és nem közhelyes példákat? Már a kérdésfeltevéskor eszünkbe juthat néhai Farkas József lelkipásztornak, a hetvenes-nyolcvanas évek másik korszakmeghatározó, karakteres igehirdetőjének a „Nem olyan az Isten” tételmondata. Kritikusai szerint Farkas József szinte sportot űzött abból, hogy a Fennvalóról valami újat mondjon el a szószéken, de – javára legyen írva – a játékszabályokat betartva mindig az adott textus alapján. Nyilvánvalóan az ő sokszor meghökkentően új Isten-arcának felvillantásába belejátszottak a legújabb (nyugati) teológiából nyert olvasmányélményei, amelyeket mindig önmagán átszűrve, magyarított változatban, a gyülekezet méretére szabottan dolgozott bele az igehirdetésébe.[6]

[[paginate]]

A fenti példa azt hivatott jelezni, hogy az igehirdető legfőbb feladata az lenne, hogy lehetőség szerint az adott textusban megtalálja az Isten-témát, Adyt idézve: egy-egy bibliai történetben megérezze az Isten-szagot. Vagyis ne csak felszínesen vegye munkába, hanem képes legyen azt tematizálni, önmagán átdolgozni. De mindezt ne kinyilatkoztató, hanem inkább dialogikus stílusban tegye.[7] Mindehhez nélkülözhetetlen a teológiai muníció.

Az istenhiányos igehirdetések mentségére legyen mondva: nem könnyű eligazodni napjaink kontextusában. Ismerjük Pákozdy László Márton, egykori budapesti teológiai professzor egyik alaptételét, miszerint minden korszak igehirdetőjének feladata, hogy az örök érvényű üzenetet lefordítsa saját korának, hallgatóságának nyelvére. Ez az evidencia azonban éppen napjainkban válik nagyon komplexszé, hiszen többféle korszakolvasat létezik. „Nincsenek már kizárólagos metanarratívák.”[8] Ha igaz az, hogy az evangélium mindig ellenkultúra, akkor tudni kellene, hogy minek ellenében mutatjuk fel a krisztusi másságot. Talán ezért is foglal le olyan sok energiát a korszak- és emberexegézis, hogy már nem marad kapacitás a teológus tényleges feladatára, vagyis, hogy az adott textus alapján élő, szentháromságos Isten-arcot mutasson fel.

A teológiai szakmaiság minimumaként mégis ajánlani lehetne az igehirdetőknek, hogy miután elkészítették a prédikációt[9], egy pillanatra legalább lélekben lépjenek vissza attól, és tegyék fel maguknak ezt a mára már szinte indiszkrétnek számító kérdést: Mi az – Farkas Józsefet idézve, mi az a több –, amit a mai napon a bibliai szöveg alapján el tudok, el akarok, vagy el merek mondani Istenről, Jézus Krisztusról vagy a Szentlélekről. S ezen ponton érdemes versenybe kelni a képzeletbeli Mari nénivel, és lehetőség szerint, ha csak néhány centivel is, de meghaladni az ő Isten-értését. Még akkor is, ha ez az erőfeszítés szinte felérne egy komoly életmódváltással a papi szolgálatban: vagyis komolyan venni, sőt kezelni a teológiai vérszegénységet, aminek egyik legkirívóbb tünete az istenhiányos igehirdetés. Félve kérdezem: Vajon annak idején nem ezzel küszködött Luther Márton is?

Vörös Éva
református lelkipásztor