Lassan fél éve húzom-halasztom ennek az alig egy oldalnak a megírását, s most is csak azért ülök neki, mert a főszerkesztő úrnak megígértem, s mert ma este lejár az utolsó határidő is. Sokat rágódtam azon, hogy miért is ilyen döcögős ez, hiszen általában van véleményem, könnyen ki is írom magamból, most mégsem igazán érzem, hogy lenne ennek helye és értelme, különösen is nem így és nem ilyen formában.

Hiszen lassan pár hónap múlva lesz annak három éve, hogy az MRE vezető testülete megköszönte és ezzel egy jó darabig el is felejtette az általa létrehozott Egyházi Jövőkép Bizottság munkáját, az asztalra letett szakmai anyagot, s mindazokat a témaköröket, amik elég részletesen és elég alaposan megválaszolják a Confessio által most feltett kérdéseket. Nem teszek úgy, mintha bele tudnék simulni ebbe a kollektíven felejtős történetbe, mert ez volt az a történelmi pillanat az MRE-ben eltöltött közel harminc évemből, de a lelkipásztori tíz évemből biztosan, amikor azt éreztem: talán most van esélyünk a megújulásra. Akkor hirtelen el tudtam engedni az elmúlt évek feszültségeit, akkor azt gondoltam, hogy végre az-az egyháztest, ami strukturális tehetetlensége és bűnei nyomán (amihez természetesen én is hozzátettem a magamét) odáig jutott, hogy a napi rutinon és a Szentlelken kívül más már nem viszi előre, végre vehet egy nagy levegőt és újra gondolhatja önmagát. Ez sem akkor, sem azóta nem történt meg, de sokunkban (és a többes szám a következő 30 év MRE-ét jelenti) azóta is fájó pont, hogy a sok közös imádság és munka nem azt az eredményt hozta, amit sokan vártunk tőle. Azt is gondolom, hogy ez így kellett történjen, hiszen számos bibliai példa beszél arról, hogy egy régi rendszerben szocializálódott és annak működési mechanizmusait értő és gyakorló közeg nehezen képes felvállalni az újat, s visszafordul az ígéret földjének kapujából, vállalva akár a hosszú pusztai bolyongást is.

Természetesen nem lehet az a válasz a feltett kérdésre, hogy tessék elővenni az Egyházi Jövőkép Bizottság szakmai anyagát és tessék beleolvasni, mert abban aztán benne van minden, de talán vissza lehet utalni a szakmai anyag egyik legfontosabb eredményére. Ez az-az eredmény, ami akkor is a miénk, ha az egész folyamat szép lassan feledésbe merül. Ez pedig az, hogy mi, ezt az egészet együtt csináltuk! A püspök és a gyalogpap, a nagy városi gyülekezet és az azóta megszűnt vidéki, a pesti értelmiség és a szatmári kétkezi munkásember együtt imádkozott és gondolkodott, töltött ki kérdőívet vagy válaszolt meg fontos kérdéseket. Egy közös indulat volt bennünk, ami talán a megújulásunk alapja is lehet, legyen szó az én egyéni döntéseimről vagy éppen a nagy egyházi folyamatokról. Azt hiszem, én ebben látom a saját magam és egyházam útját és jövőjét is: komolyabban venni Isten Igéjét, önmagunkra is alkalmazni és megélni. Különösen is most egyet emelnék ki az eddig leírtak alapján, a Filippi levél Krisztus himnuszának jól ismert „indulatát”. Ami egyszerre szándék és törekvés is, meg gondolat és észjárás is, valami titkos elegye az átgondoltnak és a zsigerinek. Ami nem is származhat másból, csakis abból a Jézus Krisztusból, akiben ez az indulat megvolt tökéletesen. Akivel napi szinten kellene kapcsolatot tartani és ápolni. Megszólítani és engedni, hogy Ő is megszólítson.

Ha ezt mindenki komolyan venné, ha ezt mindenki elsőrenden a saját maga számára kötelezővé tenné, hogy krisztusi indulattal forduljon önmaga és a másik ember, a szolgatárs, a rábízott, az elöljáró vagy éppen a világ felé, akkor talán nem lennénk olyan messze mindattól, amit jó szájízzel reformátusnak lehet hívni.

ifj. Csomós József
református lelkipásztor,
a Tiszáninneni Református Egyházkerület ifjúsági referense